(….)
Vagy vegyük egy dél-amerikai élményemet: a venezuelai belföldi repülőjáratokon – felszállás előtt – minden utasnak be kell mutatnia az útlevelét.
- Miért ? – kérdeztem csodálkozva.
- Mert a gazdag Venezuelába a nehezen őrizhető határokon keresztül rengeteg szegény kolumbiai szivárog be illegális munkavállalásra. A repülőtereken, utakon, szállodákban így legalább néhány ezret „ki tudunk szűrni” és haza tudunk toloncolni.
Miért olyan érdekes ez ? Mert képzeljünk el két mesztic vagy fehér embert; teljesen azonos nyelvjárásban beszélik a spanyolt, szokásaik és gesztusaik is hasonlóak, mondjuk a nevük is Gutiérrez vagy González, de áthidalhatatlan szakadék választja el őket egymástól: az egyik az olajban gazdag Venezuelában született, a másik két kilométerre arrébb, a koldusszegény Kolumbiában.
Vagy gondoljunk a salvador-hondurasi „futballháborúra”, amely után évekig nem volt diplomáciai kapcsolat a két kicsiny szomszédos ország között ! Hallatlanul erős a nacionalizmus ! Habár a nemzeti jelleg a szomszédhoz képest legfeljebb abban jut kifejezésre, hogy az egyik országocska főterén Bolívar- a másikén Morazán-emlékmű emelkedik.
Ha már a hondurasiak nemzeti hőséről, Morazánról esett szó, hadd mondjak el egy kedves, igaz anekdotát. A múlt század vége felé hondurasi delegáció indult Párizsba, hogy a legnagyobb francia szobrászok valamelyikével elkészíttesse Morazán lovas szobrát. Zsebükben rengeteg pénz: a nemzeti adakozás, gyűjtés eredménye. Igen ám, de az első párizsi estén a jó hondurasiak szórakozni kívántak, és egy kártyás banda karmai közé kerülve hamarosan elkártyázták az összeg oroszlánrészét. A küldöttség vezetője már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, és elsírta bánatát egy francia barátjának, akinek mentő ötlete támadt:
- Gyere komám mutatok valami érdekeset – mondta.
Elvitte a hondurasi urat egy párizsi ócskavastelepre, ahol a napóleoni kor számos kiselejtezett relikviáját tárolták a szabad ég alatt. Ott volt Ney marsall lovas szobra is.
- Hasonlít Morazánra ? – kérdezte.
- Nem nagyon, de ezentúl ilyen lesz Morazán évszázadokon át – válaszolta a boldog közép-amerikai, majd bagóért megvette kilóra a szobrot; és még meg is dícsérték otthon, mert a „nemzet megbízatását” határidő előtt végrehajtotta. Azóta is Ney marsall szobrát koszorúzzák a Morazánért rajongó hálás nemzedékek Tegucigalpa főterén évről évre…
(….)
Sok argentin, uruguayi, mexikói tehetős ember sohasem járt más latin-amerikai országban, de jól ismeri London, sőt esetleg Budapest főutcáit.
- Minek menjünk egy ilyen rongyos porfészekbe ? – fintorgott a Costa Rica-i üzletember, amikor megkérdeztem, járt-e már a félórás repülőútnyira fekvő Panamában. Nicaraguáról pedig olyan elrettentő történeteket hallottam, persze még a Somoza-diktatúra idején, hogy el is hittem a békés, derűs természetű Costa Rica-iaknak: a „nicák” vadak, neveletlenek, két dollárért meggyilkolnak bárkit, tetvesek és piszkosak.
Később, amikor a forradalom győzelme után Nicaraguába is eljutottam, szinte hitetlenkedve győződtem meg arról, hogy a nicaraguai embernél udvariasabb, halkabb szavú, előzékenyebb latin-amerikait aligha hordott hátán a föld.
Elképzelhetetlen tévhitek keringenek Latin-Amerikában a szomszédos, azonos nyelven beszélő népekről. És majd minden latin-amerikai ország egy külön világ, elsősorban saját maga érdekli. (….)
(….)
Peruban megkérdeztem egy ottani barátomtól:
- Hogyan vélekedik nálatok az utca embere a többi dél-amerikairól ?
Elgondolkodott.
- Hát… A chileit utáljuk, mert Chilével régi területi vitáink vannak. A venezuelai rendszerint gazdag, mégpedig a legrosszabb fajtából: újgazdag, tehát kibírhatatlan. Az argentin nyakkendőt hord, németes, és kioktat. A kolumbiai is mesztic, mint a legtöbb perui, de nem olyan vidám törzsekből való, mint mi; úgy véljük, hogy ostobák és nehéz felfogásúak. A brazil az néger vagy mulatt, és bohóc. Megbízhatatlan.
- És mit mond, ha egy bolíviait lát ?
Nevet.
- Megfogom a kezét, és azt mondom neki: „Nézd testvérkém, látod ott a sarkon azt a szép színes villanylámpát ? Amikor piros, akkor maradj a járdán, de amikor zöld, nyugodtan átmehetsz a túlsó oldalra.”
Ez itt jó viccnek számít, mert a szomszéd amolyan fura Göre Gábor; és a rendőrviccnek megfelelő tréfák hőse rendszerint a szomszéd nép…
Mindezt előrebocsátva tartozom egy vallomással: mindig nagy örömmel utazom Latin-Amerikába, akár gazdag, akár szegény országba, akár indiánok, akár meszticek, akár feketék vagy mulattok közé. Ezt nemcsak a végtelen távolságok, a harsogó napfény, az élénk színek, a lángvörös trópusi virágok, az óriás gyümölcsök indokolják. Latin-Amerika annyiban is más, mint Európa, hogy az itteni emberek nagy többsége bevándorló, vagy annak a leszármazottja, ennél fogva van bennük valami alapvető kezdeményezőkészség és életöröm. Egy argentin ember például nem sokat búsul, ha elveszti állását, hiszen ezer kilométernyire arrébb alighanem talál másikat. A gyökerek nem olyan mélyek, mint nálunk Európában, a mobilitás nagyobb, a nagyvonalúság gyakrabban ötlik szemünkbe, mint a kisszerű kuporgatás, az emberekben több a naiv infantilizmus… Ez éppen annyira lehet előny egy társadalom életében, mint amennyire hátrányok forrása, de hát a mindennapi érintkezésben ugyebár sokkal kellemesebb. Gyermetegségük kiterjed a politizálásra is (Argentínát valaki politikai óvodának nevezte), megható naivsággal készek bízni egy-egy új elnökben, és angyali ártatlansággal hiszik, hogy az ő hazájuk sokkal szebb, virágaik illatosabbak, ételeik ízesebbek, asszonyaik szemérmesebbek (vagy tüzesebbek), férfiaik bátrabbak és nemesebbek, mint a szomszédos országban.
Sugár András: Gép indul ! (Gondolat, 1986)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése