A kis São Pauló-i magyar világ kicsi, talán egy kevéssé görbe tükre a régi otthoninak. Van benne egy kis arisztokrata kör, egy patinás nevű úr bejáratos a szintén rangvesztett brazil császári házba... mert a rang eltűnhet, de a kaszt megmarad. Vannak ezredesek, tábornokok, akiket csak kegyelmes úrnak szabad szólítani, összejönnek a bajtársak, s felrakják a kitüntetéseket, a kapitányból esetleg az idők folyamán őrnagy lesz, s erről kap egy hivatalos írást... Van egy elszánt nyilaskeresztes csoport, misét mondatnak Szálasi vezér lelkiüdvéért, testületileg elmennek, sőt elmasíroznak a Mussolini vezér lelkiüdvéért mondott misére is, felemelt tenyérrel üdvözlik a fekete inges bajtársakat, sőt, néha megjelenik egy újságjuk is, amelyben örökké 1942 van, győzelmes németek szabadítják a világot a demoplutokrácia uralma alól. Vannak csendes, bús zsidók, öreg nénik az izraelita nőegyletben s az aggok házában, vannak megtért zsidók, akik egymás közt a gyóntatóatyák jó tulajdonságait értékelik, akik csak titokban éhezik át a hosszúnapot, nehogy a nagytisztelendő úr meghallja.
A rend az, hogy a kasztok gyűlöljék egymást... A nyilasok nem bocsátották meg a zsidóknak, hogy halomra ölték rokonaikat. A zsidók nem bocsátanak meg semmit. A kikeresztelkedettek nem bocsátják meg a többieknek, hogy nem vették fel a keresztséget - s önmaguknak, hogy ilyen későn vették fel. Az arisztokraták esetleg egy-két nagyon gazdag zsidónak megkegyelmeznek, ha üzletet csinálnak velük: megszerzik az importengedélyt... Folyik a régi játék, csak az idő dönti ki a játékosokat, s kasztra való tekintet nélkül veti a vörösbarna brazil földbe a tábornok őexcellenciáját s a pesti kispolgárt, aki itt is rádiót árult. Ez a föld kávétermelésre alkalmas, de nem földszagú, por, vérvörös por lesz, a szél vörös felhőt ver belőle, a temető is sivatag, vagy alvadtvér-színű mocsár.
Néha, nagyon ritkán elmosódnak a határok az élők között is. Rudyard Kipling dzsungelében a vadállatok megférnek, ha szárazság idején inni mennek a folyóra... A harcos klikkek és kasztok leteszik a fegyvert a magyar cukrászdában. A dobostorta és az indiáner szent, jóságos érzéseket keltenek. A vándor magyart áhítat fogja el a mákos kifli láttán, melynek rendületlen híve. Béke van a könyvesboltban is...
Olvasni csak magyarul és franciául érdemes. Portugál irodalom csak a mesében létezik. Hírét két kakukktojásnak köszönheti. A XVII. században egy érzelmes francia öt megható szerelmes levelet közölt egy portugál apáca neve alatt. A "Portugál levelek"-kel kezdődött a kor, amelyben Fannyk és Wertherek születtek. A múlt században egy angol költőnő írt "portugálból fordított" szonetteket. Saját költőivel a szardíniahalászok népe nem érte el a neki tulajdonított költők magaslatait. Saját költőjük csak Camões, Petrarca kései tanítványa. Híres eposzáról, s Luziádá-ról Babits írta a legtalálóbb véleményt. Két szóból áll: "Nem olvastam."
Ahol magyar és francia könyvek vannak, az egész nyomorúságos világjáró egzisztencia köddé válik. A könyvek közt nincs kaszt, mind a megtagadhatatlan nyelvet beszélik. A lakásokban gyűlnek a könyvek... előbb csak Ady, a Biblia, az Ínyesmester Szakácskönyve, aztán Karinthy, Kosztolányi, Móricz Zsigmond... A Nyugat nagyjai itt vannak. Ha már nem élhet nyelvében a magyar, könyveiben él...
Forog ott São Paulóban egy kis magyar glóbusz - keserű levében.
Rendes kis glóbusz... kicsit késik... de a nagy glóbusz is mindig késett. A Francia Forradalom 1848-ban érkezett meg, 48 az első világháborúig tartott, amikor is senki se vette észre a "Kutya Szerbia" mögötti Angliát, Amerikát... Az 1914-es lelkesedés 41-ben még tartott, amikor is a bakák újra felvonultak a cár ellen... vagy nem is cár volt? Késünk, késtünk. Nem csoda, hogy itt még a második világháború tart, és téma. Talán, ha buzgón késünk, később jön a vég.
Még van egy kis Magyarország a poros, vörös, kegyetlen fennsíkon. A pannonhalmi bencések elegáns gimnáziumot építettek, cserkészcsapatuk van... Lapa városnegyedben magyar apácák hervadnak... nem messze ott forog a szélkakas a kálvinista templom fatornyán, és a messziről jött hívek biztosítják az Urat, hogy benne bíztak eleitől fogva. Még összejönnek a jó polgárok bridzsezni, megbeszélni a dollárárfolyamot, esetleg feleséget cserélni. Csak akkor hangzik egy-két portugál szó, ha bejön a szerecsen a kávéscsészékkel... Még a telefon is magyarul szól. Ilyenkor órákra enged a honvágy, úgy jár az ember, mintha hosszú tengeri út után földre lépne. Biztos, nem ingó, nem rezgő szárazföldre.
Az idegenben élés problémái megoldhatatlanok. Az ember megtanulhatja az idegen nyelvet a végső szójátékokig, utalásokig, idézetekig. Elvehet egy bennszülöttet, nagyon szeretheti. Akkor végleg skizofrén lesz, hasadt lelkű, két személyű, megtanul egyik szemével sírni, a másikkal nevetni, mint a mesebeli király, a kacsalábon forgó várkastélyban. Vagy nem tanul be az idegen világba; egyre kisebb körbe szorul, magába száll, könyvfalat von maga köré - akkor búskomor lesz, elnémul, megmerevedik.
A gyerekekkel még nehezebb: ha megtanítja őket a távoli s távolodó ország nyelvére, irodalmára s kasztrendszerére, eleve skizofréniára neveli őket. Ha a maga nevetséges kiejtésével a bennszülöttek nyelvére tanítja őket, beállítja a tömegbe, az alacsony színvonalú, irodalom nélküli, patetikusan idejétmúlt, hazafias dél-amerikai világba, idegeneket nevel belőlük - végül úgy nézi gyerekeit, mintha a török janicsárt nevelt volna belőlük. A kislány, aki fehér ruhás néger lánykák közt vonul az úrnapi körmenetben, már nagyon messze van a mamától, aki a Bástyasétányon sétált.
Nincs megoldás, nincs remény. Csak álmok vannak. São Paulóban, ajtók mögött még szabad játszani... Gül Baba sírjánál néha megjelenik egy dervis, aki gyalog jött Kisázsiából, ott imádkozik a rózsák atyjánál, nehogy megtudja a szent, hogy a gyaurok elfoglalták Budavárát... Jeruzsálemben még vannak orosz apácák, még van egy Romanov főnöknő, ott imádkoznak; hogy az Úr vigyázzon a cárra... s én néha elvágyódom São Paulóba, ahol én is azt játszhatom, hogy béke van, nem lesz második világháború, az őrültek visszatérnek a tébolydákba, minden rendbe fog jönni... Hisz olyan világban élünk, amelyben legfeljebb sikkasztók vándorolnak ki, az megy Brazíliába, aki ellóversenyezte a kasszában levő pénzt...
Kár, hogy São Paulo is végtelen messze van!
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése