Milyen igazságtalanság: egy párizsinak nem kell minduntalan a semmiből előhívnia városát. Amikor leírja, bőséggel van mire utalnia; a humanisták megörökítették szóval, ecsettel, vésővel, és ha eltűnne is a föld színéről, újraalkothatná a képzelet. Nekem viszont, ahányszor csak gondolataimban felidézem az utcákat, ahol életem legfontosabb időszakát töltöttem, gyakorlatias műfajt kell kitalálnom, tömörítésekre kényszerülök, mint mindig, amikor az embernek a földrajzi leírástól és az építészettől kezdve a levegő színéig mindent egy mondatba kell sűrítenie. Kétségtelen, van jónéhány metszet, fotográfia és emlékirat, de ezek egy szűk helyi körön túl általában alig ismertek. Azonkívül az ittenieknek nem volt távlatuk, és többnyire nem arra fordítottak figyelmet, amit én ma elgondolkozásra érdemesnek tartok.
Külföldiek ritkán vetődtek a Nyugat e peremvidékének távoli tájaira. Ezek közé tartozott K.G. Chesterton, akit városunk nagy ünnepléssel fogadott. Úgy gondolom, megragadta a kontinentális egzotikum csodája; katolikus lévén, ismerős lehetett számára a több tucat templom harangjának a légteret minduntalan betöltő hangja. A macskaköves, szűk utcák és a barokk szertelenség. Csaknem, mint egy jezsuita város valahol Latin-Amerika szívében. Ez a hasonlat nem alaptalan, mert valaha Európa e részében volt a jezsuiták egyik leghatalmasabb központja.
Vajon hány olyan város van, amelynek már a nevét illetően sincs egyezség? A lengyelek úgy nevezik: Wilno, a litvánok: Vilnius, a németek és a beloruszok: Vilna. Az ottani folyónak is két neve van: Vilija, vagy még dallamosabban egy nereida szellemét idézően: Neris. A másik kis folyó egy kúp alakú hegynél ömlik bele, amelynek a tetején a litván fejedelmi vár romjai állnak: ez volt a Litván Nagyhercegség fővárosa. Ha a város gazdát cserélt, a győzteseknek első dolguk volt kitűzni lobogójukat a vár bástyamaradványaira. A harmadik folyó, a titokzatos, a föld alatt folyik. Meghatározhatatlan a medre, akárcsak a vár eleste esetén a várfalon túlra vezető folyosók és átjárók, amelyek meséket és legendákat szültek. A katedrális kerek tornya, amely ősrégi, s azon a helyen épült, ahol a pogány papok az örök tüzet őrizték, valamint az időnkénti felfedezések is csak szaporították a legendákat. Például a dominikánusok altemplomában hullahegyeket találtak: a pincék különlegesen száraz levegőjében múmiává aszalódott tetemek erőteljes ütésnyomokat őriztek. Ezek a sok száz évvel korábbi ruhákba öltözött bábuk a civil lakosságból kerültek ki, feltehetően valamelyik orosz invázió áldozatai voltak.
Körülbelül kétszázezer főnyi lakosság, több tonnányi emlékirat, feljegyzés, gyorsírásos jegyzőkönyv a Népszövetség archívumában, a dokumentumok szaporításához Oscar Miłosz is jelentősen hozzájárult. Kevesen emlékeznek arra, hogy 1921-ben itt történt egy kísérlet a föderációra: Vilna és környéke afféle önálló kantonként, kicsinyke államként működött. Albumomban itt díszlenek ennek az országnak – Közép-Litvániának – a bélyegei. Ma bélyegritkaságok. Az államocskát hamarosan Lengyelországhoz csatolták. A Litván Köztársaság a történelemre hivatkozva tiltakozott. A lengyelek a lakosság akaratára hivatkoztak. Nehéz megmondani, kinek volt igaza a vitában. Azt hiszem, egyik félnek sem. Ha egy kérdést rossz fogalmakkal jelölünk ki, megoldhatatlanná válik. A város lakosai vagy lengyelül, vagy jiddisül beszéltek, a többi nyelvet – litvánt, beloruszt, oroszt – csak elenyésző százalék használta. Amennyiben mégis a lakosság anyanyelvét vennénk alapul, akkor elegendő volna a genfi kantonhoz hasonló, annál nem nagyobb területet kihasítani számukra. Húzzunk egy függőleges vonalat, és rajzoljunk rá egy kört: ez jelenti Vilnát és környékét. A függőlegest fent és lent elvágva kijelöltük a litvánok és beloruszok közötti etnikai határt. Tehát egy olyan enklávé, amilyen sok akad Európában. Ez is azt bizonyítja, hogy a nemzeti állam elve csak ott helytálló, mint például Franciaországban, ahol a bretonok és a provanszálok is franciának tartják magukat, ami egyáltalán nem a dolgok természetéből fakad, hiszen lehetne másképp is. Az egymással viaskodó nemzetiségek mozaikja olyan európai jellegzetesség, amely például egy amerikait mindig megdöbbent. Habár itt nemcsak a nyelvről van szó, hanem a civilizációs hovatartozásról is. Amihez gyakran a vallás kérdése kapcsolódik.
Vilna körzetében a római katolikus vallás dominált, a második helyen a judaizmus állt. A többi, kevésbé népes csoport csak színesítette az ottani életet. Iskolatársaim között még karaimok is voltak. Ők az esszénus szektáktól származtatják magukat, akiknek kétezer éves kéziratait a Holt-tenger partján találták meg. Ezek a délről származó, fémesen fekete hajú, nagyon arabos külsejű jövevények nálunk többnyire földműveléssel és kertészettel foglalkoztak. Templomukat kenesszának nevezték. A protestánsok egykor hatalmas gyülekezetéből csak néhány evangélikus maradt. Osztálytársaim között még mohamedán is akadt. Az általában kíméletes bánásmódban részesített tatár hadifoglyok leszármazottai voltak, vagy azoké a tatároké, akik a fejedelmek szolgálatába álltak. Mindig izgatott, mit csinálnak a mecsetben, de sosem volt módomban megbizonyosodni felőle. A sokéves orosz uralom is itthagyta nyomait: a rossz utakat, s azt, hogy a lakosságot hallatlan nehézségek árán lehetett rászorítani a higiénia követelményeinek betartására. Azonkívül itt volt még két hatalmas, hagymakupolával ellátott görögkeleti templom is, az importált hivatalnokok lelki egészségét óvó cári kormány gondviselésének jelei.
A katolikus lakosságot fanatizmus jellemezte, mint a határvidéken élőket általában, hiszen azzal a tudattal éltek, hogy ez a terület a Vatikán egyik legkiemeltebb támaszpontja. Makacs kötődésük a katolikus Lengyelországhoz nagymértékben azzal magyarázható, hogy gondviselőre, oltalmazóra volt szükségük. Litvánia mint kicsiny, gyenge ország alkalmatlan volt erre a szerepre. Ehhez járult még az, ami külön tanulmányt kívánna, hogy lenézték a kilencven százalékban parasztokból álló litván nemzetet. Ugyanakkor a lengyelek és a litvánok egységesek voltak a pravoszláv vallás és hívői iránti ellenszenvben. Az ódium a passzivitásukról, tehetetlenségükről és a sorsukba való belenyugvásról ismert beloruszokat sújtotta.
Bevallom, a beloruszok mindmáig rejtélyt jelentenek számomra. Hatalmas térséget lakó, állandóan elnyomott nép, amelynek nyelve híd a lengyel és az orosz nyelv között. Nemzeti tudata az európai nemzeti mozgalmak legkésőbbi terméke, nyelvtana csak a huszadik században alakult ki. Itt minden definíció cseppfolyós állapotú, és egy ilyen tömeg, alany helyett, könnyen válik tárggyá az idegen kezekben. Moszkva támogatta az iskolákat, megnyitotta az első belorusz egyetemet, egyidejűleg elnyomta a szeparatista törekvéseket, börtönbe csukta és deportálta a hazafiakat, sőt a belorusz szótárból is száműzte azokat a szavakat, amelyek hangzása túlontúl eltért az orosztól. Varsó abszurd politikát folytatott: egy-két kivétellel betiltotta az önálló iskolákat, és minden alulról kiinduló szervezkedési kísérlet ellenszereként a börtönbüntetést alkalmazta. El kell azonban ismerni, hogy hivatalnokai rendkívül nehéz dilemma elé kerültek. Erre a feladatra semmi sem készítette fel őket, mert mindaddig nem létezett a belorusz nép fogalma, a nyelvüket helyi nyelvjárásnak tekintették, úgy, mint Franciaországban a langue d´oc-ot. Abban ez esetben pedig, amikor leküzdve a lélektani ellenállást, engedélyezték az önálló iskolák létesítését, az ő szemszögükből a legrosszabb következmények származtak a dologból. A parasztfiatal valós sérelmét a tudás csak felerősítette, így eljutott a civilizációs beavatkozás első fokára, azaz szinte szabályszerűen kommunista lett, és az „újraegyesítés” ügyéért harcolt, vagyis azért, hogy Lengyelországtól csatolják el keleti vajdaságait.
Ebből az alaktalan falusi társadalomból hiányoztak a balti népeknél oly határozott kristályosodási gócok. Talán ebből ered készségük a külső kötelékek elfogadására. Egy bizonyos, a beloruszoknak sosem volt jó sorsuk, s akár a kifogott hal, kettő közül választhattak: vagy a serpenyő, vagy a fazék, azaz vagy lengyelesítés, vagy oroszosítás.
Egyébként Vilnában az embereket alig-alig érdekelte a sorsuk. A hosszú bundát viselő parasztok, akik terményeiket a piacra hordták, olyan nyelvet beszéltek, amelyet többnyire nehéz lett volna akár a lengyelhez, akár a beloruszhoz sorolni. Öntudatosabb szláv testvéreik megdöbbenésére nem értették (természetesen a szlávoktól élesen elhatárolódott litvánok kivételével), mit jelent a nemzeti hovatartozás, és akit efelől kérdeztek, rendszerint azt felelte, hogy ő „pravoszláv” vagy „katolikus”.
Az ország szelíden dimbes-dombos és erdőkkel borított. Télen a város sarkvidéki jelleget öltött. Közlekedési eszközként apró szánokat használtak, melyeken kentaurhoz hasonló, szőrmekucsmás kocsis trónolt. A városi autóbuszok is szorgalmasan küszködték át magukat a hótorlaszokon. A lejtős utcák közepén gyerekek szánkóztak, többnyire hason fekve és a lábukkal kormányozva, vagy síelők siklottak. Tavasszal a kocsisok befogták a régimódi konflisokat. Körülbelül 1930-tól, nem akarva lemaradni a haladástól, bevezettek egy újítást: a kerekekre gumiabroncsot szereltek.
Nem kell azonban túlozni a provinciális különcségekkel. A zsidó kereskedőnegyedek olyanok voltak, mint a világ bármely ilyen negyede. A reklám törvényei uralták őket, azaz a házak homlokfalát sok-sok színes cégtábla díszítette, amelyekre a címfestők kesztyűket, harisnyákat, melltartókat pingáltak, és olyan oroszlánokat meg tigriseket, amelyek mintha a Vámos Rousseau képeiről léptek volna le. A mozik a bejárat előtt rikító színekkel festett, szerelmi jeleneteket ábrázoló táblákkal és villanykörtefüzérrel hirdették a műsorukat. Közvetlenül a második világháború kirobbanása előtt már a neonfények is megjelentek. (…)
Vilna tehát egyáltalán nem képezte az én világom középpontját. Azzal, hogy a nyári hónapokat egy másik országban töltöttem, lehetőségem nyílott az összehasonlításra. Ott még szembeszökőbb volt a szokások régimódisága, de ott egyértelműen paraszti civilizáció uralkodott, amelynek, hogy el ne enyésszen, feltétele a – ahogyan ma neveznénk – kulákstruktúra és a jólét minimuma. Nem mindig volt kellemes a nacionalista osztályfanatizmus, de mindenesetre azt eredményezte, hogy a falusi lakosság általában tudott írni, olvasni, tehát elhatoltak hozzá az eszmék. Nem volt benne hajlam a nagy szellemi szárnyalásokra, megőrizte nehézkes flandriai jellegét. Érdekes, hogy mindenütt, ahol a történelem folyamán egyre fogyatkozó litván etnikum élt, megnyilvánult ez a flamand anyagszeretet. Az arisztokráciával ellentétben, amely átvette a lengyel nemesi kultúrát, a parasztság nem lengyelesedett el, hanem mintegy kétfokozatú elnemzetietlenedésen ment keresztül: a litván területekből kelet és dél felől a beloruszok csipegettek le úgy, ahogy a tenger harapdálja lassanként a szárazföldet. S csak miután a kis falvak lakói elfogadták a szláv nyelvet, akkor érte őket a lengyel hatás. A Vilna körüli félreértések azzal magyarázhatók, hogy egykor minden oldalról litván települések vették körül a várost, amit a helységnevek is bizonyítanak. Ezzel a kuszasággal nem elméletben találkoztam, hanem a gyakorlatban. Ha akkor még nem tudtam is meghatározni, utazásaim során elgondolkoztatott az egyes nemzetiségi csoportok különbözősége. Ugyanakkor egyáltalán nem ismertem azt az országot, amelyhez a város tartozott, azaz Lengyelországot.
Czesław Miłosz: Szülőhazám, Európa (Kalligram-Vigilia, 1993)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése