Kutasi Kovács Lajos: A „cacique“

Brazil határvidék, ahol a civilizáció véget ér és a vadon kezdődik. Őserdők, lomha vagy gyors sodrású folyók. Valami ősi titok lebeg a táj fölött. Valami félelmetes, ám mégis varázsosan vonzó szépség és riasztó időtlenség. Vad vidék – mondhatnám, holott a valóságban szelídebb, mint az a gyilkos vagy pusztító civilizáció, amely vékony hajszálereivel kezdi behálózni.

Kisebb-nagyobb települések születnek, melyek néhány év alatt városokká duzzadnak. Vállalkozó szellemű pionírok utat törnek a bozóton át, kihasítanak darabnyit az őserdőből, ültetvényt vagy állattenyésztő farmot létesítenek a felégetett, kiirtott őserdő helyén. Egy szép napon utoléri őket a civilizáció, a közigazgatás, a posta, talán a villanyáram is. A romantikus településből város lesz, a pionírok ültetvényesekké, birtokosokká, állattenyésztőkké változnak. A térképbe berajzolják az új várost; iskola, templom, börtön, polgármesteri hivatal, rendőrség épül, játékbarlang, bár, bordély nyílik. A legszélesebb utat elnevezik avenidának, „sugárútnak“, a város nevet kap. A rend ugyan még bizonytalan, a törvényt gyakran a késpenge, a forgópisztoly vagy a 44-es Winchester írja.

Jorge barátommal jártam a „határvidéket“. Vörös földutakon, bozótok, ingoványok és őserdők között rázott bennünket a terepjáró dzsip. Kis tanyák, magányos kunyhók lakói, félig-meddig már „civilizált“ indiánok és félvérek némi gyanakvással néztek utánunk. Két világ, kétféle életforma közé szorult emberek bizonytalanságával.

Ha úgy adódott, elhagyott, üres kunyhóban kötöttük föl a függőágyunkat alkonyatkor. Előbb persze körülnéztünk, nincs-e mérges pók vagy kígyó valamelyik sarokban. 

Szerencsénk volt. Csak egy alkalommal vertem agyon tenyérnyi pókot s már be akartam mászni a függőágyamba, amikor Jorge figyelmeztetett: várjuk csak meg a pók párját. Mert – ahogy mondta – ez a féreg megérzi, ha a párját elpusztítják és utána jön. Hittem is, nem is, amíg lámpánk fénykörében csakugyan megjelent a másik pók. 

Fegyver volt ugyan nálunk, de sohasem adtunk le lövést. Jorge megnyugtatott, hogy az errefelé felbukkanó indiánok már nem harciasak, inkább jámborak. Afféle kallódó koldusok. Valami véget ért bennük anélkül, hogy valami más elkezdődött volna. Egyik életformából nem sikerült átlépniük a másikba. Talán maguk sem értik, mi történt velük. Nem félelmetesek, hanem szánalmasak.

 

 *

Santa Bárbara pontosan olyan, mint a többi megszámlálhatatlan szentről elnevezett interiori település, félig még falu, félig már város. Vendéglátónk, Jorge barátja és atyjafia, Zeferino, tehetős ember, igazi brazil vendégszeretettel fogadott bennünket. Erről-arról folyt a szó, hisz minden brazilnak van valami mesélnivalója. Nőkről vagy kalandokról, üzleti sikerről vagy balszerencséről, politikáról vagy futballról. 

Amikor kiderült, hogy magyar vagyok, Zeferino arcán kifényesedett a mosoly:
-   Você é húngaro ? Te magyar vagy ? Van nekünk egy magyarunk, a cacique ! Nem messze innen, a folyó egyik szigetén él. 

Noha azon már nem lepődtem meg, hogy mindenütt a világon felbukkan egy-egy magyar, mégis elcsodálkoztam a „caciqué“-n.

  -   Kicsoda ? Valami indiánfőnök ?
  -   Olyasféle. Félig talán indián, félig meg bogaras Robinson. Meglátogathatnád! Bizonyára örülne. Egyik emberem, José, gyakran felkeresi, mert állatbőrt cserél az indiánokkal. Megkérdezem tőle, mikor megy legközelebb a caciquéhez, biztosan elvinne a motorcsónakján.

Aznap este különös izgalommal bújtam a vendégszoba kényelmes ágyába, a moszkítóháló alá. Gondolataim a titokzatos honfitárs, a „cacique“ körül jártak. Ezzel fordultam mély álomba.

                                            *                                                     

José, a villogó szemű, olajos bőrű, harminc körüli, vékony, izmos brazil arcán örökké vidámság játszott. Begyújtotta a motort. A csónak csendesen ringott a folyón.

      -  Indulunk, Senhor Luiz – kiáltott fel hozzám.

Búcsút intettem a házigazdának és Jorgénak, lementem az enyhén lejtős parton s beszálltam a csónakba. Lilás füstöt pipált a motor, s ahogy elindultunk, a csónak fehér vonalat hasított a víz hátán. 

A parton kísért az őserdő. Szigetek mellett suhantunk el. Nagy távolságra egymástól magányos, cölöpökre épített kunyhók húzódtak meg az őserdő árnyékában; vadászok vagy kaucsukgyűjtők tanyái. 

Kora délelőtt indultunk, de erősen tűzött a nap. A száraz évszak járta, a folyót széles homokpad kísérte mindkét oldalon. Oly mozdulatlannak tűnt a táj, mintha nem is élne.

Jó kétórás út volt mögöttünk, amikor José tarkójára tolta vedlett, széles karimájú szalmakalapját és egy sziget felé mutatott. Füst szállt föl a magasba.

      - Nézze, Senhor Luiz, itt vagyunk !

Megérkeztünk. 

A folyó itt két ágra szakadt és széles, magas szigetet ölelt körül. A parton izmos, félmeztelen indián bajlódott a csónakjával, de a motor döngését hallva abbahagyta a munkát és felénk fordult. Fenn a magas parton szakállas, sötétbarnára sült arcú fehér ember állt, gyűrött nadrágban, ingben, szandálban.

A „cacique“.

      -  Jó napot, adjon isten – kurjantottam oda magyarul. 

Nem döngött már a motor, a víz vitte a csónakot a parthoz. Az indián ügyesen elkapta a kötelet, melyet José kidobott, és kikötötte a csónakot.

      - Jó napot – kiáltott vissza a „cacique“, s hangján egyáltalán nem érzett a meglepetés. Mintha mindennapos lenne itt a magyar látogató.

     -  Bom dia, Senhor Carlos ! – kurjantott föl José. Annyit tehát megtudtam már emberemről, hogy Carlos, vagyis Károly a neve. 

Kiugrottam a csónakból, s kapaszkodtam föl a parton. Elém jött, kezét nyújtotta és fölsegített. Magas, szikár, izmos férfi volt. Nem tudom, hány éves lehetett, mert seszínű szakálla megzavart. Be akartam mutatkozni, de félbeszakított. 

     - Elég, ha tudom, hogy Luiz vagy. A többi nem fontos. Én Carlos vagyok, mint hallottad.

     - A „cacique“ – szaladt ki a számon.

Fölnevetett.

    - Ezek így hívnak – mondta, s egy fejmozdulattal az indián felé nézett. – Ő meg Kaiubi.

    - Tudod, azért jöttem...

    - Itt vagy ! – vágta félbe a magyarázkodást. – Ez a fontos. Meddig maradsz ? Addig, ameddig akarsz. Érezd jól magad !

*

Gondosan épített, pálmalevéllel fedett faháza csaknem olyan volt, mint egy bungaló. Berendezése célszerű és egyszerű. Függőágy, néhány, nyilván maga készítette szék, asztal, polcok. A falon lőfegyverek, bozótvágók. Díszítésül indián íjak, nyilak, fejdíszek, kígyóbőrök és egy szép onça-bőr. A polcokon szerszámok, tükör, néhány, szinte ötletszerűen összeválogatott orvosi műszer, vöröskeresztes kazetta, orvosságos üvegek, gondolom, kígyómarás elleni szérum. Edények, csöbrök, poharak jól megfértek az indián kerámiák között. A földön hosszú, legalább nyolcméteres anakonda bőre.

     - Szép példány – dicsértem.

     - Nem én lőttem – hárította el máris a dicsőséget. – Indiánoktól cseréltem. Láttam én már ennél hosszabb sucurit is.

Az egyik polcon könyvek sorakoztak.

     - Megnézhetem ezeket ?

     - Tessék ! Addig én étel-ital után nézek.

Furcsa könyvtár. Mintha vihar vagy hajótörés után a véletlen szeszélye sodorta volna össze a köteteket. Petőfi összes verse (illusztrált, kissé penészes); Magyarország története (a milleniumi díszkiadás első kötete, Vaszary Kolos hercegprímás előszavával); Krúdytól az „Aranykéz utcai szép napok“ és a „Boldogult úrfikoromban“ (népszerű, fűzött, olcsó könyvek); Ady versei (az ismert vörös kötésben, a költő arcképével a címlapon; belelapozva láttam, hogy Carlos számos verssort aláhúzott lila tintaceruzával); Márai Sándortól az „Egy polgár vallomásai“ (Révai-kiadás); portugál orvosi könyv a trópusi betegségekről, egy másik pedig a mérges kígyókról és pókokról. Francia szakkönyv az üvegfúvásról. Az Encyclopaedia Britannica néhány kötete. Euclides da Cunha híres műve, az „Os Sertões“, Lin Yu-tang „Bölcs mosoly“-a. Tupi-guarani nyelvtan és szótár.

    -  Gyere Luiz, igyunk ! – kiáltott be a házigazdám.
A ház előtt asztal, az asztalon üveg, két pohárban ital.

        -  Narancsbor – világosított föl. – Saját készítmény, ha úgy tetszik, szabadalom. Saúde ! Egészségedre. 

Koccintottunk. 

Felhajtottam a csípős, hűs italt. Kitűnőnek találtam. Újratöltötte a poharakat. Szemében büszkeség csillogott. 

      - Látom, kedveled Krúdyt és Márait ! – jegyeztem meg.

Nem válaszolt, csak kissé megvonta a vállát. 

*

Szabad konyhán, afféle szárnyék alatt fiatal indián asszony szorgoskodott. Sült hal ínycsiklandozó illata úszott a levegőben.

       - Maria – bökött feléje a „cacique“. – Kaiubi felesége. Ő a háziasszony. Remekül süti a halat.

       - Bom dia, dona Maria – köszöntem rá.

Az indián asszony elmosolyodott.

       - Alig ért portugálul – mentette ki a gazda.

Leültünk az asztalhoz. Csakhamar előttünk gőzölgött a rizs, a bab és a pompásan megsütött hal. José is feljött és velünk tartott. Megéheztünk, ízlett az ebéd.

      -  Csak a jégbehűtött sör hiányzik – jegyezte meg vidáman vendéglátóm.

Banán, narancs és egyéb gyümölcs került az asztalra. Végül az elmaradhatatlan feketekávé. 

A bungaló mögött kis ültetvény húzódott. Banánpálmák, mangó és narancsfák, kukorica, mamão. Egy papagáj ismételgette az egyetlen szót, amelyről a nevét is kapta: arara, arara...

         - Úgy élhetsz itt, mint Robinson – mondtam.

         - Lehet – ennyi volt a válasz.

         - Az meg Péntek ? – intettem az indián felé, aki lent a csónaknál élénken tárgyalt Joséval.

         - Miattam Szombat is lehet – nevetett.

         - Látom, megy az üzlet Joséval.

         -  Negócio, üzlet ! – ismételte. – Úgy ejtik ki ezt a szót ma, mint valaha a jezsuiták Jézus nevét. Ez a civilizáció bűvös jeligéje ! – Utolsó szavaiból kicsengett a megvetés.

        -  Szép itt ! – mondtam meggyőződéssel.

Valóban páratlan kilátás nyílt a folyóra, az erdőre. Varázsos lehet itt a napkelte és a napnyugta.
   - Szép - bólintott rá.

       - Mióta élsz itt ?

       - Jó ideje – jött a kurta, kitérő válasz.

       - Nem unatkozol néha ?

       - Nincsenek unalmas emberek a közelemben.

       - Hogyan jutnak el hozzád a hírek ?

       - Hírek ? Honnan ?

       - A világból.

       - Érdekelnek is engem a világ hírei ! – Megvonta a vállát s oly póztalanul, hogy nem is kételkedhettem az őszinteségében.

       - Nem veszélyes itt az élet ?

       - Miért lenne az ? Csak vadállatok és indiánok élnek errefelé. Az indiánok tisztességes emberek, amíg meg nem érinti őket az úgynevezett civilizáció. Akkor bizony végük... Én jól kijövök velük. Segítünk egymáson, ahogy tudunk. Azt hiszem, ennél többet nem tehet az ember. Ha tovább lép, nyomban kiütköznek az ellentétek. Könnyen ellenségekké válhatnánk. Nem gondolod ?

Rábólintottam.

Olyan tisztán beszélt magyarul, egyetlen portugál szót se keverve a mondatok közé, mintha nem is a brazil vadonban élne egyedül, hanem a Bakonyban. Persze Krúdy és Márai – gondoltam.

     Felém tolta a dohányzacskót

    - Nem kóstolod meg ? Igazi szűzdohány !

Megtömtem a pipát és rágyújtottam.

     - Kiváló – dicsértem. Valóban, felséges illata volt.

Darab ideig hallgattunk, aztán megkockáztattam a kérdést:

     - Hova való vagy ?

Derűsen mosolygott, mintha várta volna már ezt a kérdést és készült volna rá.

     - Magyarországról jöttem én is, mint te – válaszolt nyomban, szemmel láthatóan élvezve zavaromat. Be kellett érnem ennyivel. Igaza volt: mi közöm hozzá ? S egyáltalán, ezek között a keretek között, egy brazil őserdei folyó szigetén fontos az, hogy ki honnan jött és miért ? Aki itt él, ilyen körülmények között, az leszámolt azzal, amit maga mögött hagyott.

Az időjárásról, vadászatról, indiánokról kezdtünk beszélgetni. Aztán váratlanul megkérdezte tőlem:

     - Emlékszel az Ilkovicsra ? Ott volt a Nyugatinál...

José izzadva kapaszkodott föl a parton. Szélesen mosolygott. Nyilván jó „negóciót“ csinált, mert a csónak tele volt mindenféle állatbőrrel.

Lefelé ereszkedett már a Nap.

      - Senhor Luiz, mindjárt indulunk. Vissza kell érnünk Santa Bárbarába, alkonyat előtt. Hacsak nem akar itt maradni Senhor Carlosnál egy hétig ! A jövő héten úgyis jövök ismét.

Csábított a lehetőség, mégis készülődni kezdtem.

     - Akarsz egy szép anakondabőrt ? – ajánlotta föl az egyik kígyóbőrt a „cacique“. Persze, hogy akartam. (Ahányszor dolgozószobám falán ránézek a szépen kikészített kígyóbőrre, mindig eszembe jut a „cacique“, s eltűnődöm, mi lehet vele.)

Megajándékozott indián íjakkal, nyilakkal és egy szép fejdísszel. Megtoldotta egy üveg narancsborral.

     - Ha legközelebb erre vetődöm, nem kerüllek el. – mondtam búcsúzáskor, amikor magyarosan kezet ráztunk, majd brazil módon megveregettük egymás lapockáját.

     - Szívesen látlak, ha még itt leszek.

     - Hogyan ? – kérdeztem meglepődve.

     - Lehet, hogy fölszedem a sátorfámat és beljebb húzódom. Veszedelmesen közeledik a civilizáció.

Korunk valóban nem kedvez a Robinsonoknak. Elpusztítja a Péntekeket, zsugorodnak vagy radioaktívak lesznek a szigetek. Gauguin egykori paradicsomát megszállják a turisták. A világ utoléri a Robinsonokat. 

Őszintén csak most kezdtem irigyelni a „caciqué“-t, Senhor Carlost, aki eljött Magyarországról, magával hozott néhány Krúdy-regényt, Márait és Petőfi meg Ady összes versét. Visszahúzódott a vadonba. Megvalósított valamit, amire mi is gyakran gondolunk, de nem merjük, vagy nem akarjuk megvalósítani. 

A „cacique“ elbújt a világ elől. Ki tudja, talán önmaga elől ? A múltja elől ?

*

Már döngött a motor és José türelmetlennek látszott.

      - Vamos, Senhor Luiz ! Gyerünk !

      -  Até logo, viszontlátásra – kiáltottam még vissza, noha biztos voltam benne, hogy nem látjuk többé egymást.

      -  ... te logo ! – szaladt utánam kettétört kurjantása.

A motorcsónak kivágódott a vízre.

Opálos volt a délután.

Visszanéztem.

A „cacique“ fenn állt a bungaló előtt, birodalma határán. Pára úszott a folyó fölött. Az ég tiszta volt és világos. A motorcsónak keményen szembefordult a folyó sodrával. Az őserdő fenségesen komorlott. Tömötten, mint egy dús, jól ápolt szakáll.  

Kutasi Kovács Lajos: Zöld pokol – vörös sivatag, Kossuth, 1988

Kutasi Kovács Lajos Amazóniáról

Zöld falak börtöne - fogalmaztam meg egyszer, ám pontosan nem tudok számot adni róla, hogy Amazónia valóban micsoda - Pokol vagy Paradicsom ?

Sokan föltették ezt a kérdést, melyre ki így, ki úgy adott vagy kapott választ.

A portugál hajós vagy bandeirante, aki megízlelte a különös, sehol másutt nem termő gyümölcsöket, elheverészett a függőágyban és szép testű indián lányokat ölelgetett, úgy érezhette: ez a földi Paradicsom! Akinek kiszáradt szájában vacogva verődtek össze fogai a gyilkos mocsárláz révületében, akit halálra mart a kígyó, vagy tanúja lehetett, amikor társát szinte pillanatok alatt szétszaggatták a véres-vörösen habzó vízben a piranhák, a kannibálhalak, úgy érezhette: ez maga a pokol.

Amazónia valóban mintha külön világ lenne, itt felejtett őskori sziget, ember előtti kontinens. Fantasztikus növények és állatok. Különös aromájú gyümölcsök, bódító illatú, káprázatos virágok, melyek talán az Édenkertből maradtak itt; mérgező levelek, bódító hatású bogyók, iszonyú látomásokat keltő gombák, mintha boszorkányok konyháján termettek volna.

Csodálatosan tiszta volt az ég. Nagy kék semmibe, ha úgy tetszik, a végtelenbe repültünk. Széles az ég országútja, még a tenger országútjánál is szélesebb. Itt nincs túlsó part.

-         Pompás az idő! – lelkesedtem.

-         Ilyenkor, májusban a legszebb – világosított föl Renato. – Éppen elmúlt az esős évszak, véget ért a tél. Azért hívtalak, hogy tarts velem, mert ez a legkellemesebb időszak a repülésre, ilyenkor láthatsz a legtöbbet. Később, nyár derekán, júliusban megérkezik a bruma seca, a száraz köd. Megüli a tájat, s bizony akkor nem könnyű tájékozódni. Néhányszor ilyen ködben kellett leszállnom. Kutya veszedelmes volt. Tudod, milyenek az őserdei repülőterek. Elég szűk irtás a toronymagas dzsungel falában. Jó látási viszonyok között a magamfajta legénynek könnyű leszállnia, de amikor köd van, a semmibe landolsz. Nincs rádió, nincs irányítótorony… Nem irigylésre méltó vállalkozás! Persze a nagy téli esők idején se mulatság. De hát kockázat nélkül olyan egyhangú lenne az élet. 

Renato elhallgatott.

Az ötlött fel bennem, hogy itt a trópuson, ahol nincsen ősz és tavasz, milyen ostoba játék „telet” és „nyarat” emlegetni. Annál is inkább gyerekes, hiszen délebbre, Rio de Janeiróban, São Paulóban és a Baktérítő alatt, az amazonasival ellentétben éppen az esős évszakot nevezték el „nyárnak”, a száraz évszakot pedig „télnek”.

Száraz évszak – esős évszak.

Az európai, akinek génjeiben, sejtéseiben és emlékeiben él a négy évszak, igyekszik önmagával elhitetni, hogy azért itt, a Baktérítő és az Egyenlítő között is van nyár meg tél. 

(….)

Itt még a Természet szabja meg a törvényt és a rendet, eszerint történik minden. Az ember talán csak mellékszereplő, legfeljebb a szereplők egyike. 

Az indián ugyan az „őserdő ura”, de nem pusztító zsarnoka, mint a „civilizált” – legyen bár caboclo, vagy fehér ember. Az indián nem „hódította meg” a dzsungelt, nem is akarta s képes se volt rá. Benne és vele él, ismeri veszélyeit és szeszélyeit, ismeri saját lehetőségének határát. 

Én csak csodálni tudom a dzsungelt, de ismertem embert, aki gyűlölte, mert nem illett, nem fért bele a világképébe, képzeletvilágába. Nem tudta felfogni mibenlétét, nem érezte a varázsát. 

Ámultam Renato mellett a repülőgépen, lenyűgözve, szinte megbabonázva. Éreztem, milyen erőtlen és tehetetlen vagyok, hogy szavakba öntsem a látványt, az élményt, az érzést.

Az indiánok időérzéke merőben másféle, mint a fehér emberé. Ebben a tekintetben is meglepő a hasonlóság Észak- és Dél-Amerika indiánjai között. (....)

Az indián mindig a mában él, nincs elképzelése a jövőről. Nem tervez másfajta életet sem a maga, sem utódai számára. Amit gyerekeinek átad, az a tapasztalat és a tanulság. Mindig a maga törzsében-népében gondolkodik. Nem a másikkal való versengés vezérli, hanem az együttműködés. Együtt él a természettel. Világképének középpontjában a mítosz áll, nem keres más magyarázatot az élet és a természet jelenségeire. Nem szkeptikus, hanem misztikus.

Mindent megfigyel, de nem keres újat. Nem lusta, de nem is mohó, sohasem válik a tárgyak rabjává. Szükségleteit az őserdőben viszonylag rövid idő alatt kielégíti. Ugyanakkor képes a legnagyobb fizikai erőpróbára, az éhséget éppúgy szó nélkül viseli, mint a fizikai fájdalmat. Vadászaton páratlan módon tud koncentrálni. A másféle kultúrából csak azt fogadja el, amit baráti kézből kap és ami nem zavarja össze a világképét. A mi technikai civilizációnk, a repülőgép vagy a rádió nem ejti babonás ámulatba.

Félelmetesek az amazonasi viharok.

A kék ég előbb elszürkül, majd koromsötét lesz, csaknem fekete. Alacsonyan úsznak a felhők, mintha súrolnák az őserdő lombkoronáját. Megtelik a levegő elektromossággal, idegeinken, szinte a bőrünkön érezzük a feszültséget.

Olümposzi istenek játéka kezdődik, mind sűrűbb villámlásokkal s olyan égzengéssel, mintha messzehordó ágyúkat sütnének el a fülünk mellett. Szinte remeg a föld, borzolódik a víz háta s mintha a fejünkben, az agyunkban visszhangzana az égzengés.

Órákig eltarthat ez a tűzijáték és a vihar zengő nyitánya, amíg egyszerre felszakad az ég és lezúdul az özönvíz. Szerencsére nem tart negyven napig, mint a Bibliában.

A folyók gyorsan és félelmetesen megduzzadnak, szétfeszítik medrüket, a víz zavaros lesz, a zuhogókon eszelős dühvel zúdul át, kavarog és örvénylik. Vad szél támad, mintha felnyögne időnkint a vadon, korhadó törzsek roppannak, majd kidőlnek. A mocsarakat, ingoványokat ellepi a kiöntött folyó, a vihar eszelősen tombol, mintha soha nem lenne vége az égiháborúnak.

A természet kiszámíthatatlan dühe támad föl, mintegy ismételve azokat az ősi viharokat, amelyek tébolyító vajúdásában a Föld kialakult. Az arányokban, színekben, pusztulásban és újjászületésben van valami ősi és változatlan.

Aztán egyszerre véget ér az égi háborgás, a felhők szétszakadoznak, a természet megnyugszik, a napsugár megcsillan a nedves leveleken, a folyók visszatérnek medrükbe, s az őserdő felfrissülve várja a következő vihart.

Aki hosszabb ideje él a trópusokon, még ha nem is ott született, alkalmazkodik a klímához. Természetesen az akklimatizálódás nem könnyű és persze embere válogatja. Ismertem olyan európai bevándorlót, aki évtizedek alatt képtelen volt megszokni a trópusi éghajlatot és beilleszkedni a trópusi életformába.

Az Európából érkezőnek elsősorban a szíve, a vérkeringése érzi meg a változást, a nappali forróságot és a viszonylagos éjszakai hűvösséget. (A nyári hónapokban éjszaka is alig csökken a hőség). "Felhígul a vér" - mondják a bennszülöttek. Akinek rossz a szíve, az hamarosan a trópusok áldozata lesz. Brazíliába érkezésem után magam is láttam, hogy szívbeteg útitársaim rövid időn belül meghaltak.

(....)

 Emlékszem még azokra a forró, párás nyári napokra, amikor - kivált az első években, de még hosszú évek múlva is - szinte mázsás súlyúnak éreztem minden végtagom,képtelen voltam egy gondolatra koncentrálni, ellenállhatatlanul leragadt a szemem, álmatlan álom kerülgetett, s alig segített a sűrűn fölhajtott feketekávé.

Mennyire alaptalan az európaiak és észak-amerikaiak fölényeskedő és lenéző véleménye a "lusta" brazilokról. Láttam azokat a bevándorlókat, akik abban a hiszemben éltek, hogy Brazília is "Amerika", amerikai tempóban hajszolták magukat s mire elérték volna a céljukat, összeroppantak.

A trópuson mindenekelőtt meg kell tanulni - élni. A paciencia, a "türelem" nem üres kibúvó a cselekvés alól, az amanha, a "holnap" nem elodázása a dolgoknak, hanem egyfajta bölcs tapasztalat, alkalmazkodás az éghajlathoz, a trópusi élet feltételeihez.

Mennyire igaz ez éppen Amazóniában, ahol az idő mértékegysége még a São Pauló-ihoz viszonyítva is más. Nem hiszem, hogy a trópuson élő embernek valaha is eszébe jutott volna az amerikai életformát meghatározó formula, hogy - "az idő pénz".

Hiszen itt, ha komolyan mérlegeljük, még a száraz és az esős évszak sem jelent olyan drasztikus változást, mint a mérsékelt égövön a tél és a nyár, a tavasz és az ősz. Az idő, akár az évszakok, összefolyik, semmi értelme a hajszának, a sietségnek, valójában minden ráér, mindenre van idő. Az őserdő állandóan pusztul és növekszik, épp ezért szinte változatlan. Nincs semmi, ami a mulandóságra úgy figyelmeztetne, mint Európában és Észak-Amerikában a lombhullató ősz.

(Kutasi Kovács Lajos: Zöld pokol - vörös sivatag, Kossuth, 1988)