Andrzej Stasiuk Közép-Európáról

Az írás nevek sorolása. Így van ez az utazással is, amikor a földrajz koráljai felfűződnek az élet fonalára. Sem az olvasástól, sem az utazástól nem leszünk igazán bölcsebbek. A határok akár a fejezetek, a tájak akár az irodalmi műfajok, az útvonalak epikája, a pihenők lírája, az éjszakai autózás közben a reflektorfénytől megvilágított aszfalt feketesége a nyomtatás monoton, hipnotikus vonalát idézi, mely keresztülszeli a valóságot, és egyenesen a megálmodott cél felé vezet. 

(….)

Ha azonban Zboróban mégis balra fordulunk, legjobb, ha ezt egy koraőszi vasárnapon tesszük. A házak az útba kapaszkodnak, mint zúzmara az ágba. A falvak úgy érnek véget, mintha elvágták volna, és egyik pillanatról a másikra kezdődnek el. Nincs más köztük, csak a völgyek végtelen tere. Az ég átfolyik a látóhatár hullámzó szélei között. A táj rendje domború térképet idéz. Se öregek a házak előtt, se fiatalok motorkerékpáron. A kocsmák kihaltnak tűnnek, mintha böjt lenne. Itt még a régi idő tart, amelyben az emberek nem indultak ok nélkül útnak. Otthon ültek, és hallatták a világ neszeit, mert az útrahívó semmi jót nem jelentett. Idegen háborúba mentek, hadseregek elől futottak, nyomor és éhínség elől menekültek. 

 Közép-Európa ennélfogva soha nem adott nagy utazókat a világnak. Azzal volt elfoglalva, hogy saját magán belül utazott. Kíváncsiságból útra kelni? Ilyesmi csak annak juthat eszébe, aki biztos lehet otthona sérthetetlenségében, akinek nem kell azon gondolkodnia, hogy a visszatérése után is ugyanott áll-e majd a háza. Valószínű, hogy ez a tüntető megtelepedettség, a lakóhelyek e mozdíthatatlansága a mélyebb, mentális otthontalanság mélységes érzéséből fakad. A falvakat elválasztó pusztaságban a káosz démona, a meghatározatlanság rossz szelleme leselkedik, ezért a házak közel állnak egymáshoz, egymás felé néz az ablakuk és embermód keresik tükörképüket, amely igazolhatja létezésüket.

Amikor az Isten háta mögötti kis faluban a házunkat építettük, a szomszédok odajöttek, és megkérdezték: miért itt, miért nem az út mentén, ahogy mások? Voltaképp nem is esett olyan messze az úttól – annyira csak, hogy az útmenti dombra építettük, ami télen annyiban kényelmetlen, hogy lenn kell hagyni az autót, és gyalog kell megtenni az utolsó száz métert. Először azt hittem, gyakorlati megfontolásból mondják, vagy egyszerű fontoskodásról van szó. Biztos közrejátszott benne ez is, az is, de valamelyik nap, amikor az építkezés már a végéhez közeledett, így szólt a szomszédasszonyunk: „Legalább a fákból vágjon ki valamennyit”. „Miért?” – kérdeztem. „Hogy látni lehessen” – válaszolta. Ha az összeset kivágtam volna, az asszony akkor is legfeljebb a tetőnek egy darabkáját meg a kisablakot látta volna az udvaráról – azt is olyan messziről, hogy semmit sem tudott volna kivenni azon kívül, hogy ég-e a fény az ablakban vagy sem. Akkor értettem meg, hogy egyfajta csordaösztönről van szó. A juh pánikba esik, ha egyedül marad. Valószínűleg csak a többi juhban képes észlelni a létezését. A saját többszörös tükörképétől megfosztott világ egyszeriben horror vacuiként jelenik meg. Szomszédasszonyom látni akarta, hogy ott fenn, a dombon valamiféle ember él, mivel magát a tudatot nem tartotta elegendőnek. Szüksége volt a tetődarabkának vagy a háznak, az emberi faj kétségtelen jelének a fizikai, érzéki közelségére.

Ha ki kellene találnom valamilyen címert Közép-Európa számára, az egyik mezőbe a félhomályt raknám, valamelyik másikba pedig a pusztaságot. Előbbit az áttekinthetetlenség, utóbbit a még mindig megszelídítetlen tér jelképeként. Nagyon szép címer, kicsit elmosódott körvonalakkal, amiket a képzelet tölthet ki. Vagy az álom.

(….)

Pár órája kelet felől fúj a szél, egyre hidegebb van. Ha egyszer majd széthull minden és mindenben csalódunk, még maradnak a hőmérséklet kötelékei, a meteorológia közössége. Visszatérünk a kezdetekhez, azokhoz az időkhöz, amikor szüntelenül fagyoskodtunk. „A szlávok országai minden országok közül a leghidegebbek. A legnagyobb fagyok holdvilágos éjszakákon és derült napokon vannak náluk […]. Amikor az emberek kifújják a levegőt, olyan jégpáncél képződik a szakállukon, mintha üvegből lenne.” Így látta 963-ban Ibrahim ibn-Jakub, és így látom én ma. Nem változott semmi, pedig ezer év alatt szinte minden megváltozott. De az elemek ugyanúgy ott strázsálnak az ajtónk előtt, mint régen.

(….)

Errefelé télen, derült időben, ha el is csendesedik a szél, akkor sem történik semmi. Az emberek meglapulnak a házakban, és csak néha jönnek ki az asszonyok az útra, üres szatyorral. A szürke autóbuszban működő mozgóbolt felé veszik az irányt. Aztán visszajönnek, és megint elnéptelenedik az út, hiszen óvni kell az életet. Csak a semmirekellők tékozolják el, akik a kocsmában ülnek, ahol ki-be jár a huzat és a hideg miatt kesztyűben dolgoznak a pultoslányok. Csak a semmirekellők, akiknek nem kell takarékoskodniuk az idővel és az energiával, engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy szórakozzanak és nyugodtan szemléljék az órák pergését. A többiek gondoskodnak róla, hogy ne vesszen kárba az otthon melege, ne vesszen kárba a tévében keringő áram meg az előfizetési díj, mert a léhaság bűn. Ezért innen soha nem indulnak útnak cél nélkül, a csavargókat pedig mindig is megvetették vagy őrültnek tartották. A célszerűség a szegény ember végső vigasza: lehetővé teszi, hogy megőrizze méltóságát és az értelem látszatát. Este tízkor kihunynak a fények az ablakokban, hisz elfogytak a teendők, s csak itt-ott pislog a képernyők tüze, bár ez is csak az álom egyik formája, vagyis ez sem borítja fel a rendet. Európa fejére húzza az éjszaka sötétkék takaróját, és megpróbálja átaludni a legrosszabbat.

Múlt télen Lembergbe utaztam. A przemyśli buszpályaudvaron már sötétedett. Napszálltakor indultunk. Húsz-huszonöt perc alatt Medykába értünk. Ukrajnában aztán leszállt az éjszaka. A busz robogott a síkos, fehér úton, az ablaküvegen lefolyt a sötétség. Falvak, tanyák mellett haladtunk el, de a sötétben csak a házak formáját tudtam kivenni. Itt-ott gyertya vagy spirituszégő égett a függöny mögött. Délután öt-hat óra lehetett, s távolabbról, a végtelen messzeségből semmilyen fény nem látszott. Jobb- és baloldalt nappal lakóházak sorakoztak, de most teljesen nyomuk veszett, mintha mindent elnyelt volna a sötétség és csak hajnalban akarná kiköpni. Nem hagyott nyugodni ez az illuzórikus létezés: szóval mindannyian ott vannak, mindenki: nők, férfiak, gyerekek, csecsemők, ott ülnek a sötét szobákban, bámulják a vörös izzást a tűzhely alatt, a kályha résnyire nyitott ajtaját, mozdulatlanságra és várakozásra kárhoztatva, amíg megjön az álom. Ezrek és tízezrek ugyanabban a pózban az asztal mellett, a székeken, tenyerükbe támasztott arccal, néma csöndben, a saját házukban, amely egyszeriben idegenné válik.

Horodokban néhány utcalámpa meg valami kirakat pislákolt. Aztán ismét elöntötte a síkságot a sötétség. Ez az utazás keletre egyszersmind az idő mélyére és az álom mélyére tett utazás is volt. Hiszen csak ott, a múlt vagy a képzelet örvényeiben találkozni ilyen tökéletesen halott, ugyanakkor potenciális tájjal, a már kész, de még mozgásba nem hozott világ víziójával. Délután öt vagy hat órakor fekete örvény mélyében pihent a föld, s a házakkal, emberekkel, televíziókkal, hűtőszekrényekkel meg a többivel együtt várta a feltámadást.
Persze csak energiatakarékosságról volt szó, de nyugtalanító módon emlékeztetett valamilyen természeti csapásra. Az elemek, amelyek bejönnek az emberkéz alkotta kerítések közé és benéznek az ablakon, az áramkimaradás formáját is ölthetik.

(….)

Nemrégiben mosás közben váratlan megvilágosodás ért: megéreztem, hogy közép-európai vagyok. Talán OMO volt, talán Ariel vagy valami más színes dobozos por. A távoli, szinte mítikus civilizáció – a Procter and Gamble, a Henkel vagy a Lever – az anyanyelvemen szólt hozzám. Mi több, más közép-európaiakhoz is a saját nyelvükön szólt: Prací prostriedok pre farebnú bielizeň. Proszek do prania tkanin kolorowych. Detergent pentru rufe colorate. Fékezett habzású mosópor színes ruhákra… Beraktam a holmikat a mosógépbe, precízen kimértem az Arielt vagy OMO-t, és éreztem, létezésem teljes mértékben és visszavonhatatlanul elismerést nyert. A többi csomagolást is megvizsgáltam a fürdőszobában. A fogkrémek, dezodorok, súrolóporok és -folyadékok mind-mind az én közép-európai feltámadásomat hirdették. Olyan volt, akár a függetlenség elismerése és a diplomáciai kapcsolatok felvétele. Skladujte mimo dosah dìti. Igen, Európa, a szíved valahol Dijon és Párizs között dobog, szép fejed Ibéria, a vizek égszínkék lepedőjén. Örökké éhes gyomrod Németország. És én? Vagyis mi? Esetleg az ágyékod? Huszonvalahány évvel ezelőtt nem is ismertem ezt a szót, lubickoltam, mint hal a vízben, mint Gulliver Brobdingnag királynőjénél, míg óraszám gubbasztottam a képed fölött, mint valami tiltott fotó fölött. A jobb combod Ukrajna, a bal Skandinávia. Hosszú őszi délutánok az iskolai atlasz fölött, az ütőereidet keresve: Duna, Szajna, Rajna, Dnyeper. Éreztem lüktetésüket az alföldek és fennsíkok zöld-arany bőre alatt. Ma már felnőtt vagyok, és a mosógépbe szórom a port. Beállítom a programot, és nekikészülök az olvasásnak: Danilo Kiš, Hrabal, Josef Roth, Dubravka Ugrešić, Esterházy Fuharosok-ja, Jakub Deml, Bulatović, Ioan Grosan és Krzyszek Varga Bildungsroman-ja. Mindet olvasom, ugyanis éjszaka van, nem sokat látni odakinn, és nincs kilátásban semmilyen utazás. Olvasok egy oldalt, másfelet, lerakom, és nyúlok a következő könyvért, az irodalom ugyanis a földrajz mellett a történelemre is hasonlít, s ezért szükségképp töredékekből áll, forgácsokból, autó ablakából vetett pillantásokból, hiszen itt nálunk képtelenség olyan hosszú, logikus elbeszélést fabrikálni, ami ne lenne unalmasabb és hiteltelenebb, mint az élet és a világ. Éppilyen nehéz, sőt, talán lehetetlen mások számára, hogy kicsivel többet mondjanak a nyelvünkön, mint a mosópor használati utasítása. Igen, Európa, beállítottam az „alapmosást”, a 60°C-t, s most elmélkedhetek rólad a következő két órában. Odakinn fagy, a hold délen, valahol Hidasnémeti fölött lebeg. Nevekből áll a tested, s a szerelem lényege, hogy a szavak többet jelentenek annál, mint amit igazából jelölnek. 

(….)

Igen, ebből áll az én Európám. Részletekből, apróságokból, néhány másodperces, filmetűdszerű történésekből, villódzó snittekből, melyek úgy örvénylenek a fejemben, akár a levelek a szélben, s az epizódok e viharán keresztül átsüt a térkép és átsüt a táj. Mert mindig a földrajz volt a rögeszmém, sohasem a történelem, amelynek félholt, romlásnak indult, böhöm testét olyan sokáig tápláltuk errefelé. A földrajzot ugyanakkor mintegy kinyilatkoztatásként kaptuk, s egyike azon kevés dolognak, amelyet nem sikerült elcsesznünk. A politikai vagy gazdasági földrajz csak fattyú. Elég rápillantani azokra a közönséges hamisítványokra, amiket a térképész-csavargók készítenek, hogy fogalmat alkossunk valódi értékükről. Olyanok, akár az árnyék a koszos ablaküvegen és nagyjából annyi ideig is élnek.

A valódi földrajz a menekülés útja, amely délre vezet, mivel a keletet és a nyugatot a földrajz fattyútestvérei kerítették hatalmukba, és éhes lelkem semmit sem talál ott. Legfeljebb a régi, jól ismert félelem fogja el, amely északon ugyan hibernálódhat, de hát az ember nem élhet jégdarabbal a keblében.

Körner Gábor fordítása
Andrzej Stasiuk: Hajónapló
Lettre 44. szám, 2002. tavasz

Konsztantyin Pausztovszkij egy téli napról

1916-ban, az első világháború alatt egészségügyi osztagunk egyszer egy éjszakára Zagnansk nevű helységben állt meg, nem messze Kielcétől. Zagnanskot alacsony hegyek ölelték körül. Tél volt, vékony hó fedte a hegyeket.

Miközben kora reggel az udvaron mosakodtam, távol, a hegyekben kis templomot pillantottam meg. Kedvem támadt, hogy odamenjek.

Szerencsére úgy alakult, hogy még néhány órát Zagnanskban kellett töltenünk, volt hát időm, el is indultam egy tekervényes, keskeny ösvényen a templom felé.

Általában életünk legfontosabb pillanataira emlékszünk vissza. De most, amikor már sokat emlékezik az ember, észrevettem, hogy bizonyos dolgok, amelyek külszínre egyáltalán nem jelentősek, és még arra sem formálhatnak jogot, hogy eseménynek nevezzük őket: emlékezetünkben mély nyomot hagynak, és valamiképpen segítik azt a lelki folyamatot, amelyet „emberré formálódásnak“ hívunk.

Ilyen „dolognak“ bizonyult ez a közönséges téli nap is. A nehéz és sietős napok szakadatlan áradatában most először következett be szünet, s egyedül maradhattam.

Messzi a lakott területtől, egy hegy tetején állt a templom. Úgy láttam, legfeljebb tíz-tizenöt ember férhetett bele. Hóbuckák fogták körül, és igen viharvert állapotban volt.

Körbejártam. Lábam alatt fagyott levelek zörögtek. Csöndesen pilinkézett a hó. Belepte a templom melletti kőpadot, be a sírkövet – amely ki tudja, kié volt – és belepte az egész környező téli tájat.

A templom ajtajára kis ablakot vágtak; üvege kitört. Benéztem rajta, s láttam néhány vénséges padot, az oltárt, egy repedező fa-Krisztust, amint erőtlenül ejti le töviskoszorús fejét; az oltár mögött pedig öreg zászlókat. Volt belőlük jó néhány. Mindegyiken tört fekete kereszt, és ugyanolyan töviskoszorú, amilyent Krisztus viselt a fején.

Ide-oda sétáltam a templom körül, majd leültem a kőpadra, nekidőltem a támlájának, leeresztettem a sapkám fülvédőjét, fölhajtottam köpenyem gallérját, és elszunnyadtam.

A hóesés álmosított el – amely olyan volt, mint valami ünnepélyes induló – meg a táj csöndje. Csak délnyugaton, az arcvonal felől lehetett nagy ritkán fegyverdörgést hallani.

Régen észrevettem, hogy a csöndes nyílt látóhatár mindig nyugalommal tölt el, s vágyat ébreszt, hogy megvonjuk életünk mérlegét, hogy megtaláljuk önmagunkban, s az életünkben valamit, ami éppen annyit ér, mint ez a messziség, mindenekelőtt a tisztaságot, e gyönyörűséges föld sajátját.

Körülöttem nem volt sehol egy lélek, ezeket a gondolatokat tehát csak mosollyal fejezhettem ki. És éreztem is arcomon a mosolyt. Mosolyogtam a távoli kakaskukorékoláson, a vizesvödörben alig hallhatóan megcsörrenő jégen – vöröskendős parasztasszony vitte a hegy lábánál – halk fejszecsapásokon, amelyek szintúgy odalentről hangzottak, s egy pirók szapora sípolásán.

Gondolhattam-e akkor arra, hogy több mint negyven év múlva viszontlátom a zagnanski templom zászlait, de egy Krakkó melletti kisvárosban, Andrychówban ?

Ez a kisváros Przypkowski helyi csillagász nagyszerű napóragyűjteményéről nevezetes.

Przypkowski édesapja, a vidéki orvos csillagászattal foglalkozott, és andrychówi lakóháza mellett egy kis obszervatóriumot állított fel. A csillagász orvos fia, a múzeum jelenlegi őre, nagy darab, kedélyes ember, sokak véleménye szerint nagyon hasonlít a Háború és béke Pierre Bezuhovjához. Mondhatnak bármit is a szkeptikusok, de egy hiteles irodalmi figura nagy erővel bír. Pierre Bezuhov a képzelet szülötte, senki sem látta, és soha nem is láthatta, az olvasók milliói számára mégis valóságos hús-vér személy. Valóságosabb, mint némelyik ismerősünk.

„Pierre Bezuhov“ a rövidlátó és emiatt kissé félszeg pan Przypkowski – egy üveges szekrénnyel teli szobába vitt minket. Több tucat napórát őriztek a szekrények.

Mindig úgy képzeltem a napórát, hogy egyszerű, de nagy terjedelmű szerkezet. Ilyen órákat állítanak föl szabad ég alatt, tereken vagy parkokban. Itt viszont kicsiny, de igen szép, különböző fajtájú és formájú napórákat gyűjtöttek össze. A legtöbb bronzból készült.

Przypkowskitól hallottam először, hogy a napóráknak külön tudománya van, „gnomonikának“ nevezik. Pan Przypkowski mutatott nekünk olyan kicsiny napórát, amely elfért a tenyerünkön. Közben megjegyezte, hogy minden egyiptomi obeliszk tulajdonképpen egy napóra „tengelye“, és már a bibliában is történik említés napóráról.

Később bevitt minket nagyszerű könyvtárába, és büszkén mutatta meg Kopernikusz fő művének első kiadását.

Régi zászlók álltak a könyvtárszoba sarkában. Valahol már láttam őket, de hol ?

És eszembe jutott az az elhagyatott kis templom Zagnansknál, a pilinkéző hó, és ugyanezek a zászlók, amint ott láttam őket a téli nap félhomályában. Zöld-piros zászlók voltak, rajtuk tört feszület képe és töviskoszorúé.

Przypkowski édesanyja lépett be a könyvtárszobába. Zofia Edwardowna, igen élénk és fürge hölgy, folyékonyan, minden akcentus nélkül beszélt oroszul.

Megkérdeztem, miféle zászlók ezek, és elmondtam, hogy pontosan ilyen zászlókat láttam, de az már nagyon is régen volt... és hol ? Abban a pillanatban nem jutott eszembe. Sok idő eltelt azóta.

-         Csak Zagnanskban láthatta őket – mondta Zofia Edwardowna határozottan. – Ezek az 1863-as lengyel felkelés zászlai. Csaknem az egész családunk részt vett ebben a felkelésben. Járt valaha Zagnanskban?

-         Jártam, de igen régen.

Zofia Edwardowna akkor elmondta, hogy hosszú éveken át az elhagyatott zagnanski templomban őrizték a zászlókat. Lakatlan helyen állt az a templom.

Abban a pillanatban a legapróbb részletekig fölmerült bennem az óra, amikor a templom melletti padon ültem, és a hó sűrű pelyhekben hullt körülöttem. Láttam az alacsony égboltról érkező, szórt fényt.

A téli nap komorságán át, odalent a völgyben zöld szemaforok világítottak a kis vasútállomáson.

Ilyen napokon különösen jólesik a kényelmes otthon. A kályhában hangosan pattog a fa, duruzsol a tűz, s szívesen iszunk egy csésze kávét. És nagyon vágyódik az ember a rendezett, csöndes életre, kakaskukorékolásra, cinkék füttyögésére, a tető felé szálló füstre, és váratlan, lila virágra, amely a ház körül, az erdei tisztáson dugja ki a fejét a hó alól.

Hosszasan néztem a tájat arról a padról. Hálát szerettem volna adni valakinek, hogy olyan nap is van a világon, amilyen az volt.

Délnyugat felől erős ágyúzás remegtette meg a levegőt, mintha ki akart volna józanítani. Nyilván elérkezett az ideje, hogy befogjunk a málhás kocsiba, fölnyergeljük a lovakat, és induljunk tovább, Skarżysko és Ivangorod felé.

Lementem a vasútállomáshoz. Körül szerettem volna vonni ezt a békés falut, ezeket a hegyeket és ezeket a bükkösöket valami mágikus körrel, amelyen nem bír áthatolni a háború; egy sűrű levegő-mentőövvel. Hogy megállítson és eltávolítson gránátot, puskagolyót.

Elmosolyodtam: milyen gyermekded gondolataim támadtak.

Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974

Czesław Miłosz Franciaországról

Ifjúkorában gyorsan tanul az ember. A szabadság és a forradalom hazájának a fonákját is hamar észrevettük. Robespierre-re még az iskolában ragadt rá ez a név, ahol a jakobinusok iránti lelkesedéssel megírt dolgozatával vált nevezetessé. Rám Kropotkin tett erős benyomást. Érzékenyen reagáltunk a nyomorra és a brutalitásra. E tömeg tragédiájával találkozva olyan vélemény alakult ki bennünk Franciaországról, amely bizonyos (de csak bizonyos) vonatkozásaiban közel áll ahhoz, amit ma is elmondhatnék. Franciaország szépsége nagy-nagy gyengédséget ébreszt. Jelképisége, az, hogy Európa magja, sosem engedi, hogy elítéljük, mert itt minden hamuból főnix kél életre. Sehol másutt nem képzelhető el olyan szabadság, mint amilyen itt van, mert a társadalmi szokások kényszerítő ereje tapintatosan megáll a magánlakás küszöbén, és senki sem kényszerül úgy élni, mint a szomszédja. De a szabadság ára nemegyszer a némák és a megalázottak sorsa iránti közömbösség: úgy élsz és úgy halsz meg, ahogy akarsz. Robespierre, Elefánt és én úgy magyaráztuk meg ezt magunknak, hogy Franciaország esszenciája beleépült a kapitalizmusba, vagy a kapitalizmus épült bele Franciaországba, mígnem a kettő eggyé vált. Ami nem volt ostobaság. Csakhogy nem vettük figyelembe az elmúlt évszázadok súlyát, és nem ismertük azokat a nyugati országokat, ahol a szomszéd kezet nyújt, érdeklődik a sorsunk iránt – de cserébe konformizmust követel.

(….)

Nyár reggel volt, négy vagy öt óra. A levegő, akár a kagyló belseje, rózsaszínben és gyöngyszürkében játszott. Táguló orrcimpákkal szívtuk magunkba Párizst, gyalog vágtunk át rajta, északról a Szajna felé tartva. Nedves virágok, zöldségek, kávé, vizes aszfalt, az éjszaka és a nappal összevegyülő szagai. A piactérré változott széles járdák azt a gyönyörűséget kínálták, hogy belevegyüljünk az emberek alkotta elembe: színeibe, mozgásába, beszédes pillantásaikba és jelzéseibe. Nem tartottuk számon az utcákat, megfeledkeztünk önnön létezésünkről, testünk csupán regisztráló szerkezetként szolgált, az ígéret pedig határtalan volt, az élet ígérete. A néptelen Concorde téren mellünket majdnem szétfeszítette a Diadalív és a park fái közötti gyöngyházszínű térség, a faágak, mint hatalmas tollak nyúltak ki a ködből. A Tuilériák fasoraiban senki sem járt, csak az egyik kőpadon ült egy pár. A lány a fiú csókja közben hátrahajtotta a fejét. A fiúnak virág volt a gomblyukában. A távolban, a párák mögött már napfényben ragyogott a folyó. A Pont des Arts-on át mentünk a Boulevard de St. Michel felé, ezeket az elnevezéseket semmi sem cicomázta fel azon kívül, amit mi magunk láttunk itt, s ami elegendő is volt.

Párizsban ma az a legkülönösebb számomra, hogy még mindig létezik. Az elmélkedések kimeríthetetlen témája az emberi mulandóság, a háttérben az örökkévaló természettel, de ha az emberi mulandóságot egy emberkéz alkotta háttérrel vizsgáljuk, akkor még fájdalmasabban éljük át ezt a kérdést. Hiába palástoljuk a túlcsorduló, tobzódó vágyat valami szegényes szóval, határoljuk el magunkat trivialitással attól, ami mélyebb, Párizs építményein évről évre, szakadatlanul vonul végig a szemek áradata. Egy-egy szempár vagy arc elhalványul, eltűnik, de a folyam nem apad el. A szemeket, amelyeknek titkát egykor igyekeztem megfejteni, immár szarkalábak veszik körül, megtört a fényük, de semmi sem veszett el, most is szerelmi kalandnál többre áhítozva rovom Párizs utcáit. Ugyanakkor az öreg kövek és az egymást szakadatlanul követő újabb és újabb generációk kapcsolata nem tudom miért, egy képpé alakul át bennem: kőliliomok szövevényében királyok alszanak, akár a kiszáradt régi rovarok.

Tapostuk a Boulevard St. Michel járdáit, ajkunkról nyaldostuk a Luxembourg-kert szökőkútjának hűs permetét, a gyerekek hosszú rudakkal bökdösték vitorlásaikat a medence vizén. Ma is itt vannak: vajon ugyanazok-e, örökéletű törpékké varázsolva, vagy már mások ?

Párizsi megilletődöttségünket nem tulajdoníthatjuk csupán ifjonti lelkesedésünknek. A nehezen elérhető lény meghódításának vágya olykor szerelemmé lényegül át, éppígy a kelet-európai sznobizmus megmásítja a turisták benyomásait a legendás városban. Munkál bennük az egyéni diadal tudata: én, X.Y. mégiscsak eljutottam ide ! – mondják magukban, és lábukkal dobbantanak egyet a járdán, hogy megbizonyosodjanak, nem álmodnak-e. Azonkívül kínlódva vágynak egy másik hazára, amely más, mint amely születésük révén jutott nekik. Lengyelország nyomasztóan hatott ránk. Ott élni: olyan volt, mintha egy jégtáblán járnánk, amely alatt eltorzult szörnyű arcok milliói fintorognak ránk. Az egységes modell hiánya lehetetlenné tette, hogy az embert olyannak vegyük, amilyen – nyomban előtérbe nyomult a státusa: értelmiségi, paraszt, zsidó. És nem annak a rendszernek a politikája volt a felelős azért, amelyben a gyermekkorunkat töltöttük, hanem az évszázadok. Nem akarom itt eldönteni, hogy jó vagy rossz-e ez a menekülésvágy a szinte megoldhatatlan kérdések elől, csak megállapítom, hogy van ilyen, és hogy a görcsös patriotizmus nemegyszer a belső árulásra válasz. (Vajon nem olyanok-e a lengyelek, mint azok a homoszexuálisok, akik eltévelyedettségük miatti félelemből magukra erőszakolják a házastársi hűséget?)

(….)

A Gyarmati Kiállításon a francia birodalom fitogtatta a ragyogását: marokkói stílusban épült pavilonokat, malgasi és indokínai kunyhókat állítottak ki, bennük az idehozatott család a turisták előtt végezte mindennapi tevékenységét. Mindez együtt tulajdonképpen arcpirító volt, szinte a vincennes-i állatkert kiterjesztése. Amikor az emberek már eleget bámulták a feketéket, rézbőrűeket és sárgákat a kalickáikban, akkor átmentek majmokat, oroszlánokat és zsiráfokat nézni. A kiállítás szervezőit ez bizonyára nem izgatta, sőt talán épp azért esett erre a helyre a választásuk, mert a bennszülöttek, a vadállatok és a pálmák kellemes egységgé álltak össze, akár a postabélyegeken. Gyerekesen és egzotikumra vágyva, ezt mi is inkább normálisnak tartottuk. Ha gyarmatok vannak, nem is lehet másképp. Mégis, valami nem hagyott nyugton. A nagyon vörös arcú, borral átitatott petits bourgeois, a csellengő munkanélküli lengyelek a Saint-Paul környéki kocsmákban, a szegénység-szag a Palais du Peuple-ben, a Pere Lachaise temető családi sírboltjai, hallatlan ocsmányságukkal, amelyek Flaubert hőseihez illőek – vajon ez egy olyan világ volt, amelyhez mi nem nőttünk fel, vagy talán jogunkban állt szembesíteni vele idegenségünket?

Későn tettek szert gyarmati birodalmukra, akkor, amikor mi térden állva csodáltuk kultúrájukat, könyveik szépségét, festészetük tökéletességét. De kik voltak ők, ott a felsőbb szellemi régiókban? A hadi expedíciók irtották a színesbőrűeket, országokat és kikötőket foglaltak el, miközben ők Párizsban olyan szabadságot élveztek, amelyet azon az áron értek el, hogy nem azonosultak saját kormányukkal, vagy akár nemzetükkel sem, ugyanakkor – még ha ők maguk nincstelenek voltak is, részesültek ilyen vagy amolyan módon a gazdagságból, a hatalomból – ezt a közös gazdagságot természetes adottságnak tekintették. Eleget tettek a követelménynek: ne tudja a bal kéz, mit csinál a jobb, de legmagasztosabb szavaiknak a tábornokaik, elöljáróik és kereskedőik sokkal földhözragadtabb törekvései adtak szárnyat. A burzsoázia elleni lázadásuk mélyén a rend iránti tisztelet rejlett, és igencsak megrémültek volna, ha valaki azt mondja nekik: ha következetesen végrehajtanák a lázadásukat, az a végét jelentené a kis élelmiszerboltnak, a pékségnek, a bisztrónak a kirakatüveg mögött a napon bóbiskoló macskákkal. Ez a lázongás mindig a biztonság tudatában történt. Keserűségük és nihilizmusuk alapja az a csendes egyezmény volt, hogy más mércét kell alkalmazni a tetthez és mást a gondolathoz; még a legvérmesebb gondolat sem háborgatta a szokásrendet. Más nemzet, ha ekkora adag mérget engedélyezett volna, régen megszűnt volna létezni, az ő egészségüknek ez jót tett. Csak a más talajra, a sorokat szó szerint értelmező emberek közé telepített jelszavaik, könyveik, programjaik bizonyultak romboló erejűnek.

Ám ez az egyezmény, amelynek értelmében lázadtak, egyszerre tudva és nem tudva, hogy azért emlékművet kapnak, hogy műveik a különböző színű kezek robotjával kikényszerített pénzből épült könyvtárakban és múzeumokban kapnak helyet, hallatlan eredményeket szült, és ezért joggal csodálta őket az egész világ. A helyzetüket illetően, a megfigyelőben felmerülhet a gyanú a társadalmi piramis csúcsán levő nagy beavatottak állandó szerepét illetően. Ha lepillanthatnának és megrettennének a milliók szenvedéseitől, akkor megölné őket a felelősségérzet, akkor elhalna művészetük. Ha nem akarnának tudomást venni semmiről, hipokriták volnának és művészetük a képmutató tisztaságba húzódva magában a formában hordozná a képmutatást, ennek pedig kérészéletűség a büntetése. Nem nyomasztotta őket a kétségbeesés, nem is voltak képmutatók, meghúzták a határvonalat, amely mögé nem hatolhatott el a hang, a színek a vásznon és a szó. Ismerték az egyensúly titkát, márpedig nyugtalanító és aligha dicséretes dolog, hogy a művész, a filozófus csak mértékkel vesz tudomást a sanyargatottak és kiközösítettek sorsáról.

(1931)

Czesław Milosz: Szülőhazám, Európa (Kalligram-Vigilia, 1993)

Czesław Miłosz a régi Vilnáról-Vilniusról

Milyen igazságtalanság: egy párizsinak nem kell minduntalan a semmiből előhívnia városát. Amikor leírja, bőséggel van mire utalnia; a humanisták megörökítették szóval, ecsettel, vésővel, és ha eltűnne is a föld színéről, újraalkothatná a képzelet. Nekem viszont, ahányszor csak gondolataimban felidézem az utcákat, ahol életem legfontosabb időszakát töltöttem, gyakorlatias műfajt kell kitalálnom, tömörítésekre kényszerülök, mint mindig, amikor az embernek a földrajzi leírástól és az építészettől kezdve a levegő színéig mindent egy mondatba kell sűrítenie. Kétségtelen, van jónéhány metszet, fotográfia és emlékirat, de ezek egy szűk helyi körön túl általában alig ismertek. Azonkívül az ittenieknek nem volt távlatuk, és többnyire nem arra fordítottak figyelmet, amit én ma elgondolkozásra érdemesnek tartok.

Külföldiek ritkán vetődtek a Nyugat e peremvidékének távoli tájaira. Ezek közé tartozott K.G. Chesterton, akit városunk nagy ünnepléssel fogadott. Úgy gondolom, megragadta a kontinentális egzotikum csodája; katolikus lévén, ismerős lehetett számára a több tucat templom harangjának a légteret minduntalan betöltő hangja. A macskaköves, szűk utcák és a barokk szertelenség. Csaknem, mint egy jezsuita város valahol Latin-Amerika szívében. Ez a hasonlat nem alaptalan, mert valaha Európa e részében volt a jezsuiták egyik leghatalmasabb központja.

Vajon hány olyan város van, amelynek már a nevét illetően sincs egyezség? A lengyelek úgy nevezik: Wilno, a litvánok: Vilnius, a németek és a beloruszok: Vilna. Az ottani folyónak is két neve van: Vilija, vagy még dallamosabban egy nereida szellemét idézően: Neris. A másik kis folyó egy kúp alakú hegynél ömlik bele, amelynek a tetején a litván fejedelmi vár romjai állnak: ez volt a Litván Nagyhercegség fővárosa. Ha a város gazdát cserélt, a győzteseknek első dolguk volt kitűzni lobogójukat a vár bástyamaradványaira. A harmadik folyó, a titokzatos, a föld alatt folyik. Meghatározhatatlan a medre, akárcsak a vár eleste esetén a várfalon túlra vezető folyosók és átjárók, amelyek meséket és legendákat szültek. A katedrális kerek tornya, amely ősrégi, s azon a helyen épült, ahol a pogány papok az örök tüzet őrizték, valamint az időnkénti felfedezések is csak szaporították a legendákat. Például a dominikánusok altemplomában hullahegyeket találtak: a pincék különlegesen száraz levegőjében múmiává aszalódott tetemek erőteljes ütésnyomokat őriztek. Ezek a sok száz évvel korábbi ruhákba öltözött bábuk a civil lakosságból kerültek ki, feltehetően valamelyik orosz invázió áldozatai voltak.

Körülbelül kétszázezer főnyi lakosság, több tonnányi emlékirat, feljegyzés, gyorsírásos jegyzőkönyv a Népszövetség archívumában, a dokumentumok szaporításához Oscar Miłosz is jelentősen hozzájárult. Kevesen emlékeznek arra, hogy 1921-ben itt történt egy kísérlet a föderációra: Vilna és környéke afféle önálló kantonként, kicsinyke államként működött. Albumomban itt díszlenek ennek az országnak – Közép-Litvániának – a bélyegei. Ma bélyegritkaságok. Az államocskát hamarosan Lengyelországhoz csatolták. A Litván Köztársaság a történelemre hivatkozva tiltakozott. A lengyelek a lakosság akaratára hivatkoztak. Nehéz megmondani, kinek volt igaza a vitában. Azt hiszem, egyik félnek sem. Ha egy kérdést rossz fogalmakkal jelölünk ki, megoldhatatlanná válik. A város lakosai vagy lengyelül, vagy jiddisül beszéltek, a többi nyelvet – litvánt, beloruszt, oroszt – csak elenyésző százalék használta. Amennyiben mégis a lakosság anyanyelvét vennénk alapul, akkor elegendő volna a genfi kantonhoz hasonló, annál nem nagyobb területet kihasítani számukra. Húzzunk egy függőleges vonalat, és rajzoljunk rá egy kört: ez jelenti Vilnát és környékét. A függőlegest fent és lent elvágva kijelöltük a litvánok és beloruszok közötti etnikai határt. Tehát egy olyan enklávé, amilyen sok akad Európában. Ez is azt bizonyítja, hogy a nemzeti állam elve csak ott helytálló, mint például Franciaországban, ahol a bretonok és a provanszálok is franciának tartják magukat, ami egyáltalán nem a dolgok természetéből fakad, hiszen lehetne másképp is. Az egymással viaskodó nemzetiségek mozaikja olyan európai jellegzetesség, amely például egy amerikait mindig megdöbbent. Habár itt nemcsak a nyelvről van szó, hanem a civilizációs hovatartozásról is. Amihez gyakran a vallás kérdése kapcsolódik.

Vilna körzetében a római katolikus vallás dominált, a második helyen a judaizmus állt. A többi, kevésbé népes csoport csak színesítette az ottani életet. Iskolatársaim között még karaimok is voltak. Ők az esszénus szektáktól származtatják magukat, akiknek kétezer éves kéziratait a Holt-tenger partján találták meg. Ezek a délről származó, fémesen fekete hajú, nagyon arabos külsejű jövevények nálunk többnyire földműveléssel és kertészettel foglalkoztak. Templomukat kenesszának nevezték. A protestánsok egykor hatalmas gyülekezetéből csak néhány evangélikus maradt. Osztálytársaim között még mohamedán is akadt. Az általában kíméletes bánásmódban részesített tatár hadifoglyok leszármazottai voltak, vagy azoké a tatároké, akik a fejedelmek szolgálatába álltak. Mindig izgatott, mit csinálnak a mecsetben, de sosem volt módomban megbizonyosodni felőle.  A sokéves orosz uralom is itthagyta nyomait: a rossz utakat, s azt, hogy a lakosságot hallatlan nehézségek árán lehetett rászorítani a higiénia követelményeinek betartására. Azonkívül itt volt még két hatalmas, hagymakupolával ellátott görögkeleti templom is, az importált hivatalnokok lelki egészségét óvó cári kormány gondviselésének jelei.

A katolikus lakosságot fanatizmus jellemezte, mint a határvidéken élőket általában, hiszen azzal a tudattal éltek, hogy ez a terület a Vatikán egyik legkiemeltebb támaszpontja. Makacs kötődésük a katolikus Lengyelországhoz nagymértékben azzal magyarázható, hogy gondviselőre, oltalmazóra volt szükségük. Litvánia mint kicsiny, gyenge ország alkalmatlan volt erre a szerepre. Ehhez járult még az, ami külön tanulmányt kívánna, hogy lenézték a kilencven százalékban parasztokból álló litván nemzetet. Ugyanakkor a lengyelek és a litvánok egységesek voltak a pravoszláv vallás és hívői iránti ellenszenvben. Az ódium a passzivitásukról, tehetetlenségükről és a sorsukba való belenyugvásról ismert beloruszokat sújtotta.

Bevallom, a beloruszok mindmáig rejtélyt jelentenek számomra. Hatalmas térséget lakó, állandóan elnyomott nép, amelynek nyelve híd a lengyel és az orosz nyelv között. Nemzeti tudata az európai nemzeti mozgalmak legkésőbbi terméke, nyelvtana csak a huszadik században alakult ki. Itt minden definíció cseppfolyós állapotú, és egy ilyen tömeg, alany helyett, könnyen válik tárggyá az idegen kezekben. Moszkva támogatta az iskolákat, megnyitotta az első belorusz egyetemet, egyidejűleg elnyomta a szeparatista törekvéseket, börtönbe csukta és deportálta a hazafiakat, sőt a belorusz szótárból is száműzte azokat a szavakat, amelyek hangzása túlontúl eltért az orosztól. Varsó abszurd politikát folytatott: egy-két kivétellel betiltotta az önálló iskolákat, és minden alulról kiinduló szervezkedési kísérlet ellenszereként a börtönbüntetést alkalmazta. El kell azonban ismerni, hogy hivatalnokai rendkívül nehéz dilemma elé kerültek. Erre a feladatra semmi sem készítette fel őket, mert mindaddig nem létezett a belorusz nép fogalma, a nyelvüket helyi nyelvjárásnak tekintették, úgy, mint Franciaországban a langue d´oc-ot. Abban ez esetben pedig, amikor leküzdve a lélektani ellenállást, engedélyezték az önálló iskolák létesítését, az ő szemszögükből a legrosszabb következmények származtak a dologból. A parasztfiatal valós sérelmét a tudás csak felerősítette, így eljutott a civilizációs beavatkozás első fokára, azaz szinte szabályszerűen kommunista lett, és az „újraegyesítés” ügyéért harcolt, vagyis azért, hogy Lengyelországtól csatolják el keleti vajdaságait.

Ebből az alaktalan falusi társadalomból hiányoztak a balti népeknél oly határozott kristályosodási gócok. Talán ebből ered készségük a külső kötelékek elfogadására. Egy bizonyos, a beloruszoknak sosem volt jó sorsuk, s akár a kifogott hal, kettő közül választhattak: vagy a serpenyő, vagy a fazék, azaz vagy lengyelesítés, vagy oroszosítás.

Egyébként Vilnában az embereket alig-alig érdekelte a sorsuk. A hosszú bundát viselő parasztok, akik terményeiket a piacra hordták, olyan nyelvet beszéltek, amelyet többnyire nehéz lett volna akár a lengyelhez, akár a beloruszhoz sorolni. Öntudatosabb szláv testvéreik megdöbbenésére nem értették (természetesen a szlávoktól élesen elhatárolódott litvánok kivételével), mit jelent a nemzeti hovatartozás, és akit efelől kérdeztek, rendszerint azt felelte, hogy ő „pravoszláv” vagy „katolikus”.

Az ország szelíden dimbes-dombos és erdőkkel borított. Télen a város sarkvidéki jelleget öltött. Közlekedési eszközként apró szánokat használtak, melyeken kentaurhoz hasonló, szőrmekucsmás kocsis trónolt. A városi autóbuszok is szorgalmasan küszködték át magukat a hótorlaszokon. A lejtős utcák közepén gyerekek szánkóztak, többnyire hason fekve és a lábukkal kormányozva, vagy síelők siklottak. Tavasszal a kocsisok befogták a régimódi konflisokat. Körülbelül 1930-tól, nem akarva lemaradni a haladástól, bevezettek egy újítást: a kerekekre gumiabroncsot szereltek.

Nem kell azonban túlozni a provinciális különcségekkel. A zsidó kereskedőnegyedek olyanok voltak, mint a világ bármely ilyen negyede. A reklám törvényei uralták őket, azaz a házak homlokfalát sok-sok színes cégtábla díszítette, amelyekre a címfestők kesztyűket, harisnyákat, melltartókat pingáltak, és olyan oroszlánokat meg tigriseket, amelyek mintha a Vámos Rousseau képeiről léptek volna le. A mozik a bejárat előtt rikító színekkel festett, szerelmi jeleneteket ábrázoló táblákkal és villanykörtefüzérrel hirdették a műsorukat. Közvetlenül a második világháború kirobbanása előtt már a neonfények is megjelentek. (…)

Vilna tehát egyáltalán nem képezte az én világom középpontját. Azzal, hogy a nyári hónapokat egy másik országban töltöttem, lehetőségem nyílott az összehasonlításra. Ott még szembeszökőbb volt a szokások régimódisága, de ott egyértelműen paraszti civilizáció uralkodott, amelynek, hogy el ne enyésszen, feltétele a – ahogyan ma neveznénk – kulákstruktúra és a jólét minimuma. Nem mindig volt kellemes a nacionalista osztályfanatizmus, de mindenesetre azt eredményezte, hogy a falusi lakosság általában tudott írni, olvasni, tehát elhatoltak hozzá az eszmék. Nem volt benne hajlam a nagy szellemi szárnyalásokra, megőrizte nehézkes flandriai jellegét. Érdekes, hogy mindenütt, ahol a történelem folyamán egyre fogyatkozó litván etnikum élt, megnyilvánult ez a flamand anyagszeretet. Az arisztokráciával ellentétben, amely átvette a lengyel nemesi kultúrát, a parasztság nem lengyelesedett el, hanem mintegy kétfokozatú elnemzetietlenedésen ment keresztül: a litván területekből kelet és dél felől a beloruszok csipegettek le úgy, ahogy a tenger harapdálja lassanként a szárazföldet. S csak miután a kis falvak lakói elfogadták a szláv nyelvet, akkor érte őket a lengyel hatás. A Vilna körüli félreértések azzal magyarázhatók, hogy egykor minden oldalról litván települések vették körül a várost, amit a helységnevek is bizonyítanak. Ezzel a kuszasággal nem elméletben találkoztam, hanem a gyakorlatban. Ha akkor még nem tudtam is meghatározni, utazásaim során elgondolkoztatott az egyes nemzetiségi csoportok különbözősége. Ugyanakkor egyáltalán nem ismertem azt az országot, amelyhez a város tartozott, azaz Lengyelországot.

Czesław Miłosz: Szülőhazám, Európa (Kalligram-Vigilia, 1993)