Lénard Sándor a Santa Catarina-i „oroszokról”

Csak az álmok repülnek a bolygókig. Az álmodozók megmaradnak az aipiföldeken, és tovább gyomlálnak. Új-Jerikó is megmarad jóllakott falunak, mert itt áll a vidék legillatosabb ipari vállalata: a Bumm-féle mézeskalácsgyár.

Ez a gyár példája annak, hogy érvényesülhet az európai Dél-Amerikában: gyártson valamit a kontinens belsejében.

A született brazil, aki portugálok leszármazottja - a legszegényebb európai nép legnyomorúságosabb parasztfiainak unokája -, semmit se tud, semmihez sem ért. Életét semmittevéssel tölti kunyhójában vagy egy állami hivatalban. A négerek (ez nem a bőr színétől függ, hanem attól a ténytől, hogy a portugálok semmire se tanították őket) ötszáz szavas szókincsükkel hiába igyekeznének akármit is megtanulni. Aki lisztből és mézből egy olyan újszerű dolgot állít elő, mint egy mézeskalács szív, s ezt ott teszi, ahol a méz és a munkaerő olcsó, azaz az Interiorban, és ott adja el, ahol pénz is akad, azaz a városban, az gondoskodott gyerekeiről, unokáiról. Bummék tizenhat tagú rokonsága, a környék kapáláshoz túl fiatal kislányai és kapálásból kivénült aggjai sütnek, cukroznak, csomagolnak, a teherautók viszik a mézeskalácsot, és hozzák a lisztet. Fát az erdő ad, majdnem ajándékba adja. A régi, Oroszországból hozott mézeskalácsrecept, a világ legbiztosabb értékpapírja, bekeretezve függ a falon.

A mézeskalács édes létalap. A jó embereknek - akik önmaguk számára "Isten saját gyermekei", a többiek számára "az oroszok" - a gyár erős várat jelent. Meghozza azt a készpénzt, amelyet nem lehet se vetni, se kapálni.

És ha a tudományok terén nem is vitték messze, mégis sok mindent ismernek. Ismerik határaikat. Tudják: a városban magasak a házak, és a kövezet kemény. Aki ott elesik, megüti magát. Ott semmi sem terem. Onnan semmi jó sem jön. Ott mindenki csak nyomorult szolga. Csak az él biztosan, aki a saját földjén él. Az embernek kerítésre van szüksége.

Amikor az ősök kelet felé, Oroszország felé vonultak, ott volt a világ pereme. Ott volt az az ország, ahol az ember annyi földet szerezhetett, amennyit képes volt megművelni. Amikor ott szűk lett a világ, Brazíliába jöttek. Itt hosszú ideig biztosan éltek a maguk módja szerint. Ha az ember "Isten saját gyermekei" templomában hátulról nézi az asszonyokat, észrevenni, hogy még Donna Irmától is messze került: a lányok haja sima, az asszonyok kontyot viselnek. A hajhullámok tengere megtört a mézeskalácsgáton.

Most itt is fenyeget a város. Ha az ember Hosentrogára várva a disznóknak egy fél vödör édes krumpliba gyúrt homokot ad, hogy nehezebbek legyenek, beidézik a törvényszékre, és oda kell utazni. Felnő a család tíz-tizenöt gyermeke, az ötven hold már nem elég, és meg kell akadályozni, hogy a fiatalok a városba költözzenek - a fiúkat, mert a katonaságnál megismerték a fővárost és a farsangot, a lányokat, mert a városban szolgáltak, amíg jött egy fiatalember... Az "oroszok" nem tartoznak azokhoz, akiket valami a világ peremére vetett. Azokhoz tartoznak; akiket valami oda vonz.

Honnan tudták a wolhyniaiak, hogy az Itajai folyó mentén jó aipi terem? Honnan tudják az új-jerikóiak, akik csak a világ mezítláb elérhető részét ismerik, hogy az uruguayi határon végtelen síkság terül - mint Oroszországban -, és hogy ott megterem a búza? A liszteszsákok hozták volna a hírt a gyárba? Vagy van egy ösztön, amely úgy elvezet a búzamezőkre, mint ahogy a szélhámosokat Új-Jerikóba hozza?

Azok, akik nem mernének a városban egy utca után kérdezősködni, egy szép nap elindulnak, és ezer kilométerrel odébb szántják a földet - a földet, amelyet ismernek. Van egyfajta bölcsesség, amely nem tudományon alapszik.

A brazil közgazdászok azt hitték, hogy az ország megélhet szomszédai reggelijéből még akkor is, ha csak a fekete folyadékot szolgáltatja hozzá. "Minek valami ehetőt vetni, ültetni, ha egy zsák kávéért egy kocsirakomány gabonát kapunk?" Erre a kérdésre az éhség és az infláció felelnek.
Brazíliának csak azok a részei esznek, amelyek kitermelik a mindennapi kenyeret. A "világ vége" az állam ellen véd, a búzatábla az éhség ellen. "Egy hektár búza négy embernek ad egy évre kenyeret és kalácsot." Ezt nem az iskola tanítja, de jó tudni.

Argentína, Uruguay határán felmérhetetlen legelők vannak. A bennszülött nagybirtokos olcsón bérbe adja őket. Az ember vesz egy traktort lefizetésre, vetőmagot a kormánytól, és nekilát. Aki megtanult búzát vetni, kitanulja a traktor vezetését is. Az első aratással már le is van fizetve. A másodikat a csempészek hozzák (mert végül mindenki a saját foglalkozásánál köt ki) darabokban a határon keresztül. A harmadik évben az ember már saját földjét szántja, és hívja rokonait: "Itt jó lakni. Kenyér is van, hely is." Nem aranyláz, nem kávéláz az, ami az embert a búzamezőkre hívja - a búzamezőkre, ahol csak a pipacs és a búzavirág hiányoznak. A teherautóra felfér a bútor, a gyerekek, a Biblia, idővel csak odaér az ember. Ott is lesz egy templom, ott is lesz egy patak, amelyben az ember megkereszteli azt, akit az Úr "saját gyermekei" társaságába hív. A messzi távolban még csend van, tér és biztonság.

Még nem mentek el sokan, de a kísértés erős. Lehet, hogy az Oroszok-völgye csak a nevét fogja megtartani és az "olaszok" szállnak le a serra feletti fennsíkról. Csodálkoznak a faházak nehéz deszkáin - mert úgy méretezték őket, hogy szibériai teleket is kibírnának -, a körtefákon, az elhagyott föld olcsó árán, és puliszka kerül a tűzhelyre, az aipi és barna mártás helyébe.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Lénard Sándor a botokud indiánokról

Ha leülök a barlang elé, már elég messze látok: a dombokig, melyeknek kéklő hullámvonala mögött a botokudok erdeje őrködik utolsó fiai felett.

Százötven éve Szent Katalin állama az övék volt. Amikor a német császár aranysasos sisakját fényképeztette, a Donna Irma-völgy vadászterületük volt, mentsvár, távol a veszélyes partvidékektől. Ma az utolsó kétszáz és egynéhány indio az utolsó kőbaltákkal, az utolsó kőből pattintott nyílhegyekkel, az utolsó emberrel, aki ismeri a készítésük titkát, ott élnek a dombokon túl. A kőkorszak az atomkorszakban fog véget érni, hacsak a sokszor megjósolt dies irae nem fejez be mindent - solvet saeclum in favilla -, nem oldja szikrává az egész világmindenséget... (Abban a hitben írok, abban ültetek platánt, hogy a tegnapi királyok elenyésztek, de mi örökké élünk.)

Hallottam egyet-mást botokud elődeimről, és fel szeretném jegyezni ezt a keveset:

Hittek a törzs örök életében, még az egyes ember örök életében is. Az őserdő vad fiánál ez természetes is: ameddig az erdőkön vonultak keresztül, mindig egyformák voltak. Napjaiknak nem volt neve, éveiknek nem volt száma. Az örök zöldben néha megjelentek a változó évszakok színes jelei: a sárga fák, a lila színű virágok, a tűzfoltok a koronákban. Évszázadokon át ugyanazok az állatok élnek az erdőben, azok, amelyek egy étkezést adnak, mint a nyúlszerű paca, vagy egy napig, egy hétig táplálnak, mint a vaddisznók. A kígyók is halhatatlanok, megfiatalodva bújnak elő levetett, régi bőrükből. Mindig születnek gyerekek, fiúk, hogy harcosok legyenek, lányok, hogy anyák is legyenek. Éhesnek lenni rossz. Jóllakni és végigdőlni a még forró hamuban jó. Emberek, szavak, erdő - minden örök, mint a mennybolt. Még az elillanó szivárványisten is mindig visszatér.

Legalább kétezer éve éltek a botokudok ezekben az erdőkben. Néha egy törzs, egy család három-négyszáz évig lakott ugyanabban a barlangban.

Egy osztrák tengerésztiszt itt született fia jegyzett fel róluk egynéhány adatot, mert a botokudok semmit sem jegyeztek fel. Miért, ha úgyis minden örök? (És miért, ha úgyis minden mulandó?)

Eduard Hörhan negyven évet töltött velük, előbb ellenük harcolva, később mint védőjük, végül, hogy nyelvük halotti maszkját levegye. Szerinte ainók, Észak-Japánból jöttek, időszámításunk kezdetén, talán pár száz vagy ezer évvel korábban. Alaszkán, Kanadán, Panamán, Perun keresztül jöttek. (Peru partjain régi japán mintájú edényeket találtak a kutatók.) Peruból obszidián baltákat hoztak. Évezredes vándorlásuk ötven évvel ezelőtt ért véget.

A meztelen vademberek ismerték a tüzet. Voltak meséik. A többi indióval nem voltak rokonságban. Más nyelven beszéltek. Kőbaltával harcoltak az idegenek ellen. Az ellenség ily módon az örök vadászterületekre vonult, és a család néhány napig evett. Az ember az az állat, amelyet még meg sem kell nyúzni. A sült ellenséget azzal tisztelték meg, hogy aipigyökér körítéssel tálalták fel. Hörhan még ismert öreg botokudokat, akik a guarani-nyelvet is beszélték. Csodálkozott, honnan szerezték nyelvi ismereteiket, és rájött: a botokudok legyőztek egy guarani-törzset. A harcosokat és a vénasszonyokat rövidesen elfogyasztották. De nem voltak sem olyan vadak, sem olyan éhesek, hogy a lányokat és fiatalasszonyokat is az étlapra helyezzék. Ezután egy olyan generáció született, melynek apa- és anyanyelve volt. (Megjegyzendő, hogy az európai haláltáborokból is inkább a fiatal lányok kerültek ki élve; ami újra arra int, hogy ne becsüljük túl a kőkorszak óta végbement fejlődést.)

A botokudok hőskora 1910-ben befejeződött. A kormány negyvenszer negyven kilométert adott nekik, hogy ott kihalhassanak. Még háromezren voltak. Ott már várta őket a nyíllal el nem pusztítható ellenség: kanyaró, szamárköhögés, gümőkor, torokgyík, nemi betegségek, dohány, cukorpálinka - végül a gyermekparalízis és a hittérítők. "Elvesztették - mondja Hörhan - Apollóra emlékeztető szép testüket." A fehérek levetett ruháiban összezsugorodtak. Kiköpték lazuló fogaikat, elfelejtették saját nyelvüket, anélkül hogy a nekik épített iskolában portugálul tanultak volna. Húsz év múlva már ezren sem voltak. Ma talán még akad kétszáz. A nagy fakereskedő cégek érdekeltek az erdőben. Arról is beszélnek, hogy villanymű, gát kellene a vidéknek, éppen az ő erdejük kerülne víz alá, jobb lesz kitelepíteni az utolsókat a Mato Grossóba. Lehet, hogy elviszik őket...
Nem marad utánuk irodalom, mint az "utolsó mohikánok" után. Mongol mosolyuk kialszik, erdeikből deszka és papír lesz - az emberi nyelvek temetője egy sírral gazdagszik.

Nem volna igazságos csak a háborús és konyhatechnikai vállalkozásaikról szólni, és hangsúlyozni, hogy ezek összefüggtek, míg a civilizált embereknél a háború nem lakomával, hanem éhséggel jár. Olyasvalamit tudtak, amit mi nem tudunk: az erdőben élni. Az európai már ott megrémül, ahol nincs kövezet a cipője alatt. Mennyi ideig élne egy család meztelenül a bozótban? Ki volna képes tüzet rakni, indából font ínnal nyilazni, gyékényt szőni? Ki védené gyermekét gallyból, levélből rakott tető alatt eső, párducok, kígyók, mérges pókok ellen?
A régi kolonisták még tisztelettel emlegetik a meztelen ezermestereket. "Ha az ember fenn, egy magas fában szögletes lyukat látott, már tudta: ott az indio kiszedte a vadméhek mézét. Az volt a kedvenc ételük. Hogy hogyan kerültek fel? Felkerültek." "Néha találkozott az ember eggyel az erdőben. Mindent tudtak. Vannak fák, a nagyok alatt, mert csak védett helyen teremnek, a magjuk vörös-fekete. Akkor jöttek, amikor megértek. Nyakláncot fűztek asszonyaiknak." A közelemben lakik a "nem szelíd ember barátja" - ahogy szívesen nevezi önmagát. Van egy kis bambuszsípja. "Ezt kaptam az egyiktől - mutatja, belefúj, és ujjával csukja-nyitja egyedüli nyílását. - Hallja? Úgy fütyül, mint a tukán. Minden madár részére más sípjuk volt. Úgy szólt, mint az igazi madár. Az ember vadászni ment, órák hosszat szaladt a füttyszó után, végül csak egy indiót talált, és már tele volt a haja zöld-piros-sárga-kék tollakkal!" Sajnálom, hogy későn érkeztem, nem találkoztam már Papagenóval.

A tudósok majd megvizsgálják a tárgyakat. A nyílhegyek megmondják, melyik hegyből jöttek. A bambuszsípok alakja, hangja bebizonyíthatná az aino-elméletet, vagy kimutathatná, hogy valószínűtlen. Amit a tárgyak elhallgatnak, örök titok marad.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Lénard Sándor a caboclókról és az oktatásról

Lao-ce már régen feljegyezte: "A bölcs semmittevéssel foglalkozik." A portugál eszményképének összefoglalása: "Árnyék, friss víz, kényelmes cipő" - "sombra, agua fresca, sapatos folgados", az olaszé a "dolce far niente". De az édes semmittevést még senki sem közelítette meg annyira, mint ezen ország boldog fiai. Itt nincs tél, hogy hangyák és tücskök felett ítélkezzék. A caboclo az ország belterületének lakója, indiók és spanyol kapucinusok, négerek és portugál smaragdvadászok utóda kunyhóban él. Bútora nincs. A legkisebb gyerek hálóban hál, a többiek gyékényen, a puszta földön. A kunyhó körül van négy-öt tucat kávécserje. A kávé sohasem hiányzik, elég felszedni a cserje gyümölcsét, megszárítani, kihámozni, megpörkölni, megőrölni a magokat. Ott terem a cukornád is. Ennek a nedve befőzve a világ legjobb kávéédesítője: sűrű, sötét, édes és tápláló. Úgyszólván mindenhol megterem az édes krumpli, a batata doce... elég két-három indát a földbe dugni, magától szalad tovább. A hatalmas gumók olyan felületesen nőnek, hogy ki sem kell ásni őket. Elég lehajolni értük. Nem nagy munka kétszer egy évben egy fél zsák kukoricát, egy bödön babot elvetni, és várni, amíg beérnek. A banáncserje, a dinnyefa (papaya), gazon, bozóton túlnő, és egész évben adja gyümölcsét. A narancsot az veti, aki jó helyre köpi a magját, a málnát a kismadarak, ha máshol felcsíptek egy szemet. A csirkék maguktól szaporodnak, és elég bogarat, kukacot találnak ahhoz, hogy a tojás ne hiányozzék. A kismalacok is ismerik a járást a bozótban, a matóban, ahol akad nekik való gyökér, gumó... a méhek szorgalmasan gyűjtik a mézet, tavasszal orchidea- és liliomillatút... minek akkor - nem ironikusan kérdem, hanem nagyon őszintén -, minek a betű, az óra, a jövőbe tekintő gond, amely felnyomja a vérnyomást, és elzárja a koszorúereket. Ha a szerencsétlen európai nem akar bútor, ruha és könyvek nélkül élni, az az ő baja.

Ki merné azt állítani, hogy Diogenész bolond volt? Az ő példáját ma csak a caboclo követi, aki a vízparton ülve nézi a patakot, és a munkát addigra halasztja, amíg a víz majd hegynek fel folyik. És ha Rockefeller - korunk Nagy Sándora - maga jönne, és újra azt kérdezné: "Mit kívánsz magadnak?" - a bölcs ma is csak annyit mondana, hogy: "Menj csak egy kissé arrébb a napból" - vagy mert szubtropikus vidéken élünk: "Jer közelebb, vessél rám egy kis árnyékot." Ez a bölcselet nem életellenes, sőt, a portugál annyira szereti az életet, hogy azt vallja: "Ha a halál örök nyugalom, inkább fáradtan élek." A küszöbön pihenő ember mindezzel tisztában van. "Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak" - idézi, és a zsebeit tapogatja, van-e még benne kukoricalevél.

Bölcs Aldomiro nemcsak élni tanít. Léte, tettei sokat mondanak az állam szervezetéről is. Hogy egy mozdulatlan analfabéta fizetést kap az államtól, az akárhol előfordulhat. De itt e ténynek történelmi alapja van. Az ország a múlt század végéig úgy volt megszervezve, hogy a rabszolgák dolgoztak, az urak pedig a közgazdaságban a fogyasztók szerepét töltötték be. Mindenki meg volt győződve arról - a rabszolgák is -, hogy kétfajta ember él a földön: az egyiké a munka, a másiké a munka gyümölcse. Aztán felszabadították a rabszolgákat, s egy negyedszázadra rá megindultak a világháborúknak címzett európai polgárháborúk.
Aki menekülhetett, az Újvilágba menekült, s mivel Észak-Amerika elzárta kapuit, Dél-Amerikába. Erre aztán a braziloknak ismét eszükbe jutott a kétfajta ember nagy lehetősége, és úgy rendezték be az életet, hogy övék lett a közügyek intézése, s amíg a bevándorló, aki úgyis automatikusan tovább robotolt, adót fizetett, íveket pecsételtetett, igazolványokat szerzett, vizsgákat ismételt, kérvényeket írt, addig ők a Lao-ce-féle filozófia helyi válfaját művelték. Az ország polgáraitól nem követel se tapsot, se meghunyászkodást. Pénzt kér. S a pénzért semmi olyat nem vesz, ami valakinek ártana, legfeljebb egy ósdi repülőgépanyahajót, melyre a gyors gépek már nem tudnak leszállni, lökhajtásos bombázókat, melyek számára nincs alkalmas repülőtér, székesegyházat épít egy kopár fennsíkon, hogy körülötte főváros támadjon, de a bevett s tömegesen nyomtatott pénz legnagyobb része (ezért néztük Aldomirót olyan hosszan és tiszteletteljesen) azokra a tevékenységekre megy el, melyeket Donna Irmában példamutatóan az iskolaszolga űz.

(….)

Az ország első iskoláit a jezsuiták alapították. Az erdő, vagy talán helyesebben: a kőkorszak embereivel mindenekelőtt a niceai zsinat határozatait akarták közölni. Az indiók érdeklődése meglepően csekély volt, ezért egy kérdés föltevésére biztatták őket: "Ki teremtette a világot?" A kérdés magában hordja a választ, s a választ még a vadember is megadhatta: a teremtője. Minden további kérdés már gondosan ki volt dolgozva, és a válasz már ellentmondást nem tűrő biztonsággal volt felírva. A katekizmus szent rendszere: az egész tananyagot olyan kérdésekre osztani, melyeket soha, semmilyen tanuló fel nem tett volna, és hozzáírni a válaszokat, melyekre semmilyen tanító nem jött volna rá magától, máig is változatlanul megmaradt.
Megmaradt már azért is, mert a Nevelésügyi Minisztérium (egy nyáron hűtött, gyönyörű riói felhőkarcoló) urai mélyen meg vannak győződve arról, hogy a belterület tanítóinak tudománya nem ér fel bátorságukkal, ezért a kérdéseket s feleleteket (sajtóhiba nélkül) készen kell kezükbe adni. Továbbá tudják, hogy csak igen kevés gyerek jut túl a második-harmadik osztályon. Amit tehát az állampolgárnak az alkotmányról, a törvényhozásról, az igazságszolgáltatásról tudnia kellene, a tantervben a kis egyszeregy mellé kerül. Egy kis történelmet is illik tanítani, mielőtt kapa (vagy kukoricaszivar) kerül a toll helyébe. E követelmények eredménye a mai elemi iskola.

Egy tanárnővel (a tanítónak itt tanári címe van) folytatott beszélgetés világosított fel arról, mit gondol, mit tanít a világtörténelemről:

"Kezdetben teremtette Isten és Krisztus a világot. Hogy hol, az kérdéses, de semmi esetre sem Brazíliában, mert akkor még nem volt felfedezve. Ezerötszáz évre rá Cabral Alvarez Péter végre felfedezte. Ez alkalommal találkozott Ramalho Jánossal, egy portugál hajóssal, aki már régebben itt élt, egy törzsfőnök lányát vette el, és az övé volt a Guainazesok királyságának a fele. Ez volt az oka, hogy a portugálok csakhamar jól érezték magukat az országban. Az indiókra vadásztak, smaragdot kerestek. Aranyat is találtak. Csak a braziloknak nem volt jó dolguk; mert a portugálok mindent elcipeltek. 1790 körül egy csoport hősies brazil összeesküdött, hogy lerázzák a jármot. Egy zászlós, aki szabad óráiban fogat is húzott, s ezért Tiradentesnek hívták, volt a vezérük. Népünnepély keretében felakasztották és felnégyelték, ennélfogva április 21-én nincs iskola. Aztán egy Napóleon nevű tábornok megtámadta Portugáliát, mire a király s udvara átjöttek Rio de Janeiróba. Ott vették csak észre, milyen szép ez az ország. Később Brazília önálló lett, az uralkodó hercegből pedig Első Péter brazil császár. A fia volt Második Péter. Mind a kettő képe ott van ma is a pénzjegyeken, mert ez volt Amerika első és utolsó császársága. Később elzavarták a császárokat és kényurakat, felszabadították a rabszolgákat, s végül Brazília megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. A legjobb labdarúgó Pelé. Az elnök Kubicsek Juscelino."

(…..)

…Dél-Amerikában minden gúlát a hegyénél fogva kezdenek építeni. Ha máshol várost alapítanak, vasúton és utakon kezdik. Aztán jön a vízvezeték, a villany, a csatornák... Aztán házak, kórház, középületek... végül talán székesegyházra is gondolnak. Az új főváros, Brasilia építése a székesegyház vázával kezdődött, s egyelőre még nincs vasút, autón is nehéz odajutni. Máshol kerékpárt gyártanak, aztán motorbiciklit, mozdonyokat... egy szép nap talán atomreaktort. Itt már van atomreaktor, de nincs bicikligyár. Így már megvan a Halhatatlanok Akadémiája, mind a negyven úriembernek van arannyal hímzett, zöld frakkja és díszkardja, de az elemi iskolával bajok vannak, mert nincs tanító. Nincs elég tanító, mert nincs tanítóképző, s nem lehet tanítóképzőt alapítani, ha nincs tanár. És nem is lesz, mert az adó nem erre való. (Lásd elébb.) Minden világos és logikus.

A gyerekeket, akik több óra hosszat róják az erdő ösvényeit, a gazzal benőtt utakat, hogy az iskolába jussanak, a dolgok háttere nem érdekli. Nézik a fekete táblát, játszanak a krétával, fújják a himnuszt, melynek ritka szavait a tanító sem érti, játszanak, beteg tehenekről, születésről és halálról beszélgetnek, mint a felnőttek, megtanulják, hogy a szomszédokon kívül is van ember a világon. Több a szünidő, mint a tanítás; az evangélikus, a katolikus, az állami ünnepeken, a járás védszentje napján (Szent Hubertus, a vadászok védszentje foglalkozik a völgy sajátos problémáival), az igazgató születésnapján, és ha sokat esik, úgy sincs iskola. A második-harmadik év végén a legtöbb szülő rájön, hogy nem érdemes több időt szentelni a tudományra: kapálni, takarmányt szállítani fontosabb. A tanító maga sem volt képes megélni tudományából, fölkopna az álla, ha a bizonyítványkiosztás előtt nem kapna egypár kismalacot, kacsát, miegymást, ha nem kapna Amerikából valami fehér port, amelyhez csak vizet kell önteni; és már borjút lehet nevelni vele... Aki kijut a nagyvilágba, félnapi járóföldre innen, majd ott megtanulja a nagyvilág útjait!

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)

Lénard Sándor a cukornádpálinkáról

Semmi sem marad a helyén, csak a cukornádpálinkás hordó, s a hordóban mindig van még egy pohárnyi annak, aki a mindennapok kegyetlen valóságából egy boldogabba vágyik.

"Nem víz a cachaça, nem, nem, nem" - mondja egy brazil nóta, s igaza van. Nem is bor - tehetnénk hozzá -, amely a valóság éles körvonalait feloldja, nem békít, nem melegít, mint Horatius édes caecubuma, nem emeli ki a pecsenye ízét, mint a vörös burgundi, nem vezet abba a különös paradicsomba, melybe az abszint... a cukornádpálinka kábító és bűzös, és percek alatt ingadozó szörnnyé varázsolja azt, aki lehajtja. A szörny azt üvölti, hogy ő a világ ura. A helyi krónika csak egy gyilkosságról tud: születésnap volt, folyt a cachaça, s az ünnepelt vaslánccal ment vendégeinek, egy gratuláló leszúrta. A szomszédok vették a gyászruhát a sok kislánynak... "A cachaça, a cachaça" - mondogatták búsan a temetőből jövet, s itták vigaszul.

A cachaça olcsó. Cachaçával kezdődnek a mulatságos és a szomorú történetek. Hogy is volt az, amikor egy wittmarsumi lakodalomról jöttek haza a Donna Irma-iak? A kocsis be volt csípve, az egész társaság ide-oda dülöngélt a kocsin, az út csúszós volt - egyszerre csak ott ültek egy kerítés mögött, a disznóól előtt! A szép, vasárnapi ruhában feküdtek a sárban, körülöttük még a disznók is kuncogtak örömükben! Hát még azok, akik felszedték őket!... És hogy volt az, amikor az öreg Bühl szilveszter reggel hazafelé félrement a bokorba... és bennfelejtette a nadrágját? Nem vette észre! Így ment volna végig a falun a reggeli napsütésben, de szerencsére a két veje arra jött talicskával, felrakták, hazagurították, mielőtt nagyobb baj történt volna!

A szomorú történetek hosszabbak, és több van belőlük. Akármilyen olcsó a cukornádból párolt szesz, egy birtok hamar elúszik rajta. A kolonista iszik, jól bírja, de a házáról egyszerre csak hullani kezd a tetőcserép, az ablakok betörnek, a deszkák bedűlnek, a moha kijön az erdőből, bemászik a bedőlt kerítésen, a páfrány kiűzi a káposztát a kertből, a levélvágó hangyák lekopasztják a gyümölcsfákat, a vadmacska eljön az utolsó csirkéért.

Minden az adagolástól függ. "Éjjelre kell egy kis szesz, ez osztja el a vizet a testben" - magyarázta nekem valaki. És "a cachaça jó, ezt még a görény is tudja. Ha az ember egy ilyen gambát akar fogni... és meg kell fogni, ha éjjel csirkéért jön! elég odaállítani egy tányérnyit, ahol jön. A görény óvatos. Előbb csak a farkát dugja be, s aztán leszopja. Ha jó a cachaça, tüstént kiissza az egész tányért. Berúg, elfelejti, miért jött, elalszik, és nyugodtan meg lehet fogni."

Egy kis cachaça vidámabbá teszi a vacsora és az elalvás közti órát, amikor már sötét van a házban, a gyerekek már alszanak, és az asszony olyan fáradt, hogy már beszélni sem képes. Egy kis pohár cachaçáért érdemes elmenni a kocsmába, ahol egy kicsit mindig vasárnap van, mindig van valaki, aki meghallgatja az embert, pláne, ha az ember fizet is neki egy-két pohárnyit. Aki többet fizet, annak többet is hisznek.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Lénard Sándor a „világ végéről”

Vannak nagy és fényes városnegyedek. Róma fénye kiterjed az egész földre... de hogy hol keresse az ember Donna Irmát, azt innen harminckilométernyire már legfeljebb csak a postás tudja. Talán jobb volna így kezdeni:

Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. "Brazília? A világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?" A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki São Paulót említi. "Vidék - mondja lenézően. - Interior." Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Füvészkert, a Jachtklub, ez a csodák városa. De São Paulo? A világ végén van! A São Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. "São Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz, német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni. Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!" De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak... s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! "Ez itt, ez élet - mondja a sváb képű blumenaui polgár -, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban! Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán annyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Itajai folyó mentén... az már a világ végére jut!"

Aki nem sajnálja a fáradságot; és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el -, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de a kellős közepén vélnek lakni. "Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető; szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben - ott már a világ végén van az ember."
Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. "Miért ne? - kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna Irma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk Új-Jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!"

Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. "Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájós port, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyugatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember."

Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek; még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa.

Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: "Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?" Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. "Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagaljon csak egy-két órát tovább!" Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak.

A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40×40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. "Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!"
Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon; a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy "minden javát magánál hordja".

….

Királyságom határait legpontosabban növények jelzik. Lenn a tengerparton a banánok integetnek széles leveleikkel, óriási szívalakú virágaikkal, s megteremne a kávécserje is, ha a svábok szokásai nem írnák elő, hogy a kávét Brazíliából kell vásárolni, és mindenféle mással keverni. A banán még elkíséri az Itajai folyót, de Tenente Gregorio előtt megunja a vándorlást, megáll. Ott minden, ami világoszöld, már dohánylevél. Aztán egyszerre sötét méregzöldbe fordult a Teremtő ecsetje: ez már aipi. Ott, ahol a szűk, kacskaringós út mentén megáll a cukornád is, ott, ahol a hegy sötét palabelét mutatja, hiába kínálva táblákat az írni-olvasni nem tudóknak, ott, ahol egyszerre hűvösebb lesz a levegő, s a szél a körtefák virágainak illatát hozza - ott vonnám a határt.

Csodálattal gondolok a telepesekre, akik addig forgatták a földgömböt, amíg megtalálták azt a helyet, ahol az idegen ország nem egészen idegen. Tudták, hogy az ember boldogsága a felhőktől s szelektől függ. Hallottam, hogy a tiroliak, akik az első világháború után jöttek, és innen hatnapi járóföldre hasonló hegyeket találtak, eleinte nagyon haragudtak, hogy a trópusok híres gyümölcsei nem teremtek meg arrafelé. Szemére is hányták a miniszternek, aki odavezette őket: "Ha legalább banánunk volna..." De az öregúr csak simogatta legendás hírű, fehér szakállát, és csak annyit mondott: "A tiroli nem terem meg, ahol a banán terem... A tiroli ott terem, ahol alma terem..." És neki volt igaza.

….

Csalogatnak a mellékutak, az erdőbe tűnő, orchidea-irányba vezető ösvények, de Donna Irmába igyekszünk. Ez az út a határt őrző négertől az első fehér emberig vezet, akit Braunnak hívnak. Braun úr már biztosította önmaga számára a halhatatlanságot. Mint Everest nevét a hegy, Beringét a tengerszoros, úgy fogja az ő nevét őrizni ez a völgy- és erdőrész: "Braunnál." A halhatatlanság biztosítéka egyelőre a helységnevekben rejlik. Brazíliának egy kis zöld része majd örök időkre megőrzi a Braun-nemzetség emlékét.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Megjegyzés: „Donna Irma”  Dona Emma Santa Catarina állambeli kisvárost, „Tenente Gregorio” pedig Presidente Getúliót takarja a szövegben. 

Lénard Sándor Santa Catarina lakóiról

Századunk első éveiben Hamburg városa hatalmas területet vett, nem messze a patikus városától; így létesült az Itajai partján Hammonia városa, itt épült az első, ma már múzeumba illő, de még mindig csökönyösen közlekedő vasút; ötven éve még éltek a gyarmatosítók: Kolonist-nek nevezték magukat, az ötven holdas birtokot Kolonie-nek. Fejszével, fűrésszel estek az őserdőnek. Őserdei híradó volt az első újságjuk.
Más emberek voltak, mint kortársaink. Megérdemelnék, hogy valaki megírja történetüket. Az amerikaiak Hollywoodot bízták meg, foglalja eposzba pionírjaik hőstörténetét. A nyugatnak tartó, indiánok ellen harcoló kispolgár, a nincstelen honfoglaló, a törvénytől menekülő kalandor, a csak önmagában bízó lázadó ma a kordába fogott amerikai polgár vasárnap délutáni eszményképe. A Santa Catarina-i Kolonist még várja, hogy eposzba foglalják hőstetteit, és valószínűleg hiába várja...

Az emberiség arra ítéltetett, hogy csak azt ismerheti meg, ami írva van - és ezekből az életekből semmi sem vált papírrá. Az első nemzedék az erdő ellen harcolt, és sírjait ma már elfedte a páfrány. A páfrányból bozót lesz, és elhal a tengeren túlról jött nyelv. Az unokák már nem áldoznak az ismeretlen nyelvű ősök szellemeinek.

Az emigránséletnek megvannak a maga kérlelhetetlen törvényei. Az első: elölről kell kezdeni. A városban ez azt jelenti, hogy a bevándorolt egyszerre csak az utcán áll - vagy mert nem hozott elég pénzt, vagy mert minden készpénzét tapasztalatra cserélte. A kolonista számára pedig azt, hogy előbb hosszú évekig a dombvidék távoli zugában, kunyhóban él, hogy egy nemzedék az őserdőben vérzik el - elvérzik, mert nincs orvos, aki vérzést tudna csillapítani. A második már elér egy bizonyos biztonságot, már örökölt földön áll. A harmadik esetleg már várost lát a fák helyén, vagy visszatérhet a házak közé, hogy újra megtalálja a lázadók, a kalandorok, az emigráns európaiak végső célját: a polgári életformát. A városban már akadna íróasztal - de ki írná meg nagyapja történetét? Mindenki a saját történetét meséli.

Nem hiszem, hogy akad majd, aki feljegyezné a ma még eleven hagyományok töredékeit. Az őserdőbe vivő és az őserdőből kivezető úton szerencsétlenség történt: a második világháború. A Hitler-vallás sehol sem talált olyan jámbor hívekre, mint a birodalomtól távol élő svábok. A kis sánta Göbbels - "az apokaliptikus csirkefogó" - Dél-Amerikának irányította rádióállomásait, és bízhatott benne, hogy arrafelé minden szavát szentírásnak veszik. "Németország feltámad!" - prédikálta. A fiatalok mit tudhattak Dachauról, ha még Berlinről sem tudták, merre lehet! Csak egy hangot, szavakat, egy nyelvet hallottak... a haza, az édes anyaföld nyelvét - s boldogan öltöttek barna inget. Akadt egy bennszülött Quisling, akinek szép portugál neve volt (nehogy a hatóságoknak feltűnjön), aki pontosan lemásolta Hitler bajszát, hogy a legbutább kölyök is észrevegye, kit képvisel, és hatalmasakat üvöltött az állam első, Németországból jött hangszóróiba. Készen voltak a tervek a "végső győzelem" napjára: Santa Catarina német gyarmat lesz, és zsidók híján a feketéket kell agyonverni, a brazilokat kiutasítani... Ezrével mentek "haza" a sváb hazafiak, hogy a háború után győzedelmesen térjenek vissza Dél-Amerikába, mint a tengeren túli Birodalom urai...

Tudjuk, hogy másként történt. Brazília Amerika oldalán lépett a háborúba. Csak jelképes haderőt küldött az olasz harctérre, de a belföldön sikerrel harcolt a fegyvertelen kolonisták ellen. Elkobozták a földeket, műhelyeket, az öreg néniket és a Hitler elől idáig menekült németeket kizavarták lakásaikból, nácik s áldozataik részére közös gyűjtőtábort létesítettek, megtiltották a német beszédet, és bezárták az elemi iskolákat. Nemcsak a légvárak dőltek össze, hanem a nehezen felépített valóság is. Kitűnt, hogy milyen veszélyeket rejt a honvágy, hogy milyen hasznos felejteni. Az iskolákat többé sohasem nyitották meg, az akkor elégetett könyvek hamuja elszállt. Veszélyes exportcikk volt a koncentrációs tábor és a könyvmáglya - a sors különös iróniája, hogy Lessinget odaát azért égették el, mert megértést és türelmet hirdetett, itt pedig azért, mert németül hirdette.

A tilalmak valamit végleg eltöröltek. Parasztok és paraszttá vált pionírok lassan gondolkoznak, és nehezen felejtik el, amit már tudomásul vettek. Tekintélytiszteletük megrendíthetetlen. Sokan még azt sem hallották, hogy a háború vége óta újra szabad németül köszönni. Semmi esetre sem állítanák önmagukról, hogy németek. Németország messze van, a világ másik végén... Igaz, hogy Brazília sincs túl közel. Ha a fiatal kolonistát nagyon szorítják, mondja meg, milyen állam fia, akkor végre, sóhajtva, oda lyukad ki, hogy Santa Catarina-i.

Szent Katalin fia? Mit mond ez a fogalom? Az, hogy afgán vagy eszkimo, még felidéz bennünk egy képet, ha talán nem is felel meg egészen a valóságnak. Még egy olyan világos meghatározás is, mint angol, sem mond biztosat arról az angolról, akivel egyszer találkozni fogunk... Mit érthetünk hát catarinenser alatt? Mint minden amerikai, a catarinenser is olvasztókemencében készült. Lengyelek, görögök, franciák megtanulnak portugálul, azt játsszák, hogy brazilok. A nyelvük tulajdonképpen nem is portugál, mert inkább afrikai törzsek hanglejtésére, ewe-re vagy suahelire hasonlít. A portugálok majdnem a múlt század végéig szállították a rabszolgákat, megtanították őket annyi portugálra, hogy megértsék a parancsot, és aztán a néger dajkára bízták fehér avagy kávészínű gyermekeiket. A Fekete Anya szobrot kapott São Paulóban, s megérdemelten. Ő találta ki a brazil nyelvet.

A Schleswig-Holstein-i, a sváb, a szász kalandorok kései unokája már helyesen ejti a néger hangokat. Sőt: a néger anya úgy dajkálta kisdedét, hogy testsúlyát hol egyik, hol másik lábára helyezve, előre-hátra hajolt, és úgy dúdolt neki. A fiatal brazil anya, még ha kékszemű, lenhajú is, szégyellné magát, ha csak egy percig nyugodtan tartaná csemetéjét. És amint Szent Katalin országának ifjú polgárát a bantu asszonyok módján dajkálják, a botokud indiók kedvenc ételével etetik: a mandiókagyökérrel, melyet sokfelé cassavának, itt botokudul és katalin-nyelven aipinak neveznek.

Befolyásolja az étkezés a népek jellemét? Megváltozik az északról jött krumplievő, ha Rómában áttér a csőtésztára? A lélekbúvárok a megmondhatói, hogy milyen lelki tulajdonságokat köszönhettek az erdő meztelen lakói ennek a lisztes, ízletes, sok mindenre jó gyökérnek, s hogy ezek fellelhetőek-e a catarinenserben. Az illető tudósnak azonban sietnie kellene, mert az utolsó kétszáz botokud útban van az örök vadászterületek felé.

Átveszik-e az emberek szomszédjuk tulajdonságait? Cserélődnek a jellemvonások a kerítéseken keresztül? Ez esetben a Velence vidéki olaszok tulajdonságai is átütnek a szent katalin-i jellemen, mint ahogy Tiepolo alkonyatai is megjelennek néha a brazil égen.

Az olasz gyarmatosítás kezdete is legendaszerű. A nápolyiakat, a szicíliaiakat Odüsszeusz tengere csalogatja messzi országokba. Az Alpesek völgyeiben, a Karszton lakó olaszok már a szomszéd völgyben honvágyról panaszkodnak. Hogy kerültek a trentóiak a dombvidékre, amely hazai szőlőhegyeikre emlékeztet? A véletlen, miután a joinville-i herceg hajóját a brazil partra vetette, újra kezébe vette egy embercsoport sorsát.
Szinte hallom az ellentmondást: "A történelem a megvalósult szükségszerűség." "A történelem logikája követelte, hogy..." De a történelem nem fizika, az ok és okozat törvénye nem mutat a jövőbe. A görögök hiába törték a fejüket, ki intézi az ember sorsát: Tükhé-e, a véletlen, avagy Ananké, a szükségszerűség... mert ha igaz, hogy a logika uralkodik, az uralkodó néha alszik, s a véletlen intézi fölényesen az emberek ügyeit, amíg újra felébred.

A történelem törvényszerűsége azt követeli, hogy a szűkülő Európa népei új, szűzi földeket keressenek. Amikor Blumenau értesült az első gyarmatosítási kísérletek sikereiről, logikusan következtethette; hogy sehol sincs jobb kilátása a telepeseknek, mint az örök tavasz földjén, ott, ahol a kávétól az almáig minden megterem. Tudta, hogy a kisszámú, elszórtan települő család elvész, elkallódik a vadonban és az idegenek közt, és el akarta érni azt a létszámot, amely már elég erős megőrizni hagyományait és sajátosságait. Az is érthető, hogy az, aki műveltségét egy braunschweigi patikában szerezte, nem értesült arról, hol van a nyelvek határa az Alpesektől délre. Fogalma sem volt arról, hogy az 1860-as években a Habsburg-monarchia határain belül olaszok is éltek. Csak annyit tudott, hogy Tirol szegény országrész, hogy a hegyekben nehéz gazdálkodni, s hogy a havasok éhes lakóit könnyű lesz átcsalni Szent Katalin termékeny mezőire.
Blumenau - akiről különben csak annyit tudunk, hogy nagyothallott, s hogy az utókor doktori címmel ruházta fel - a tettek embere volt: írt az innsbrucki Császári Helytartóságnak. Ez a kiváló intézmény (melynek a magyar történelemhez is volt valamelyes köze, amennyiben a kufsteini börtön is a hatáskörébe tartozott) megértéssel, sőt lelkesen fogadta az ismeretlen patikus ajánlatát. Bozentól délre olaszok - ahogy Innsbruckban mondták: katzelmacherok éltek. A macskaevő taljánt a fenébe küldeni! Ennél hazafiasabb gondolat még Bécsből sem érkezett! A Helytartóság ritka gyorsasággal intézkedett. Egynéhány hónapra dr. Blumenau levele után már indultak is a trentói családok a hatóságoktól olyan melegen ajánlott pálmafák felé.
Dr. Blumenau abban a szalonkabátban, amelyben ma a főtéren álló bronzszobra ábrázolja, várta a tiroliakat; a kikötőben ünnepi hangulat uralkodott, amikor feltűnt a háromhónapos úttól fáradt, viharvert gőzös. Annál nagyobb volt a csalódás, amikor kiderült, hogy a Véletlen beleszólt a szép tervbe, és olaszokat küldött, akik egy mukkot sem tudtak németül, s még szeretett uralkodójukat, Ferenc Józsefet is csak Cecco Beppe néven ismerték!

A város-, sőt majdnem államalapító patikus beletörődött a sorsba - annál is inkább, mert a trentóiak értettek a sajtgyártáshoz, a kukoricalisztből, amelyből a svábok csak rossz kenyeret sütöttek, kiváló polentát főztek, sült madárkákat tálaltak hozzá, és csakhamar igen szép szőlőt árultak, boruk pedig kitűnő volt. Az olaszok rizst vetettek, míg a sváboknak még krumplijuk sem volt... Nem lehetett visszaküldeni őket. Már azért sem, mert szívesen vették és fizették meg a német iparosok törülközőit, asztalkendőit; alsóruháit. A legbölcsebb tervező sem találhatott két egymást ennyire kiegészítő embercsoportot.
Az egykor a Velencei Köztársasághoz tartozó tartományok, melyekhez Trento is tartozik, ma is szorosan összefüggnek. A trentóiakat csakhamar a padovaiak, a friulok követték. Inkább jöttek a hivatalosan portugálul beszélő országba; mintsem hogy a hideg angolszászok közé mentek volna, Észak-Amerikába. A latin nyelv élő lányai mindmáig erősen hasonlítanak egymásra. A latinul beszélő könnyebben találja meg a luzitánhoz vezető utat, mint az osztrák szomszéd nyelvének a kulcsát.

Az olaszok, azaz a velenceiek (Dante toscanai nyelvét idegennek érezték volna, de alig találkoztak vele a templomon kívül) könnyen érintkeztek a harmadik, már itt talált népcsoporttal: az Azori-szigetek halászaival.
Ezeket hiába kérdezték volna, a szükségszerűség vagy a véletlen hozta őket ide. Azt sem tudták, hogy a portugál király sózta őket rokona, a brazil császár nyakába, mert hogy az ismert mondást variáljuk: "Sok volt a portugál, és kevés a szardínia." A szigeteken nem volt mód bölcselkedni a túlszaporodás kérdésein. Az azoriaknak különben is hiába mesélték volna, hogy hol van Brazília: iskolát, betűt úgysem láttak még. Valami ősportugált beszéltek, egy gályán jött, kevés szavú nyelvet. A földi tudományokból csak annyit tudtak, hogy hálóval halat lehet fogni; az asszonyok hálót fonó mozdulatokkal verték a csipkét is. Ha az azoriaknak elvont fogalmaik lettek volna, arra lettek volna büszkék, hogy az államalkotó elemhez tartoznak... De erről csak a későbbi világháborúk idején értesültek. Eleinte megmaradtak a partvidéken, tovább halásztak. A földműveléshez nem értettek. Ha nem látták a tengert, megrémültek, mint európai kortársaink, ha nem látnak kövezetet és villanykapcsolót.

Svábok, velenceiek, azoriak voltak a catarinenserek elemei - de nemcsak ők. A brazil állam az első világháború előtt Oroszországba küldte ágenseit, s hívta a Volga melletti, a kaukázusi, a szibériai németeket. Az első világháború után ugyanonnan jöttek azok, akiknek már voltak rokonaik ott, ahol az aipi zöldül. Vannak keresztény szekták, melyek úgy értelmezik a Bibliát, hogy aszerint gyilkolni tilos, s emiatt a világi és hadviselő hatalmakkal kellemetlen ellentétbe keveredtek: a mennoniták, "Jehova tanúi", a "Jóisten saját gyermekei" önmaguk részére felfedezték, ha nem épp Brazíliát, de az erdőt. Idetaláltak.

Észak-Amerikában a technikai haladás összekovácsolta, összeötvözte a nemzetiségeket. A jellemek, sőt a neurózisok már futószalagon készülnek. Ott, ahol nincsenek utak, nincs betű, lassabban készül az új ember. A régi szavak még élnek: élnek még kis, titkos nyelvek is: a különböző tájszólásokat beszélő németek két-három évtized alatt megalkották saját és portugál szavaikból, félreértett olaszból és botokudból, a Katarinenser-deutsch-ot, s nagyon csodálkoznak, ha az odaátról jövő honfitárs nem érti, hogy a churrasco marhasültet, abacaxi ananászt jelent... Az olaszoknak nehezére esik különbséget tenni saját szavaik és a portugál szavak között. Egyformán illenek a latin vázú mondatokba. Van, aki a portugált úgy ejti, mintha tegnap futott volna ki gondolája a Canale Grandéból, van, aki tiszta velenceit beszél, s meg van győződve, hogy portugál. A cremonai, a bresciai tájszólás száz változatban keveredik az azoresi (most már államhivatalnok) utódjának Magelhaessal jött mondataival. Nyelvészek szép értekezéseket írhatnának ezekről az egy családban, egy völgyben beszélt magánnyelvekről.

Még egy-két nemzedék, s el fognak tűnni. A lélekölő rádió, az önálló gondolkodást pusztító elemi iskola el fogja tüntetni az itt született tájszólásokat is. Korunkban úgy pusztulnak a kis nyelvek, mint a ritka állatok. Az indio törzsek nyelvei eltűnnek, de tűnnek az olasz tájszólások, a svájci, francia patois-k, tűnik a skót, a helgolandi - az emberiség egyre szegényebb lesz.

Szeretem a még a magyarnál is kisebb, fenyegetettebb nyelveket; szívesen tanulom a serra, a völgyek ("die Tiefen") tájnyelveit, a szavakon keresztül nézem a beszélőket. Nem merném állítani, hogy beléjük látok. Még az író is csak azokba az alakokba néz, akiket önmaga alkotott. Én csak a testeket ismerem, a fájó szerveket, az emberek szagát, melyet nem lehet leírni, amely más, mint az igazi, négerből és indióból gyúrt bennszülötté, és más, mint az európai paraszté. Ismerem a sebekre, fekélyekre utaló szavakat - de a lelkekhez nem értek.
Nem boncolok lelket, az a gyanúm, hogy a lélekelemzés éppolyan keveset mond a lélekről, mint az oxigén-, hidrogén- és szénatomok a kenyérről, mely belőlük áll. Csak annyit mondhatok, hogy a messziről jött, alig összeforrt keverékből, a tönkrement kisiparosok, tudatlan halászok, szegény karszti kecskepásztorok ivadékaiból paraszt lett.

Ezen talán csodálkozik az, aki a parasztot misztikus, földből sarjadt lénynek tartja, a föld tudatlan, de tiszteletre méltó papjának, valakinek, aki megismerhetetlen mesterséget űz. A róluk írók is sokszor olyan hangot ütnek meg, mintha egy távoli, titokzatos népről prédikálnának a városban - a nem-titokzatos valóságban élő olvasóközönségnek.

A Santa Catarina-i kolonista nem más, mint a többi magára utalt, két kezével dolgozó ember; talán jobban ismeri az állatokat, az időjárást, a fák órát mutató árnyékait, kevésbé azt, ami a kerítésen, ami a völgyön túl fekszik. Végtelenül bizalmatlan, mert a városi ember, a hivatalnok, a sertéskereskedő, a tápiókagyáros nem sok jóakaratot mutatott iránta. Az orvos, a patikus az ő tudatlanságán gazdagodott meg. A német nem bízik a portugálban, mert rosszul érti. Nem bízik az olaszban, mert egyáltalán nem érti, a holsteini plattdeutschot beszélő rosszat gondol a gombócevő bajor szomszédról. Ugyanakkor végtelenül hiszékeny. Ha valaki térképet lengetve tengerparti telkeket árul, melyek a dagállyal eltűnnek, itt biztosan eladja őket. Nagyszerű üzletet csinál a vándorló orvosságárus az óriáskígyóolajjal. Egy kis üveg öt csirke árába kerül, de fog-, fej- és hasfájást gyógyít, jó korpa ellen, és hasra kenve a szülést is elősegíti. Álmatlanság ellen a homlokra kell kenni. A kolonista alázatos és félénk. Nem mer bemenni a jegyzőhöz, aki egyszer rákiáltott. Ugyanakkor olyan büszke és biztos magában, mint bolygónk kevés lakója. Ahhoz a ritka emberfajtához tartozik, akiknek a világon senki sem parancsol, aki keményen dolgozik, de ott és akkor, amikor kedve tartja. A kolonista birtokának korlátlan ura. Ha végiglovagol a legelőjén, méltóságteljes, mint a középkori lovag, aki szintén nem írt, nem olvasott, a katekizmust a papokra hagyta, de a szabadságnak azt a teljességét élvezte, melyet a polgár már nem ismer.

Ellentmondások? Igen. Az ember ellentétes lény, ördög és angyal rokona. Miért ne legyen a kolonista bizalmatlan és hiszékeny, félénk és dölyfös?

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)

http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Lénard Sándor a brazíliai németekről és olaszokról

A németekről már mindent megmondtak. Ők maguk leírták magukat (Heinrich Mann), lerajzolták magukat (Georg Gross), bemutatták magukat a Pireneusoktól Narvikig, odamasíroztak a calais-i polgárok elé, szöges csizmával rúgták a Kaukázus hegyeit. A dánok, a szicíliaiak zsebében egyformán nyílnak maguktól a bicskák, ha a németekről esik szó. A németek voltak azok, akik megcsömörlöttek az ezeréves tréningtől, és ágyútűz alá vették a katedrálisokat. Emberbőrből cserzett pergamenre írták önmaguk történetét. Jéghideg, gyilkos dühüket, szégyenletes vereségüket Európa minden köve ismeri.

Ha van valaki, aki nem tud róla, a sváb paraszt az, aki lent az úton baktat ökrösszekerén, kukoricalevélből szívja a háza mögött nőtt dohányból szálló büdös füstöt, és azon gondolkozik, hány zsák kukoricát fog az idén aratni.

Száz, ha nem százötven éve hagyta el ükapja a brandenburgi herceg vagy a kölni érsek földjét. Mikor? Talán a nagyapja sejtette meg: "Amikor már nyúlra sem volt szabad vadászni az uraság erdejében." "Amikor már egy kapanyélre való fát sem kapott az ember ingyen." Vagy később? - "Amikor a poroszok minden fiatalembert katonának vittek." Voltak, akik egyenesen hajóra szálltak, s jöttek, két-három hónapig hajóztak, aztán nekivágtak az őserdőnek. Voltak családok, akik egy kis körúttal jöttek: előbb elmentek egy-két emberöltőre Oroszországba: Wolhyniába, a Kaukázus és a Fekete-tenger vidékére, Szibériába. Az első világháború után hazatértek Németországba, és már idegeneket találtak: a vérig sértett, vereségében tehetetlen, szégyenét, bűneit tagadó, nyomoráért felelőst kereső népet. Aki a háborút Oroszországban élte át, már máshogy látta a dolgokat, és továbbment. Itt találkoztak a "régi németekkel", akik még der-, die-, dasszal beszéltek, még ha banánról és mandiókagyökérről volt is szó.

Ki tudna ma még a régi, tengeren túli birodalom roncsairól? A hetvenévesek közt akad, aki az "első háború" után fordított hátat neki. "Kielben fellázadtunk - meséli az egyik, aki még ma is beleillik a gondosan megőrzött egyenruhájába. - Elég volt. Végünk volt. Felhúztuk a vörös zászlót. De a hadsereg még hitt a császárban, a tisztek is hittek. Kettőt közülünk agyonlőttek. Minket bakaruhában küldtek Flandriába. Amire odaértünk, már lövészárok sem volt. Jöttek a tankok. Úgy volt, amint tudtuk: elvesztettük a háborút. Szaladtunk. Én tudtam, mi a tenger. Idáig szaladtam." - Vagy: "Tudja, mi a Rumpler-Taube? Akkor mindenki tudta, ma már senki sem hallott róla. Az első páncélos vadászgép! Ezzel repültem. Megfogadtam, ha élve lekerülök, meg nem állok a világ végéig. És ez itt a világ vége! Vagy nem?" Az ötvenévesek közt még van, aki emlékszik egy különös időre; a rádiók Grimm-meséinek szeretett nyelvén egész új meséket mondtak: egy hatalmas Vezér naggyá, boldoggá tette a Birodalmat, boldoggá, németté fogja tenni a világot. Paphlagóniát is be fogja kebelezni az Ezeréves, a Harmadik Birodalomba. "Holnap miénk a világ" - mondta a hangszóró, mielőtt jó éjszakát kívánt, és a Vezért éltette volna... Szép idők voltak, nem tartott sokáig. A rádió berekedt. A bennszülöttek elvitték a rádiókat. Mire újra lehetett egyet forgatni a gombon, a gép már elfelejtette a mese folytatását. Végül az emberek is elfelejtették a mesét.

Nagyon ködös, nagyon távoli az itteni svábok Németországa! Luther Márton ott írja a bibliát. Ott rágja a mézeskalácsot Jancsi és Juliska, ott hoz a húsvéti nyuszi színes tojást. Mindenki a nagyszülők nyelvét beszéli.
Aki se nem zulukaffer, se nem sváb, minden valószínűség szerint olasz.

Ha valaki megszólítaná, meghallgatná, se tudná ezt biztosabban, mint én, aki messziről nézem, hogy hozza a kukoricalisztes zsákot a malomból. Csak a Velence mögötti rizsföldeken, kukoricásokban, szőlőhegyeken hallani hasonló hanglejtést. A régi dallamba itt az Azori-szigeteken használt, arabból ibérbe csúszott, félreértett spanyol szavak vegyülnek. Babits hallhatott valami hasonlót, amikor a Fogaras környéki románokra fülelt. Ő azon csodálkozott, hogy egy szó szájról szájra szállva eljutott a hét római dombtól az erdélyi dombokig... vajon mit szól, ha Livius páduai kiejtését (amelyen már a rómaiak is mosolyogtak), a római szavak ibériai alakjait itt hallotta volna, ahol a botokudok kőbaltáit még csak vékony humuszréteg fedi?

A négerek nyelvét az utolsó szóig elrabolták. A svábok zsugorodó szókincsüket épp csak hogy még őrzik. A velenceieknek nem volt problémájuk: partra szálltak, és máris megértették őket. Amit ők pane-nak hívnak, itt pao, a vino vinho, a sale sal, az acqua aqua... aki kenyeret és sót, bort és vizet érthetően megnevez, aki tisztában van vele, mi az, hogy vita, morte, amore, az nincs egészen idegenben. Velük az történt, hogy nem vették észre, nyelvet változtattak-e vagy sem. A római állam alapeleme a "tribus" volt, az összefüggő családok közösségé. Ezen kétezerötszáz év semmit sem változtatott. Itt is családcsoportokban élnek, békében, avagy ünnepi alkalmakkor egymást késelve. Úgyszólván minden csoportnak megvan még a családi nyelve is. Vannak családok, amelyek a bresciai tájszólást keverik az ibérrel, mások a cremonait a velenceivel; némelyek már ibérül beszélnek, de még nem vették észre, s latinnak nézik az idevetődő olasz kapucinus toscanai nyelvét.

Könnyű volt az olaszoknak! A kulcsszavakkal jöttek! Nem hiányzott nekik a tél. Nem sütöttek rossz kenyeret a kukoricalisztből, mint a svábok, hanem nagyszerű puliszkát rotyogtattak a Karszt völgyeiből idecipelt vasbográcsban. Csak végigsétáltak a lejtőkön, és már tudták: megterem a szőlő! Lesz bor is a puliszkához!
Rómában hallottam (talán Kerényi Károlytól), hogy a római limes majdnem pontosan megfelel a szőlő határának. A legionárius addig ment, amíg a szőlő kísérte. Aztán megállt. Ott vonta meg a határt, amely egy ezredévvel később megmaradt a római katolicizmus határának.

A Velence vidéki paraszt alig hallhatott a limesről... de a vonal valahol bennfoglaltatik az "évezredes tréningben..." Azt, hogy a bor vérré válhat, azt tudja. Itt sincs máshogy, mint máshol: egy szőlőhegy megadja a kenyeret is, a ruhát is. Mást is: mint az oltás a betegség ellen, úgy véd a bor cukornád pálinka ellen. A néger, a sváb védtelenek. Isznak, amíg fel nem fordulnak, Isznak, amíg minden egyes idegük nem fáj. A kényszerképzetekig, a merev tétlenségig, a dadogásig, a reszketésig, az összezsugorodott gyomorig, a végelgyengülésig isznak. A szesz gondjaik után gondolataikat is feloldja. Végül a világuk köd, menekülő életük célja a kábulat.

Az olasz megissza két pohár vörös borát a polentához, lepihen, és dolgozni megy.

Ezeréves immunitás! Azt látom, ami már Kolumbusz idejében történt: a spanyolok ismerték a szeszt, már az aqua vitaet, a konyakot is. Itták, de ismerték az adagolást. Az indiók védtelen áldozatai lettek. Rogyásig ittak, földjüket, feleségüket, életüket adták érte. Az indió mást tudott: azt, hogy a dohánylevél füstjével illik vigyázni. Ha véletlenül találtak egy dohánylevelet az erdőben, megszárították. S ha aztán tűz is akadt, rágyújtottak egy hosszú szivarra, szippantottak egyet, eldobták. Ezer vagy tízezeréves immunitásuk volt. Az európaiaknak nem volt. Tehetetlenül szenvedtek a nikotinelvonás tüneteitől. Nemsokára hajlandók voltak földjüket, családjukat, életüket feláldozni, csakhogy egy rövid időre megszabaduljanak a nyomorító bűzhiánytól. Füst, hamu, bűz, émelyítő gázba fúlt a fehér ember, végül a világuk köd, hamuvá izzó életük célja a füst.

Az indiót a fehér ember gümőkórja pusztította, a konkvisztádorokat az indió egykor nem halálos vérbaja. Az orvostudomány történelmében Amerika felfedezése a nagy szerencsétlenségekhez tartozik.
A sváb, a néger elpusztulnak az erősebb rum mérgétől. Nem örököltek immunitást. Az olasz bort iszik, azt is csak étkezéshez. Ő örökli a sváb földjét. A négerét nem örökli, mert annak sohasem volt.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Lénard Sándor a Santa Catarina-i erdőkről

A Santa Catarina-i őserdő nem olyan, mint az Amazonas vidékéé, nem az óriáskígyók és alligátorok világa. Örökzöld, hűvös, csendes rengeteg, melynek virágai közt az orchideák még nem is a legtarkábbak; színpompában, a formák gazdagságában a bromeliák családja versenyez velük. Ki ülteti az amaryllist - egy hagymás növényt! - a fák koronájába? Az ősbrazilok azt gyanítják, hogy a Sacy ülteti, a kis, fekete, vörös sapkás, egylábú ördög, aki pipázva ugrál a sűrű bozótban, felszökik a legmagasabb fák koronájára is! Az égnek törő szálfákról egy másik erdő nő lefelé. Indafonatokon más, repkényszerű kúszók törnek ismét fölfelé. Élősködők elfojtják, viharok kidöntik a fákat, s azok mint ferde hidak ívelnek a többi korona fölé. Az örökzöldben csak színek jelzik az évszakokat. Néha sárga virágok borítanak el egy fát, máskor kékek. Néha tűzvörös foltok tarkítják a százárnyalatú alapszínt. Az illat is örök, mint a zöld; nyáron az erdő lehelete még hűvösebbnek tetszik.

Az őserdő is hajlék, és már ismerem néhány lakóját, így a nagy, kék lepkéket. Néha kilebegnek, hogy az erdő szélén táncoljanak a vándor előtt. Aki csak a szárnyaikkal díszített csecsebecséket ismeri, aligha képzeli el, milyen messzire ragyognak. Nedves helyen akkora fehér pillangók lebegnek, mint az éjféli kísértetek zsebkendői, virágos helyeken lepkebalerinák lépnek fel. Az évad divatja szerint cserélik szárnyaikat. A táncosnők elődjei a szputnyikfejű vörös hernyók és a kígyózöldek, sárga, mérges tüskékkel. A kék primadonna hernyója nádon, bambuszon él, a fekete és vörös balerináké a narancsfán. "Heinz, a festő ismerte az összefüggéseket" - hallom, mint utolsó ecsetvonást jellemképéhez. Az erdőben él a szürke, rókaszerű, rókaravaszságú graxaim, versenytársa csirkelopásban a gyönyörű vadmacska, a párduc édestestvére. Ügyes, merész ismerői az ólakhoz vezető utaknak. De néha puska dördül, nincs zsákmány, és a graxaim bőréből ágyelő lesz. Csak szombaton; a nagytakarítás napján nézhet vissza a tolvaj az ablakpárkányról a szálfák felé. Van még majom is - a botokudok "kisöcsém"-nek nevezték; nem volt szükségük természettudósra, hogy kimutassák az emberrel való rokonságot. Izgatott társalgásuk feltétlenül emberi. A majmok is társas lények, éppúgy megbecsülik a kukoricát, az aipigyökeret, a narancsot, mint mi, szívesen aratnak, ahol nem vetettek, és kétségtelenül szeretnek sütkérezni a napon, ha vasárnap délelőtt nincs más dolguk. Csak a kis zöld papagájok, a piriquitók csacsognak többet. Ők is örülnék a kukoricának. Előfordul, hogy ember, majom és papagáj reggel az erdő szélén találkoznak, hogy eldöntsék, kié legyen végül is a kukorica. Miután Clausewitz már megmondta, hogy a diplomáciai tárgyalásokat néha más eszközökkel kell folytatni... ezt teszi a kolonista, amikor itt is a sörétre bízza az utolsó szót.

Akad még kígyó is az erdőben. A nagyok már igen ritkák a cippo kígyó "úgy siklott felfelé a sima fatörzsön, mintha valaki láthatatlan fonálon húzta volna", az ólomkígyó a mérgesek hosszúra nőtt ellensége. Hasznosak voltak, de a bőrük szép vadászzsákmány. A mérgeskígyók megtartották indio neveiket, a jararaca és a jaracusu nagy patkánypusztítók, félnek az embertől, csak akkor marnak, ha bozótirtásnál valaki rájuk lép. A kolonista fapapuccsal is agyonvágja őket. A legenda azt tartja, hogy veszély esetén lenyelik kicsinyeiket, s aztán újra kiköpik őket. Puha tojásaikat - rendszerint egy tucatot - előszeretettel rakják a levélvágó hangyák mély fészkébe. A házak tájára alig merészkednek: a csirkék felzabálják a mérges kukacokat, nem félnek tőlük. "Vén jararacák fején moha nő" - hallottam. Míg mások azt állítják: "Az öreg kígyókirály koronát hord." Ritkul a korall kígyó is. Van még vérvörös testű, fehér-fekete gyűrűkkel ékes fajta, van fekete és vörös gyűrűs... Mérge, azt mondják, halálos, de nem hallottam olyan esetről, hogy embert harapott volna. Félénk éjjeli vadász, napközben eltűnik. És talán, hogy szívességet tegyen az embernek, előszeretettel falja föl a jararaca nála kisebb példányait. Az ember hálátlan: timsóval cserzett bőréből karpereceket gyárt.
Ha a kígyók bibliai korukkal büszkélkedhetnek, a gyíkok családfájukat geológiai távolságokra vezethetik vissza. A világ régi urainak közeli rokonai, a csíkos testűek és zöldfejűek a gigantosaurus kicsiny másai. Az őskori óriásállatok (olvastam egyszer) addig fejlesztették izmaikat, míg bélrendszerük a túlméretezett támadó és védekező rendszert már nem tudta táplálni. Végül hiába zabáltak éjjel-nappal, éhen haltak, eltűntek, mintha egy nagy világégés pusztította volna el őket. Csak szerényebb rokonaik éltek tovább. (Tanulságos történet a fegyverkezés híveinek...)

Fenn, az erdő fölött madarak keringenek: sólymok, a zuhanóbombázók elegáns mintaképei, tengeri fecskék vagy fecskefarkú sirályok, akik be-belátogatnak az Atlanti-óceán partjáról, hogy megkóstolják a többi madarak tojását. A bíbicek sikoltva űzik őket. És minden fölött ott repül az urubu, a fekete brazil dögkeselyű. Bús ú betűje utal a feladatára: ő az erdő sírásója. Felhőmagasságból látja meg egy kígyó, egy patkány tetemét... pontosan tudja, hol van disznótor, hol hagyott meg a vadmacska egy fél kacsát. A dögkeselyű is társas lény: nem csap le rögtön, hanem szárnya számunkra megfejthetetlen mozdulataival jelt ad más magasságokban repülő társainak. Csak mikor fekete felhővé sűrűsödött a raj, siklanak le szárnycsapás nélkül.
A partokon túl a hófehér albatrosz lebeg órák hosszat, látszólag mozdulatlanul, mintha a levegőben aludna. A parton innen csak a gyászszín urubu ismeri a végtelen, méltóságteljes siklás titkát.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm