Clifford Geertz Marokkóról és Indonéziáról

A világot országokra parcellázták fel. A sarkvidékeken és az óceánokon, valamint néhány Csendes-óceáni, Karib-tengeri és az Atlanti-óceán déli részén fekvő szigeten, meg a Vatikánon, a Panamai Csatornaövezeten, Gibraltáron, jelenleg Ciszjordánián és 1997-ig Hongkongon, 1999-ig Makaón kívül szinte nincs egyetlen pont sem a földkerekségen, amely ne képezné részét a tér egy jól körülhatárolt, összefüggő szeletének, amelyet ilyen köztársaságnak, olyan népköztársaságnak, uniónak, királyságnak, emirátusnak, államszövetségnek, államnak vagy fejedelemségnek neveznek. Ezek a tér-szeletek egymástól elkülönülnek (egyetlen hely sem tartozhat egyszerre kettőhöz), egyértelműen meghatározottak (egy hely vagy beletartozik vagy nem), az egész földet lefedik (egyetlen hely sem marad ki), és mióta Pakisztán és Banglades két ország lett, folytonosak. A takarosan meghúzott határvonalak körüli viták dacára, amelyek Észak-Írországban és Nyugat-Szaharában, Dél-Szudánban és Kelet-Timorban zajlanak, valamint az egykori Szovjetunió újrafelosztott területein keletkező országokat kísérő, elhúzódó vajúdások ellenére ma már azt mondhatjuk, hogy a térképünk abszolút. Ez persze nem azt jelenti, hogy sohasem változik; a kartográfiai vállalatok mostanában szinte naponta kénytelenek újabb és újabb térképkiadásokkal előállni. Csupán abban az értelemben nevezhető abszolútnak, hogy minden változás dacára "országokból" áll, amelyek lakossága egy-egy "nép", s amelyek "államokként", sőt "nemzetállamokként" definiálhatók. 

Ez persze nem mindig volt így, sőt a világ túlnyomó részén csak a legutóbbi időkben lett így. A történelmi atlaszokat tarkító, szórványosan elhelyezkedő birodalmak, kulturális régiók, kereskedelmi ligák, városállamok, kondomíniumok, gyarmatok, protektorátusok, szabadkikötők, felderítetlen területek, határok nélküli dinasztiák, mandátumok és félfüggetlen gyarmatok (Erdély, Kelet-India, Turkesztán, Kongó, Tanger) csak a minap tűntek el - az a politikus alkatú brit régész, aki az Indus folyó menti ókori emlékekről szóló könyvének a Pakisztán ötezer éve címet adta, nem hátrafelé tekintett, hanem oldalvást sandított. Nem lehetséges olyan "Marokkó" - vagy "Indonézia" -történelmet írni (az előbbi egy 16. századi városnévből, az utóbbi egy 19. századi nyelvészeti besorolás nyomán született), amely az 1930-as éveknél régebbre nyúlna vissza - nem azért, mintha ezek a helyek vagy akár az elnevezések azelőtt ne léteztek volna, még csak nem is azért, mert nem voltak függetlenek, hanem mert egyszerűen még nem voltak országok. Marokkó dinasztiák, törzsek, városok és szekták, később colons halmaza volt. Indonézia: paloták, parasztok, kikötők és hierarchiák, később indische heren sora. Akkor még nem voltak körvonallal határolt, színes síkidomok. 

Az országgá válás látszólagos végérvényessége mindkét országban - mert ma már többé-kevésbé azok - kitörli az emlékezetből, még azok emlékezetéből is, akik valamelyest konyítanak a történelemhez, hogy csak a legutóbbi időkben váltak valósággá. Az ott élők számára, akiket most állampolgároknak hívnak, és azok számára, akik nem élnek ott, de odalátogatnak mint turisták, diplomaták, üzletemberek, újságírók, kémek vagy antropológusok, a térképészeti identitások mindent beborító fátyla - még a birkák is marokkói módra legelésznek, még a vulkánok is olyan indonézek - elfedi azt az igazságot, hogy a helyek véletlenszerűek, nevük önkényes. Az állampolgárság még újdonságként hat, legalábbis az állampolgárok számára, de az identitás nem: ugyan nem volt mindig államunk, vagy éppenséggel túl sok államunk volt; de mi mindig, ha nem is egy örökkévalóság, de legalábbis a rizsföldek és Borobudur vagy az iszlám elterjedése és az arabok bejövetele óta mi voltunk. 

Ha majdhogynem fenntartás nélkül készen állunk arra, hogy a kultúrát, a földrajzot, a politikát és az ént egyaránt az abszolút térkép jól körülhatárolt szeleteibe, vagyis országokba gyömöszöljük bele, e szemlélet alapján a múltat előjátéknak, a jövőt végkifejletnek kell tekintenünk - eszerint tehát a történelemnek van egy állandó alanya. Ez nem azonos a liberalizmus ideológiájával, habár az idő nyilának hegye itt is fölfelé mutat: a sötét múltból haladunk egy kevésbé sötét jelen felé. De nem is pusztán a jelen viszonyok rávetítése a múltra és a jövőre, noha a dolgok mindenkori állása szinte totálisan uralja az észlelést. Inkább, hogy úgy mondjam, a quidditas, a lényeg illúziójáról van itt szó: a mindenkori rezsimek hangzatos kategóriáin túl - feudalizmus vagy kolonializmus, késő kapitalizmus vagy "a világrendszer", újmonarchikus vagy parlamentáris militarizmus - létezik valami állandó olyan-amilyenség, mély marokkóiság, valódi indonézség, amely mindig is megpróbált a felszínre törni. 

A dolgok ilyetén felfogását általában nacionalizmusnak hívják. Ez természetesen nem helytelen, csak éppen, mint a többi hangzatos kategória, amely összetereli az össze nem terelhető dolgokat és elmossa a belülről jól érzékelt különbségeket, kevésbé pontos, mint amilyennek látszik. Minden quidditasnak megvan a maga sajátos olyan-amilyensége, és aki elmegy Marokkóba vagy Indonéziába, nem valószínű, hogy összekeveri egyiket a másikkal, vagy hogy beéri a közös emberi mivoltunk vagy az önkifejezés egyetemes igényének fennkölt banalitásaival. Egy országba elutazni, gyakorlatilag bármelyik országba, de ezekbe mindenképpen, olyan tapasztalat, amelyet a bőrünkön érzünk, sőt még a bőrünk alatt is. 

A nehézség abban áll, hogy szavakba öntsük és másokkal is megosszuk ezt a tapasztalatot. Az impresszionizmus, a tevék és minaretek, rizsföldek és árnyjátékok felidézése olyan képet fest az országról, mint az utazási irodák falain látható plakátok. Az empirizmus, a kulturális adatok szarkamódra való felhalmozása etnográfiai telefonkönyvbe torkollik. A tematizmus, a nagy érzések és eszmék leltára történelmi operát eredményez. Csakhogy Marokkó déli riviérája tényleg olyan, mint egy plakát, a háromezer (ha a sziklákat is beleszámoljuk, tizennégyezer) szigetből álló és több száz nyelven beszélő Indonézia kicsit olyan, mint egy telefonkönyv, és mivel a tartós békesség egyikre se jellemző, mindkettő olyan, mint egy történelmi opera; úgyhogy amikor elgondolkodunk arról, hova is cseppentünk, bízvást kezdhetjük az efféle képeknél, még ha vulgárisak és leegyszerűsítőek is (de korántsem a legrosszabbak, ha a "fanatikus Marokkó" és az "álmos Indonézia" képével vetjük össze őket), hogy aztán később valami kevésbé sommás, kevésbé külsődleges és kevésbé túlfűtött leírással helyettesítsük őket. 

Aztán ott van még, ha valaki egy lélegzetvétellel akar beszélni erről a két országról, a hasonlóságok és különbségek erősen problematikus kérdése. Egy biztos: alaposan különböznek egymástól. Indonéziának (1989 óta) Marokkóhoz képest kb. hétszer annyi lakosa van, négyszer akkora területen fekszik, négyszer akkora a GDP-je, az urbanizáció mértéke Marokkóénak a háromötöde, kétszer akkora a lakosságszám növekedési rátája, a felénél kicsit kevesebb az egy főre jutó jövedelem, négyszeres a külkereskedelmi ráta és kétszeres a beiskolázási arány. Marokkó negyven évig francia illetve spanyol; Indonézia kb. háromszázötven évig holland gyarmat volt. Marokkó klímája forró, száraz, mint az afrikai tengerpartoké általában, amelyeket hol az Atlanti-óceán, hol a Szahara felől érkező viharok tépáznak; Indonéziáé viszont meleg és nedves, mint a Maláj-félszigetnek általában, amelyet fél éven át ázsiai szelek áztatnak, fél éven át ausztrál szelek szárítanak. Indonéziának van olaja, Marokkónak nincs; Marokkóban vannak foszfátlelőhelyek, Indonéziában nincsenek. Búza, olívabogyó, narancs és gyapot; rizs, cukor, kávé és gumi. Fátyol és szárong, lovaglás és balett. Gyűrűcsókolás; bólogatás.

Ám feltűnő hasonlóságok is vannak közöttük. Mindkettő iszlám ország; Marokkó szinte teljes egészében, Indonézia túlnyomó részben az. Mindkettő a 2. világháború utáni hatalmas európai presztízsvesztés - japán megszállás, a Vichy-kormány kollaborációja - nyomán vált függetlenné, elhúzódó és elkeseredett nacionalista forradalmak során; az indonéz forradalom kissé népibb, a marokkói kissé központibb irányítású volt. Mindkettőben (ismét csak 1989 óta) nagyjából ugyanakkora a várható élettartam, ugyanolyan a termelés szerkezete, a lakosság növekedési aránya, az adósságállomány nagysága, az infláció, a GNP-hez viszonyított exportbevétel és az egy főre jutó kalóriamennyiség. Mindkettőben már egy évezrede tart a civilizáció, mindkettőt ötszáz éve bolygatja a Nyugat, és mindkettőben huszonöt éves a politikai stabilitás, illetve ami ezen a néven fut az (előbbi adatokat szolgáltató) Világbank által óvatosan "közepesnél alacsonyabb szintű jövedelemmel rendelkező fejlődő országoknak" nevezett térségekben. Mindkettőben vannak asszimilálhatatlan, de legalábbis asszimilálatlan kisebbségek - egyikben zsidók, másikban kínaiak. Egyikük sem gazdag, egyik sem nyomorog, egyik se marxista vagy demokratikus; e pillanatban vallási harcok sem dúlnak épp egyikben sem. 

Vagyis pontosan megmondani, hogy egy adott ország voltaképpen mi is, tehát konkrét formával és erővel rendelkező társadalmi valóságként jellemezni jóval bonyolultabb dolog, mint azt vélhetnénk, akár az abszolút térkép síkidomainak, akár annak a monografikus könnyedségnek az alapján, amellyel a marokkói mezőgazdaságról vagy az indonéz konyhaművészetről, a marokkói szőnyegekről vagy az indonéz bürokráciáról beszélünk. Egyszerre anyagi valóság és absztrakt fogalom - egy hol jobban, hol kevésbé átjárható szélekkel rendelkező kiterjedés; egy többféleképpen olvasható hatalmas jel -, mely mindkét irányban ellenáll a leegyszerűsítési törekvéseknek: az anyagi dolgok világába terelő nominalista nyelvnek ("a marokkói mezőgazdaság a Marokkó területén végzett mezőgazdasági tevékenység") és az ideák felé húzó platonista nyelvnek ("az indonéz konyhaművészet az indonéz szellemben történő főzés") egyaránt. Mint minden konstrukciót - egy szőnyeget, egy bürokráciát, egy termőföldet, egy ételt vagy egy profi utazó arra irányuló erőfeszítéseit, hogy leírja, hol is járt -, csak akkor érthetjük meg, ha azt is megértjük, hogyan jött létre abból, amiből létrejött, és egyáltalán: mire való. 

(....)

Indonéziában az embernek először az tűnik fel (legalábbis nekem az tűnt fel, miközben Dzsakarta minisztériumainak, ügynökségeinek, intézeteinek és rendőrőrseinek útvesztőjében bolyongtam), hogy ez itt jelenünk üledéke, az összeomlott gyarmati rendszer terméke, Marokkóban pedig (Rabat ozymandias-i romjait és újarab utánzataikat bámulva) az, hogy ez egy anakronizmus, egy reneszánsz hercegség, amely valami módon, fortélyoknak és a jó szerencsének köszönhetően, fennmaradt egészen a huszadik századig. Másodszor pedig az tűnik fel (miután a fővárosok igézetének elmúltával is ott maradunk az országban), hogy ezek a benyomások nem helytállóak. És máris felvetődik a kérdés, hogy akkor vajon miért van az, hogy a helybeli és az idegen elemzők közül oly sokan, sőt mi magunk is, továbbra is ragaszkodunk hozzájuk. Kevés olyan könyvet írtak ezekről az országokról (Indonézia:a megvalósítható álom; A marokkói fellah: a trón védelmezője; Lázadás a paradicsomban; Az igazhitűek vezére), amely ne úgy ábrázolná Indonéziát, mint a népi forradalom beteljesítőjét vagy elárulóját, és még kevesebbet, amely ne a királya fényében látná Marokkót. Van valami módszeresen félrevezető abban, ahogyan ezek az országok önmagukat jelenítik meg önmaguk és mások előtt, meg abban is, ahogy mi őket szemléljük illetve amilyen reményeket táplálunk velük szemben. 

(....)

A marokkói törzsfőnökök és városi méltóságok, vallási jogtudósok és vándorkereskedők, a Próféta leszármazottai és karizmatikus népi hősök gomolygó hadának tizenegy évszázad során végbement egybeolvadása személyes elkötelezettségek, rivalizálások, összeesküvések és árulások roppant útvesztőjévé, és az indonéziai népek, közösségek, vallások, nyelvek, szokások és életutak óriási halmazának belesimulása egy ideologikus, kultúrák fölötti kultúrába tizenöt évszázad leforgása alatt: mindez többet elárul ezeknek az országoknak a természetéről, mint a politikai hírességek forgandó szerencséjéről szóló Leviatán-mesék. Az államok éppoly összetettek, helyhez kötöttek és eltérőek, mint az irodalmak, és legalább olyan eredetiek is.


Az önmagát abszolutisztikusan prezentáló Marokkó, ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, nem annyira monopolisztikus, zsarnoki rendszer (sohasem volt igazán az), hanem inkább afféle apró és még apróbb "miniállamok" szabálytalan tere, amelyek az egyenetlen táj kisebb tájegységeiben - hegyeken, sztyeppéken, fennsíkokon, partvidékeken, sivatagokban, oázisokban, hegylábakon és hordalékos síkságokon - alakultak ki, és még a társadalom legszűkebb, legbensőségesebb terepeire, a családokba, lakónegyedekbe, piacokra és törzsekbe is behatolnak. A dolgok mélyén a személyes ismerősök közvetlen, személyre szóló, alkuk során kialakult függőségi kapcsolatai rejlenek - ezt néha klientúrának vagy vevőkörnek hívják, a marokkóiak szava erre a szedq (ami egyszerre jelent "lojalitást", "megbízhatóságot", "barátságot" és "igazságot"). A nagyobb kapcsolatrendszerek úgy jönnek létre, hogy ehhez hasonló, azaz hasonlóan közvetlen kapcsolatokat egyre tágabb cselekvési szférákra terjesztenek ki.


Indonéziában, amely szigetekből, nem tájegységekből áll, a kisebb egységeket, épp ellenkezőleg, különféle népek alkotják (és alkották mindig is) - suku, suku-bangsa -, az összekötő kapocs a közös identitás ideológiája, az ország: egy nemzetek sorából álló önjelölt nemzet. Jávaiak, acehiek, dajakok, danik; muszlimok, hinduk, keresztények; malájok, kínaiak, pápuák - ezeket a népeket kell valahogy egybekovácsolni. Ehhez pedig egy történetre van szükség, amely meggyőzi őket, hogy a természet és a sors is egymásnak teremtette őket, vagyis politikailag összetartoznak. 

Orzóy Ágnes fordítása

Clifford Geertz: Országok (Lettre, 53. szám, 2004 nyár)

Argentína - vegyes

Tucumán öregebb, laposabb, tisztább és jócskán unalmasabb volt, mint vártam. Az abszolút vidéki város, öntörvényű és távoli, és mivel argentin város, meglehetősen ódivatú módon, a hajszálcsíkos öltönyt és fekete bajuszt viselő öreguraktól kezdve, akik a kávéházakban lopják a napot vagy a cipőjüket tisztíttatják a főtéren, egészen a lötyögős, formátlan iskolai egyenruhát hordó lányokig, akik útban a zárdaiskola felé – jámbor hitük kifejezéseként – megszorongatják Krisztus térdét a székesegyház feszületén. A vén Európa tekint le a városközpont házainak homlokzatáról, az nyilvánul meg a bank adminisztrációjában (minden egyes bankügyletet három példányban örökítenek meg), a bevásárlásukat végző asszonyok házilagos kivitelezésű ragyogásában, a kakaskodó ifjoncok fésülködésében. A házak stílusa francia, a középületeké olasz barokk, az emlékműveké és a szobroké vegytiszta dél-amerikai - és egyre különcködőbb, ahogy az ember dél felé tart: az istennők meg a koboldok pucérabbak, a hősök zordabbak és a pózuk harciasabb.

A fennsíkok szél borította sziklái közt élő hordómellű indiánok, a határ menti rozoga falvak gazdái, az észak ásítozó-hasadozó folyóvölgyei után mindenre jobban el voltam készülve, mint Tucumánra. Komor, de ez a komorság az argentínai temperamentum alkotóeleme; nem drámai feketeség, jobbára a lélek nyirkossága, az a kivert-kutya-mélabú, amely az emigránsokat fogja el esős délutánokon, távol a hazájuktól. Itt nem volt elkeseredettség, és ha történtek is barbár tettek, mélységes titok maradt mind, a rendőrőrsök kínzókamrájának falai közt zajlott vagy a cukorültetvények zsúfolt munkásszállásain. Délután négy órára találtam csak egy kocsmát – annyira tisztességtudó város Tucumán.

(....)

Sokat jártatták a szájukat ezek a férfiak; mindegyikben túlcsordult a mondanivaló, humoruk viszont semmi. Nem voltak naplopók, sőt, az volt a benyomásom, hogy keményen dolgoznak. De akivel csak találkoztam Dél-Amerikában, mindannyiuk közül az argentinokat érdekelte legkevésbé a külvilág vagy bármi, ami nem vonatkozott közvetlenül Argentínára. Ez a tulajdonságuk közös a dél-afrikai fehérekével; mintegy azt érzékeltetik, hogy itt szorultak a világ fenekén, körülvéve csupa vademberrel. Nyers, kötekedő tónusban beszélnek, még egymással is, és a csontjuk velejéig nyárspolgárok. Ilyennek láttam őket az Észak Csillagán. Csak amikor Buenos Airesbe érkezve hajlékonyabb emberekkel, mi több: intellektüelekkel találkoztam, akkor módosult a véleményem.

(....)

Buenos Aires első pillantásra – és még napokig utána is – roppant civilizált hangyaboly. Épületeiben és utcáiban megvan a régi világ eleganciája, népében az újvilág otrombasága és szégyentelen egészsége. Az a sok újságosbódé és könyvesbolt – micsoda literátus hely, gondolja az ember, minő csín, minő gazdagság. A Buenos Aires-i nők jól öltözöttek, tudatosan sikkesek, abban a modorban, amellyel Európa már régen felhagyott. Arra számítottam, hogy meglehetősen jómódú helyet találok, marhákat és gauchókat, és könyörtelen diktatúrát; nem számítottam arra, hogy elbűvölő, hogy ilyen csábító az építészete, hogy ilyen eleven és tetszetős. Csodálatosan alkalmas város a sétára, és séta közben úgy találtam, kellemes lenne itt élni.

(....)

Megosztott civilizáció – megosztott ország. Azok az argentinok, akikkel megismerkedtem, azt mondták, két ország – az északi felföld csupa folklór, hegyek, félbarbár telepesek; a dél „fülledt pampáin“ marhatenyésztő gazdaságaikkal, üres terükkel még most is óriási szűzföldek terülnek el (a „pampa“ aymara eredetű szó; jelentése „tér“). Ezerötszáz kilométert utazhat az ember, hogy ez a különbség a szemébe tűnjön, és maguk az argentinok – habár felettébb kalandos szellemű népnek tartják magukat – csak kiszemelt útvonalakon közlekednek. Ismerik Chilét. Néhányan Brazíliát is. Hétvégeket töltenek a fényűző Montevideóban. A gazdagabbaknak nyaralójuk van Barilochéban, a patagóniai oázison. Argentína északi felébe azonban nemigen utaznak, Dél-Amerika többi részéről sem tudnak sokat – igaz, nem is érdeklődnek iránta. Hozd szóba Quitót: pokoli hely, mondják majd, kicsi, szegény és primitív. Bolíviába utazni ? Elképzelhetetlen. Kapcsolataik inkább Európára terjednek ki. Azzal tetszelegnek, hogy ők elfranciásodtak, és annyiszor elmondták nekik, hogy a fővárosuk Párizshoz hasonlít, hogy már nem is érzik szükségét ennek utánajárni – Franciaországban. De sokra tartják az ősi rokoni kapcsolatot Európával: sokan mennek át Spanyolországba, és kis híján negyedmillióan látogatnak évente Olaszországba. A vállalkozóbb szelleműek anglomániásak. Az Egyesült Államokkal kapcsolatban bizonytalanok, miáltal gúnyos megvetésben részesítik.

(1978)

Borbás Mária fordítása

Paul Theroux: A Vén Patagóniai Expressz, Gondolat, 1987

Borges szerint az argentin nemzet még nem született meg, még keresi önmagát.

-         Mi itt Dél-Amerikában Európa nyúlványa vagyunk, egy darab Európa a pampák szélén – mondja. – Csak akkor érezzük „másságunkat“, ha valaki ellen kell oktalan nacionalizmusban kitörnünk. Így volt ez az Anglia elleni háborúban, amikor a nemzet rövid időre „egybeforrt“ a kamaszos, ódivatú és korlátolt sovinizmusban. Így volt ez akkor is, amikor megnyertük a labdarúgó-világbajnokságot. Az igazi argentin psziché teljesen ismeretlen, kialakulatlan. Aki nálunk valaki, az Európába utazik. Latin-Amerika a legtöbb argentin ember számára idegen, magatartási normáinkat Európa tegnapja és tegnapelőttje szolgáltatja. Zászlólengető nacionalistáink engem is gyűlölnek, azt mondják, hazafiatlan vagyok, nem veszem komolyan Argentínát. Ez persze nem igaz. Szeretem Argentínát, de csak úgy, ahogyan Európát. Mert ez Európa egy nagyon távoli szigete.

-         Melyik Európáé ? – kérdezem az öregurat. – A latin, olasz-spanyol európáé, vagy talán valami egészen másé ?

-         Nyelvünkben spanyolok lettünk, de ez ne tévessze meg magát - feleli Borges. – Az argentin úriember máig is az angolokat majmolja, csak az angolokat tiszteli igazán. És van bennünk nagy adag német vér, ettől vagyunk olyan tiszták, elegánsok és mindenkit kioktatók. Sok a svéd, az angol, a magyar, a lengyel előd. Ezek is beoltották Argentínát a maguk rapszodikus vagy éppen túlságosan hideg és józan tulajdonságaival. Higgye el, tőlünk egyvalami mélységesen idegen, számunkra egy kontinens az igazán ismeretlen. És ez: Latin-Amerika, a maga indiánjaival, mulattjaival, négereivel. Brazília nekünk távolibb világ, mint maguknak. Kuba számunkra egzotikusabb, mint önöknek Nigéria.

Sugár András: Gép indul !, Gondolat, 1986

Ma este érkeztem meg Buenos Airesba, bódultan a sokszínű geometrikus alakzatoktól. Mendozától Buenos Airesig a repülőgép alacsonyan száll három órán keresztül a pampa fölött. Ha Franciaországot nézem repülőgépről, finom mozaikot látok, amelyet általában a szintvonalak tagolnak; az utak és az ösvények úgy fordulnak-hajlanak, hogy felismerhető a domborzat – olykor még a régi birtokhatárok is azt követik. Madártávlatból Franciaország olyan, mint egy angolkert.

Itt mindebből semmi sincsen. Az utak és az ösvények egyenesen futnak, derékszögben metszik egymást; az enyhén szabálytalan négyszög már ritkaságszámba megy. A traktor megindul a hatalmas tábla egyik sarkából, végigmegy az oldalvonalak mentén, majd beljebb kerülve, a friss barázda mellé vájja a második sort. Így halad befelé, négyszöget négyszög után szántva, míg végül a tábla hossztengelyében megmaradó rövid barázdával fejezi be munkáját. Ha az Andok fennsíkján pontokból álló absztrakt képet láttunk, itt lineáris absztrakció fogad. A földek a munka haladtával és az idő múlásával változtatják színüket, minden árnyalatban pompáznak. Nincs falu, nincs kisváros; csak nagy távolságra egymástól bukkan fel egy-egy „estancia“: a gazda háza és a négyszög alakban ültetett fák közt elhelyezkedő melléképületek (más fa nincs is a pampán). Innen a magasból nézve, a legelők sötétzöldjén kirajzolódnak a legelésző csorda gyöngyszemei.

(....)

Kimerültem, annyit járkáltam. Európai lévén ahhoz szoktam hozzá, hogy egy városnak történelmi jellegű, kicsiny központja van. De Buenos Aires magas kövek óriási halmaza – még mindig fehér köveké, amelyeket végigfektettek a Río de la Plata domborzatmentes partján. A város hajszálpontos négyszögekre („quadrá“-kra) tagolódik; hozzá képest a girbe-gurba, tekervényes Párizs olyan, mint egy nagy és becses történelmi falu.

Vértesné Meller Ágnes fordítása

Jacques Arnault: Latin-amerikai útinapló, Kossuth, 1970

Ahhoz, hogy megérkezettnek érezzem magamat, sok jó és kellemes találkozás, emberekkel való beszélgetés, néhány kellemetlenül kínos „új ismeretség“ megszerzésén túl, többek közt az is segített, hogy hosszasan beszélgethettem egy neves argentin pszichológussal. Angol eredetű ember dr. Carlo Spilster, bennszülött argentin, mivel már az ötödik nemzedéke valamikor ide vándorolt őseinek. Ezért a társadalmi ranglétrán magasan álló criollónak tartja magát. Spanyolul, angolul egyformán anyanyelveként beszél.

Tett fel nekem egy pár meghökkentő kérdést. De olyanokat is, melyek eligazítottak, hogy ebben az országban mit is, hogyan is nézzek, tanuljak, figyeljek ?

Kijelentette, hogy: „Senki sem szereti az argentinokat, ők maguk sem önmagukat.“ Majd feltette a kérdést:

Találkoztam-e már igazi argentinnal – nem frissen, egy-két évtizede bevándorolt emberrel, hanem régibbel, aki követelő hangon kérdezte véleményemet „az országról“. Mert – mondta – az argentin ezt kívánja hallani az európaitól. Erről a kérdésről ismerszik meg, hogy ő régi argentínai. Figyelmeztetett, hogy amennyiben haboznék gyors véleményt formálni, az argentinom nyomban önt belém egy mázsa panaszt, kritikát országáról, hogy itt „mindenki lusta, tudatlan, önző, ami itt történik az kész katasztrófa“. De ne siessek ezzel egyetérteni sem, bárminő volna a tapasztalatom, mert ezek provokatív szavak. Arra valók, hogy vitatkozva ellentmondjak, meggyőzzem a beszélőt állításainak „ellenkezőjéről“. Vigyázzak, nehogy az ügyes argentin rászedésnek, a compadradának áldozata legyek.

Mondta a néplélektannal is foglalkozó señor Spilster azt is, hogy hiszen hát a lelki önostorozást tulajdonképpen minden dél-amerikai gyakorolja, de az argentinok ezt a módszert valamiképpen mazochista módon tökélyre vitték, hogy „ezáltal, öntudatlanul segítségére siessenek egy nemzetnek, melynek érzik tökéletlenségét és hiányosságait“.

De el ne feledjem, hogy ezt a fájlalt nemzetet mélységesen szeretik. Különböző fokon – mondta – , de minden igazi argentinnak fáj Argentína. De nehogy ne értsem a „játékot“, s esetleg bírálatommal újabb fájdalmakat okozzak, mert akkor a nemzetieskedő ország-védelmezésének egy olyan dicshimnuszát fogom hallani, aminőt el sem tudok képzelni. Fogok találni – mondta – olyan argentinokat is, akik mellüket verik az európai előtt; ezek ugyanúgy feszítenek a peruiak, bolíviaiak, sőt még a brazíliaiak előtt is, ami azért nagy szó, mert az argentinok egyik másodrendűségi komplexusa éppen abból ered, hogy:

-         Területileg nem Argentína Dél-Amerika legnagyobb országa, hanem Brazília;

-         Brazília ma jobban, gyorsabban, érdekesebben, jobb jövőt ígérően fejlődik, mint Argentína;

-         Argentína nagy, izgalmas történelmi múltja ellenére ma nem a föld legérdekesebb országa (mennyivel többet írnak, beszélnek például Kubáról, s más közép- és délamerikai országról);

Nagy országalapítási, világhírnév éhségében – mondta dr. Spilster – , nagy reménységeiben végtelenül csalódottnak érzi magát a mai argentin ember. Nem feledheti a múlt nagyszerűségét. Örökösen ingadozik az alsóbbrendűség és felsőbbrendűség két pólusa között.

Nagyon vigyázzak – mondta – , az argentinok nem indiánok. – S hozzátette, hogy ez a vázolt argentin magatartás természetesen a városi emberé (viszont az ország lakosságának több mint fele városi, egyharmada éppen fővárosi). Más dolog az, ha majd a campón, a nagy mezőkön derült kedélyű, nagylelkű, öreg criollókkal találkozhatom. Azoknak nincsen szükségük rá, hogy nagyságukat bizonyítsák. Azok viszont nem olvasnak könyveket, és nem is kíváncsiak a róluk való szóbeli vélekedésre sem. Míg – s ezt ne felejtsem – az argentin nép többsége egyébre sem kíváncsi, mint hogy őt magamagának megmagyarázzák. Ezt így fejezte ki:

„ Az argentin ember identifikálódni kíván. Azonosulni önmagával. Él-hal érette, hogy neki tükröt tartsanak.“

(1968)

Ignácz Rózsa: Argentína viharszünetben, Gondolat, 1972