Mark Twain az amerikai imperializmusról

Ha hasznos, ha ártalmas, mégiscsak Európa oktatói maradunk. Már több mint egy és negyed százada játsszuk a tanár szerepét. Nem ők választottak ki erre a tisztségre, egyszerűen magunkhoz ragadtuk. Az angolszász fajtához tartozunk. Múlt télen abban a szervezetben, amely a Világvége Klubnak nevezi magát, az elnök, egy magas rangú nyugalmazott katonatiszt, nagy hangon és nagy hévvel jelentette ki:

- Angolszászok vagyunk. Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi.

A kijelentést heves taps fogadta. Körülbelül hetvenöt civil, azonkívül huszonöt katona és tengerész volt jelen. Beletelt majdnem két percbe, amíg levezették e nagy érzés iránti csodálatukat, s közben az ihletett próféta, aki kiadta magából - a májából vagy zsigereiből vagy bárzsingjából, vagy ahol éppen termelte -, tündöklő mosollyal, ragyogva állt ott. Minden pórusából áradt a boldogság, mégpedig olyan erővel, hogy az embernek az a régi almanachkép jutott az eszébe, amelyen egy férfi áll, és az állatöv jegyei ágaznak ki belőle minden irányban, s közben annyira belemerül, belevész a boldogságba, hogy csak mosolyogni tud, és nyilvánvalóan elfelejtkezik arról, hogy a teste közepét veszedelmesen felszabdalták, és sürgősen össze kellene varrni.

A katonatiszt nagy megnyilatkozása, ha a benne előforduló kifejezés alapján hétköznapi nyelvre fordítjuk, azt jelentette: - Az angolok és az amerikaiak tolvajok, útonállók, kalózok, és mi büszkék vagyunk erre az összetételre.

Az amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - volt annyi tisztesség, hogy felkeljen, és kijelentse: szégyelli angolszász mivoltát, azonkívül szégyelli, hogy az emberi fajtához tartozik, mert az emberi fajnak el kell viselnie az angolszász szégyenfoltot. Én nem vállalhattam ezt a szerepet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy esetleg kijövök a sodromból, és felsőbbrendűségem, valamint erkölcsi fölényem fitogtatásával kelljen megtanítanom ezt az óvodás színvonalú társaságot a becsület alapelemeire. Úgysem fogták volna föl, meg sem értették volna.

Elképesztő volt az a kisfiúsan őszinte és elbűvölten lelkes kitörés, amivel a katonapróféta megjegyzését fogadták. Gyanúsan revelációszerű volt, mint amikor egy véletlen esemény következtében váratlanul megnyilvánul és kitárulkozik a nemzet szívének legtitkosabb érzülete - hiszen ez a gyülekezet a nemzetet képviselte. A nemzeti civilizációt éltető és mozgató réteg mind: ügyvédek, bankárok, kereskedők, gyárosok, újságírók, politikusok, katonák és tengerészek. Maga az Egyesült Államok gyűlt össze bankettre, és hitelesen beszélhettek a nemzet nevében, leleplezve a nyilvánosság előtt titkos erkölcseit.

A különös kijelentés kezdeti lelkes fogadtatása nem az érzelmek önfeledt kitárulkozása volt, amit némi megfontolás után megbánnak; ezt bizonyította az is, hogy valahányszor később az est folyamán a szónok úgy látta: kezd érdektelenné válni, és unják, nem kellett mást tennie, mint újra bevetni közhelyei közé azt a nagy angolszász erkölcsi elvet, és azonnal újra kitört a tomboló üdvrivalgás. Végeredményben csak minta volt ez az emberi fajból. Márpedig mindig is az jellemezte az emberi fajt, hogy kétféle erkölcsöt tart raktáron: a valódi titkosat és a hazug nyilvánosat.

Az amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - s valahányszor meglátjuk e magasztos szavakat az amúgy is csak hatvan centet érő dolláron, szinte remegnek és szűkölnek előttünk a kegyes indulattól. Ez a nyilvános mottónk. De keresztülszivárog rajta a titkos is: "Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi." Nyilvános erkölcsünket megkapóan foglalja magába az a fennkölt, de mégis szelíd és jóságos mottó, amely azt jelzi, hogy a mi nemzetünk csupa nyájas és gyöngéd testvér egységbe forrt tömege: - e pluribus unum. Titkos erkölcsünk viszont ebben a megszentelt szólásban jut kifejezésre: "Gyerünk, ne lazsáljunk!"

Imperializmusunkat, valamint furcsa elképzeléseinket a hazafiságról a monarchikus Európából vettük át - ha ugyan van valami olyan elképzelésünk a hazafiságról, amelyet határozottan és érthetően meg lehet fogalmazni. Ezek után nyilván rendjénvaló, hogy mi oktassuk Európát viszonzásul mindama tanításokért, amelyeket onnan merítettünk.

Valamivel több mint egy évszázada Európa tőlünk kapta legelső elképzeléseit a szabadságról, s ez nagymértékben és sikeresen segítette elő a francia forradalom létrejöttét, hogy így részt kérjen áldásos következményeiből. Azóta számos egyéb dologra is megtanítottuk Európát. Nélkülünk Európa sosem hallott volna az interjú műfajáról, egyes európai államok sosem ismerték volna meg a félelmetes mérvű adóztatást; ha mi nem vagyunk, az európai élelmiszeripar nem sajátította volna el azt a művészetet, hogy készpénz ellenében mérgezze a világot; Európa biztosító társaságai nélkülünk sosem találták volna ki, hogyan lehet profitért legjobban sanyargatni az özvegyeket és az árvákat; ha mi nem vagyunk, a szenzációhajhász sajtó sokáig késő születése talán még generációk során át váratott volna magára. Állhatatosan, folyamatosan, kitartóan amerikanizáljuk Európát, s idővel sikerrel be is fejezzük ezt a munkát.

Mark Twain:  Önéletrajz (részlet)

Valkay Sarolta fordítása

 http://mek.niif.hu/00500/00518/html/

Vassy Zoltán az Egyesült Államokról

A ház körül a fű mindig kifogástalanul nyírva van. Nem úgy, ahogy Angliában szokás, vagyis néhány négyzetméternyi (pardon, négyzetlábnyi) pázsit az előkertben, inkább csak jelképnek, amely akár kézzel is gondozható. Amerika keleti-északkeleti partján gyakorlatilag van egy nagy, összefüggő nyírt gyep Bostontól Washingtonig, és ebből veszik ki részüket a családi kertek jókora területei. Itt nyáron sokat esik az eső, a füvet legalább hetenként nyírni kell, vagy még gyakrabban; és ezzel együtt, mikor esténként elmentem sétálni a környéken, gyakorlatilag sehol nem láttam nyíratlan vagy pláne elgazosodott kertet. Ez valami hallatlan modortalanság volna abban a széles (Princetonban szinte kizárólagos) társadalmi rétegben, amely családi házban él. A géppel nyírt fű a kert alapja, ebbe ültetik a különféle dísznövényeket. Csak dísznövényeket: az is alapszabály, hogy a gyümölcs és zöldség kizárólag boltban terem! Láttam néhány almafát, amit a virágjáért tartanak, de történetesen a gyümölcse is ehető; nos, a nyári piros almák szépen lehullottak és elrothadtak a fa alatt, senki nem nyúlt hozzájuk. (Csak én néha, mikor elég sötét volt...) Az is jellemző egyébként, hogy a sok kilónyi rothadó almát senki se szedte össze hetekig, pedig igencsak szemet szúrt ott a pompázatos díszbokrok mellett; de ezen már nem csodálkoztam, mert rendszerint nem szedik össze az eldobált papírhulladékot meg konzervdobozokat sem. Az már nem tartozik a kötelező szokások közé, mint a fűnyírás. Ebből is látszik, hogy végül is a kötelező szokás a lényeg, nem az, hogy a környezet szép legyen; pontosabban, az itteni embereknek valahogy automatikusan az a szép, amit a szokás előír, és legalábbis számomra és itt Princeton környékén igen kevés jel mutatott arra, hogy volna egyéni esztétikai érzékük is. Ennek egy másik megnyilvánulása, hogy a kertekben mindenütt ugyanazok a divatnövények találhatók, pedig ebben az országban vadon él többszáz olyan fa és bokor, amely dísznövénynek is beválna. Így aztán az egész vidék úgy néz ki, mint egyetlen összefüggő kert, itt-ott házakkal. Sőt, mivel Princeton környéke nagyrészt sík - az elegánsabb helyeken csinálnak mesterséges dombokat, vannak "tájkészítő" (landscaper) vállalatok -, a minden irányba elnyúló nyírt gyep, az aszfaltos utak csíkjai matchbox-változatosságú autóikkal, az élénk színekre festett faházak, meg főleg, hogy ember nincs sehol, szóval mindez együtt úgy hat, mint egy hatalmas terepasztal. Úgy is éreztem a reggeli futásaimon meg az esti sétáimon, mintha magam is arányosan kicsinyítve volnék, egyetlen apró élőlény a nagy mesterséges világban.

(....)

Dél-Karolina körülbelül Ciprus földrajzi magasságában fekszik, de télen lényegesen hidegebb, hasonlóan az amerikai kontinens egész keleti feléhez: itt nincsenek kelet - nyugat irányú hegységek, amelyek útját állnák az északról jövő légtömegeknek. Így aztán például pálmát még ültetve se látni. Pedig elhatároztam, hogy az elsőnél kiszállok és kezet fogok vele, már persze ha elérhető helyen van. (Ez végül is Georgia és Florida határán jött volna össze: egy kis pálmacsoport, amit télen még valószínűleg betakarnak, de sajnos kerítés mögött.) De azért a növényzet egész jellege más lett: zöldebb, lazább, és megjelentek azok a nagyon jellegzetes, szakállszerűen csüngő pamacsok mindenfelé az ágakon, amikről az ember rögtön a hőségre, párára, és valamiképp a lustaságra asszociál. A fenyők tűlevelei egyre hosszabbak és egyre selymesebbek, akárcsak alattuk a fű - amit mellesleg itt már korántsem nyírnak olyan rögeszmésen, mint a jólszituált északi államokban végig az utak mentén. Ehelyett egész rendes, hazai stílusú dudvák és mindenféle spontán gyomok váltak általánossá, persze azzal a különbséggel, hogy nálunk ezeket csak nyáron látni, és ugyanez történt az emberi civilizáció útmenti kellékeivel is: egyidejűleg lett minden szegényesebb és természetesebb.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a Dél koszos és lompos. Ez ugyan igaz - a farmok udvarában szanaszét heverő deszkák, törött tengelyű kézikocsi, két-három bóklászó kecske vagy birka, vastagon rozsdás olajtartály és hasonlók Északon szinte elképzelhetetlenek volnának, míg itt a tájkép megszokott részei. Már egyáltalán az, hogy itt a legtöbb farm (legalábbis amiket én láttam) nem afféle kívül-belül gépesített, inkább gyárhoz hasonló és kétségtelenül légkondicionált épületegyüttes, ahol a tulaj és családjának központi lakásában biztos van egy szoba hifi-toronnyal és zongorával, hanem egyszerűen egy vidéki ház, körülötte aránylag kicsi istállók és csűrök, és látszik rajta, hogy itt bizony maga a gazda is keményen megfogja a dolog végét. A lakóházak is láthatóan kisebbek, gyanítom, hogy egyik-másikukból nemcsak a hifi-torony, hanem a légkondicionálás is hiányzik, és a málló vakolat vagy (gyakrabban) a lepattogzott fafesték senkinek se szúr szemet még a forgalmas utak mentén sem. Csakhogy a maga módján az Észak is koszos: a kifogástalanul nyírt fűben szinte mindenütt ott lapulnak az eldobált konzervdobozok, üvegek, rongydarabok, a díszbokrok ágai közt hetekig rohad a rátapadt újságpapír, az útszélről a húszemeletes irodaházak tövében se távolítják el az elgurult keréktárcsákat meg a szétkent mókusokat, és alig jártam olyan házban, pedig mind legalább százezer dolláros ház volt, ahol néhány perc alatt ne éreztem volna, hogy bolhák mászkálnak a lábamon. (Tényleg!) A különbség az, hogy ez a déli, deszka- és olajtartály-típusú szemét még haszontalanságában is személyesnek hat. Tartozik valakihez, magán hordja történetének nyomait, valaki még tud róla, hogy ott van. Tulajdonképpen az se kizárt, hogy egyszer még használják majd. És mindettől valahogy összhangba kerül a környezetével, és egyben hozzájárul a környezet stílusához. Az északi szemét viszont teljesen személytelen, és teljesen stílustalan - és így persze ahhoz a hatáshoz járul hozzá, amit az északkeleti part gyakorol az Európából vagy a Délről érkezőre, még a szeméttől függetlenül is: hogy stílustalan az egész vidék. Talán ha indián volnék, úgy mondanám, Északon a tárgyaknak csak haszna van, Délen neve is. Lehet persze, hogy mindez félreértés, és csak arról van szó, hogy az Észak civilizációja túl különböző a mi jó öreg Európánkétól, és ezért én nem érzem a stílusát; ahogy a déliek se érzik, egyszerűen mert a század radikális változásai kevésbé érintették őket. Valamennyire ez biztos igaz, sőt, talán egészen. De akármi is az oka, kétségtelen, hogy ez a koszos és lompos Dél olyan benyomást tett rám, ahogy egyre haladtam befelé Dél-Karolinába, mintha egy kicsit hazafelé mennék, és ami ezzel az érzéssel mindig együtt jár, mintha közelednék a saját gyerekkoromhoz.

(....)

Az autóstop Amerikában ritka és csak a társadalom legalsó köreiben megengedett. Az itteni stoposnak rendszerint nincs lakása, nincs munkája, gyakran csak nagyon gyengén tud angolul, láthatóan rosszul öltözött és éhes. A nálunk tipikus kép: diák az út szélén, normál hétköznapi ruhában, tiszta és barátságos arccal, aki legalább részben szórakozásból választja ezt az utazási formát, nem azért, mert egy fillérje sincs, hát ilyet ezen a kontinensen egyáltalán nem láttam. Pedig később megtettem még vagy nyolcezer kilométert a Sárga Táltossal Arizonáig és vissza, jó néhány stopossal közben. Először is, a diákoknak vagy van saját autójuk, vagy van pénzük repülőjegyre. Másodszor, az amerikaiak közül jó ha minden ezredik áll meg, és így a stop lassú és unalmas. Nekem a nyáron Kaliforniában csak azért nem volt az (úgy értve, unalmas, mert lassúnak lassú volt), mert közben tanulmányoztam a vidéket és a vezetők arckifejezését, ahogy elhúztak mellettem. No meg számoltam őket statisztikai céllal, eleve kihagyva minden olyan kocsit, amelyben csak egy nő ült vagy nem volt benne hely. Némelyik marcona képű úrvezető érezhetően belegyorsított ötven kilóm meg nyilvánvalóan turista-hátizsákom láttán, és az arcukon érdekesen keveredett az undor a némileg palástolt ijedtséggel. A tévében ugyanis minden igazi amerikai férfi bátor és vállalkozó szellemű, sőt, kalandvágyó; ezért aztán Mr. Smith elvileg nem fél a stoposoktól, hanem csak megveti őket, mint a sikertelenség mintapéldányait. Csakhogy én már tudom, hogy ugyanez a Mr. Smith például a templomi összejöveteleken vidáman és gátlás nélkül szóba elegyedik ugyanilyen lerobbant munkanélküliekkel, ha történetesen egy egyházközséghez tartoznak, és még büszke is rá, hogy a jótékonysági egyleten keresztül rendszeresen segíti őket. Mr. Smith valójában tele van együttérzéssel az ilyen emberek iránt, és ezt ki is nyilvánítja, ha kockázat nélkül teheti. Ám egyedül az országúton, az más. Akkor utálja őket, mert az még mindig kevésbé szégyellnivaló, mint hogy fél tőlük. Engem Kaliforniában csupa "abnormális" fickó vett föl: egy szabadúszó szőrmekereskedő, aki ideje nagy részében perui indiánok közt mászkál, egy régebben keresett pénzéből élő csavargó, akinek egyetlen otthona az a furgon, amibe fölvett, egy mélyen vallásos asszony, akinek elvei tiltják, hogy bárkit otthagyjon az út szélén, két meglehetősen becsípett nyugdíjas, akik kevesellték egymás társaságát, egy szabadúszó filmoperatőr és hegymászó, aki a helyi TV-nek csinál természetfilmeket, két német turista diák, meg egy matematikus házaspár a Yale Egyetemről, akik még a legjobban megközelítik a Mr. és Mrs. Smith kategóriát, de azoktól eltérően van elég eszük megkülönböztetni egy gyalogos kirándulót egy prédára leső rablótól. Rajtuk kívül még egy autó lefékezett mellettem, már közel a Yosemite Nemzeti Park bejáratához egy kanyargós erdei úton, két harminc év körüli ürgével, akik közül az egyik kiszállt, egyetlen piros virágmintás alsógatyában, mérlegelően végignézett rajtam, aztán valami olyasmit mondott, hogy "na nem, téged nem viszünk el", és gyorsan elhajtottak... Bennem ugyan határozottan több a vállalkozó szellem, mint Mr. Smith hazai megfelelőiben, de azért kellett vagy fél perc hozzá, hogy magamhoz térve harsányan röhögni kezdjek. Azt ugye nem kell bizonygatnom, hogy valószínűleg ők se képviselték a legátlagosabb Amerikát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha valóban előfordul országúti rablás, és a stoposok között tényleg van olyan "narkós, aki már egy dollárért is képes embert ölni", ahogy a kollégáim figyelmeztettek az út előtt. De hasonló veszély fennáll minden nagyváros főutcáján is. Rablótámadás esetén a High Street nem különbözik lényegesen egy néptelen országúttól, mert a járókelők az első vér láttán azonnal elhúzzák a csíkot; és a valóságban a belváros a maga többé-kevésbé szervezett bandáival viszonylag sokkal veszélyesebb, mint az országút. Ezért aztán én már Princeton környékén is fölvettem mindenkit a Lab és a lakásom között, aki igényt tartott rá, és nem tudtam volna elképzelni, hogy Palm Beachben otthagyjam az út szélén azt a két toprongyos fickót, akik már elég fásultan ácsorogtak, alig-alig integetve, egy lámpaoszlop mellett.

(....)

Erről az egész Disney-világról egyébként leginkább Kipling jutott eszembe. Nem a Dzsungel Könyve miatt, pontosabban nem azért, mert mind a ketten kitaláltak kedves állatfigurákat a gyerekeknek. Sokkal többről van szó. Bizonyos szempontból Kipling ugyanaz az angol kultúrában, mint Walt Disney az amerikaiban: mindketten nagyon szépen, tömören és mindenki számára rögtön átérezhetően kifejezik a társadalom ideálképét önmagáról. Kipling ilyen szempontból kevéssé ismert nálunk, bár ha valaki a Dzsungel Könyvét felnőtt szemmel olvassa, azonnal észreveheti benne a klasszikus polgári erények és bűnök képviselőinek már-már népmesei erejű típusrajzait. Van egy verse, az "If" ("Ha"), amelynek minden sora megfogalmaz egy viselkedési maximát a tipikus angol úriember számára. "Ha dicsőséget és csapást egyformán fogadsz", "ha bízni tudsz magadban, mikor mindenki elhagy, de megérted az ő kétkedésüket is", "ha mindenki számíthat rád, de nem túlságosan", "ha minden perced felér hatvan másodperc hosszútávfutással", és még vagy tizenöt ilyen; és ha ezek a tulajdonságaid mind tényleg megvannak, "akkor tiéd a Föld, és minden ami rajt van, és ami több: férfi leszel, fiam!" Merthogy a verset hivatalosan a fiának írta. Szóval van ez a klasszikus angol gentleman-ideál, aki nagyon becsületes, határozott, higgadt, bátor, satöbbi, satöbbi, és miközben ezek a gentlemanek körülbelül a fél világot végigrabolták, és mindenütt tudtak az érdekeik szerint teljesen ideológiamentesen viselkedni, végig meg voltak róla győződve, hogy ezt az ideálképet követik, és hogy ők tényleg a világ legbecsületesebb stb. stb. teremtményei. (Annál is inkább, mert hiszen szemlátomást tényleg övék volt a Föld nagy része "és minden ami rajt van"...) És ez az ideológia bármilyen hamis volt már annakidején, nem is beszélve a jelenkorról, amikor Kipling "If"-jéből Lindsay Anderson "If"-je lett (nálunk is játszott film egy angol úrifiú-neveldében kitört diáklázadásról és előzményeiről), mégis az európai kultúrában ez maradt ma is talán a legvonzóbb a klasszikus ideológiák közül. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ez járatta le magát legkevésbé. Walt Disney más műfajban fejezi ki ugyanezt; illetve nem ugyanezt, hanem ugyanennek az amerikai megfelelőjét. Nehogy azt higgyük, hogy csak gyerekeknek szól az a naiv derűlátás az élet és az emberi kapcsolatok felfogásában, amit a Horizont-pavilon felirata éppúgy kifejez, mint a Disney-filmek állatkái és azok viselkedése. A Spielberg- és Lucas-filmek is ugyanebben a felfogásban készülnek felnőttek számára. Oké, vannak itt gonosz szereplők is - már Kiplingnél sem volt mindenki gentleman -, de egyrészt azokról általában nyilvánvaló, hogy valamilyen szempontból "idegenek", nem közénk tartoznak, másrészt olyasmire gondolni se lehet, hogy az életben a kedves és tiszta jellemünkön belül mi magunk hordozzuk azokat a nem egészen kedves és tiszta vonásokat is, amelyeket a negatív alakok képviselnek. Walt Disney világa egyenes folytatása annak a romantikus pionír-korszaknak, amelyben az embernek (állítólag) csak a természettel kellett megküzdenie, méghozzá egy olyan természettel, amely alapjában véve jóindulatú. Ebben a világban az ember sehol sem kerül szembe önmagával. Ebben a világban amiről nem tudjuk, hogy bennünk van, az nincs is. A magunk módján mi is gentlemanek vagyunk, tulajdonképpen rendelkezünk is Kipling erényeivel - légy bátor, megvesztegethetetlen, védd mindig az igazságot, habozás nélkül hozz áldozatot családodért és barátaidért, stb. -, csak a mi tökéletes világunkban az ilyen erények gyakorlására valójában már nincs alkalom: minket soha senki nem akar megvesztegetni, körülöttünk sem az igazság nem kerül soha veszélybe, hogy meg kellene védenünk, sem mi magunk, hogy bátran kivághatnánk magunkat, szeretteink pedig - mindenki láthatja: mosolyognak - a mi áldozataink nélkül is tökéletesen boldogok. Amerika összkomfortos családi házaiban Bergman kamerájára méltó tragédiák játszódnak le, és ezeket a szereplők Disney szemléletével élik át. Ami azt jelenti, hogy nem élik át sehogy, csak hirtelen lelövik egymást vagy önmagukat vagy mindkettőt, de egészen az utolsó pillanatig fogalmuk sincs, hogy mi történik velük. Mert Walt Disney problémátlan világképében az ilyen dolgok átéléséhez egyszerűen hiányoznak a legelemibb gondolati és érzelmi eszközeik. De azért ragaszkodnak ehhez a világképhez, sőt, érthető módon annál inkább ragaszkodnak, minél kevésbé tudnak elképzelni mást. Hát ezért asszociáltam Kiplingre itt az EPCOT Center felnőtt-játszóterein. (Mellesleg van valami az álmokról Kipling "If"-jében is: "Ha képes vagy álmodni, de álmaid nem teszed uraddá..." Jellemző különbség.) Amerikának ma Walt Disney éppúgy szimbóluma lehet, mint ahogy más szempontból az volt Henry Ford a "Szép új világ" írójának annakidején.

Vassy Zoltán: Utazás Paramerikában, Typotex, 1991

Nagy Kázmér Ausztráliáról

Milyen ez a táj ?!

Több tízezer kilométert utaztam rajta: autón, vonaton, repülőgépen. A viszonylag keskeny part menti zöld, erdős vagy megművelt sávban, és a kontinens keleti-déli sarkát félkörben átívelő esős, termékeny vidéktől befelé, és nyugati irányban a bozótos, a homokos és köves sivatagban, amelyhez talán csak a Szahara végtelen homokdűnéi hasonlíthatók.

Milyen ez a táj, amely fölött most óránként 800 kilométeres sebességgel repülök? Hajnali kettőtől reggel hétig, az északnyugati csücskétől a délkeleti kikötőig.

Milyen ? Félelmetes. Lenyűgöző. Felszabadító. Felemelő és alázatra tanító. Helyére teszi az embert.

(...) De a megművelt „bumeráng-övezet“ még messze van. Ami viszont ott látható, azzal az ausztrálok legjobbjai sincsenek megelégedve. A távolsággal való folytonos küzdelem, a fárasztó klíma, az elsődleges feladatokra való koncentráltság lehet a magyarázata, hogy ami közmondásszerűen megkapó, lenyűgöző és szép Ausztráliában, azt nem az ember építette. A nagy- és kisvárosok az európai utasban vadnyugati filmekről ismert, összetákolt deszkavárosok képét idézik fel, vagy Amerikát utánzó felhőkarcoló-rengeteget, amelyből a jó ízlés, a művészet, a hangulat: a múlt és a távolba tekintő tervezés hiányzik.

Egyesek szerint a hányaveti rendetlenség és főleg az építészeti stílusok ízléstelen káosza angolszász örökség. Ritkán tudják eltalálni az esztétikailag megnyugtató arányokat. A külsejükkel sem törődnek annyit, mint a latin és a közép-európai népek. Számukra az élet nem látványosság, nem színház, nem dráma, hanem elsősorban küzdelem vagy a rideg északi, vagy az ember ellen forduló trópusi természettel. Ami energiájuk van, erre fordítják, és inkább befelé fordulnak. Lakáskultúrájuk fejlett. A fórumon vagy az annak megfelelő kávéházakban, eszpresszókban nem gyülekeznek. Otthon pihennek, kényelmes, tágas lakásaik miatt nincs is szükségük arra, hogy a köztereken éljék a társadalmi életet.

A nagy, angolszász eredetű, tengerentúli országokra mindez valóban jellemző. Városaik általában rútak, és ha időnként szépíteni akarják őket, az ellentétek még kirívóbbakká válnak. A gyors fejlődés, amely Ausztráliában harminc év alatt megduplázta az ország lakosságának számát, többek között azzal a nem éppen szívderítő látvánnyal jár, hogy legnagyobb városaikban telefonpóznák és nyílt vezetékek láthatók. A közművek: csatornázás, tömegközlekedés messze elmaradt az új városnegyedek építésétől, és az embernek gyakran az az érzése a minden kényelemmel berendezett, villaszerű lakóházak között, mintha temetőn hajtana végig. Járni, sétálni, gyalogolni a kapu előtt parkoló autótól a ház bejáratáig szokás. A legtöbb új városnegyedben járdák sincsenek, vagy ha igen, olyan elhanyagoltak, mint sok európai országban a kocsiutak. A sivárság magyarázata az is, hogy a művészet, az iparművészet, az építőművészet még mindig luxus. A lelke mélyén magát pionírnak tartó ausztrál társadalom az építés, a feltárás lázában él, és az életszínvonal anyagi emelkedését egyelőre nem érte utol az ízlés fejlődése.

(...) A saját hazájukat azonban minden távoli háború érintetlenül hagyta. A kétszáz éve tartó szélcsendben felépíthették tehát az országot, s ha van szerencse akkor ez a megszakítás nélkül tartó béke a legnagyobb kincse a kontinensnek.

Ugyanakkor a frissen Európából oda kerülő embereknek ez a legnyugtalanítóbb élmény.

Évekbe kerül, amíg az európai ember hozzáidomul a világrengető események nélküli ausztráliai hétköznapokhoz; amíg megszokja, hogy ott az izgalmat olyan események váltják ki a társadalomban, mint például a melbourne-i lóverseny, a valahol minden évben pusztító erdőtűz, árvíz, ciklon.

Ezt nehéz megszokni. Ezért szökik vissza sok európai a régen tapasztalt ingerekhez, ízekhez, noha tudják, hogy a nyugalom jobb az idegeknek. A hasonulást azonban gyerekkorban kell kezdeni.

És mégis ! És mégis, mennyire Angliára emlékeztet ez a kontinens. Valahogy úgy, mintha egy óriási masszára Anglia alakú szaggatóformát nyomna az ember, méghozá többször és több helyen is. A körvonalak összefolynának, a tésztának maradna sarka, széle, amelyet nem érne a szaggató, de a nyomok letörölhetetlenek. A déli féltekén tűző napsugarak ezt égették rá a kontinensre.

(....)

Ausztrália annyira Anglia, hogy ha száz-százötven évvel ezelőtt természeti vagy politikai katasztrófa miatt elnéptelenedett volna Nagy-Britannia, és lakosságának maradéka hirtelen Ausztráliába vándorolt volna ki, akkor ma Sydneyből vagy Canberrából, vagy Melbourne-ből egészen jól el lehetne igazgatni a néhai angol birodalom maradványait, az angol szigeteket, Hongkongot és ami itt-ott még maradt.

(....)

Hogyan lesz egy szedett-vedett, kényszerrel kihurcolt, száműzött társaságból nemzet ?

Valószínűleg minden nép esetében másképpen. Ausztráliában az anyaországból való erőszakos kitaszítottság váltotta ki a fegyencekből felszabadult honfoglalók és a velük érkezett rabtartók, katonák sóvárgását valami után, ami csak az övék, amelyhez tartozhatnak. Ez a természetes vágy már nagyon korán kimutatható, noha irodalmi és politikai vetülete csak a múlt század második felében jegecesedett ki.

A nacionalizmus primitív tünetei először a legelesettebb rétegben, az első hajókkal érkezett elítéltek és őreik – egy évtized során – kereken 10 000 ember között alakultak ki. Miután a távoli földrészt kizárólag fegyenctelepnek szánták Angliában, és az első lakói főleg rabok voltak, ők nyomták rá a bélyeget a következő – lassan már kétszáz éve – kialakuló új nemzetre. Egy régi angol utazó, John Turnbull 1805-ben megjelent útleírásában világosan látta, hogy a fegyenceket lassú ütemben követő szabad telepesek is átvették a már ott talált szokásokat.

Mai fogalmakkal élve, a fegyencek az akkori angol társadalom legelesettebb, legnyomorúságosabb rétegeiből, lumpenproletárokból, prostituáltakból, az angol társadalom kegyetlen törvényeitől sújtott analfabéta fogdmeg-húzdmeg kis vétkesekből, lázongó írekből, skótokból, walesiekből és büntetésből a világ végére vezényelt őrkatonaságból kerültek ki.

Nem csoda, hogy a XVIII. század kifinomult udvari és főnemesi szokásait, értékrendjét ez a réteg Angliában sem képviselte, és nem plántálta át „Új-Hollandiába“.

Mit vittek magukkal ? Az élményt, hogy megúszták a kötelet, de az isten háta mögé, a világ végére száműzték őket, hogy nem kellenek, és magukkal vitték a korabeli angol börtönök, a rabokkal megtömött, kimustrált temzei hadihajók poklában kialakult szokásaikat, a nyers, kaszárnyákban és internálótáborokban uralkodó modort, a hatóság és az egyenruha utálatát, a bajtársiasság mindenek fölötti értékelését.

(....)

A „műveltségnek“ különben nincs olyan és akkora rangja, mint Európában. A „műveltség“ szakma, amelyet a társadalom egy rétege elsajátít, mert vagy érdekli, vagy többet akar vele keresni. Így vallja még az ausztrál intelligencia is. Ez a felfogás annyira általános, hogy az ausztrál életformára talán a legjellemzőbb vonás, amellyel szembeszegülni lehet, de nem ajánlatos. Az alapelvet, hogy „minden ember egyformán jó“ és „minden munka egyaránt értékes“, annyira szó szerint veszik, még ha hinni nem is hiszik, hogy e két fő törvény alól senki sem vonhatja ki magát. Ha megteszi ? Hangos szó, nyilvános bírálat nélkül kigolyózzák. A lázadót jeges légkör veszi körül a trópuson, és észre kell vennie, hogy keresztülnéznek rajta. Megszűnt.

Aki nem élte át vagy nem tapasztalta, nehezen képzelheti el, milyen félelmetes tud lenni, ha a társadalom írásba nem foglalt szankciói működésbe lépnek a gyönge kis ember, a magát holmi „műveltnek“, sőt „műveltebbnek“ tartó és – ez nagyon fontos ! – munkahelyén kívül is ilyennek látszó ember ellen. Mindenki átlátja, hogy tudósra, kutatóra, orvosra, papra, újságíróra, esetleg még költőkre és színészekre is szükség van, vagy ha nincs, van olyan gazdag az ország, hogy ezt a fényűzést megengedje magának. De ezek a tollforgatók, jól jövedelmező állásokban szöszmötölő kutatók és mutatványos ripacsok ne játsszák meg magukat, ne vágjanak fel, ne felejtsék el, hogy a mi adónkból urizálhatnak – mondja az átlag ausztrál. Vagyis színház, műterem, szerkesztőség, kiadó, laboratórium, kórház, iskola, egyetem után – az értelmiség is állhon be a sorba. Képletesen és – igazából. Ha megteszi, szent a béke, harag nincs. De ha nem...

Ez a társadalmi nyomás eredményezi (?), hogy a legjobb ausztrál alkotók jelentős hányada nem él a saját hazájában. Persze ettől sem dől össze a világ, amelyről ki ne tudná, hogy lényegében Ausztráliában érte el fejlődésének a csúcspontját...

Az ausztrálokra találó jelző: „gépesített nomádok“.

Olyan értelemben is, hogy a nagy távolságok miatt senki sem lehet itt úrvezető. Értenie kell mindenkinek a szereléshez, karbantartáshoz. Miután a szombat délelőttök erre valók, az ausztráliai lakóházak udvarán vagy az utcán százezrével görnyednek emberek a nyitott motorház fölé, fekszenek az alváz alatt, amíg a nők – gyalog vagy a második családi autón – a heti bevásárló körútra indulnak.

Nomád hajlamaik és kialakult tulajdonságaik egyik szomorú, de jellemző tünete az ausztrál temetők állapota.

Nekik persze úgy természetes, ahogy van, és európai utazásaikról visszatérve megütközve emlegetik a – szerintük – pogány kontinentális temetőkultuszt, az ország nagyjainak síremlékeit, a nemzeti panteonokat és a legkisebb falusi temetők, templomkertek ápolt sírjait. Sok ausztrál és magyar temetésen kellett megjelennem. Leverő érzés volt mindegyik – a környezet sivársága miatt is. Egy ilyen alkalommal szakadt ki belőlem: „Nemzet ! Mutasd meg temetőidet, megmondom, ki vagy !“

Nem titkolódznak. Megmutatják. Nomádok, akik bekaparják a halottaikat, aztán továbbhajtanak.

S talán ez az egyik oka, hogy az ausztrál társadalomból – akárcsak az épületeikből, településeikből – hiányzik a folytonosság levegője. Mintha valóban csak rövid időre, átmenetileg tartózkodnának az ötödik kontinensen. Zarándokok a vigalom völgyében.

(....)

A kontinens közepét elfoglaló sivatag forró, száraz szele nemcsak a vegetációt, a lelket is megperzseli. Igaza van D.H. Lawrence-nek, az egyik legjelentősebb ausztrál írónak: „Az ausztrál ember lelke mélyén ugyanolyan pusztaság van, mint a hazájában.“ D.H. Lawrence könyveit kevesen olvassák, de az analfabéta ciprusi bevándorlók, a magyar kisiparosok, eszpresszótulajdonosok és a finn bányászok pontosan ezért vergődnek ott, mint hal a kosárban. A magyarok azt szokták mondani belenyugvó legyintéssel: „Betokosodtunk.“ Az olaszok kedvenc szavajárása: „Nincs itt szív, nincs semmiféle érzelem.“ Egy 56-os fiatal magyar, aki vándormunkásként két év alatt bejárta az egész földrészt, kalandjainak elbeszélését ezzel a mondattal zárta be: „Süket ország ez, kérem...“

(....)

Szemben az angliai angollal, az amerikaival, az ausztrál karakterre jellemző, amit lépten-nyomon tapasztal az utas: agresszívak, beképzeltek, öntetszelgők, magukat és hazájukat a világ közepének és minden világok legjobbjának hiszik, vallják és hirdetik. Az érem másik oldala: vakmerőségig bátrak, szókimondók, se istent se embert nem ismernek, ha úgy érzik – jól vagy rosszul – hogy igazuk van.

Persze a külföld a XVIII. században pontosan ilyennek látta az átlag angolt is. Lehetséges, hogy a XVIII. században felfedezett és angoloktól benépesített Ausztráliában mind a mai napig a XVIII. századi angol tulajdonságok élnek tovább ?

Talán kimutatható, de nehezen bizonyítható, hogy ez a helyzet. Valószínűbb azonban, hogy a kétszáz év történelme és az óriási, üres, ellenséges, ember kezétől úgyszólván érintetlen természettel való szívós küzdelem alakította az ausztrálokat olyanná, amilyenek.

Ami a legmeglepőbb: a lélekszámra ma is kis nép, Európa méretű szigetországában szétszórva, semmiféle helyi szokást, tájszólást, életformabeli eltérést nem ismer.

Amerikában vagy Kanadában vannak élesen megkülönböztethető tájszólások, helyi hagyományok és öntudat. Ausztráliában, bárhol is jártam, egymástól 2-3000 kilométerre fekvő városokban, melyek lakóinak zöme soha nem utazik, a legszembetűnőbb volt a homogenitás. A szokások, az építkezés módja, a beszéd, az öltözködés, a „way of life“ az életforma napi rutinja, az étkezési szokások, a társadalmi jelrendszer és érintkezési mód egyöntetűsége ugyanolyan Sydneyben, mint Perthben, Melbourne-ben, mint Darwinban vagy Hobartban.

Ez teszi egyhangúvá, unalmassá az ausztrál életformát, de ez az ereje is.

Nagy Kázmér: Az én Ausztráliám (Gondolat, 1976)