Nagy Kázmér Ausztráliáról

Milyen ez a táj ?!

Több tízezer kilométert utaztam rajta: autón, vonaton, repülőgépen. A viszonylag keskeny part menti zöld, erdős vagy megművelt sávban, és a kontinens keleti-déli sarkát félkörben átívelő esős, termékeny vidéktől befelé, és nyugati irányban a bozótos, a homokos és köves sivatagban, amelyhez talán csak a Szahara végtelen homokdűnéi hasonlíthatók.

Milyen ez a táj, amely fölött most óránként 800 kilométeres sebességgel repülök? Hajnali kettőtől reggel hétig, az északnyugati csücskétől a délkeleti kikötőig.

Milyen ? Félelmetes. Lenyűgöző. Felszabadító. Felemelő és alázatra tanító. Helyére teszi az embert.

(...) De a megművelt „bumeráng-övezet“ még messze van. Ami viszont ott látható, azzal az ausztrálok legjobbjai sincsenek megelégedve. A távolsággal való folytonos küzdelem, a fárasztó klíma, az elsődleges feladatokra való koncentráltság lehet a magyarázata, hogy ami közmondásszerűen megkapó, lenyűgöző és szép Ausztráliában, azt nem az ember építette. A nagy- és kisvárosok az európai utasban vadnyugati filmekről ismert, összetákolt deszkavárosok képét idézik fel, vagy Amerikát utánzó felhőkarcoló-rengeteget, amelyből a jó ízlés, a művészet, a hangulat: a múlt és a távolba tekintő tervezés hiányzik.

Egyesek szerint a hányaveti rendetlenség és főleg az építészeti stílusok ízléstelen káosza angolszász örökség. Ritkán tudják eltalálni az esztétikailag megnyugtató arányokat. A külsejükkel sem törődnek annyit, mint a latin és a közép-európai népek. Számukra az élet nem látványosság, nem színház, nem dráma, hanem elsősorban küzdelem vagy a rideg északi, vagy az ember ellen forduló trópusi természettel. Ami energiájuk van, erre fordítják, és inkább befelé fordulnak. Lakáskultúrájuk fejlett. A fórumon vagy az annak megfelelő kávéházakban, eszpresszókban nem gyülekeznek. Otthon pihennek, kényelmes, tágas lakásaik miatt nincs is szükségük arra, hogy a köztereken éljék a társadalmi életet.

A nagy, angolszász eredetű, tengerentúli országokra mindez valóban jellemző. Városaik általában rútak, és ha időnként szépíteni akarják őket, az ellentétek még kirívóbbakká válnak. A gyors fejlődés, amely Ausztráliában harminc év alatt megduplázta az ország lakosságának számát, többek között azzal a nem éppen szívderítő látvánnyal jár, hogy legnagyobb városaikban telefonpóznák és nyílt vezetékek láthatók. A közművek: csatornázás, tömegközlekedés messze elmaradt az új városnegyedek építésétől, és az embernek gyakran az az érzése a minden kényelemmel berendezett, villaszerű lakóházak között, mintha temetőn hajtana végig. Járni, sétálni, gyalogolni a kapu előtt parkoló autótól a ház bejáratáig szokás. A legtöbb új városnegyedben járdák sincsenek, vagy ha igen, olyan elhanyagoltak, mint sok európai országban a kocsiutak. A sivárság magyarázata az is, hogy a művészet, az iparművészet, az építőművészet még mindig luxus. A lelke mélyén magát pionírnak tartó ausztrál társadalom az építés, a feltárás lázában él, és az életszínvonal anyagi emelkedését egyelőre nem érte utol az ízlés fejlődése.

(...) A saját hazájukat azonban minden távoli háború érintetlenül hagyta. A kétszáz éve tartó szélcsendben felépíthették tehát az országot, s ha van szerencse akkor ez a megszakítás nélkül tartó béke a legnagyobb kincse a kontinensnek.

Ugyanakkor a frissen Európából oda kerülő embereknek ez a legnyugtalanítóbb élmény.

Évekbe kerül, amíg az európai ember hozzáidomul a világrengető események nélküli ausztráliai hétköznapokhoz; amíg megszokja, hogy ott az izgalmat olyan események váltják ki a társadalomban, mint például a melbourne-i lóverseny, a valahol minden évben pusztító erdőtűz, árvíz, ciklon.

Ezt nehéz megszokni. Ezért szökik vissza sok európai a régen tapasztalt ingerekhez, ízekhez, noha tudják, hogy a nyugalom jobb az idegeknek. A hasonulást azonban gyerekkorban kell kezdeni.

És mégis ! És mégis, mennyire Angliára emlékeztet ez a kontinens. Valahogy úgy, mintha egy óriási masszára Anglia alakú szaggatóformát nyomna az ember, méghozá többször és több helyen is. A körvonalak összefolynának, a tésztának maradna sarka, széle, amelyet nem érne a szaggató, de a nyomok letörölhetetlenek. A déli féltekén tűző napsugarak ezt égették rá a kontinensre.

(....)

Ausztrália annyira Anglia, hogy ha száz-százötven évvel ezelőtt természeti vagy politikai katasztrófa miatt elnéptelenedett volna Nagy-Britannia, és lakosságának maradéka hirtelen Ausztráliába vándorolt volna ki, akkor ma Sydneyből vagy Canberrából, vagy Melbourne-ből egészen jól el lehetne igazgatni a néhai angol birodalom maradványait, az angol szigeteket, Hongkongot és ami itt-ott még maradt.

(....)

Hogyan lesz egy szedett-vedett, kényszerrel kihurcolt, száműzött társaságból nemzet ?

Valószínűleg minden nép esetében másképpen. Ausztráliában az anyaországból való erőszakos kitaszítottság váltotta ki a fegyencekből felszabadult honfoglalók és a velük érkezett rabtartók, katonák sóvárgását valami után, ami csak az övék, amelyhez tartozhatnak. Ez a természetes vágy már nagyon korán kimutatható, noha irodalmi és politikai vetülete csak a múlt század második felében jegecesedett ki.

A nacionalizmus primitív tünetei először a legelesettebb rétegben, az első hajókkal érkezett elítéltek és őreik – egy évtized során – kereken 10 000 ember között alakultak ki. Miután a távoli földrészt kizárólag fegyenctelepnek szánták Angliában, és az első lakói főleg rabok voltak, ők nyomták rá a bélyeget a következő – lassan már kétszáz éve – kialakuló új nemzetre. Egy régi angol utazó, John Turnbull 1805-ben megjelent útleírásában világosan látta, hogy a fegyenceket lassú ütemben követő szabad telepesek is átvették a már ott talált szokásokat.

Mai fogalmakkal élve, a fegyencek az akkori angol társadalom legelesettebb, legnyomorúságosabb rétegeiből, lumpenproletárokból, prostituáltakból, az angol társadalom kegyetlen törvényeitől sújtott analfabéta fogdmeg-húzdmeg kis vétkesekből, lázongó írekből, skótokból, walesiekből és büntetésből a világ végére vezényelt őrkatonaságból kerültek ki.

Nem csoda, hogy a XVIII. század kifinomult udvari és főnemesi szokásait, értékrendjét ez a réteg Angliában sem képviselte, és nem plántálta át „Új-Hollandiába“.

Mit vittek magukkal ? Az élményt, hogy megúszták a kötelet, de az isten háta mögé, a világ végére száműzték őket, hogy nem kellenek, és magukkal vitték a korabeli angol börtönök, a rabokkal megtömött, kimustrált temzei hadihajók poklában kialakult szokásaikat, a nyers, kaszárnyákban és internálótáborokban uralkodó modort, a hatóság és az egyenruha utálatát, a bajtársiasság mindenek fölötti értékelését.

(....)

A „műveltségnek“ különben nincs olyan és akkora rangja, mint Európában. A „műveltség“ szakma, amelyet a társadalom egy rétege elsajátít, mert vagy érdekli, vagy többet akar vele keresni. Így vallja még az ausztrál intelligencia is. Ez a felfogás annyira általános, hogy az ausztrál életformára talán a legjellemzőbb vonás, amellyel szembeszegülni lehet, de nem ajánlatos. Az alapelvet, hogy „minden ember egyformán jó“ és „minden munka egyaránt értékes“, annyira szó szerint veszik, még ha hinni nem is hiszik, hogy e két fő törvény alól senki sem vonhatja ki magát. Ha megteszi ? Hangos szó, nyilvános bírálat nélkül kigolyózzák. A lázadót jeges légkör veszi körül a trópuson, és észre kell vennie, hogy keresztülnéznek rajta. Megszűnt.

Aki nem élte át vagy nem tapasztalta, nehezen képzelheti el, milyen félelmetes tud lenni, ha a társadalom írásba nem foglalt szankciói működésbe lépnek a gyönge kis ember, a magát holmi „műveltnek“, sőt „műveltebbnek“ tartó és – ez nagyon fontos ! – munkahelyén kívül is ilyennek látszó ember ellen. Mindenki átlátja, hogy tudósra, kutatóra, orvosra, papra, újságíróra, esetleg még költőkre és színészekre is szükség van, vagy ha nincs, van olyan gazdag az ország, hogy ezt a fényűzést megengedje magának. De ezek a tollforgatók, jól jövedelmező állásokban szöszmötölő kutatók és mutatványos ripacsok ne játsszák meg magukat, ne vágjanak fel, ne felejtsék el, hogy a mi adónkból urizálhatnak – mondja az átlag ausztrál. Vagyis színház, műterem, szerkesztőség, kiadó, laboratórium, kórház, iskola, egyetem után – az értelmiség is állhon be a sorba. Képletesen és – igazából. Ha megteszi, szent a béke, harag nincs. De ha nem...

Ez a társadalmi nyomás eredményezi (?), hogy a legjobb ausztrál alkotók jelentős hányada nem él a saját hazájában. Persze ettől sem dől össze a világ, amelyről ki ne tudná, hogy lényegében Ausztráliában érte el fejlődésének a csúcspontját...

Az ausztrálokra találó jelző: „gépesített nomádok“.

Olyan értelemben is, hogy a nagy távolságok miatt senki sem lehet itt úrvezető. Értenie kell mindenkinek a szereléshez, karbantartáshoz. Miután a szombat délelőttök erre valók, az ausztráliai lakóházak udvarán vagy az utcán százezrével görnyednek emberek a nyitott motorház fölé, fekszenek az alváz alatt, amíg a nők – gyalog vagy a második családi autón – a heti bevásárló körútra indulnak.

Nomád hajlamaik és kialakult tulajdonságaik egyik szomorú, de jellemző tünete az ausztrál temetők állapota.

Nekik persze úgy természetes, ahogy van, és európai utazásaikról visszatérve megütközve emlegetik a – szerintük – pogány kontinentális temetőkultuszt, az ország nagyjainak síremlékeit, a nemzeti panteonokat és a legkisebb falusi temetők, templomkertek ápolt sírjait. Sok ausztrál és magyar temetésen kellett megjelennem. Leverő érzés volt mindegyik – a környezet sivársága miatt is. Egy ilyen alkalommal szakadt ki belőlem: „Nemzet ! Mutasd meg temetőidet, megmondom, ki vagy !“

Nem titkolódznak. Megmutatják. Nomádok, akik bekaparják a halottaikat, aztán továbbhajtanak.

S talán ez az egyik oka, hogy az ausztrál társadalomból – akárcsak az épületeikből, településeikből – hiányzik a folytonosság levegője. Mintha valóban csak rövid időre, átmenetileg tartózkodnának az ötödik kontinensen. Zarándokok a vigalom völgyében.

(....)

A kontinens közepét elfoglaló sivatag forró, száraz szele nemcsak a vegetációt, a lelket is megperzseli. Igaza van D.H. Lawrence-nek, az egyik legjelentősebb ausztrál írónak: „Az ausztrál ember lelke mélyén ugyanolyan pusztaság van, mint a hazájában.“ D.H. Lawrence könyveit kevesen olvassák, de az analfabéta ciprusi bevándorlók, a magyar kisiparosok, eszpresszótulajdonosok és a finn bányászok pontosan ezért vergődnek ott, mint hal a kosárban. A magyarok azt szokták mondani belenyugvó legyintéssel: „Betokosodtunk.“ Az olaszok kedvenc szavajárása: „Nincs itt szív, nincs semmiféle érzelem.“ Egy 56-os fiatal magyar, aki vándormunkásként két év alatt bejárta az egész földrészt, kalandjainak elbeszélését ezzel a mondattal zárta be: „Süket ország ez, kérem...“

(....)

Szemben az angliai angollal, az amerikaival, az ausztrál karakterre jellemző, amit lépten-nyomon tapasztal az utas: agresszívak, beképzeltek, öntetszelgők, magukat és hazájukat a világ közepének és minden világok legjobbjának hiszik, vallják és hirdetik. Az érem másik oldala: vakmerőségig bátrak, szókimondók, se istent se embert nem ismernek, ha úgy érzik – jól vagy rosszul – hogy igazuk van.

Persze a külföld a XVIII. században pontosan ilyennek látta az átlag angolt is. Lehetséges, hogy a XVIII. században felfedezett és angoloktól benépesített Ausztráliában mind a mai napig a XVIII. századi angol tulajdonságok élnek tovább ?

Talán kimutatható, de nehezen bizonyítható, hogy ez a helyzet. Valószínűbb azonban, hogy a kétszáz év történelme és az óriási, üres, ellenséges, ember kezétől úgyszólván érintetlen természettel való szívós küzdelem alakította az ausztrálokat olyanná, amilyenek.

Ami a legmeglepőbb: a lélekszámra ma is kis nép, Európa méretű szigetországában szétszórva, semmiféle helyi szokást, tájszólást, életformabeli eltérést nem ismer.

Amerikában vagy Kanadában vannak élesen megkülönböztethető tájszólások, helyi hagyományok és öntudat. Ausztráliában, bárhol is jártam, egymástól 2-3000 kilométerre fekvő városokban, melyek lakóinak zöme soha nem utazik, a legszembetűnőbb volt a homogenitás. A szokások, az építkezés módja, a beszéd, az öltözködés, a „way of life“ az életforma napi rutinja, az étkezési szokások, a társadalmi jelrendszer és érintkezési mód egyöntetűsége ugyanolyan Sydneyben, mint Perthben, Melbourne-ben, mint Darwinban vagy Hobartban.

Ez teszi egyhangúvá, unalmassá az ausztrál életformát, de ez az ereje is.

Nagy Kázmér: Az én Ausztráliám (Gondolat, 1976)