Suomi csendje felbecsülhetetlen érték. Nemcsak a fizikailag érzékelhető csend ez, hiszen ma már az utca zaja Finnországot is felveri. A csend lényege a vonzó: a befelé forduló ember magatartása. Mert mire jó a csend ? Számot vetek önmagammal, figyelemmel vagyok mások iránt, tiszteletben tartom a természetet, a környezetemet, nem helyezem magam mások elé. A csend a finnek eszménye, de sajnos, már ők is kezdik elfelejteni igazi értelmét. (….) Suomi nagy gondja: hogyan legyen hű önmagához, hogyan és mihez alkalmazkodjék megmaradása érdekében ?
A megmaradás feltételei ma már mások, mint egy évszázaddal ezelőtt, de a finnek máig abból az örökségből élnek, ami naggyá tette őket. Az igaz szóból, a becsülettel megtartott ígéretből, a haza és a munka szeretetéből, a szerénységből, hogy még a mindent ellepő technikai civilizációban is együtt tudnak élni a nagy természettel.
(….)
Hárman utaznak a vonaton. Virradatkor felébred a keletről jött: „Ni, milyen szép tehenek legelnek ott a parton !” – mondja. Már ébred a többi is. Előveszik útravalójukat, falatoznak, isznak. Délfelé megszólal a közép-finnországi: „Talán nem is teheneket láttunk ?” – jegyzi meg csendesen. Esznek, isznak, nézelődnek, robog velük a vonat. Megszólal este a harmadik finn: „Ha ti egyebet se tudtok, mint veszekedni, akkor én leszállok a következő állomáson.” Melyikük az igazi finn ? Nyilván mindhárom együtt. Mert bűn az, ha valami elválaszt egymástól. A finnek ezeket a válaszfalakat igyekeznek ledönteni. Sorskérdés volt náluk az alkalmazkodás. Hogy emberek maradhassanak, érzelmeiket, gondolataikat, akaratukat, környezetüket a másik ember érdekeihez kellett igazítaniok.
A finnek sem jobbak vagy rosszabbak másoknál, csupán helyzetük következtében megtanultak emberien élni, ami nem járt áldozat nélkül. Alkalmazkodni a tanyára bezárt nagy családhoz, alkalmazkodni a sors könyörtelenségéhez, sötétséghez, fagyhoz, éhínséghez, elnyomáshoz, majd életformát váltani. A városiasodás, a technika kiválthatott torz vonásokat. Ismerem jól a finn embereket: az érzékenységet, zárkózottságot, konokságot, s még azt is, amikor az erényből hiba lesz, amikor a tréfát igazságszeretetből komolyan veszik, amikor a kimondott szót szentírásnak tartják, amikor nem kívánják hajlékonyan követni a másik emberben joggal végbement változásokat. Konok nép, s mégis ezt a keménységet érzem erénynek.
(....)
Nehezen találhatnék egyetlen példázatra alkalmas költeményt, mert ez a természetben élés, a természetben gondolkodás áthatja az egész finn lírát és a java prózát is. Ebből az irodalomból nem lehet szemelgetni, benne kell élni. Ott, ahol az áfonya a gyümölcsök gyümölcse, ahol a gyümölcsöt annyira megbecsülik, hogy egy alma, egy narancs vagy a magyar cseresznye az élet ajándéka, érték, s nem pusztán étel vagy kalória, ott, ahol a fenyő és a nyír a fák fája, ahol a napsütés rövid hetek nagyon várt vendége, ahol az országút mellett felirat vési belénk: „Az erdő Finnország támasza !“, ott a szerénység és a természet az ember szívében kell éljen.
(....)
A finn fenyő nemes fa, bútornak, szobornak egyaránt alkalmas. Lassan nőnek a fák, háromszor lassabban, mint nálunk, de a szárazföld gyorsan hódítja el a tengert. Százévenként egy métert. A természet furcsa törvénye: ad is, vesz is. Szegény föld ez, művelhető talaja alig kilenc százalék, míg erdeje több mint hetven. Ez a föld akkor is szilárdan állt már, amikor Európát elöntötte a tenger. Meggyűrődtek a kérgei, s vulkánok törtek fel mélyéből. Aztán átvette a jég birodalmát, beborította kétezer méter vastagon, hogy uralma múlásával sodorjon sziklát, földet, s otthagyjon katlanokat, árkokat, tavakat, mocsarakat, amelyeket végül is a finn szorgalom megtisztított, összefüggő nagy tórendszerré alakított át. (...)
(....)
Azt mondják, Finnországban nem négy, hanem nyolc évszak van: tél, tavaszi tél, tavasz, tavaszi nyár, nyár, őszi nyár, ősz és őszi tél. Azt is hozzáteszik, hogy egyetlen finnben nyolcféle karakter rejtőzik, s mint az időjárás, ez is változhat az egyik percről a másikra. Valóban, ahogyan a szelíd, megértő és engedékeny finn egyszer mérgessé, konokká, sértődötté válhat, az idő sem kímél szeszélyeitől, s változása feltűnő jelekből előre nem jósolható. Ezért törvény Finnországban, hogy nyáron se induljunk el meleg holmi nélkül. Van északon egy rideg, fátlan felföld – július táján szabadul meg a jégtől. Vidáman vándorolunk át rajta nyár közepén, s mire észbe kapnánk, hóvihar söpör végig a kietlen tájon, majd, mintha mi sem történt volna, újra kisüt a nap. Ülünk a csónakban, élvezzük a nyári napot, s máris végigsuhan hátunkon a fagyos szél. Vagy elindulunk könnyű nyári öltözékben, és a sarkon mehetünk be a boltba esernyőért, mert úgy rázendített a szakadó eső, hogy három óra hosszáig sem várhatjuk a végét.
(....)
A finn tájból meg lehet érteni a finn embert. Kevés a termőföld, a folyóparti, vízparti települések, szétszórt tanyák hozzászoktatták a természethez, nem engedték elszakadni tőle, rákényszerítették a magányt, az igénytelenséget, a szerénységet. De ugyanakkor megtanították becsülni a keveset, örülni a kicsinek, olvasni a csend szavából, ragaszkodni a magányhoz.
(...)
Ott, ahol három nemzedék élt egy fedél alatt, meg kellett szokni az együttélés vasfegyelmét, a másik becsülését, figyelembevételét. Évszázados tanyai életük tapasztalatából mindenféle lélektani tudományosság nélkül szűrték le a következtetést: a másik embert is értékelni kell. Ne avatkozzunk be az ügyeibe, hagyjuk a dolgokat haladni a maguk útján. Úgy a legjobb, ha mindenki a maga háza előtt söpör. (...)
A finn föld nem nevelt urakat. Ezt az országot a finn nép foglalta, maga művelte a földet, irtotta a gazt, csapolta le a mocsarakat, védte, építette. Ezért különbözik minden más országtól, ahol a történelem bármely előjogon is, de uralkodó rétegeket nevelt. A finn másképp viszonyul a nagy természethez, mert elszórtan, óriási területen és rászorulva élt benne. Másképp viszonyul embertársaihoz is, mert a kevesek között is kevesek bizalmára, támogatására, segítségére utalta sorsa. Másképp viszonyul az éltető naphoz, mert ritkán élvezhette jótékonyságát. Törvény a távoli tanyákon nem fegyelmezte, önfegyelemre szorult. Tájékozódni az iskolázás világában későn kezdett, sokáig megmaradt hát régi világképe mellett, pogány hitben, babonákban, orvoslásban. A polgári kultúra máról holnapra kerítette bűvkörébe, s máról holnapra az elsők közé küzdötte fel magát, minden küzdő szándék nélkül.
(....)
A magányt a hosszú évszázadok alatt meg kellett szokni. Nemcsak a tanyasi magányosságot, hanem a nagyszobán belülit: amikor az egyik ember csak úgy végezhette a dolgát, ha végezte a másik is, ha tiszteletben tartotta a család minden egy szobába szorult tagjának érzelmi, értelmi, akarati világát, életét. Érezni kellett az ember testi-lelki mozgását, a tér határait, különben feszült a húr, s vágott a puuko, a tőr. De nem feszülhetett, de nem szúrhatott, mert akkor felborult volna a család, a tanya élete. Az ember tehát megtanulta, hogyan kell gondolatait kibontani a havas falakra vagy a mennyezetről lecsüngő faragott karácsonyi madárra révedve, hogyan kell hallgatni, hogyan lehet recitálva, kéz a kézben órák hosszat hangosan emlékezni a pihenő család örömére, a finn föld: Kaleva fiaira, Vejnemöjnenre, Ilmarinenre, Lemminkejnenre vagy Kullervó átkára, a kakukk szavára. Messze volt a másik tanya. Ki gondolhatott arra, hogy a szertelen hófúvásban hótalpat kössön, s elmeneküljön valahová ? Hát önmagába menekült, vagy az alkoholba. A tépelődésnek, a teremtő képzeletnek valami egészen különös erőt, képességet, birodalmat adott ez a magány. Nem engedte, hogy határait megszabja az anyag, a hely, az idő. Határtalan, időtlen és végtelen volt.
(....)
A finn tájat majdnem mindenütt egyformán lehet – és érdemes – fényképezni, ám jó előre tudni, hogy a szenzáció, a „csoda“ nem fér rá egy-egy képkockára. Ez a táj a türelmes szemlélődésre tárja ki magát, hosszabb ismerkedés után válik lenyűgözővé – éspedig nem egy adott pontján, hanem úgy, ahogy van, egészében. Akkor például, ha van idő és mód elüldögélni egy csónakban vagy szauna után az alkonyi tóparton, ahol sehogy sem akad beesteledni, és jólesik követni a színek, a fények mozgásait a víz színén vagy a fenyők törzsén. Vagy ha vonattal végigutazhat az ember egy júniusi éjszakát Kemitől Helsinkiig, s alvás helyett végignézi, ahogy a pirosló alkonyodás az égbolt egyik felén ezüstössé fényesedik, a másikon pedig tintakékké mélyül, majd lassan átfordul, vöröslő derengés lesz belőle, és Seinäjoki állomásán a fehér orgonákkal teli bokor hótisztán fehérlik elő a környező piros ragyogásból.
Ez a türelem, ez a szemlélődés, ez az idő szükségeltetik ahhoz is, hogy a városok, az épületek és az emberek is „elállítsák a lélegzetünket“. Mintha a hivalkodás, a magamutogatás állna legtávolabb ettől az országtól és néptől. Általában még annyira sem szokták kiemelni közismerten nagyszerű épületeiket, mint ahogy a helsinki Finlandia palotát bemutatják az öböl, a vasút felől érkezőnek. Az az alapállás jellemzi őket, ahogy fából épült tanyaházaik, nyaralóik bejárása hívogat. Ezek a kívülről kicsinek, igénytelennek látszó épületek meglepően nagy, jól szervezett, kényelmes elosztású és felszerelésű tereket rejtenek magukban. A finnek önzők: nem a látogatók, hanem az országban élők, önmaguk jó érzését, kényelmét tartják szem előtt elsősorban – a látogató majd ebből részesül. Jellemző, hogy tárgyaik, eszközeik fő díszét is a célszerűen szép megformálás és a hibátlanul pontos meg- és elmunkálás adja. Ilyen a vendéglátásuk is: halk, ám praktikusan odafigyelő. /Szopori Nagy Lajos/
(....)
Első találkozásainkkor az fogott meg, hogy mennyire egyszerűek, és mennyire egyszerűen tudnak irodalmukban az élet alapkérdéseiről beszélni. A finn költészettel Saarikoskival kapcsolatban kerültem először össze. 1963-ban jártam Finnországban, s ekkor egy levelező barátnőm adta a kezembe Saarikoski könyvét. Ez rendkívüli hatású új élményt jelentett számomra. Olyan hatással volt rám, hogy nyomban lefordítottam és ki akartam adni. Azt a tisztaságot találtam meg benne, bármily romantikusnak is hangzik, amit a finn természetben. A finn emberekben azt becsülöm, hogy amit leírnak, kimondanak, annak nagy foganatja van. Ha egy finn azt mondja, megcsinálom, akkor megteszi. Soha nem tapasztaltam, hogy a levegőbe beszélnének. /Jávorszky Béla/
Koczogh Ákos: Otthon, Finnországban; Gondolat, 1987
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése