A girondisták kivégzésének napján Talma szabályos idegrohamot kapott. Nem az elsőt életében. A földön fetrengve jajgatott, és azt kiáltozta, hogy most ő kerül sorra, mert Robespierre gyűlöli, és Herman, a forradalmi törvényszék elnöke Robespierre legjobb barátja. „Földije az a kancsi szörnyeteg, az a bandzsító rém, földije a filiszternek !“ Julie letérdelt melléje, sírt és könyörgött, hogy nyugodjék meg, ő elmegy Arcisba Dantonhoz, megkéri, jöjjön segítségükre, beszél Daviddal, beszél Fabre-ral, Hébert-el, akivel csak Talma akarja...
Talma hirtelen felült:
- Ez mind nem használ. Egyetlen ember segíthet. Camille.
Julie tetőtől talpig jéggé dermedt.
- Miért éppen Camille ?!
Talma egyszerre színjózan lett.
- Nem véletlen, hogy a vádirat anyagát az ő röpirataiból merítették. A girondisták ostobák voltak, de hogy el lehessen ítélni őket, rájuk kellett bizonyítani: gazemberek is. Camille írásai szolgáltatták a bizonyítékokat. Már korábban publikálta őket, ezáltal még hitelesebbek. Robespierre hálás neki. Michot-tól tudom, hogy most megint ő a bizalmasa. Csak egy szót kell elejtenie – és végre fellélegezhetünk.
- Ide hallgass, Talma – szólt keményen Julie – én érted mindenre hajlandó vagyok. Ha kívánod, kezet csókolok a hóhérnak. Ha kívánod, le is fekszem vele. De azzal a Desmoulins-nal, aki felelőtlen pletykáival és mocskos rágalmaival vérpadra juttatta a barátaimat, az ő egykori barátait, közös levegőt többé az életben nem szívok.
- Megölsz ! – sikoltotta Talma. – Vedd tudomásul, te ölsz meg !
Mit szaporítsam a szót: két további idegroham után Julie megadta magát, leült levelet írni és meghívta Desmoulins-ékat másnap este vacsorára.
Virággal díszített, borosüvegekkel megrakott, ezüsttel terített asztal várta a vendégeket. De Camille egyedül jött. Valamit mormogott, hogy Lucile „gyengélkedik“. Egyáltalán nem volt olyan vidám és barátságos, mint máskor. Mintha vendéglátóinak még a pillantását is kerülte volna. Talma egy óvatlan pillanatban Julie fülébe súgta, hogy „ez rossz jel“. De úgy viselkedett, mint aki semmit se vett észre.
Camille hidegen érdeklődött, mi újság a színházban. Talma ontotta a mulatságos pletykákat. Most is „fent, fent, fent“ hozta a szöveget. Camille csak időnként tett egy-egy tartózkodó megjegyzést. Julie tányérjára szegezte a szemét és hallgatott.
Már a pecsenyénél tartottak, mikor Talma mindhármuknak bordóit töltött és pohárral kezében, megilletődött hangon beszélni kezdett:
- Hadd ürítsem ezt a poharat annak a nagyszerű patriótának az egészségére, aki még az összeesküvés leleplezése előtt felismerte és leálcázta az összeesküvőket... mi mindnyájan vakok voltunk, csak te láttál világosan, Camille ... a te forradalmár szíved megérezte, hogy...
Éles csörrenés. Desmoulins pohara szilánkokra tört a kőpadlón. Hangos jajdulás:
- Hagyd abba ! Hagyd abba ! Megőrülök !
És Camille az asztalra borult:
- Én vagyok a gyilkosuk ! Én ! Én nyomorult !
A borosüveg feldőlt. A bordói vérvörösen ömlött el a fehér abroszon.
- De az istenért – dadogta Talma.
- Én vagyok a gyilkosuk ! Én ! Én ! – zokogta vigasztalanul Camille. Sután felemelte jobb kezét, és magától távol tartva, meredten bámulta. Mintha fel se foghatná, hogy volt képes ez a kéz – egy felelőtlen gyerek keze – embert ölni ?
Az asszonyok ilyen pillanatokban tudnak igazán nagyok lenni. Julie egyetlen intéssel kiparancsolta a szobából Talmát. Aztán úgy ölelte át a síró Camille-t, mint a kisfiait szokta.
- Sírj csak, Camille – szólt halkan, és már nem bánta, hogy „közös levegőt kell szívnia vele“ – sírj, az jót tesz az embernek.
Desmoulins felemelte könnyektől duzzadt arcát, felnézett Julie-re. Megérezte benne az anyát. Suttogva vallott, gyermeki bizalommal:
- Tudtam, hogy tiszták. Amit Brissot-ról írtam – hogy csalt és sikkasztott, az egész „brisszotálás“ – tudtam, hülye pletyka. De le kellett járatni őket – másként nem bírtunk velük. Pusztán politikai érvekkel nem boldogulhattunk. Pedig fölébük kellett kerekednünk, mindenáron ! A széplelkűsködésükkel, a sok jogászi szőrszálhasogatással mázsás súlyokat aggattak ránk. Örökké visszafogtak, késleltettek, csődbe juttatták volna a forradalmat... Azt is írtam, hogy pénzt kaptak az udvartól...
Megint felzokogott:
- Azt írtam, hogy ellenforradalmárok ! És ők mindvégig, utolsó percig a Marseillaise-t énekelték ! Előbb valamennyien együtt... aztán mindig eggyel kevesebb... ahogy sorra hullottak le azok a szép, okos fejek... végül már csak Vergniaud énekelt, egyedül... de az ő hangja is elhalt...
Arcára csapta a két tenyerét:
- Én nyomorult ! Én nyomorult !
Julie még közelebb vonta magához, és súgva kérdezte:
- Rájöttél, hogy nekik volt igazuk ?
Camille döbbenten nézett fel rá:
- Hogy lett volna igazuk ? Ha ezt hinném, már nem is élnék ! Nekünk van igazunk, csakis nekünk ! De ők is hittek a maguk igazában, éppúgy, mint mi !
Feljajdult:
- Hol vannak a kőtáblák ? Mondd Julie, hol vannak a kőtáblák ?
Julie azt hitte, hogy félrebeszél.
- Miféle kőtáblák ?
- Amire felrótták a parancsolatokat... a forradalom tízparancsolatát... hogy tudjuk, mi az erény, mi a bűn... és hogyan juthatunk el az ígéret földjére... mert el akarunk jutni oda, Julie ! Oda akarjuk vezetni az emberiséget ! De ki tudhatná, mikor választja az élet és mikor a halál ösvényét ? Nincsenek előttünk útjelző táblák ! Ezen az úton mi járunk először, először a történelemben ! – Lázas keze forrón és reszketve szorongatta Julie kezét. – Ez az út nem pusztaságon át vezet, mint Mózesé, nem sivatagon ! A szomjúság, a homokba fulladás tiszta halál, emberszabású... mi őserdőn keresztül vonszoljuk magunkat, gyökértől gyökérig, földre roskadva, négykézláb, hason csúszva... iszalag tekeredik ránk, kígyófészkekbe tenyerelünk... és a társunk rángat, cibál: „ne arra, erre !“ És dulakodunk, tépjük, marjuk, foggal-körömmel marcangoljuk, aki másfelől látja a világosodást – az őserdőn túli, távoli, iszonyú távoli, talán elérhetetlen fényt... mindegyikünk azt hiszi, hogy ő, egyedül ő indult jó csapáson, az övé az egyetlen lehetséges irány, a többié tévelygés, álnok félrevezetés... Ezt hitte Mirabeau, ezt hitte Marat, ezt hitték a girondiak – ezt hisszük mi is – kapkodva hozzátette: - De nekünk igazunk van !
Julie elnézően cirógatta Camille csapzott haját.
- Sírj csak – mondta csöndesen, és két karjában ringatta – sírj csak. Az jót tesz az embernek.
- Nekünk van igazunk ! Ez a döntő különbség ! De ők is tiszták voltak. Tiszták – motyogta kimerülten Camille, és fejét Julie ölébe hajtva elaludt. Néha felsírt álmában, mint a kisgyerek.
Julie fölébe hajolt, és nem mozdult, hogy fel ne ébressze.
A következő három hét úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha elejétől végig ébren töltöttem volna, örökös álmosságtól részegen. Igazán nem tudom, mikor aludtunk, hogyan és hol... többnyire a rázós batárban, amely ide-oda zötyögtetett bennünket, titkárokat a harcvonal mentén, Saint-Just félig nyitott hintója nyomában. Hogy „a főnök“ még az ilyen éjszakai kísértetrobogások során is majdnem mindig olvasott vagy írt kis viharlámpája fényénél, a térdére borított kemény bőrtakarón, azon már nem is csodálkoztam. Rég megszűntem őt halandó embernek tekinteni, akire ugyanazok az élettani törvények érvényesek, mint másokra. Fogalmam sincs, lehunyta-e valaha is a szemét. Ha mi néhány órás féléber szundítás után felriadtunk, mindig egész halom papirost halmozott elénk másolásra. Rövid pihenőnk alatt rótta tele jellegzetes betűivel. Saint-Just valóban szó szerint gondolta, amit egyik proklamációjában a Konvent-biztosok számára előírt: „Azok, akik a világban forradalmat csinálnak és azt jól akarják csinálni, csak majd a sírban alhatnak.“
Megbízása az volt, hogy barátja, Lebas kíséretében „a Konvent dekrétumainak és a Közjóléti Bizottság intézkedéseinek végrehajtását szemmel tartsa“. Hogy is értette ő a „szemmel tartást“ ? Váratlanul csapott le hol erre, hol arra a frontszakaszra. Fölsorakoztatta a katonákat, kikérdezte, miben szenvednek hiányt, belenyúlt a tarisznyájukba, megkóstolta a kenyerüket, ha penészes volt kiköpte és főbe lövette a felelőst. Megnézte a kvártélyokat, lecsukatta a részegeket, a lógósokat a frontra kergette, a katonák nyakába akaszkodó ringyókat elzavarta. Átvizsgálta az előléptetési lajstromokat: ha részrehajlást gyanított, kikérdezte a bajtársakat, és szigorúan megbüntette az igazságtalan felettest. Sose evett tiszti asztalnál, gyakran csak egy darab kenyeret mártogatott félbögre borba, az volt egész napi tápláléka. Ahhoz se ült le, közben is intézkedett, lovakat mustrált, hadifelszereléseket ellenőrzött. És jaj volt annak, akit hanyagságon ért. Féltek tőle, mint a tűztől, de tisztelték, mert tudták, hogy igazságos és önmagához is könyörtelen.
Az északi harctéren előtte járt legendás híre, amelyet 93 novemberében és decemberében Elzászban szerzett. Villers, első titkára, akit már oda is magával vitt, elmondta, hogyan mutatkozott be Strassburgban.
Érkezése előtt a környék réme volt egy Euloge Schneider nevű kiugrott pap, az elzászi forradalmi törvényszék közvádlója. Hatalmával visszaélve, vagyont harácsolt össze, és szemérmetlenül hivalkodott vele. Hatlovas hintón, kivont karddal vágtató testőrök sorfala közt robogott végig az utcákon. Minden jómódú embertől pénzt, minden jóképű nőtől szerelmet zsarolt. Végül is feleségül vette egy dúsgazdag család lányát, Stamm kisasszonyt, akinek kezét a rémült szülők nem merték tőle megtagadni. Saint-Just, miután mindezekről értesült, nászágyából húzatta ki a kiskirályt, és egy napra kiköttette a guillotine tartóoszlopához. Feje fölött tábla lógott, ezzel a felirattal: „Ez az egyén szégyent hozott a Köztársaságra“.
Mikor Strassburg rettegett és gyűlölt zsarnoka már jó pár órája ott remegett-vacogott a tömeg nagy kárörömére a pellengéren, Saint-Just hűvösen, elegánsan megjelent szállodai szobája erkélyén. Állt egy ideig és közömbösen nézte az elítéltet. (Akit másnap Párizsba küldött, hogy halálra ítéljék.) Lent, a téren senki se mert tapsolni. De attól a perctől fogva rajongtak érte.
Pedig az elkövetkező időkben sokszor lépett az elzászi polgárok tyúkszemére. Különösen a gazdagokéra. Egyik dörgedelmet a másik után intézte a strassburgi községtanácshoz. Villers szó szerint idézett néhányat. Ő másolta őket – és erre nagyon büszke volt.
„Tízezer ember a hadseregben mezítláb jár. Még ma Strassburg minden arisztokratájának a lábáról lehúzzátok a cipőt. A tízezer pár lábbeli holnap reggel tízkor indul a főhadiszállásra.“
Ugyanaznap:
„Ezennel lefoglaljuk Strassburg polgárainak köpenyeit. Holnap estig be kell szolgáltatni valamennyit a katonai raktárba.“
„Ezennel lefoglaljuk Strassburg polgárainak köpenyeit. Holnap estig be kell szolgáltatni valamennyit a katonai raktárba.“
„Dúsgazdag egoistáknál házkutatást kell tartani“ – szólt egy másik rendelet. Tízezer ágyat, ágyneműt, kötszert koboztak el a hadikórházak számára. Aztán összeállíttatta a fiatal proconsul a vagyonosok névsorát. Rájuk parancsolt, hogy 24 óra alatt kilencmillió kényszerkölcsönt teremtsenek elő. Meg is lett a pénz, hiánytalanul.
Egy másik körlevél:
„Minden főtiszt, tiszt és kormánymegbízott parancsot kap, hogy három nap alatt orvosolja a katonák jogos panaszait. A határidő lejártával magunk hallgatjuk meg a panaszokat, és az igazságnak és szigornak olyan példáit fogjuk adni, aminőket még nem látott a hadsereg.“ Aláírás: Saint-Just, Lebas.
A második aláírás felesleges volt... Az első név teljes mértékben megtette a hatást.
A főtisztek rettegtek Saint-Justtől, a katonák tűzbe mentek érte. Tábornokokat főbe lövetett, őrmestereket tábornoki rangra emelt. A színházban merész szereposztásnak nevezzük az ilyen váratlan kiemeléseket, amelyek vagy nagy bukást vonnak maguk után, vagy kirobbanó sikert hoznak. Hogy Saint-Just „merész szereposztásai“ hatalmas győzelmeket eredményeztek, az rajta kívül Carnot-nak volt köszönhető, aki katonai lángelméket fedezett fel és adott a keze alá. A későbbi, napóleoni armada marsalljai csaknem mind ebben a vastörvényű iskolában nőttek fel, nőttek naggyá.
Így következett be végül is a csoda: a köztársasági sereg december 28-án bevette Landaut és felszabadította egész Elzászt. Az ellenség visszaszorult a Rajnán túlra – és ez a helyzet így is maradt, 1815-ig.
Ez volt az előzménye Saint-Just télutói küldetésének, amelyen már én is részt vettem. A módszerei most is azonosak voltak. Én még valamit megfigyelhettem, amit a titkára nem említett. Talán, mert magától értetődőnek tartotta. Saint-Just mindig a csapatok élén haladt az ellenséges tűzben, sötétkék frakkjában, derekán a széles háromszínű szalaggal, fülében a himbálódzó aranyfüggővel. Háromszínű tollas, széles karimájú kalapját kardja hegyére tűzte, azzal mutatta az utat előre, az ellenség hadállásai felé.
Mikor először vett észre maga mögött rohamra indulóban, felvonta a szemöldökét, és hidegen szólt rám:
- Itt nem kívánok önnek diktálni.
- Nehéz dolog férfiembernek ilyenkor a táborhelyen maradni – motyogtam zavartan, kezemben a kölcsönkért, eléggé életlen karddal. És gyorsan hozzátettem: - Valamikor jól vívtam.
- Hát akkor gyere. – A hangja semmivel se volt kevésbé hideg, mint az előbb. Pedig először történt, hogy tegezett.
Aztán ment tovább, előre, nyugodtan, szinte közömbösen a golyózáporban, mintha sebezhetetlen volna – maga az ifjú, szép, megölhetetlen, a halálból is mindig újra feltámadó forradalom.
(....) A párbeszéd eleinte nehezen indult. Megpróbáltam kipuhatolni, hogy Chamfort mit tud és mit nem tud. Kiderült, hogy alaposabban tájékozott, mint én.
Nyilván sokan jártak hozzá titokban. No meg tapasztaltam, hogy a börtön is afféle hírközpont. Hamarosan ott tartottunk, hogy ő magyarázta nekem az eseményeket. Valóban az volt a helyzet, hogy az agya vagy egyáltalán nem működött, vagy ha igen, akkor kristálytisztán.
Csak a szavait volt nehéz megérteni. Torzan duzzadt szája néha érthetetlenül motyogott.
Ezért eleinte azt hittem, félrebeszél, mert gépiesen hajtogatta:
- Szegény Robespierre. Szegény Robespierre.
- Őt sajnálod – kérdeztem végre, mert belefáradtam a mormolás hallgatásába – aki miatt ide jutottál ?
- Nem cserélnék vele – felelte váratlanul tisztán és világosan. – Én legalább a hitemet megőriztem. Hitemet a hitetlenségben.
Még mindig azt hittem, hogy csak fantáziál.
- A történelem súlyosabb próba elé állította Robespierre-t, mint Galileit az inkvizíció – mondta, és most kissé fel is támaszkodott a díványon. – A felvilágosodás korának csúcsán kénytelen nyilvánosan megtagadni a felvilágosodás alapelveit. És tudod, miért? Hogy a gyakorlatban megvalósíthasssa.
- Ez nekem magas – jegyeztem meg zavartan.
- Nemcsak neked – legyintett bepólyált csuklójú kezével. (Most már eszembe jutott, mit takar a kötés.) – A fából vaskarikát még senkinek se sikerült feltalálni. Sem a kör négyszögesítésének titkát megoldani.
Csak most kezdtem sejteni, miről beszél.
- Arra gondolsz, hogy...
- ... hogy Danton halála után két nappal Robespierre legsürgősebb dolga volt bejelenteni: rövidesen újra napirendre tűzeti az Istent.
- A Legfelső Lény tisztelete rousseau-i fogalom, tehát beleillik Robespierre gondolatvilágába.
- Az ám, de nem úgy, hogy ijesztésül ugrassa elő, mint mumust a dobozból. A guillotine már nem elég félelmes terroreszköz, az emberek kezdik megszokni a halál gondolatát, és egyre kevésbé rettegnek tőle. Nosza, szövetkezzünk az Öregistennel, és mondjuk ki rendeletileg, hogy van túlvilág. Fenyegessük az engedetleneket azzal a büntetéssel, amely a síron túl vár rájuk. Hát persze, ez hathatós módszer. Királyok, császárok, pápák és egyéb népcsalók évezredek óta alkalmazzák. Csak éppen a világmindenséget birtokba vevő, szabad emberi gondolattal nem fér össze. A guillotine megfér vele, a bűnök megkötését és feloldozását jelképező két kulcs nem.
- De hiszen nem a katolicizmust szándékoznak feltámasztani !
- Nem. Valamiféle filozófiai vallást próbálnak teremteni, amit senki se ért világosan. Ennek ellenére olyan szigorúan szabott dogmákkal akarják a lelkiismeret szabadságát körülcölöpözni – majd meglátod ! – hogy ezekhez képest a pápista dogmatika szelíden bégető kezesbárány. Most majd végleg kiderül, hogy a jakobinusok nemhiába székelnek a dominikánusok egykori kolostorában: nevükhöz híven átveszik az inkvizíció örökét.
- Már látom, gúnyolódtál az előbb, mikor „szegény Robespierre-t“ sirattad – vetettem közbe gyorsan. – Meg is értem, hogy gyűlölöd.
- Rosszul látod – nézett maga elé elgondolkodva – én valóban sajnálom őt. A börtönben még talán gyűlöltem. De mióta visszahoztak odaátról... Tudod, ha az ember egyszer már meghalt, aztán furcsa módon tovább él, sok mindent jobban megért.
Kicsit hallgatott.
- Ez a szerencsétlen a legnagyobb őrültséget akarta megvalósítani, amit földi elme valaha kigondolt – folytatta később. – Dekrétumokkal próbálta erényessé parancsolni az emberi természetet, mikor azt az elmúlt évezredek csakis bűnre nevelték. Aztán rádöbbent, hogy nem megy a dolog. Hiába nyiszáltatja le a bűn hidrájának ezernyi fejét, mind újra kinő. Legfeljebb azt érheti el, hogy az arisztokratafejek helyén sans-culotte-kobakok sarjadnak. De azokban éppen olyan önző, kapzsi, közösségellenes, vagyis az „erény“ fogalomvilágába ütköző gondolatok forognak, mint a régiekben.
- Szerinted az emberi természetet lehetetlen megváltoztatni ?
- Egyik napról a másikra semmi esetre se lehet. A hagyományok, szokások, beidegződések hatalma félelmesebb, mint a nyaktilóé. Minden forradalmárban tovább él legbelül a le nem győzött ellenforradalmár. Robespierre-ben is, ebben a grandiózus filiszterben.
(Meglepett, hogy Talma kifejezését használja. Tőle hallotta volna ?)
- Sőt, benne leginkább – folytatta. – Éppen azért üldözi olyan engesztelhetetlen gyűlölettel. Éppen ezért tragikusan szép a küzdelme. Más kérdés, hogy teljesen reménytelen. Ahhoz, amit ő úgyszólván egy éjszakán át szeretne elérni, évszázadok kellenek.
- Viszont, nem hiszem, hogy a forradalom igazi kérdései ilyen elvont szférában formálódnak – jegyeztem meg, és már teljesen elfelejtettem, hogy nem ép, egészséges emberrel vitatkozom. – A napi probléma az, hogy nincs kenyér, nincs hús, nincsen jó csizma a katonák lábán...
- És miért nincs ? – Félig lehunyt szemhéja alól gúnyos pillantást lövellt felém. – Ugye, ezt sose gondoltad végig ? De Robespierre végiggondolta. Az ő erény-délibáb-kergetése meg ezek a tetves kis napi nehézségek szorosan összefüggenek. Hallottál a fekete bandákról ?
- Bevallom...
- Persze, mit tudtok ti odakint az életben. Hát akkor hadd világosítsalak fel én, a betegágyamból ! A „fekete bandák“ azért alakultak, hogy felvásárolják mindenütt, vidéken, a nemzeti javakat. Fillérekért. A szegény parasztnak persze fillérei sincsenek, hogy földet, házat vehessen, de ezeknek a bitangoknak annyi a pénzük, mint a pelyva. Üzérek összeállnak sans-culotte-okkal, akik cégérül szolgálnak, de a háttérben royalisták rokonai is lapulnak: bagóért szerzik meg a kivégzettek örökségét. Óriási vagyonok vannak itt születőben. Egy egész népréteg gazdagodik a többi rovására, hála ügyességének és politikai összeköttetéseinek. Ezt a réteget – bár felemelkedését a forradalomnak köszönheti – többé nem érdekli a forradalom. Csak az érdekli, hogy háborítatlanul megtarthassa, amit szerzett. Jóhiszemű és öntudatlan eszközüket, Dantont és Desmoulinst meg lehetett ölni. De a fékevesztett nyerészkedési vágyat... ? Ez már keményebb dió.
- Ha a közigazgatás kellő szigorral lépne fel...
- Közigazgatás. Jó címszót mondtál. Tömérdek állást kellett országszerte betölteni, és az alulról jött, igazán becsületes forradalmárok közt kevés az írástudó. Hát még a törvénytudó. Mi sem természetesebb, mint hogy a hivatalokban egyre inkább elterpeszkednek azok az emberek, akiknek egyetlen érdeme, hogy értenek a betűvetéshez. Kialakult a bürökratakaszt. Minden utasítást végrehajt, de gondolkodni csak a maga hasznán szokott. A te főnököd, Saint-Just...
Megdöbbentem. Hát még ő is tudja, hogy Saint-Just keze alatt dolgozom ?
- Képzelheted, hogy nem azért dícsérem, mert rajtad keresztül be akarok nyalakodni nála. Nekem már senki sem árthat és senki se használhat. Julie-nek ne áruld el: az orvos megmondta, hogy nem sok időm van hátra. Ne tiltakozzál: fütyülök a hazudozásodra. De mit is akartam mondani ? Szóval, Saint-Just sejti, hol van a kutya elásva. Hogy is mondta nemrég, a beszédében, jaj, nagyon okosan...
- Elismételhetem – szóltam hidegen. – Én másoltam a szónoklatát, és még mindig jó a memóriám. A hivatalnokokat „korrumpálódott osztály“nak nevezte. És arról beszélt, hogy „mihelyt valaki jövedelmező álláshoz jut, másnap már palotát szerez magának. Szolgákat tart. A felesége siránkozik, hogy rosszak az idők, mert drága a hermelin, meg az ékszer. A férj kiköveteli, hogy színházban földszint helyett páholyban ülhessen. Ezek a nyomorultak dőzsölnek, míg a nép műveli a földet, gyártja a katonák csizmáját és a fegyvereket, mely megvédi a közömbös nyúlszívűeket... akik mindent a közösség jóvoltából kaptak, mégis elégedetlenek, mert a holdbeli madarakat is meg szeretnék szerezni“. Valahogy így mondta.
- Jól. – Chamfort lehunyta a szemét. – Nem rokonszenves nekem ez a hideg spártai fiatalember, de elismerem félelmes tehetségét. Ő még egy fokkal őrültebb és ugyanakkor józanabb, mint Robespierre. Szerintem egy percig se hiszi komolyan, hogy a vészes emberi önzés szép szavakkal megfékezhető. Megmondta: „a legvégzetesebb összeesküvés, melyet egy kormányzat ellen szőhetnek az, ha lezüllesztik a közszellemet.“ Ez a megállapítás magában hordja mindazok halálos ítéletét, akik züllesztenek. Robespierre viszont ítélkezés helyett prédikál az elvetemülteknek, mint Szent Ferenc „édes testvérének, a farkasnak“. Az erény nevében új Tízparancsolatot hirdet. És újra feltalálta az Istent. Ez a teljes csőd. Az erkölcsi hatalom csődje.
Chamfort nyilván kifáradt, mert mondatai egyre kuszábbak lettek, szavai majdnem érthetetlenek.
- Pihenj – kértem. Egy ideig szenderegni látszott. Félig álmában szólalt meg újra:
- Borzasztó régen... még én is képviselő voltam... azt mondja Robespierre... nem voltunk barátok, de sokszor beszélgettünk... egyszer azt mondja, már nem tudom, mire: „mit ér az, hogy nem látok többé címereket, ha szemem láttára új társadalmi réteg nő fel, amely kizárólagos joggal tart igényt arra, hogy tiszteljék?“ „Pedig így lesz“, feleltem.
Egy ideig megint csak magában motyogott. – Erény... szegény Robespierre... nincsen nála boldogtalanabb ember... a harácsolóknak, a velejükig romlottaknak erényt prédikál...
- Jobban szereted, ha minél több fejet vágat le naponta ? – kérdeztem kicsit élesen. Ebben sincs hiány. Dantonék halála óta meggyorsult az ütem. Még szegény Lucile-t is vérpadra küldték, mert meg akarta menteni a férje életét. És kivégezték Chaumette-et, a Községtanács legtisztességesebb emberét.
- Az hiba volt. Rettentő nagy hiba – emelte fel egy pillanatra a fejét Chamfort. – Ha az emberek úgy látják, hogy mindegy, csibész-e valaki, mint Hébert volt, vagy becsületes, mint Chaumette, joggal mondják velem együtt: „az erény pedig...“
Rendkívül csúnya javaslatot tett at erénynek. És csúnyán nevetett hozzá. Aztán hirtelen elkomorult:
- A guillotine szörnyű találmány – dadogta borzongva. – A kerékbetörés meg a felnégyelés volt a humánus kivégzés. Olyannyira rémséges, hogy csak ritkán alkalmazható. Tömeges emberirtásra nem lehet használni, mert a nézők beleőrülnének. De ez a szakszerű, szinte sebészi pontosságú nyakazás személytelen és bürökratikus eljárás: ma 50 fő, holnap 60... aki elrendeli, már csak a számokat látja. A számok mögött testetlenné változik a kivégzendő ember. Még sajnálni se lehet... ki sajnál egy számot ?
Arcán láttam, hogy nagyon lázas. Szerettem volna véget vetni szóáradatának, de nem engedte:
- Emberfeletti cél érdekében embertelen gépezetet üzembe helyezni – ez a legvégzetesebb emberi kísérlet.
- Tehát... nem kellett volna ? Nem lett volna szabad elkezdeni ?
- Mit ?
- A forradalmat.
Kis ideig hallgatott. Aztán színtelen hangon szólalt meg újra:
- Athén legfőbb törvényszéke, az Aeropagosz egy kényes és bonyolult ügyben, amelyet ítélőszéke elé terjesztettek, döntés nélkül elrendelte, hogy a felek jelenjenek meg újra a színe előtt... száz év múlva.
- És ha száz év múlva intézném hozzád az előbbi kérdést ? Vajon mit válaszolnál ?
Most nagyon mélyen elgondolkodott. Vonásai lassan elsimultak. Arcát egy pillanatra megint olyan szépnek láttam, mint régen.
- Alighanem azt felelném, akármilyen iszonyatos volt, büszke vagyok rá, hogy részt vehettem benne.
Gáspár Margit: Isteni szikra, Szépirodalmi könyvkiadó, 1974
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése