Mindenki tudja, hogy valamikor senki nem olvasott némán, nem is az ajkát mozgatta s halkan mormolt, hanem mindenki hangosan recitálta a szöveget. Az ókorban különcként írtak arról az emberről, aki némán olvasott. Platón dialógusait szerepekre osztva olvasták föl (oratórium? rádiójáték?) az Akadémiában a tanítványok. A középkor másoló szerzeteseinek gyakran tollba mondta a szöveget az emelvényen ülő barát, s a másolók emelkedő-süllyedő recitativóban kántáltak utána, miközben percegett a lúdtolluk is. A Római Birodalom bukása után - bár a betűvetés közismert volt mint kulturális jelenség - a nyugati frank császárok, az angolszász királyok többnyire írástudatlanok voltak. Hosszú századok teltek el úgy, hogy a népvándorlás nemzetségeinek anyanyelvén nem íródott majdnem semmi, az orális kultúra a huszadik századig majd' mindenütt virágzott: a Balkánon analfabéta, csak hallás utáni versmemóriájukra támaszkodó rhapszodoszok épp úgy énekelték a sok ezer soros népi eposzokat a marhavásárok szájtáti közönségének az 1920-as években, mint Homérosz idején. Afrikában és az Andok indián alpesi falvaiban ma is sok helyütt a közösség fontos alakja a mesemondó. A középkorban a római egyház nem terjesztette a bibliát, a "vulgáris" (nem görög és nem latin) nyelvekre le se fordították, a liturgia azonban évszázadokig latin volt, holott Isten népe nem értett latinul, mégis latinul énekelte a gregorián, majd polifón misét a pappal.
A szövegnek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, a dallamot is csak ritkán jegyezték le. A versnek azért is volt központi funkciója, mert írott, rögzített szöveg nélkül ez indokolta a rím elterjedését is, amelyet könnyen meg lehetett jegyezni, s amelyet az antikvitás megvetett. Sok olyan ember járt színházba Racine és Shakespeare idején, akinek nagy nehézséget jelentett volna színműveik megértése a magányos olvasás módszerével.
Az olvasás, ahogyan mi még ismerjük - talán már nem sokáig - történetileg új, kifejezetten modern jelenség, csak a reneszánszban kezdődött, és csak a tizenhetedik század közepétől terjedt el szélesebb körben. Egyedül üldögélni a szobában, kerti padon, kávéházi vagy kocsmaasztalnál, a sétatéri tó partján, s olvasni - anélkül, hogy bármi hasznos vagy épületes (a magunk erkölcsi tökéletesbülését, "épülését" szolgáló) szándékunk volna vele, pusztán az állítólagos élvezet kedvéért -: ennek a különösségét ma újra észleljük, ahogyan ez ismét kisebbségi időtöltéssé válik; így hát föltűnőbb, és tanulmányozásra érdemesebbnek tetszik. Miért olvas az az ember, akinek nem kell vizsgáznia vagy tanulmányt írnia vagy vonatra várnia vagy elterelnie a figyelmét a bánatáról?
*
Gondoljunk csak bele, mi mindent kell tennie manapság annak, aki olvasni akar. El kell oltania a rádiót. Ki kell kapcsolnia a hangfalat, a tévét és a számítógépet. El kell tennie a walkmant, discmant, iPodot, palmtopot, maga elől is el kell rejtenie a pendrive-ot. Ki kell kapcsolnia a vezetékes és mobiltelefont. Át kell adnia valakinek a színház-, mozi-, koncertjegyét. Találnia kell egy zugot, ahol csönd van. Várnia kell, ameddig a már észre se vett zajforrásokat azonosítja, semlegesíti, elfelejti. Az igazi olvasó ezt persze már rég megtette, ezeknek a tárgyaknak a többségét be se szerezte. Gondoskodnia kell róla, hogy lehetőleg ne szóljanak hozzá. Olyan helyet kell keresnie, ahol elhaladó személyek nem fütyülnek, nem énekelnek és nem kiabálnak, ahogy egyre gyakrabban és egyre több helyen teszik. Van olvasó, akit a rágógumi alig hallható csettegése is idegesít. Lehetőleg olyan könyvre kell szert tennie, amely nem csukódik be magától, s nem kell lapjával lefelé letenni, ami rosszat tesz a könyvnek. Mert a nyitott könyvet olykor megpihentetni - ez része a jó modorú olvasásnak. Van, amikor nem akarjuk becsukni a könyvet, nem akarunk könyvjelzőt fölkajtatni hozzá, csak éppen letesszük.
*
Miért tesszük le a könyvet? Mert merengeni szeretnénk. Tűnődni. Ábrándozni. Vagy zsebünkbe süllyesztve a könyvet, ődöngeni. Csavarogni. Kószálni. Lődörögni. Ácsorogni. Talán még szunyókálni is később. A könyv a célszerűtlenség, az öncélúság és - ha úgy tetszik - a szabadság élénk és léha óhaját kelti föl bennünk. A villamoson néha belepillantok mások könyvébe, ami súlyos illetlenség, tudom - de szeretetteljes érdeklődés köt a többi olvasóhoz. Egyre többen tankönyvet, kézikönyvet, jegyzetet, segédletet, angol (mindig csak angol) nyelvkönyvet olvasnak, vállalati tanfolyami "anyagok" printoutjait. Sokan láthatólag kötelességüknek érzik (ezek önbizalomhiányos, szerény, fegyelmezett emberek), hogy az épp soron lévő bestsellerbe legalább belelapozzanak. Nagy önmegtagadás, sok szorgalom, odaadás kell az ilyen könyvek olvasásához, csodálnunk kell azokat, akik magukra mérik ezt a megpróbáltatást. Sok olvasó épp azért méltó tiszteletünkre, mert nem igazi olvasó, hiszen kényszerből vagy érdekből olvas. Vannak emberek, akiknek mesterségük az olvasás. Kritikusok, filológusok, irodalom- és filozófiatörténészek, ilyenek. Ők gyakran jobb - figyelmesebb, éberebb, találékonyabb, alaposabb, türelmesebb - olvasók, mint mi vagyunk, de nem mindegyikük igazi olvasó. Van olyan filosz, akit fáraszt az olvasás, "ki kell kapcsolódnia", hogy ezt a borzalmas kifejezést használjam (életemben először). Az igazi olvasó akkor is olvas pihenésképpen és önző élvezeti célokból, ha éppen a filológiai kötelességéhez tartozó fóliánst tette le a karosszéke melletti kisasztalra. Az igazi olvasó, ha filosz, lassan már nem tudja megmondani, melyik olvasmánya léha, és melyik kötelességszerű, no meg hogy melyik kényszeres, melyikük mániás, melyikük ellenállhatatlan, és melyikük vonzereje érthetetlen, hiszen tudja, hogy frivol vacak.
*
A régi, törzsi-népi oralitás és az új, technikai-fogyasztói oralitás (szóbeliség) közötti szusszanásnyi csöndben bevallhatjuk, hogy többek között épp azért olvasunk, hogy csöndben legyünk. Azért, hogy hallgassunk, s hogy ne szóljanak hozzánk. Az olvasás látszatra fönnkölt ürügye a magánynak. De a könyvvel a kézben töltött magányos órák nem igazán azok, hiszen a szerzetes sincs egyedül a cellájában, úgy érzi, vele van Istene, az erdőben magányosan kószáló, a promeneur solitaire sincs egyedül, hiszen figyel, és szól hozzá a természet, s nincs egyedül a városi sétáló, a flâneur sem, mert ha szülővárosában sétál, a köveket beterítik az emlékek hieroglifái, így hát a kövek beszélnek: saxa loquuntur. Az olvasó, aki nem mindig, sőt: egyre ritkábban regényolvasó, nem föltétlenül képzelt alakok képzelt életében merül el.
Egyszerűen szöveget olvas, olyan szavak visszhangoznak a lelkében, amelyek nem az övéi, s nem olyasvalaki mondja őket, akinek a hanghordozása, modora, duktusa, nyelvtana meghitt számára a maga rejtélyesen idioszinkratikus és visszatérő szabálytalanságaival, utánozhatatlan kihagyásaival együtt. A legtöbb nyomtatott szöveg normált, sűrített, összenyomott, ezért intenzív. Mivel minden olvasó számára változatlan, olyan tekintélyes, mint a székesegyház, amely minden - egymást nem ismerő - látogatójának mindig ugyanazt mondja, bár minden napszakban, a színek és árnyékok váltakozásával mégis egy kicsit mást. A számítógépes szöveg és hypertext puha, gyúrható, változtatható és immateriális (anyagtalan), ezért "demotikus", "plebejus" jellegű. A számítógépes fájlt nem lehet elégetni - de könyvmáglyák voltak. A könyvnek fontos tulajdonsága, hogy (kis méretű, nagyszerűen kezelhető, könnyen szállítható és gyakran nagyon szép) tárgy, közelebbről: ipari termék, ezért épp olyan fetisizált viszonyban lehet lenni vele, mint más tárgyakkal, de van itt egy döntő különbség: íróasztalunkat megfaragni nem tudjuk magunk, képeinket megfesteni, a lemezünkön hallható szonátát szépen eljátszani csak kevesen tudjuk, de beszélni (s valamilyen mértékben írni is) valamennyien tudunk. A könyv olyasmit csinál: mesél, dúdol, értekezik, vitázik, szónokol, ordít, suttog, pletykál, rágalmaz - szóval: beszél a maga "magasan" stilizált, szépségesen mesterkélt módján, de beszél - , ahogyan mi is beszélünk, s a leginkább, ahogyan beszélünk önmagunkhoz, amikor (gyakran könyvekből tanult módon) szavakban gondolkodunk, s amikor magunkban beszélünk szeretteinkhez, olyan ékesszólóan és szellemesen és meghatóan és őszintén, ahogyan a valóságban csak nagyon ritkán. A könyv rokon, nem annyira technikai jellegű, amilyennek jó ideje már el kell fogadnunk a zenét és a képzőművészetet, amely hiába mondja nekünk: "csináld utánam". Nem tudjuk utánozni. De Kosztolányi beszélni tanít - és levelet írni, naplót írni, szerelmet vallani, történeteket mesélni. Még nem is olyan régen majd' mindenki írt hosszú leveleket, sokan írtak naplót, följegyzéseket saját maguknak: ezek módszerükben nem nagyon különböztek a "töredék" modern műfajától, amely Montaigne-től és Novalistól Nietzschéig és Wittgensteinig és Walter Benjaminig könyvellenesen akart könyv lenni; filológusok, történészek céduláztak, és költők írtak "cetliket", mert a romantika óta a megformálatlanság, a formanélküliség formája vált stiláris eszménnyé: a spontaneitás, az azonnaliság, a közvetlenség stilizált formátlansággal akart művészet és filozófia lenni; s vannak művészek, akiknek a naplója a legnagyobb tette. André Gide és Julien Green regényeit már nem nagyon szeretem olvasni, naplóikat igen (Márai naplói sajnos "túl jók", túl csiszoltak).
*
A könyv - más szóval - nem más, mint maga az olvasó, aki jobban és igazabbul beszél, mint ahogy tudna. Az olvasás önmagunkkal mint önmagunk tökéletesen megformált változatával való ábrándos együttlét is, meg elszakadás is magunktól, amint (s ez egyedülálló szerencséje az emberi nemnek) képessé válunk "a más fejével gondolkodni", s ez a fej nem azé, aki esetlegesen elénk sodródott, hanem azé, akit kiválasztottunk, mert bízunk benne vagy egyenesen szeretjük, s aki nem empirikus személy, nem kell rá vigyáznunk. De bosszút is áll, mert emlékezünk rá, s része a történetünknek. Az a könyv, amelyet a csöndes amerikai kisvárosban olvastam, amikor sokat gondoltam valakire, másképp szól a zajos, durva, nyers, gyors Budapesten. A mostani olvasás megváltozott hangulata viszont emlékeztet egykori érzésemre. Bárhol nyitom ki, mondja a magáét, s mondja az enyémet.
Az olvasás, ahogyan mi még ismerjük - talán már nem sokáig - történetileg új, kifejezetten modern jelenség, csak a reneszánszban kezdődött, és csak a tizenhetedik század közepétől terjedt el szélesebb körben. Egyedül üldögélni a szobában, kerti padon, kávéházi vagy kocsmaasztalnál, a sétatéri tó partján, s olvasni - anélkül, hogy bármi hasznos vagy épületes (a magunk erkölcsi tökéletesbülését, "épülését" szolgáló) szándékunk volna vele, pusztán az állítólagos élvezet kedvéért -: ennek a különösségét ma újra észleljük, ahogyan ez ismét kisebbségi időtöltéssé válik; így hát föltűnőbb, és tanulmányozásra érdemesebbnek tetszik. Miért olvas az az ember, akinek nem kell vizsgáznia vagy tanulmányt írnia vagy vonatra várnia vagy elterelnie a figyelmét a bánatáról?
*
Gondoljunk csak bele, mi mindent kell tennie manapság annak, aki olvasni akar. El kell oltania a rádiót. Ki kell kapcsolnia a hangfalat, a tévét és a számítógépet. El kell tennie a walkmant, discmant, iPodot, palmtopot, maga elől is el kell rejtenie a pendrive-ot. Ki kell kapcsolnia a vezetékes és mobiltelefont. Át kell adnia valakinek a színház-, mozi-, koncertjegyét. Találnia kell egy zugot, ahol csönd van. Várnia kell, ameddig a már észre se vett zajforrásokat azonosítja, semlegesíti, elfelejti. Az igazi olvasó ezt persze már rég megtette, ezeknek a tárgyaknak a többségét be se szerezte. Gondoskodnia kell róla, hogy lehetőleg ne szóljanak hozzá. Olyan helyet kell keresnie, ahol elhaladó személyek nem fütyülnek, nem énekelnek és nem kiabálnak, ahogy egyre gyakrabban és egyre több helyen teszik. Van olvasó, akit a rágógumi alig hallható csettegése is idegesít. Lehetőleg olyan könyvre kell szert tennie, amely nem csukódik be magától, s nem kell lapjával lefelé letenni, ami rosszat tesz a könyvnek. Mert a nyitott könyvet olykor megpihentetni - ez része a jó modorú olvasásnak. Van, amikor nem akarjuk becsukni a könyvet, nem akarunk könyvjelzőt fölkajtatni hozzá, csak éppen letesszük.
*
Miért tesszük le a könyvet? Mert merengeni szeretnénk. Tűnődni. Ábrándozni. Vagy zsebünkbe süllyesztve a könyvet, ődöngeni. Csavarogni. Kószálni. Lődörögni. Ácsorogni. Talán még szunyókálni is később. A könyv a célszerűtlenség, az öncélúság és - ha úgy tetszik - a szabadság élénk és léha óhaját kelti föl bennünk. A villamoson néha belepillantok mások könyvébe, ami súlyos illetlenség, tudom - de szeretetteljes érdeklődés köt a többi olvasóhoz. Egyre többen tankönyvet, kézikönyvet, jegyzetet, segédletet, angol (mindig csak angol) nyelvkönyvet olvasnak, vállalati tanfolyami "anyagok" printoutjait. Sokan láthatólag kötelességüknek érzik (ezek önbizalomhiányos, szerény, fegyelmezett emberek), hogy az épp soron lévő bestsellerbe legalább belelapozzanak. Nagy önmegtagadás, sok szorgalom, odaadás kell az ilyen könyvek olvasásához, csodálnunk kell azokat, akik magukra mérik ezt a megpróbáltatást. Sok olvasó épp azért méltó tiszteletünkre, mert nem igazi olvasó, hiszen kényszerből vagy érdekből olvas. Vannak emberek, akiknek mesterségük az olvasás. Kritikusok, filológusok, irodalom- és filozófiatörténészek, ilyenek. Ők gyakran jobb - figyelmesebb, éberebb, találékonyabb, alaposabb, türelmesebb - olvasók, mint mi vagyunk, de nem mindegyikük igazi olvasó. Van olyan filosz, akit fáraszt az olvasás, "ki kell kapcsolódnia", hogy ezt a borzalmas kifejezést használjam (életemben először). Az igazi olvasó akkor is olvas pihenésképpen és önző élvezeti célokból, ha éppen a filológiai kötelességéhez tartozó fóliánst tette le a karosszéke melletti kisasztalra. Az igazi olvasó, ha filosz, lassan már nem tudja megmondani, melyik olvasmánya léha, és melyik kötelességszerű, no meg hogy melyik kényszeres, melyikük mániás, melyikük ellenállhatatlan, és melyikük vonzereje érthetetlen, hiszen tudja, hogy frivol vacak.
*
A régi, törzsi-népi oralitás és az új, technikai-fogyasztói oralitás (szóbeliség) közötti szusszanásnyi csöndben bevallhatjuk, hogy többek között épp azért olvasunk, hogy csöndben legyünk. Azért, hogy hallgassunk, s hogy ne szóljanak hozzánk. Az olvasás látszatra fönnkölt ürügye a magánynak. De a könyvvel a kézben töltött magányos órák nem igazán azok, hiszen a szerzetes sincs egyedül a cellájában, úgy érzi, vele van Istene, az erdőben magányosan kószáló, a promeneur solitaire sincs egyedül, hiszen figyel, és szól hozzá a természet, s nincs egyedül a városi sétáló, a flâneur sem, mert ha szülővárosában sétál, a köveket beterítik az emlékek hieroglifái, így hát a kövek beszélnek: saxa loquuntur. Az olvasó, aki nem mindig, sőt: egyre ritkábban regényolvasó, nem föltétlenül képzelt alakok képzelt életében merül el.
Egyszerűen szöveget olvas, olyan szavak visszhangoznak a lelkében, amelyek nem az övéi, s nem olyasvalaki mondja őket, akinek a hanghordozása, modora, duktusa, nyelvtana meghitt számára a maga rejtélyesen idioszinkratikus és visszatérő szabálytalanságaival, utánozhatatlan kihagyásaival együtt. A legtöbb nyomtatott szöveg normált, sűrített, összenyomott, ezért intenzív. Mivel minden olvasó számára változatlan, olyan tekintélyes, mint a székesegyház, amely minden - egymást nem ismerő - látogatójának mindig ugyanazt mondja, bár minden napszakban, a színek és árnyékok váltakozásával mégis egy kicsit mást. A számítógépes szöveg és hypertext puha, gyúrható, változtatható és immateriális (anyagtalan), ezért "demotikus", "plebejus" jellegű. A számítógépes fájlt nem lehet elégetni - de könyvmáglyák voltak. A könyvnek fontos tulajdonsága, hogy (kis méretű, nagyszerűen kezelhető, könnyen szállítható és gyakran nagyon szép) tárgy, közelebbről: ipari termék, ezért épp olyan fetisizált viszonyban lehet lenni vele, mint más tárgyakkal, de van itt egy döntő különbség: íróasztalunkat megfaragni nem tudjuk magunk, képeinket megfesteni, a lemezünkön hallható szonátát szépen eljátszani csak kevesen tudjuk, de beszélni (s valamilyen mértékben írni is) valamennyien tudunk. A könyv olyasmit csinál: mesél, dúdol, értekezik, vitázik, szónokol, ordít, suttog, pletykál, rágalmaz - szóval: beszél a maga "magasan" stilizált, szépségesen mesterkélt módján, de beszél - , ahogyan mi is beszélünk, s a leginkább, ahogyan beszélünk önmagunkhoz, amikor (gyakran könyvekből tanult módon) szavakban gondolkodunk, s amikor magunkban beszélünk szeretteinkhez, olyan ékesszólóan és szellemesen és meghatóan és őszintén, ahogyan a valóságban csak nagyon ritkán. A könyv rokon, nem annyira technikai jellegű, amilyennek jó ideje már el kell fogadnunk a zenét és a képzőművészetet, amely hiába mondja nekünk: "csináld utánam". Nem tudjuk utánozni. De Kosztolányi beszélni tanít - és levelet írni, naplót írni, szerelmet vallani, történeteket mesélni. Még nem is olyan régen majd' mindenki írt hosszú leveleket, sokan írtak naplót, följegyzéseket saját maguknak: ezek módszerükben nem nagyon különböztek a "töredék" modern műfajától, amely Montaigne-től és Novalistól Nietzschéig és Wittgensteinig és Walter Benjaminig könyvellenesen akart könyv lenni; filológusok, történészek céduláztak, és költők írtak "cetliket", mert a romantika óta a megformálatlanság, a formanélküliség formája vált stiláris eszménnyé: a spontaneitás, az azonnaliság, a közvetlenség stilizált formátlansággal akart művészet és filozófia lenni; s vannak művészek, akiknek a naplója a legnagyobb tette. André Gide és Julien Green regényeit már nem nagyon szeretem olvasni, naplóikat igen (Márai naplói sajnos "túl jók", túl csiszoltak).
*
A könyv - más szóval - nem más, mint maga az olvasó, aki jobban és igazabbul beszél, mint ahogy tudna. Az olvasás önmagunkkal mint önmagunk tökéletesen megformált változatával való ábrándos együttlét is, meg elszakadás is magunktól, amint (s ez egyedülálló szerencséje az emberi nemnek) képessé válunk "a más fejével gondolkodni", s ez a fej nem azé, aki esetlegesen elénk sodródott, hanem azé, akit kiválasztottunk, mert bízunk benne vagy egyenesen szeretjük, s aki nem empirikus személy, nem kell rá vigyáznunk. De bosszút is áll, mert emlékezünk rá, s része a történetünknek. Az a könyv, amelyet a csöndes amerikai kisvárosban olvastam, amikor sokat gondoltam valakire, másképp szól a zajos, durva, nyers, gyors Budapesten. A mostani olvasás megváltozott hangulata viszont emlékeztet egykori érzésemre. Bárhol nyitom ki, mondja a magáét, s mondja az enyémet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése