Nem vall különösebben éles megfigyelőképességre, ha az ember a koldusok számát emlegeti – mintha katonák és cipőtisztító fiúk kontinenséről beszélne. Még azt is elmondhatjuk, hogy Kolumbiában, akárcsak máshol, bizonyos mértékű szervezőképesség kell a kolduláshoz. De vajon miért olyan sok közöttük a gyerek ? Nem betegek, nem bénák, nem hordoznak táblákat, romos épületek között laknak, és falkába verődve csatangolnak az utcán. Elevenek, de patkány módra élnek. Több kolumbiait is kérdeztem felőlük, akiket meglepett a kérdésemet diktáló tudatlanság. Utcakölykök, magyarázták – a fogalmat spanyolul, angolul ugyanaz a szó jelöli – , jó lesz, ha vigyázok velük, mert a legtöbbjük zsebtolvaj, besurranó tolvaj. A vagyonos kolumbiai egyszerűen patkányféleségnek tekinti ezeket a gyerekeket, s mi értelme volna fedél alá juttatni, etetni őket, mikor annyival olcsóbb jó magas kerítést emelni a házunk köré, hogy be ne jussanak ?
(....)
(....) Öt perc múlva, szállodám felé visszatérőben, megálltam a járdán, hogy pipára gyújtsak. Köhögést hallottam; egy sötét kapualjból hallatszott – gyerek köhögése volt. A felnőtt köhögése gyakran bosszantó, a gyereké mindig tehetetlen és szánalmas. Bekémleltem a kapualjba.
- Valami baj van ?
Három gyerek szökött talpra. A legnagyobbik fekete; férfizakót visel – a térdéig ér. A másik kettő, rongyos ingben, rövid nadrágban, spanyolnak látszó álmos kisfiú. Köszöntek. Megkérdeztem, hány évesek. A fekete fiú tízéves, a másik kettő kilenc. Az egyik kilencesztendős – vézna, beteges – köhögött az imént.
- Éppen számolok – mondja a másik kilencesztendős. Elém nyújt egy papírdarabkát, rajta kézzel írt számoszlopok; takaros számjegyek, ceruzával, az egész papír tele van velük. – Nézze csak, már egymilliónál tartok.
- Ügyes vagy – mondom. – A tanítód örül majd.
Nevetnek.
- Nincs tanítónk – mondja a fekete fiú.
- Nem jártok iskolába ?
- Régebben jártunk.
- Honnan jöttetek ?
A fekete fiú falujának nevét nem értettem. A szülei ott vannak, mesélte, de őt elküldték, mert nagyon sok a gyerek odahaza. Hány ? – kérdezem. Tíznél több, feleli. A ház kicsi, ennivaló nincs.
- Az én apám és anyám Caliban van – mondja a másik fiú. – Ott a házunk. Sok testvérem van. Csak az volt a baj, hogy az apám folyton ütött-vert. Nagyon féltem, ezért jöttem ide Armeniába.
- Ez a testvéred ? – kérdem.
A harmadik fiú kuncog és megint rátör a köhögés.
- A barátom.
- Figyeljetek ide, ha adok nektek pénzt, megosztoztok rajta ?
- Igen – mondja a második fiú. Átfogja a fekete fiú vállát. – Ő a legjobb barátom.
- Hát ő? – mutatok a harmadik fiúra.
Ő a legkisebb, a legrongyosabb, cipője nincs, a karja vézna, piszkos: köhögés közben felemelte.
- Ő is velünk van – magyarázza a fekete fiú. Velünk akar maradni. Fél egyedül. – A fekete fiú arcán némi kétség tükröződik. Hallom a hangján, hogy ez a törékeny kisfiú a terhükre van.
Adtam nekik valamennyi pénzt, megmondtam, hogy osszák el, azután megkérdeztem (bár tudtam előre a választ): - Mit csináltok itt ilyenkor késő este?
- Aludni próbálunk – mondja a második fiú.
- Hol ?
- Itt. – A kapualjra mutat, ahol egy négyszögletes papundeklidarab, egy szétszedett kis kartondoboz hever a járda mellett, mint holmi lábtörlő. Nyirkos, hideg az éjszaka, és ez az armeniai mellékutca – a kirakatokon mindenhol rács – olyan sötét és szeles, mint egy hegyi hágó.
- Hol esztek ?
- Kapunk néha ennivalót az emberektől.
- Haza kéne mennetek.
- Ott még rosszabb – mondja a második fiú.
- Nem mehetünk haza – mondja a fekete fiú. – Nagyon messze van, nagyon nehéz. Itt élhetünk.
- Nem valami jó itt élni, igaz ?
- Muszáj.
Elmúlt éjfél, de a kérdésekre habozás nélkül felelnek; szembeszökően értelmesek, és néha pillanatokra elfeledkezem róla, hogy kisgyerekekkel beszélgetek. Az utca bölcsessége szól belőlük, és értelmesek, akár a felnőttek; de ebben a kapualjban, ahol laknak, nincs semmi más, csak egy darab papundekli. Láttam kolduló gyerekeket Indiában, a gépies rimánkodást egy rúpiáért, a begyakorolt mesét; azok is épp ilyen szegények, elesettek. De az indiai koldus megközelíthetetlen; retteg és lapul, no és ott a nyelvi korlát. Spanyolságom arra alkalmas volt, hogy ezeknek a kisfiúknak az élete felől kérdezősködjem, és minden egyes válasz hallatán majd megszakadt a szívem. Önállóság volt a hangjukban, ahogy magukról beszéltek – nem tudhatták, mennyire szomorú látványt nyújtanak, mint a kitett gyerekek. Miféle reményük lehet, ha itt élnek kint az utcán ? Meg fognak halni; és aki a kicsi holttestekkel illusztrálja majd felháborodását, azt bolsevik szimpátiával vádolják. Mert ez itt demokrácia, igaz ? Múlt héten volt a választás; és sok kolumbiaitól hallottam Bogotában, milyen gazdag és kellemes ország ez, ha az ember óvatos, és távol tartja magát az útonállóktól meg az utcakölyköktől. Micsoda esztelen zagyvaság ez, és milyen vérlázító, hogy gyerekeknek így kell meghalniuk !
Beszélgettünk még egy darabig, de járókelők megbámultak. Mi ez, tán valami perverz alak akar hontalan gyerekeket förtelmes cselekedetekre kényszeríteni. Elindultam, de nem mentem messzire. Negyedóra múlva megint arra jártam. A gyerekek már a kapualjban feküdtek. Keresztben-kasul egymáson, akár a szardíniák, a legkisebbik középen, a fekete fiú a zakója szárnyával igyekezett a hideget kirekeszteni – a másik kettőre terítette. Én bőrzakóban voltam, és nem volt melegem. Messziről néztem a három fiút. Nyughatatlanul mocorogtak, pucér lábukat kinyújtották. Elmentem a sarokig, vártam, míg elmegy egy autó. Amikor a zaj elhalt, meghallottam a legkisebbik fiú köhögését; mély, húzó, tüdőbajos köhögést, zihálást.
Az ilyen gyerekekről nem ír az újság. Az Armeniában megjelenő lap címoldala másnap reggel a választásról adott hírt – a szavazatok számlálása még folyik. – azonkívül beszámolt egy esetről az Ohio állambeli Columbusból. Diadalmasan tudatta, hogy hétórás műtéttel választottak szét egy sziámi ikerpárt. Mark és Matthew Myers állapota kielégítő, közölte az orvos. – Mark tökéletesen rúg. – Ez vérbeli újsághír: a torzszülött-téma tetszik a vidéki újság olvasóinak – a torzszülöttek Latin-Amerika szerte nagy népszerűségnek örvendenek. Én azonban figyelemreméltóbbnak tartottam, hogy gyerekek hideg éjszakákon kapualjakban alszanak, papundeklidarabokon. Róluk nem ír az újság; őket nem veszi észre senki: végtére is a gyerek a kapualjban balszerencséjére nem született két fejjel. Kolumbiában semmi különös nincs abban, ha gyerekek hajléktalanok; mindennapos dolog, senki sem háborodik fel rajta.
Továbblapoztam. Egész oldalas hirdetés reklámoz egy drága lakónegyedet. Nem kell Kaliforniába menni – itthon is élhet kaliforniai stílusban ! – így a főcím. Armeniától másfél kilométerre, attól a kapualjtól másfél kilométerre épülnek a házak. Leírásuk láttán az olvasó szájában összefut a nyál. A házak belső kiképzése „mesebeli“, minden garázsban két kocsi fér el. Ami pedig a nyugalmat és a biztonságot illeti, folytatja a hirdetés, az egész lakónegyedet magas fallal veszik körül.
Peru Dél-Amerika legszegényebb országa. Peru egyben a legtöbb turista által látogatott ország. A két adat összefügg; még a legtompább agyú turista is tud spanyolul számolni – kivált az alacsony számok peregnek a nyelvéről – , és tudja, hogy Peru gigászi romjai és silány pénzneme megannyi alkalmi vétel. Igaza volt a diáknak, akivel Huancayóban találkoztam: a Cuzcóba tartó repülőgépen utazott néhány kecsua indián, de a többi utas mind turista volt. Előző nap érkeztek Limába, és körülkergették őket a városban. Szállodájukban kifüggesztve a menetrend: „Reggel 4 óra – Ébresztő! 4,45 – Poggyász a folyosón ! 5 óra – Reggeli! 5,30 – Találkozás a hallban!“ Reggel nyolc órakor pedig, néhány férfi még a fülére ragadt borotvakrém-maradvánnyal, megérkeztek Cuzcóba, átverekedték magukat az indiánok között (akik bádogedényeket, zsíros elemózsiabatyukat és lámpásokat cipeltek, nagyjából úgy, mint a vonaton) a várakozó buszig, és nem győztek örvendezni, milyen olcsó ez a hely. (...) a turizmus, amelyet mindig a legstatikusabb társadalmakban űznek a legnagyobb hévvel, rendszerint abból áll, hogy a mozgékony gazdagok vaktában rászállnak a tehetetlen szegényekre.
(....)
Amióta csak elindultam az Egyesült Államokból erre a céltalan útra, most láttam először más céltalan utast. A diák sok előnyt élvez: diákviteldíj, diákárszabás, diákszálló, diákjegy. Nagy darab, szőrös, középkorú fajankók békétlenkednek a jegypénztáraknál: - Idehallgasson, én diák vagyok ! Legyen szíves! Ez nem hiszi, hogy rohadt diák vagyok. Hé, hallja... – Csupa árleszállított turista, (....) azért célozzák meg ezt az elszegényedett országot, mert spórolni akarnak. Beszélgetésük egyirányú; témáik: az árak, az árfolyamok, a legolcsóbb szálloda, a legolcsóbb busz, hogyan ebédelt valaki („Gringó az ürge?“) tizenöt centért, hol vásárolt alpakapulóvert egy dollárért, hogyan éjszakázott aymara indiánoknál egy primitív faluban. Többnyire amerikaiak, de van köztük holland, német, francia, angol és skandináv is; ám a nyelvük közös: a pénz. És közös a dicsekvésük tárgya is: kinek mennyi ideig sikerült kihúzni itt Peruban, az Andok között, megdöntve minden rekordot.
Az indiánt, aki rágógumit árul (vagy pulóvert vagy rágógumit) ez a fajta utazó kétségbe ejti. Peruban nagy a munkanélküliség, kevés a munkaalkalom, az utcákat koldusok, hajléktalanok szegélyezik. Mi hát a magyarázata, hogy ezek a poncsót viselő idegenek ezrével lődörögnek országszerte, jól élnek, pedig láthatóan nincs semmiféle jövedelemforrásuk? A turistákat könnyen megérti az ember; jönnek, mennek, nem sok vizet zavarnak. De a hátizsákos sereg riadalmat kelt és csüggedést okoz.
Hatásuk Peruban sokféle. Először is, csökkentik a bűnözés arányát. Nincs náluk sok pénz, de ami van, azt körömszakadtáig védik. Ha egy perui zsebmetsző vagy utcai tolvaj netán egy ilyenfajta utazót próbál kirabolni, mindig ő húzza a rövidebbet az óhatatlanul kirobbanó verekedésben. Cuzcóban meg a környékén nemegyszer hallottam harsány üvöltést, és láttam, amint egy feldühödött holland vagy őrjöngő amerikai egy peruinak szorongatja a torkát. A perui ugyanis magányos utasnak vélte az illetőt, holott ezek mindig falkában járnak – mindig kéznél a többi, aki segít. Engem nem nagy művészet kirabolni, vagy Merry Mackworthot leütni; hanem a nagy darab szakállas muksó a Kalifornia a szerelmeseké ! feliratú pólóing fölött a poncsóval, a hátizsákkal, zsebében meg épp csak a Limáig elegendő buszköltséggel – az már egészen más tészta. Keménykötésű fickó és nem restell visszaütni.
Az árakat is lenyomják. Borravalót nem adnak, drága holmit nem vásárolnak. A piacon úgy alkusznak, hogy túltesznek a peruiakon, napi áron veszik a gyümölcsöt, a paradicsomot és egy megveszekedett centavóval többet nem fizetnek, mint amennyit muszáj. Puszta jelenlétük bizonyítja, hogy lehet olcsó ételt, olcsó szállást kapni: Limában egy bizonyos kerülethez ragaszkodnak, Huancayót elkerülik, Cuzcóba tódulnak. A turista minden pénzt megfizet, ha kénytelen rá: úgysem marad sokáig; de ez a másfajta utazó rendíthetetlenül szűkmarkú. Hatása Peruban nem feltűnő – a színvonalat nem emelik érte, de talán még ez is jobb, mintha az ország ügyetlen próbálkozásra kényszerülne, hogy drága szállodákkal „gyarmatiasuljon“. Ostoba, sőt egyenesen ártalmas érv, hogy az ötcsillagos szálloda hasznára van az országnak, hiszen munkaalkalmakat teremt – az ország lakosaiból pincéreket, mosogatólányokat csinál; nagyjából ennyi a haszna.
Tisztára kiborulok az aranyoltároktól, mondta valaki. Nem értem, miért nem olvasztják be őket, és etetik meg ezeket a szerencsétlen, éhező embereket. Hát a szobrok ? vetette közbe a másik: annyira eltúlzottak, véresek, soványak. Egymás szavába vágva tódította ki-ki a magáét: a Krisztus-szobrok a legrémesebbek, csak úgy pancsolnak a vérben; a Máriák meg, csupa tömzsi játékbaba, csipkébe-bársonyba öltöztetve; Krisztus a keresztfán szörnyű látvány, ahogy a bordái kiállnak a tömérdek arany faragás között; igazán elvárhatnánk, hogy legalább emberszabásúnak ábrázolják. És csak nyomták, nyomták a szöveget: vér, arany, szenvedés, és térdeplő emberek. Mire jó ez a sok túlzás, kérdezte az egyik férfi, hiszen ettől csak közönségesnek látszik minden ?
Megelégeltem a dolgot, a gunyoros vállveregetést, a tettetett elképedés és undor mögött. Egyszerűen nem értem, mondták, de az értetlenségük is csak a tudatlanságuk határait tágította. Tudatlanságuk jogcímén tobzódtak a gúnyolódásban.
Úgy éreztem, itt az idő, hogy megszólaljak. Azokat a templomokat én is láttam és több következtetésre jutottam. Megköszörültem a torkomat.
- Túlzottnak látszik, mert túlzott is – mondottam. – Azokban a templomokban valószínűleg véresebbek a Krisztusok, mint Spanyolországban, és minden bizonnyal jócskán véresebbek, mint bármi, amit az Egyesült Államokban látni. Csakhogy itt az élet is véresebb, igaz? Úgy hisszük csak el, hogy Krisztus szenvedett, ha tudjuk, hogy többet szenvedett, mint mi. Az Egyesült Államokban a Krisztus-szobrokon akad egy-két kék folt, néhány könnycsepp, egypár kis horzsolás. De itt ? Lehetséges vajon többet szenvedni ezeknél az indiánoknál ? Akik mindennemű fájdalmat megismertek ? Az inkák békések voltak és jámborak, de ha valaki megszegte a törvényt, irtózatos volt a büntetése – élve eltemették, bunkósbottal verték agyon, karókhoz kötözték a földön és szertartásosan halálra taposták, megkínozták. (...) A fájdalmat nem a spanyol papok hozták el ide: de liturgiájuk részese volt a megfeszített Krisztus. Az indiánokat megtanították rá, hogy Krisztus szenvedett, de meg kellett győzni őket arról, hogy ez a szenvedés még rosszabb volt, mint az övék. És ugyanez volt a kútforrása annak is, hogy Mária, a világ édesanyja, egészségesebb és jobban öltözött, mint az ő társadalmuk bármelyik asszonya. Igen, a szobrok valóban eltúlzottak – de ez az életük eltúlzása, hiszen ezek a képmások Istent és az Istenanyát ábrázolják. Igaz ?
Igazam tudatában belemelegedtem a témába. Szent Ferenc limai templomában Mária az ékköves köntösében, brokátruhájában, kezében ezüst kosárral túl kellett, hogy ragyogjon minden inka arisztokrata asszonyt, sőt idővel minden spanyol udvarhölgyet is. Az isteni lények képmásai felül kellett, hogy múlják valamennyi spanyolt és peruit mind szenvedésben, mind gazdagságban – bátrabbnak, elkínzottabbnak, gazdagabbnak vagy véresebbnek kellett látszaniuk, hogy igazolják megszentelt mivoltukat. A templomok valamennyi Krisztusa rozogább volt, mint a téren a legrozogább leprás: ez volt a dolga. A perui – vagy éppenséggel a latin-amerikai – egyház leckéje kézzelfoghatóan bizonyította, mennyire különleges a Megváltó. Mint ahogy a kolduló Buddhát ábrázoló szobrok férfialakja éhesebb volt és soványabb, mint a legsoványabb buddhista. Hogy hihessünk Istenben, a tulajdon szemünkkel kell látnunk, hogy Isten nagyobb kínokat állt ki nálunk. Mária pedig minden anyánál anyásabb, termékenyebb és gazdagabb. A jámborság kicsikarása érdekében követelte meg a vallás ezt a felfokozottságot. A hívő nem részesíti vallásos tiszteletben a magafajtát – s hogy az Isten-szobrot szentnek tisztelje, ahhoz jó okot kell kapnia. Ha pedig megkapta, a legmegfelelőbb módon nyilvánította ki hódolatát – aranyszentélyt emelt neki.
(1978)
Borbás Mária fordítása
Paul Theroux: A Vén Patagóniai Expressz, Gondolat, 1987
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése