Lagostól délnyugatra, a part mentén vezet tovább az út Sagres felé. A térkép szerint egy ugrás az egész, de aki mondjuk taxival akarja megtenni ezt a távolságot, belekerül vagy 300 escudójába. Vérvörös vadmuskátlik suhannak el mellettünk kétoldalt, aztán feltűnnek a sagresi sziklák, amelyek repedéseiből – váratlanul és valószínűtlenül fehér virágok dugják ki a fejüket.
Ez a mintegy négyszáz méter magas fennsík nemzeti zarándokhely, és kivételesen nem is vallási jellegű. 1443-ban itt alapította meg főhadiszállását és hajósiskoláját a portugál történelem egyik legnagyobb alakja, Tengerész Henrik herceg. Emlékét őrzi a világítótorony, néhány középkori jelzőberendezés és sziklabarlangok, apró minapi remetelakok sora, amelyek egyikében ő is élt.
Letekintünk a zöld hullámokra.
Ő is órákon át bámulta innen a vizet. Infante Dom Henrique – és ébren álmodott. Három oldalról hömpölyödve folyta körül az a közeg, amelyet a legjobban szeretett, az Óceán. Szívesen mondogatta, itt úgy érzi magát, mintha egy cethal hátán állna. A cethalon álló herceggel kezdődött Portugália legnagyobb kalandja, a messziség ostroma. Különös ember volt. Harsány és vidám cimborák nyüzsögtek körülötte, és mégis mindvégig magányos maradt.
Avizi János és az angol Lancasteri Philippa harmadik fia 1394-ben született és 1460-ban halt meg – szűzen. A történelem vele és benne is bizonyítja, mennyire nincsenek sablonok. A herceg középkori misztikus volt, és ugyanakkor az elsők között lépte át világviszonylatban is az újkor mezsgyéjét. Reneszánsz tudós és félelmet nem ismerő kalandor egy személyben. Oroszlánként küzdött Ceuta ostrománál, aztán visszavonult Sagresbe, hogy megpróbálja eloszlatni a „tengerek mögött leselkedő sötétséget“.
Különös udvart gyűjtött össze itt, ezen a sziklafennsíkon. Barátja és tanácsadója volt Mallorcai Jaime, a zsidó térképész, aki iránytűkkel látta el a távolba indulókat, a lagosi Gil Eanes, a Rettenthetetlen, aki elsőnek hajózott át a „félelem sorompóján“: a Bojador-fokon; Adalm, az irodalmi arabot is folyékonyan beszélő berber törzsfőnök, aki Timbuktu csodáiról mesélt a hercegnek; a dán Abelhart, aki mindent tudott, amit csak a viking hajósok megtanultak a viharos északi vizeken; Nuno Tristão, aki elsőnek szelte át a Cabo Brancót, a Fehér Fokot; Lancarote, aki Gil Eanessel az első fekete rabszolgákat hozta Európába.
Henrik hallgatta őket, térképeket tanulmányozott, tisztázta a zavaros részeket a bátor, de a szóhoz és a rendszerezéshez bizony nem mindig értő hajósok beszámolóiban. Aztán napokra eltűnt cellájában, hogy levonja a következtetéseket, és amikor újra előjött, kiadta parancsait. Utasításainak lényege mindig ugyanaz volt: menjetek vissza addig, ameddig eljutottatok legutóbbi utatokon – aztán menjetek tovább.
Emberei bólintottak, leszálltak a fürge barcákba (nyilván ebből származik a mi bárka szavunk is), és amikor kedvező szél duzzasztotta négyszögletes vitorláikat, addig nézték a távolodó hazai partokat, amíg nemcsak előttük, hanem mögöttük is víz volt – és semmi más.
Felfedezték és gyarmatosították Madeirát és az Azori-szigeteket, aztán megjött a hír, hogy Gil Eanes átment a Bojador-fokon. A középkor ismeretei itt végződtek. Azt mondták, a Bojador után a tenger már a világ végével érintkezik, de ekkor, 1434-ben kiderült, hogy nem így van. Nehezen és fáradtságosan derült ki. 1433-ban Gil parancsnok még megtorpant a fok előtt és visszament Sagresbe. Ajándékokat is vitt az Infanténak, virágokat az újonnan felfedezett területekről. Ma már tudjuk, hogy ezek a trópusi növények a középkor sírjának virágai lettek. Henrik megköszönte a figyelmességet, de parancsa kérlelhetetlen volt: meg kell tudni, mi van a Fokon túl. És Gil mester visszament.
Aztán a herceg hajóépítői megtervezték a könnyű karavellákat, ezeket a gyors kétárbocosokat, amelyek már Sierra Leonéig felmentek.
Henrik csak részben élte meg álmai megvalósulását. Halála után 28 évvel hajózott át Dias a Jóreménység fokán, Vasco da Gama és Pedro Álvares igazi diadalai is csak akkor születtek meg, amikor a Sagresi Remete már jobblétre szenderült. De mindezt ő kezdte, ő szervezte meg. Az akkor már rég porladóé volt az érdem, amikor 1505-ben tengerentúli állomáshelyére utazhatott az első portugál alkirály. Afonso Albuquerque már Goát választhatta birodalma székhelyéül, meghódította Malakát és Ormuzt, követeket küldött Ceylonba, Burmába, Sziámba, a mai Thaiföldre.
Azt tervezte ez a nagystílű kalandor, hogy Mekkából elrabolja a próféta testét, és csak akkor adja vissza az araboknak, ha cserébe megkapja a Szent Sír városát, Jeruzsálemet. Fél évtizeddel az ő halála után megvalósult a herceg talán legnagyobb álma is: portugál konkisztádorok megtalálták a mesés „János pap országát”, az abesszíniai őskeresztény közösséget. Nyolc évtizeddel a Tengerész halála után már Kínában voltak a portugál kereskedők.
Három oldalról szél, víz, egy oldalról szikla, és mind a négy oldalról történelem – ez Sagres. A szirt, amelyről az infáns kiáltotta parancsait a hátráló messzeség felé: - Menjetek addig, amíg a Semmivel ölelkezik az óceán !
- És aztán, herceg ?
- Aztán menjetek tovább !
Harmat Endre: Portugál partokon, Gondolat, 1968
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése