Az Alföld egyébként nem puszta, csak aszályos, jellegzetes szárazföldi kukorica-klíma, mint mondják, aszályosabb, mint a délorosz sztyeppe, amelynek géniusza itt él, s amelynek kisugárzása délnyugat felé álmosabb és fátyolosabb és zártabb. Oroszország kontinentális óceán. Ezért ott az ember a határtalanság egy nemének légkörében él. A világon mintha csak végletek lennének. Az ember az elveszett magányból fejest ugrik abba a szobornosztba, amely egyéni létét maradéktalanul eltörli. Melankólia és őrjöngő kicsapongás. A megvadult életéhség és a nyicsevó. Ez az orosz zene és tánc értelme. Az Alföld mindehhez közel áll, de nem óceán, csupán annak kisebb öble, ahol a vizek Délt és Nyugatot és Bizáncot mossák és vannak helyek, ahol partra lehet szállni. A sztyeppén minden egynemű és egyértelmű. Az Alföld nem Orosz-, hanem Magyarország és mindennek egyszerre öt neme és öt értelme van. A vihar itt nem száguld annyira, a szél lágyabb, mint a sztyeppén, minden pontjáról látni a szárazföldet, nincs otcsajanyije, nincs eksztatikus tánc, csak a halálsóvárgásnak még egy kis csökevénye mélyen a tudat alatt.
Az Alföld sajátságosan paradox hely, de az önellentmondás egészen más, mint a délorosz sztyeppén. A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt, túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja, és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez a belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb. Micsoda enyhülés a kis nyárfás, vagy a nádas, milyen feloldás egyetlen kicsiny patak, amely partján fűzfáival a horizont felé kanyarog. Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban, és ez az egyetlen sóvárgás. A nyíltságba bebörtönözve lenni. Nem a lapályon és a homogén síkságon, nem a mindig látóhatártól látóhatárig terjedő lapos mezőn. Ez az egyhangúság semmit sem különbözik a börtön kopár falának kopár közönyétől. Amikor Petőfi az első és az egyetlen ember, aki ezért a földért lelkesedett, az Alföldet dicsőítette, magára maradt és csak csodálni lehet azt a bátorságot, amellyel a lehetetlent imádta. Valami nem külső, valami belső kényszer van itt, ami a mozgás szabadságát megakadályozza. A mozgásét és a gondolkozásét és a cselekvését és az elhatározásét. Az Alföld vízhiányban él. Aki tudja, hogy a víz milyen összefüggésben van a munkával és a tevékenységgel, a vállalkozással és a képzelettel, sőt a vidámsággal és a gondolkodással, sőt az ismeretre való szomjúsággal és a bölcsességgel, az az alföldi ember vérmérsékletéből sokat megért. Ahol kevés a víz, ott az elementáris őstűz dühe uralkodik, amit sivatagnak neveznek, és ez a száraz és perzselő hőség és metsző fagy az, ami az Alföldön uralkodik. A tűz csak a vízzel együtt nyújt életlehetőséget. Egyiptom a Nílus nélkül Szahara. Amíg a Tisza itt a Nílus volt áradásaival, ezer éveken át éltette a földet és csillapította a hő tüzét. Amióta a földről a vizet elvették, az aszály lehetősége megnőtt, megindult a szikesedés. Az Alföld olyan, mint a kiszáradt tengerfenék, vízszomjas föld, képzeletszomjas, vidámságszomjas és gondolkodásszomjas és az aszály dühében ég. Nincs kevésbé szabad hely, mint a sztyeppe, nincs kevesebb szabadság, mint ezen az óceánon és nincs sehol nagyobb szomjúság arra, hogy szabad legyen. Néha az égbolt úgy a földre nehezedik, hogy azt szétnyomja, a föld úgy az égre nehezedik, hogy az lelapítja. Ebben a kettős laposságban kell élnie. Volt egy-két festő, aki az alföldi tájban a föld és ég nyomottságát felismerte anélkül, hogy annak jelentőségét megértette volna. Ez a kettős nyomás, ami az óceánokon nincs. Ott az ember kettős végtelenségben él, itt kétszeresen bezárva.
Nem az a nehéz, hogy ez az egzisztencia nem tudatos, hanem, hogy nem tudatosítható. Az Alföldön a táj és az ember között a viszony nem végleges. Ez az ideiglenesség az, amely mindennemű településen azonnal és mindenkinek feltűnik. Az Alföldön nincs város olyan értelemben, mint Nyugaton, vagy Erdélyben, ahol az urbanitás magától értetődik. Mert a város nem a véletlenül sűrűn beépített emeletes házakkal, utcákkal, rendezett forgalommal, kereskedelemmel és iparral rendelkező hely, hanem céltudatos szándékkal elgondolt életrend. Az alföldi város életrendje nem különbözik a faluétól. A falué pedig a sátortábortól. Debrecen kevésbé város, mint a tízszerte kisebb és szegényebb Kőszeg. A település ideiglenes, mint a nomád sátorváros és ha holnap fölszednék, hogy tovább vándoroljanak, senki se csodálkozna. A város jellege, hogy a választott középponthoz mindenki lehetőleg közel legyen. Az alföldi városnak nincs középpontja s ezért elterül. A centrum természetesen sohasem absztrakt, vagyis nem gazdasági vagy közigazgatási, vagy egyéb gyakorlat. Mint az archaikus görög polisban, a középpont a felsőbb erő jelenléte. Ahol akár tudatosan, akár tudatlanul ez a középpont él, a megtelepedés végleges, ahol középpont nincs, ott, ami városnak látszik, csupán tábor.
(....)
Az Alföld határa nyugaton a Csallóköztől húzódik délkeletre a Balaton felé, de magába foglalja Győr és Sopron megye lapos tájait, átmegy Somogyba, Tolnába, érinti Szabadkát, az erdélyi hegyek alatt húzódik észak felé Szatmárig, Tokajig és a felvidéki dombok tövében kanyarodik ismét nyugatra. A levegő száraz, a klíma végletesen kontinentális. Az Alföld legnagyobb részén nincsen kő. Életrendjét a külterjesség jellemzi. Nyugat intenzív gazdálkodását nemcsak nem valósítják meg, hanem ezzel szemben erkölcsi ellenállást tanúsítanak. Ahol egyes foltokon a gyümölcs vagy a szőlő termelése felvirágzott, a kertek egyáltalában nem hasonlítanak semmiféle nyugati, inkább kisázsiai vagy perzsa kertre. A ház pontosan olyan, mint amilyen az egész délorosz sztyeppén, egészen az Uralig, nem tégla, nem kő, nem fa, hanem vályog és nád. Az életrend az udvaré. Az udvar önellátó és önkormányzatú szociális forma, a családdal és a béresekkel. A nagy udvar a földesúré, a kicsiny a nagy mintájában él ugyanabban a szabadságvágyban elzárva. A termelés nem ésszerű, nem is értelmes, nem a valószínűségre épül, hanem a szerencsére. Ezért az Alföldön az ésszerűsített gazdálkodásnak, vagy akár a szövetkezésnek vagy az iparosításnak ellenállt. Önrendelkezésének illúzióját fontosabbnak tartotta, mint gyarapodását. Az alföldi hiába vált foglalkozásában gazdasági kaszttá, sohasem lett teljesen vaishya, vérmérsékletén, eszményeiben és jellemében nomád ksatrya maradt.
Hamvas Béla: Az öt géniusz, Életünk, 1989
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése