2012. február 1., szerda

Paul Theroux Latin-Amerikáról (1)

Nem fér hozzá kétség: megérkeztem. A nyakatlan férfiakban, a lézengő rendőrökben és a megnyomorított állatokban még van valami mogorva hontalanság, hanem a fokhagymaárus már Latin-Amerika megszemélyesítője. Ösztövér; rongyos az inge, zsíros a kalapja; igen mocskos; újra meg újra elordibálja ugyanazt a három szót. Önmagukban ezek a tulajdonságok még nem figyelemre méltók – neki is megvan a megfelelője Clevelandben. Az a mód különbözteti meg, ahogyan a portékáját hordja. Fokhagymakoszorú lóg a nyakában, a másik a derekán, füzérek a karján, néhányat meg az öklében ráz. Ki-be fúrja magát a tömegben, testén táncolnak a fokhagymabokréták. Van-e jobb példa a civilizációs különbségre, mint ez az ember ? A híd texasi végén letartóztatták volna, mert kihágást követ el isten tudja miféle egészségügyi törvény ellen; itt észre sem veszik. Mi különös van abban, ha valaki fokhagymakoszorúkat visel a nyakán ? Talán semmi, legfeljebb az, hogy ha nem volna mexikói, nem tenné; én pedig nem venném észre, ha nem volnék amerikai.


Tierra Blancába értünk. A képszerű név hamisan ábrázolja a helységet. A spanyol nevek csak ironikusan vagy egyszerűsítésként alkalmazhatók; igen ritkán találóak. A dolog lényege sokszor épp az ellenkezője, és azt bizonyítja, mennyire lusta agyú, szűk látókörű és fantáziátlan volt a spanyol felfedező vagy térképész. Sötét folyó láttán a szemtanú sürgősen odabiggyesztette a Rio Negro nevet. Latin-Amerika-szerte igen gyakori név, de a víz színét szinte sohasem találja el. Négy Rio Coloradót láttam, de a vörösnek egyetlen árnyalatát egyikben sem. Venado Tuertónál nem találkoztam szarvasbikával; Lagartónál nem láttam gyíkot. Egyik Laguna Verde sem volt zöld; egyetlen La Doradát láttam: akár az ólom; a guatemalai Progreso elmaradott, Salvadorban La Libertad az elnyomás fellegvára abban az országban, amely megváltásban ugyancsak szűkölködik. La Paz nem békességes, La Democracia nem demokratikus. Ez nem szószerintiség – ez szeszély. A helységnevek szépséget, szabadságot, jámborságot és harsány színeket sugallnak; a helyek maguk a rájuk aggatott szép név mögött egészen mást. Szándékos pontatlanság okozta-e vagy érzéketlenség, hogy a térkép tele van tűzdelve pompásnál pompásabb jelzőkkel, szebbnél szebb nevekkel ? A latin népek nehezen tudnak nyomasztó tényekkel együtt élni; a varázsos név, ha nem varázsolja is el a várost, legalább az átkot elkendőzi. No meg aztán a sugallatos név még sugallhat valamit, amitől elviselhetőbb lesz a csúnya város is.


-      Hát az Egyesült Államok ?
-      Bejártam az egészet. Lehet, hogy jó ország, de nem hiszem. Nem tudnék ott élni. Utaztam, utaztam, és megkérdeztem magamban: Melyik ország a legjobb ? Costa Rica – itt nagyon szeretek. Hát itt maradtam.

Eddig még csak San Josét láttam, de megértettem az álláspontját. Kivételes városnak látszott. Ha San Salvadort és Guatemalavárost alaposan lemosnák, a bódékat eltakarítanák, az embereket csinos házakba telepítenék, az épületeket kifestenék, a kóbor kutyákra nyakörvet adnának és megetetnék őket, a gyerekekre cipőt húznának, a parkokban felszednék a szemetet, a katonákat nyugállományba helyeznék – Costa Ricának nincs hadserege – , és szabadon bocsátanák valamennyi politikai foglyot, talán azok a városok is hasonlítanának egy kicsit San Joséhoz. Salvadorban elkeseredésemben darabokra rágtam a pipaszáram végét. San Joséban kaptam új pipaszárat, sőt még egy tartalékot is vettem, hogy Panamában is jó legyen – San José ilyesfajta város. Az idő szép, a kiszolgálás jó, a város rendezett. Épp most volt választás. Közép-Amerika többi országában a választás rendszerint a bűnözők orgiája; Costa Rica tisztességesen választ, és az esemény afféle fiestaféle. – Kár, hogy nem volt itt a választáskor – mondta egy nő San Joséban, mintha csak egy estélyt mulasztottam volna el. A Costa Rica-iak büszkék tisztességes kormányzatukra, az írástudatlanok alacsony arányszámára, udvarias modorukra. Az egyetlen jellegzetesség, amelyben Costa Rica valamennyi közép-amerikai szomszédjával osztozik: a kölcsönös ellenszenv. Egyetlen jó szót nem hall az ember Guatemaláról vagy Salvadorról; Nicaraguát és Panamát pedig – amelyek közé Costa Rica beékelődik – nyíltan utálják. Costa Rica szakasztott annyira önelégült, mint bármelyikük, csak több oka van rá. – Ott utálják a gringókat – mondta nekem egy boltos. Ezzel valójában két dolgot közölt: hogy Costa Ricában nem utálják a gringókat, és hogy a Costa Rica-iak tiszteletbeli gringók.

(....)

Costa Rica egyedülállónak tekinthető Közép-Amerikában; a jólét unalmassá tette, de persze ez többet ér a nyomor izgalmainál és követeléseinél. Figyelemre méltó azonban a világiassága. Ez készületlenül ért; soha erről nem hallottam; és guatemalai, salvadori templomlátogatásaim után természetesen arra számítottam, hogy itt ugyanolyan papokkal megvert társadalmat találok, térdhajtást, a szegények nyakában láncként viselt rózsafüzért, és: Sose törődjön azokkal a viskókkal – nézze a katedrálist ! Mexikót egyszerre láttam jámbornak és antiklerikálisnak: a papi uralom nem vág a mexikói temperamentumhoz. Costa Rica sem ilyen sem olyan. Közömbös a vallás iránt. Ez alighanem a politikai pluralizmussal függ össze – ha ez a megfelelő fogalom annak a felvilágosult bizonyosságnak a leírására, mely szerint a választás nem csupán komédia vagy ricsajozási alkalom. Costa Ricában a választás napja történetesen húshagyókeddre esett; sőt, mint hallom, kiszorította a helyéből. Fiesta volt – szó szerint: ünnepnap – : mindenki nagyon meg volt elégedve magával, és nem folyt említésre méltó csatározás. Az új elnököt még nem iktatták be: az ünnep nem ért véget. A szabad választás az ember válasza annak a vallásnak tekintélyelvű önkényuralmára, amely alázatot és bűnbánatot követel; szemmel láthatólag bizonyítja, hogy erőszak és acsarkodás nélkül is lehetséges a verseny. A Costa Rica-iak nem szeretik a diktátorokat, következésképpen nem tűrik a papokat sem. A szerencse és a találékonyság felvirágoztatta az országot, mely kellően kicsiny és önellátó ahhoz, hogy a jólét tartós legyen.

Florida öregek lakta részein, mondjuk (ehhez hasonlít nagyon Costa Rica), az az egyértelmű vágy, hogy ki-ki kényelemben és jólétben éljen itt a földön. Csak a szegény paraszt hiszi, hogy a mennyekben majd burzsoá lesz. Az emelkedőben levő osztály itt a földön óhajt kényelmesen élni, és se ideje, se kedve a valláshoz: ez nyilvánvaló Costa Ricában. Válság idején – legyen az betegség, bukás, halálos seb – a Costa Rica-i az egyházhoz fordul és csodát követel, de a középosztálybelieknek rendszerint nincs idejük csodákban hinni, következésképpen – noha tudatosan nem vetik el az egyházat – a politikában vagy az üzleti életben keresik a választ. Tisztességesek, de unalmasak. Costa Rica legnagyobb temploma a cartagói Miasszonyunk-bazilika, az ország védőszentjének székesegyháza. A cartagói prospektus azonban mindössze annyit közöl, hogy a pánamerikai autópálya áthalad a városon; hogy San Joséba ötpercenként megy autóbusz; hogy a klíma hűvös, „továbbá a város mellett található a híres Irazú tűzhányó“. Egyetlen prospektus sem említ templomot. A bazilika ugyan nem a nagy építészet mintapéldánya, no de nem is erről van szó. A Costa Rica-iak büszkébbek a modernségükre, arra, hogy nincs hadseregük, az éghajlatukra, a gyáraikra és a tűzhányójukra, mint a templomaikra. „Kitűnő orvosi és kórházi ellátás“, jegyzi meg San Joséval kapcsolatban egy útikönyvecske, és ez nem dicsekvésnek hangzik, inkább a bevándorolni szándékozókat kívánja megnyugtatni. Szeizmikus katasztrófáktól romos székesegyházai, emelvényeken imbolygó véres szobrai a többi latin-amerikai országot nem akadályozzák meg abban, hogy hirdessék a templomaikat; de persze más dicsekednivalójuk nemigen akad. Ami pedig még fontosabb, ők megőrizték hitüket. Costa Rica világiassága a templomot egy kicsit kínosnak, de legalábbis fölöslegesnek tekinti – történelmi örökség, poros tárgy, nem a lélek programja. Épp ezért valószínűleg a Costa Rica-iak egész Latin-Amerika legkiszámíthatóbb népe, és mert a vallásos lelkesedés hiányzik belőlük, politikailag a legöntudatosabbak. 

(1978)

Borbás Mária fordítása
Paul Theroux: A Vén Patagóniai Expressz, Gondolat, 1987

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése