Gáspár Margit: Isteni szikra (részletek) (2)

És most hadd iktassak ide egy újabb ügyelőjelentést. Szinte hallom, hogy fog pörölni emiatt Bedendo: „Hát semmi formaérzéked sincs ? Ha egyszer azt agyaltad ki, hogy minden fejezeted ügyelőjelentéssel kezdődik, mért biggyesztesz váratlanul ügyelőjelentést egyik fejezeted végére is ?“ „Sajnálom, de ehhez ragaszkodom – ezt felelem majd – mert ez a két jelentés egybe tartozik.“

Mindkét este ugyanaz a darab került színre, a Caius Gracchus. És mindkét estén megszakadt az előadás, mert Camille Desmoulins megjelent a színpadon. Az első alkalommal, július 28-án felolvasta a koblenzi kiáltványt, majd kihirdette, hogy veszélyben a haza.

Hát a második jelentés ? Nézzük csak a szövegét:

„Théâtre Français de la Liberté et de l’Égalité, 1792. szeptember 21. Színre került Marie-Joseph Chénier: Caius Gracchus, tragédia. Az előadás félbeszakadt, mert Camille Desmoulins jelent meg a színpadon. Felolvasta a hadijelentést, amely az előző napon megalakult Nemzeti Konventhez érkezett. A jelentés közölte, hogy a francia sereg szeptember 20-án Valmynál döntő győzelmet aratott, és visszavonulásra kényszerítette a poroszokat. A zenekar a Marseillaise-t kezdte játszani. A közönség sírva-ujjongva énekelte. Mikor ez a sor következett: édes hazánknak szent szerelme, a nézőtéren mindenki térdre ereszkedett. Úgy fejezték be a dalt, mint egy imádságot.“

Hogy is történhetett a csoda ? Később kitudódott: a porosz király arra számított, hogy a „sans-culotte banda“ az első ágyúlövésre szétszalad. Ezért sürgette a támadást. Utasítására a Braunschweigi herceg tüzérsége pokoli tüzet nyitott. De a franciák egy tapodtat se hátráltak. A Marseillaise-t énekelték – és támadásra indultak. Támadásra a bömbölő pokol ellen. És a pokol kénytelen volt meghátrálni. A porosz király kifelejtette számításából a Marseillaise-t. De hogy is vehette volna tekintetbe ? Zenei hatás, mint egy csata sorsát eldöntő fegyver utoljára, ha jól emlékszem, Jerikó ostrománál szerepelt. Azóta sok idő telt el és a hadvezérek nem tartották nyilván a korszerű stratégiai eszközök sorában a hangjegyeket.

(Mikor idáig értem, mégis jobbnak láttam megmutatni az írásomat Bedendónak. Nagyon mérgelődött. De nem azon, hogy két ügyelőjelentés került egy fejezetbe. Azt kérdezte: nem vettem észre, hogy már többször írtam a marseille-iekről ? Például augusztus 10-én: „persze, elöl haladtak a marseille-iek.“ De hogy mért „persze“, arról egy szót sem, sehol. És nem magyarázhattam meg, mi is az a Marseillaise. No de jobb lesz, ha elismétlem vitánkat:)

-         Én: Hisz ezt mindenki tudja !

-         Bedendo: Ki az a „mindenki“? Mi, fogatlan vének ? Isten különös kegyelméből újra Bourbon-királyság lettünk, tehát jó tizenöt éve tilos nálunk a Marseillaise-t énekelni ! Sőt ! Eláruljam neked, hogy már Napóleon is eltanácsolta ? Amint császár lett, minden hivatalos programból kihúzatta azzal, hogy „túlságosan forradalmi“. Ismered a dal szerzőjét ?

-         Én: Azt se tudom, ki írta.

-         Bedendo: Pedig gyakran találkozhatnál vele a boltomban. Bejár tarhálni. Züllött figura, valami ködös váltóügy miatt le is csukták pár hónapra. Azt hiszem, kicsit bolond. De hát valóban bele lehet abba bolondulni, hogy valaki csak úgy fél kézzel lefirkant egy dalt, aztán félredobja, el is felejti, pedig az a dal a korszak legnagyobb remekműve... viszont utána egy büdös sort se képes leírni, ami egy vasat érne !

-         Én: A kor legnagyobb remekműve ?

-         Bedendo: Miért, mi jelentős született a forradalom, vagy Napóleon alatt színpadon, zenében, irodalomban ? Csupa tisztes középszer. Néhány többé-kevésbé unalmas tragédia, szép zenéjű operák, egy-két elfogadható vígjáték Fabre tollából és pár ügyes vaudeville. A legtöbbre már ma sem emlékszünk. Viszont a Marseillaise örökké élni fog.

-         Én: (kicsit meghökkenten, mert nem szoktam meg, hogy Bedendo ilyen ünnepélyes hangon beszéljen) De azt csak nem mondtad komolyan, hogy a szerzője elfelejtette ?

-         Bedendo: Biz az elfelejtette, tőle magától tudom. Mikor 94-ben a börtönből kiszabadult (akkor éppen egy kis ellenforradalmárkodásért ült), és hegyi ösvényeken keresztül menekült a határon túlra, szinte üldözte a dal. Katonák énekelték mindenfelé. Gyanúsan ismerősnek találta. „Mi a címe ennek a nótának ?“ – kérdezte a paraszttól, aki az Alpeseken át kalauzolta. „A Marseillaise.“ „Marseillaise ?“ – ismételte tanácstalanul, és azt hitte, tévedett. Hiszen annak idején más címmel hozta forgalomba. Később, szerencsére, előkerült az eredeti kotta, és akkor rájött, hogy mégis ő írta: Rouget de Lisle, egykori tüzértiszt.

-         Én: Mi volt az eredeti címe ?

-         Bedendo: Ha jól emlékszem „Harci dal a rajnai hadseregnek“. Rouget 92 kora tavaszán Strasbourg-ban szolgált abban a nemesurak vezette seregben, amely később (írtál már erről) az első osztrák láttára szétszaladt. De áprilisban még nagy volt a lelkesedés, csupa örömkatona készülődött a haza védelmére. A fiatal tisztet, mint afféle közismert alkalmi verselőt felkérte a polgármester famíliája (házifiú volt náluk), hogy írjon valami szép, lelkesítő csatadalt. Egy éjszaka alatt összekalapálta a szöveget ismert jelmondatokból, plakátközhelyekből. A zene szinte magától siklott a sorok alá. Rég elfelejtett, elzászi népdal töredékeiből született-e, ahogy sokan állítják ? Vagy egyetlen éjszakára megtáltosodott a jelentéktelen kis firkász ? Ki tudhatná. Tény, hogy az indulót szépen megtapsolták, szépen kinyomtatták és szépen elfelejtették – egy időre. Míg csak egy kottapéldány az én kedves Mireur barátomhoz nem került, aki orvosnövendék volt akkor és önkéntes, Marseille-ben. A továbbiakat tőle tudom.

-         Én: Azok közül való, akik augusztus tizedikén a legelső sorban...

-         Bedendo: Cifra társaság volt, mondhatom. Barbaroux szólította őket Párizsba. Azt üzente megbízható marseille-i barátainak, hogy szedjenek össze „ötszáz embert, aki meg tud halni“. Hát jelentkeztek is legalább ötszázan, vagy még többen, önkéntesen, pedig senki se titkolta előttük, hogy nem lagzira invitálják őket. Azt hiszem, ha pucérra vetkőztetik valamennyit, sok lett volna köztük az olyan, akin rajta a gályarabság bélyege. Ugye nem mondok azzal újat, hogy a kikötővárosok lakossága félelmetes népség ? Hát még az akkori Marseille-é. Ott törölték el legelőször az „aktív“ és „passzív“ polgárok közti különbséget. Önhatalmúlag, még a törvényhozás előtt. A sans-culotte-ok egyszerűen beözönlöttek mindenhová, és szavaztak. Az lett a városatya, akit ők választottak meg. Ők mondták ki először azt is, hogy „nem kell király“. És hogy miket találtak ki a közeli, kevésbé radikális érzelmű városok megfélemlítésére, arról Párizsban rémtörténeteket meséltek. Nem csoda, hogy mikor híre jött: „közelednek a marseille-i önkéntesek“ – minden épeszű párizsi kereskedő becsukta a boltját. Jómagam is. Ja igen, hogy mit mesélt Mireur... Az indulásuk előtti estén nagy vacsorát rendeztek a tiszteletükre. Ötszáz terítékes bankett, abban az ínséges időben – képzelheted ! Volt is ott mindenféle zavaros, összevissza vagdalkozás, véres fenyegetés, borgőzös, uszító beszéd. Mireur azt gondolta magában: „ez így nem lesz jó“. Felállt, és megkocogtatta a poharát. Azt hitték, újabb szónoklat, és alig akarták meghallgatni. De Mireur nem beszélt. Énekelni kezdett. Azt a dalt énekelte, aminek a kottája véletlenül került a kezébe és nagyon megtetszett neki.

(Bedendo eddig olaszul beszélt, de most franciául mondta el az első szavakat: Allons enfants de la Patrie. Aztán megint a maga nyelvén folytatta):

Ti, színházi emberek tudjátok, hogyan vihet sikerre egy énekszámot a jó kezdősor. Ez pedig remek kezdősor: egyszerű, könnyen érthető. Mert bár igaz, hogy a „haza fiait“ szólongatja, de olyan közvetlenül, mintha csak azt mondaná: „No gyerünk, gyerekek, mire vártok ?“ A többi, ami utána következik (mondtam már) csupa plakátmondat. De ezek a jelszavak április óta hús-vér valósággá váltak ! A „zsarnokok“ valóban felemelték „véres lobogójukat“, és „bősz katonáik“ valóban áttörtek a határokon, hogy „nőinket, lányainkat megöljék“ ! A németek, az osztrákok, a spanyolok, az angolok egyre szűkebbre vonták az acélkört a „bűnös franciák“ körül. Akiknek soraiban pedig németek, osztrákok, spanyolok, angolok, no meg amerikaiak és olaszok is harcoltak. Többek közt az unokaöcsém, annak a nagybátyámnak a fia, akivel apám haláláig haragot tartott. Tizenhét éves volt az egész gyerek. El se tudod képzelni, hogy abban a fogalommá vált önkéntescsapatban, a „marseille-iek“ csapatában, hányféle nép fiai csatlakoztak a sötét bőrű, hangos szavú délfranciákhoz. Még magyar is akadt köztük – hallottál valaha arról a nációról ? Az egyiket később, odahaza, náluk, mint jakobinust, kivégezték. No de ez más történet.

Egyszóval, akik most Marseille-ből indulni készültek, már egyáltalán nem voltak örömkatonák. Nagyon is mély átérzéssel, ádáz haraggal énekelték Mireur után: „Azt véli a zsarnok tehát, hogy minket újra leigázhat ?“ Az a dal az ő ajkukon nem is hasonlított a polgármesteri szalonban előadott illedelmes indulóhoz. Félelmetes harci riadóvá edzette a meggyőződés tüze. No meg a tragikus tudat, hogy azoknak, akik éneklik, csak kétféle lehetőségük van: a győzelem, vagy az akasztófa.

Bosszúálló karjaink vezére

Szent hazaszeretet, te légy !
Szabadság, égiek testvére

Védőidet te védd !

Újra és újra elismételték Mireurrel a versszakokat, extatikus lázban, míg csak mind valamennyien meg nem tanulták. A dal továbbterjedt, elárasztotta a várost. Utána végighullámzott az egész útvonalon, amerre a marseille-iek elvonultak. A falvak, városok lakossága döbbenten figyelt: mi ez az ismeretlen nóta ? Aztán utánahallgattak a szövegnek, azt mondták magukban „no igen, hiszen erről van szó, pontosan erről“, és zümmögni kezdték a dallamot. Előbb csak magukban. Aztán hangosabban. Aztán már teli torokkal énekelték. Mindenki, mindenki ellenállhatatlanul belesodródott a zengő áramlatba.

És a marseille-iek vonultak Párizs felé. Zárt sorokban, büszkén vonultak azok is, akiknek a bőrére gályarabság bélyegét sütötték valamikor. Dehogyis gyalázták volna meg küldetésüket azzal, hogy útközben rabolnak, erőszakoskodnak.

Párizsba késő éjszaka, tomboló viharban érkeztek. Fergeteg járt előttük, amely háztetőket sodort el, kéményeket döntött le. Az utcákon kerekedett vízáradat elsodorta a késői hazatérőket.

Egyszer csak énekhangok foszlányai szűrődtek át az orkán üvöltésén. A párizsiak döbbenten siettek ablakaikhoz: ki merészel versenyt dalolni az elemekkel ? És a folyammá vált utcán viharlámpákkal menetelő csapatot láttak. A marseille-iek kart karba öltve, az út teljes szélességében összefogózva, hogy a szélvész el ne szakíthassa őket egymástól, éneküket énekelve vonultak a főváros szíve felé. Amerre mentek, lámpáik világa és zengő daluk nyomán fényesség támadt az éjszakában.

A kapualjakban megbúvó, álmélkodó párizsiakat ellenállhatatlan erő vonzotta hozzájuk, melléjük. Egyre többen és többen csatlakoztak a menetelőkhöz, belekarolva a legszélen haladókba. Velük mentek, velük énekelték a dalt. És aztán már egész Párizs énekelt.

És aztán jött a Tuilériák ostroma. És jött Valmy.

-         Most pedig ne gondold – emelte fel a hangját Bedendo – hogy nem tudom, Valmynál olyanok is küzdöttek, akik részt vettek a börtönmészárlásokban. Mi az, unod a szövegemet ? Nem figyelsz ?

-         Csak elgondolkoztam – szóltam halkan. – Eszembe jutott, hogy Napóleon idején, mikor színházunk a császár parancsára német földön vendégszerepelt...

-         Már megint előre kalandozol az időben !

-         Igen, de ez ide tartozik. Weimarban Goethe meghívta ebédre Talmát. Sok mindenféléről beszélgetett vele. Többek közt elmondta neki, hogy ott volt Valmynál, a porosz király kíséretében. És mikor azt látta, hogy a franciák szedett-vedett, jobbára mezítlábas, rosszul felszerelt serege egy ismeretlen dalt dalolva meghátrálásra kényszeríti a világ legfélelmesebb hivatalos katonaságát, a porosz zsoldoscsapatokat, ezt jegyezte fel naplójába:

Ma, ezen a helyen új korszak kezdődött a világtörténelemben.

Elgondolkodom: mi bírhatta rá azt a szelíd, jól nevelt teremtést, hogy beüljön a párizsi postakocsiba, odaérkezve, a Palais Royal egyik kis üzletében kést vásároljon, aztán fodrászt hívasson a szállására, csinosan megfésültesse szép haját, fehér muszlinruhát öltsön, majd bekopogtasson Marat nyomorult, piszkos kis lakásába, és meggyilkolja azt, akit a forradalom bemocskolójának tartott ? Mert hát egy kétségtelen: a lány forradalmár volt, minden ízében. A royalisták hiába próbálják emlékét kisajátítani. Ő maga öntudatosan vallotta, mikor a forradalmi törvényszék felelősségre vonta: „Én republikánus voltam már a forradalom előtt is.“ És az maradt mindvégig.

Különös az ellentétek sora e két ember közt, aki egymás végzete lett: Corday eszményi szép, sugárzó tiszta szűz volt. Fehér ruhájában, karcsú alakjával, nemes tartásával színpadon is ideális lett volna az ifjú hősnő szerepkörére.

Marat rút volt, békaarcú, torz termetű, teste tele kiütéssel, öltözéke hivalkodóan szennyes. Színpadon is ideális lett volna a szörnyeteg szerepkörére.

Marat százezrek fejét követelte nyomtatásban. De ha kivégzésekről hallott, eret kellett vágni rajta, olyan rosszul lett. Véresszájú volt, de az emberi szenvedéssel szinte betegesen együttérző. Az emberiség jelentős részét nyugodt szívvel halálra ítélte volna, papíron. De védte az egyes ember életét, ha csak tehette.

Corday, a fennkölt szavú Corneille-unoka nyugodt biztonsággal kezelte a gyilkos kést. „Megöltem egy embert, hogy megmentsek százezreket“, mondta higgadtan a tárgyaláson.

Marat asztalán örökké nyitva hevert az Evangélium. Azt állította, hogy abban „egészen benne van a forradalom. A nép ügyét sehol se védik erélyesebben, a gazdagokat és hatalmasokat sehol se sújtják több átokkal. Jézus Krisztus nekünk mindenben mesterünk“. A név kiejtésekor mindig meghajolt.

Corday udvariasan nemet mondott, mikor megkérdezték tőle, küldjenek-e börtönébe gyóntatót. A kolostorban nevelkedett Rousseau-tanítvány hitvalló hitetlenként halt meg.

Mindenben különböztek, és mégis hasonlók voltak. Akárcsak a mi mesterségünk kétféle cégére: a torzan tragikus és a gyanútlanul mosolygó álarc. Nem is tudom, hogy a kettő közül melyik a félelmesebb.

A lány nem törődött bele abba, hogy a forradalom nem olyan, amilyennek július 14-én képzelte. (Ő meg a költő, André Chénier, aki egy ablak mögött zokogott, mialatt „Marie-t“ a vesztőhelyre vitték.) Nem tudta elviselni, hogy a szabadság egén nemcsak bárányfelhők úszkálnak, és nem mosolyog mindig olyan rózsaszínű arccal, amilyen Poussin képein az Ámorkák popsija.

Marat viszont azt nem tudta elviselni, hogy vannak, akik nem értik: tizenöt millió fehér négert nem lehet pusztán szép szavakkal felszabadítani.

Nem tudom van-e túlvilág. Talán van. Ha ott ez a két lélek összetalálkozik, alighanem meglepetten néznek össze, és az elmúlás zavartalan békéjében csodálkozva kérdik egymástól:

-         Nem különös, hogy végső soron ugyanazt akartuk ?

Gáspár Margit: Isteni szikra, Szépirodalmi könyvkiadó, 1974