A vologdai kormányzóság beláthatatlan rengetegei, északon a Jeges-tengert övező tundrával ölelkeznek, keleten, az Urálon át Szibéria végtelenbe vesző tajgáival, s nyugaton újfent a tengerig terül az ingovány s az erdő és az ingovány.
Az egyik legfontosabb közlekedési útvonal délről északra a Fehér-tenger és Arhangelszk felé – az Északi-Dvina. Ez a nyári út. A „téli“, melyen télvíz idején szállítják a halat Arhangelszkből, a Dvina mentén vezetett, falvakon, településeken keresztül. Az ember, érthetően, inkább az út, a folyó közelébe húzódott, amott beljebb, az ősbozót s a lápok útvesztője, vadak tanyája volt... Bár az idevaló nép is vadként bújta a vadont világéletében. Nemhiába mondták:
- A vologdaiak eltévedtek három fenyő között.
De a vologdaiak azt felelték erre:
- Mindenki eltéved ! Százversztányira esik fenyő a fenyőtől, s egytől a másikig magos ám az erdő.
Egy erdei majorban születtem, túl a Kubena-tavon, és gyermekkorom jórészt a domsinai rengetegben töltöttem, hol a fák és a láp veszejtőiben „sétafikál“ a medve, és falkástul kószál a farkas.
Domsinában sebes folyócska iramlott a rengeteg erdőn, a Tosnya. Azon túl, több száz esztendős fák tövében – a láp birodalma. E lápvilágon túl rejtőzködtek a raszkolnyikok, az óhitűek remetekunyhói. Csak télen lehetett megközelíteni őket, fákra vésett titkos jelek nyomán, melyeket idegen észre sem vett volna. Nyáron legfeljebb „rúd mentén“ juthatott át az ember, de még így is csupán bizonyos részeken, különben a láp torkába tévedsz, egy szempillantás alatt megnyílik alattad a föld, és véged. Elég, ha a zsombék mellé lépsz, az ingovány menten színi kezd lefelé, el sem enged többé, elnyel könyörtelen.
Rudakon közlekedtünk. Megérkeztél a láp széléhez, te meg az embered, aki ismeri a dörgést, s három százseny(1) hosszú rudakat halász elő valahonnan a gyökerek alól.
Megragadsz két rudat, s a kijelölt irányban keresztbe fekteted a lápon, előbb az egyiket, majd rőfnyi távolságra a másikat, négykézláb ráállsz – lábad az egyiken, kezed a másikon – és oldalozva elindulsz előre, lábad az egyik rúdon váltogatva, kezed, olykor könyékig a vízben, a másikon. Elmégy a két rúd végéig – egyiken állsz, másikat előretolod. Ez volt az egyetlen út a raszkolnyikok kunyhóihoz, ahol finom, frissen sült mézes kaláccsal és lépes mézzel vendégelt meg Manyefa anyó.
A remetetelep szétszórtan terült el a lápon túli, vörösfenyő borította magaslatokon. Keletkezésére senki sem emlékezett. Az apók, anyók, akik e kunyhókban éldegéltek, mind itt születtek, s ki se mozdultak a telepről, soha életükben... Fehér ingben, bocskorban jártak. Homlokukba lógó hajukat egyenesre nyírták, fejük búbján kerek, bőrig nyesett tonzúra, illetve „szérű“, ahogy ők nevezték azt a kopasz foltot. Bozontos szakálluk sose látott ollót, körmük kezükön-lábukon fekete, karomszerű, ujjaik fölé görbedő, mivel sohasem vágták a körmüket. Mégpedig azért nem, mivel hitük szerint egy magas hegyen túl rejlik a mennyország, és haláluk után előbb arra fel kell kapaszkodniuk, hogy általjuthassanak – s ahhoz bizony karmok kellenek...(2)
S ezt mind szentül hitték – senki le nem vágta volna közülük a körmét.
A kunyhókban bámulatos tisztaság uralkodott. Mécsessel világítottak. Estente a nők ültek a lócán, fonják a „szöszt“, és zsoltárokat énekelnek. Edényüket maguk eszkábálják fából és agyagból. Kinek-kinek saját tálkája, kanala volt, és ha valami odavetődött más hitű tálkájukból evett vagy csöbrükből ivott, ez az edény tisztátalanná, mételyezetté vált szemükben, és külön tették a többitől.
Három ízben jártam Manyefa anyónál. Fia, Trefilij Szpiridonyevics jó barátja volt az öreg Kitajevnek, a szökött matróznak, aki „nevelőm“ volt, s aki ide hozott ebbe a kunyhóba...
- Gyere, tűnjünk el a „volok“-ban – szokta mondani, és én boldogan követtem.
„Volok“... A régi raszkolnyikok nem ismertek más szót az erdőre. Fának is csak a gerendát vagy deszkát nevezték. Kérded tőlük:
- Messzi van-e Vatlanovo ?
S ők azt felelik:
- Volok da volok – da Vatlanovo.
- Volok da Volok – da Vologda.
Ez annyit jelent, hogy erdőn, mezőn meg a falun is túl, majd megint az erdőn át, azaz „volok“-on át vezet oda az út.
Honnan szedték ezt a szót, honnan nem, az bizonyos, hogy egyike legrégibb keletű szavainknak. A kijevi Oroszország idején így nevezték azt a szárazföldet, mely két víziút közt terült el, és amelyen árut, sőt néhanapján hajókat vontattak át egyik folyótól a másikhoz.
Ám a vologdai kormányzóságban ekkortájt minden fás területet „volok“-nak neveztek. Igazuk is volt. Vegyük példának okáért ezt a remetetelepet, melyet semmiféle járművel meg nem közelítesz, és a nép minden terhet a hátán vonszol vagy kisebb fatörzsekből rótt, afféle talp nélküli szánhoz hasonló alkalmatosságon. Kivágják a fákat, összekötözik a törzsüket, a koronájukra pedig, amely nem merül alá, rárakják a terhet. Íme – a „volok“(3).
- Kerüld a volokot, volk(4) jár a volokban – intették a gyerekeket.
Vologda. Úgy gondolom, e név csakis a volokban gyökerezhet.
Moszkva még sehol sem volt, amikor a krónikák tanúsága szerint, Vologda már állt. Novgorodi kivándorlók alapították. S hogy mért éppen Vologdának keresztelték, én legalábbis így képzelem.
A jelenlegi város helyén még csak aprócska, talán még nevesincs telepecske állott, ahol a novgorodiak éldegéltek. Történt egyszer, hogy egyik telepes nekivágott az úttalan erdőknek, hazalátogatott Novgorodba, és próbálta elmagyarázni, merre van a település.
- Volok da volok, volok da volok...
S a szavak muzsikája akarva-akaratlan megragadt az emberek fülében, és a névtelen kis telep egyszer csak – Vologda lett.
- Volok da volok...
1 – egy százseny 2,13 méter
2 – A mennyország keresésének legendája a 12. századból
3 – A volok szó a volocs igéből származik, jelentése: húzni, vonszolni, vontatni.
4 – Szójáték a volok és volk szavakkal. Jelentése: kerüld az erdőt, farkas jár az erdőben.
Grigássy Éva fordítása
V.A. Giljarovszkij: Moszkvai alvilág, Madách, 1989
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése