Csak az álmok repülnek a bolygókig. Az álmodozók megmaradnak az aipiföldeken, és tovább gyomlálnak. Új-Jerikó is megmarad jóllakott falunak, mert itt áll a vidék legillatosabb ipari vállalata: a Bumm-féle mézeskalácsgyár.
Ez a gyár példája annak, hogy érvényesülhet az európai Dél-Amerikában: gyártson valamit a kontinens belsejében.
A született brazil, aki portugálok leszármazottja - a legszegényebb európai nép legnyomorúságosabb parasztfiainak unokája -, semmit se tud, semmihez sem ért. Életét semmittevéssel tölti kunyhójában vagy egy állami hivatalban. A négerek (ez nem a bőr színétől függ, hanem attól a ténytől, hogy a portugálok semmire se tanították őket) ötszáz szavas szókincsükkel hiába igyekeznének akármit is megtanulni. Aki lisztből és mézből egy olyan újszerű dolgot állít elő, mint egy mézeskalács szív, s ezt ott teszi, ahol a méz és a munkaerő olcsó, azaz az Interiorban, és ott adja el, ahol pénz is akad, azaz a városban, az gondoskodott gyerekeiről, unokáiról. Bummék tizenhat tagú rokonsága, a környék kapáláshoz túl fiatal kislányai és kapálásból kivénült aggjai sütnek, cukroznak, csomagolnak, a teherautók viszik a mézeskalácsot, és hozzák a lisztet. Fát az erdő ad, majdnem ajándékba adja. A régi, Oroszországból hozott mézeskalácsrecept, a világ legbiztosabb értékpapírja, bekeretezve függ a falon.
A mézeskalács édes létalap. A jó embereknek - akik önmaguk számára "Isten saját gyermekei", a többiek számára "az oroszok" - a gyár erős várat jelent. Meghozza azt a készpénzt, amelyet nem lehet se vetni, se kapálni.
És ha a tudományok terén nem is vitték messze, mégis sok mindent ismernek. Ismerik határaikat. Tudják: a városban magasak a házak, és a kövezet kemény. Aki ott elesik, megüti magát. Ott semmi sem terem. Onnan semmi jó sem jön. Ott mindenki csak nyomorult szolga. Csak az él biztosan, aki a saját földjén él. Az embernek kerítésre van szüksége.
Amikor az ősök kelet felé, Oroszország felé vonultak, ott volt a világ pereme. Ott volt az az ország, ahol az ember annyi földet szerezhetett, amennyit képes volt megművelni. Amikor ott szűk lett a világ, Brazíliába jöttek. Itt hosszú ideig biztosan éltek a maguk módja szerint. Ha az ember "Isten saját gyermekei" templomában hátulról nézi az asszonyokat, észrevenni, hogy még Donna Irmától is messze került: a lányok haja sima, az asszonyok kontyot viselnek. A hajhullámok tengere megtört a mézeskalácsgáton.
Most itt is fenyeget a város. Ha az ember Hosentrogára várva a disznóknak egy fél vödör édes krumpliba gyúrt homokot ad, hogy nehezebbek legyenek, beidézik a törvényszékre, és oda kell utazni. Felnő a család tíz-tizenöt gyermeke, az ötven hold már nem elég, és meg kell akadályozni, hogy a fiatalok a városba költözzenek - a fiúkat, mert a katonaságnál megismerték a fővárost és a farsangot, a lányokat, mert a városban szolgáltak, amíg jött egy fiatalember... Az "oroszok" nem tartoznak azokhoz, akiket valami a világ peremére vetett. Azokhoz tartoznak; akiket valami oda vonz.
Honnan tudták a wolhyniaiak, hogy az Itajai folyó mentén jó aipi terem? Honnan tudják az új-jerikóiak, akik csak a világ mezítláb elérhető részét ismerik, hogy az uruguayi határon végtelen síkság terül - mint Oroszországban -, és hogy ott megterem a búza? A liszteszsákok hozták volna a hírt a gyárba? Vagy van egy ösztön, amely úgy elvezet a búzamezőkre, mint ahogy a szélhámosokat Új-Jerikóba hozza?
Azok, akik nem mernének a városban egy utca után kérdezősködni, egy szép nap elindulnak, és ezer kilométerrel odébb szántják a földet - a földet, amelyet ismernek. Van egyfajta bölcsesség, amely nem tudományon alapszik.
A brazil közgazdászok azt hitték, hogy az ország megélhet szomszédai reggelijéből még akkor is, ha csak a fekete folyadékot szolgáltatja hozzá. "Minek valami ehetőt vetni, ültetni, ha egy zsák kávéért egy kocsirakomány gabonát kapunk?" Erre a kérdésre az éhség és az infláció felelnek.
Brazíliának csak azok a részei esznek, amelyek kitermelik a mindennapi kenyeret. A "világ vége" az állam ellen véd, a búzatábla az éhség ellen. "Egy hektár búza négy embernek ad egy évre kenyeret és kalácsot." Ezt nem az iskola tanítja, de jó tudni.
Argentína, Uruguay határán felmérhetetlen legelők vannak. A bennszülött nagybirtokos olcsón bérbe adja őket. Az ember vesz egy traktort lefizetésre, vetőmagot a kormánytól, és nekilát. Aki megtanult búzát vetni, kitanulja a traktor vezetését is. Az első aratással már le is van fizetve. A másodikat a csempészek hozzák (mert végül mindenki a saját foglalkozásánál köt ki) darabokban a határon keresztül. A harmadik évben az ember már saját földjét szántja, és hívja rokonait: "Itt jó lakni. Kenyér is van, hely is." Nem aranyláz, nem kávéláz az, ami az embert a búzamezőkre hívja - a búzamezőkre, ahol csak a pipacs és a búzavirág hiányoznak. A teherautóra felfér a bútor, a gyerekek, a Biblia, idővel csak odaér az ember. Ott is lesz egy templom, ott is lesz egy patak, amelyben az ember megkereszteli azt, akit az Úr "saját gyermekei" társaságába hív. A messzi távolban még csend van, tér és biztonság.
Még nem mentek el sokan, de a kísértés erős. Lehet, hogy az Oroszok-völgye csak a nevét fogja megtartani és az "olaszok" szállnak le a serra feletti fennsíkról. Csodálkoznak a faházak nehéz deszkáin - mert úgy méretezték őket, hogy szibériai teleket is kibírnának -, a körtefákon, az elhagyott föld olcsó árán, és puliszka kerül a tűzhelyre, az aipi és barna mártás helyébe.
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dona Emma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dona Emma. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. november 6., vasárnap
2011. november 1., kedd
Lénard Sándor a caboclókról és az oktatásról
Lao-ce már régen feljegyezte: "A bölcs semmittevéssel foglalkozik." A portugál eszményképének összefoglalása: "Árnyék, friss víz, kényelmes cipő" - "sombra, agua fresca, sapatos folgados", az olaszé a "dolce far niente". De az édes semmittevést még senki sem közelítette meg annyira, mint ezen ország boldog fiai. Itt nincs tél, hogy hangyák és tücskök felett ítélkezzék. A caboclo az ország belterületének lakója, indiók és spanyol kapucinusok, négerek és portugál smaragdvadászok utóda kunyhóban él. Bútora nincs. A legkisebb gyerek hálóban hál, a többiek gyékényen, a puszta földön. A kunyhó körül van négy-öt tucat kávécserje. A kávé sohasem hiányzik, elég felszedni a cserje gyümölcsét, megszárítani, kihámozni, megpörkölni, megőrölni a magokat. Ott terem a cukornád is. Ennek a nedve befőzve a világ legjobb kávéédesítője: sűrű, sötét, édes és tápláló. Úgyszólván mindenhol megterem az édes krumpli, a batata doce... elég két-három indát a földbe dugni, magától szalad tovább. A hatalmas gumók olyan felületesen nőnek, hogy ki sem kell ásni őket. Elég lehajolni értük. Nem nagy munka kétszer egy évben egy fél zsák kukoricát, egy bödön babot elvetni, és várni, amíg beérnek. A banáncserje, a dinnyefa (papaya), gazon, bozóton túlnő, és egész évben adja gyümölcsét. A narancsot az veti, aki jó helyre köpi a magját, a málnát a kismadarak, ha máshol felcsíptek egy szemet. A csirkék maguktól szaporodnak, és elég bogarat, kukacot találnak ahhoz, hogy a tojás ne hiányozzék. A kismalacok is ismerik a járást a bozótban, a matóban, ahol akad nekik való gyökér, gumó... a méhek szorgalmasan gyűjtik a mézet, tavasszal orchidea- és liliomillatút... minek akkor - nem ironikusan kérdem, hanem nagyon őszintén -, minek a betű, az óra, a jövőbe tekintő gond, amely felnyomja a vérnyomást, és elzárja a koszorúereket. Ha a szerencsétlen európai nem akar bútor, ruha és könyvek nélkül élni, az az ő baja.
Ki merné azt állítani, hogy Diogenész bolond volt? Az ő példáját ma csak a caboclo követi, aki a vízparton ülve nézi a patakot, és a munkát addigra halasztja, amíg a víz majd hegynek fel folyik. És ha Rockefeller - korunk Nagy Sándora - maga jönne, és újra azt kérdezné: "Mit kívánsz magadnak?" - a bölcs ma is csak annyit mondana, hogy: "Menj csak egy kissé arrébb a napból" - vagy mert szubtropikus vidéken élünk: "Jer közelebb, vessél rám egy kis árnyékot." Ez a bölcselet nem életellenes, sőt, a portugál annyira szereti az életet, hogy azt vallja: "Ha a halál örök nyugalom, inkább fáradtan élek." A küszöbön pihenő ember mindezzel tisztában van. "Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak" - idézi, és a zsebeit tapogatja, van-e még benne kukoricalevél.
Bölcs Aldomiro nemcsak élni tanít. Léte, tettei sokat mondanak az állam szervezetéről is. Hogy egy mozdulatlan analfabéta fizetést kap az államtól, az akárhol előfordulhat. De itt e ténynek történelmi alapja van. Az ország a múlt század végéig úgy volt megszervezve, hogy a rabszolgák dolgoztak, az urak pedig a közgazdaságban a fogyasztók szerepét töltötték be. Mindenki meg volt győződve arról - a rabszolgák is -, hogy kétfajta ember él a földön: az egyiké a munka, a másiké a munka gyümölcse. Aztán felszabadították a rabszolgákat, s egy negyedszázadra rá megindultak a világháborúknak címzett európai polgárháborúk.
Aki menekülhetett, az Újvilágba menekült, s mivel Észak-Amerika elzárta kapuit, Dél-Amerikába. Erre aztán a braziloknak ismét eszükbe jutott a kétfajta ember nagy lehetősége, és úgy rendezték be az életet, hogy övék lett a közügyek intézése, s amíg a bevándorló, aki úgyis automatikusan tovább robotolt, adót fizetett, íveket pecsételtetett, igazolványokat szerzett, vizsgákat ismételt, kérvényeket írt, addig ők a Lao-ce-féle filozófia helyi válfaját művelték. Az ország polgáraitól nem követel se tapsot, se meghunyászkodást. Pénzt kér. S a pénzért semmi olyat nem vesz, ami valakinek ártana, legfeljebb egy ósdi repülőgépanyahajót, melyre a gyors gépek már nem tudnak leszállni, lökhajtásos bombázókat, melyek számára nincs alkalmas repülőtér, székesegyházat épít egy kopár fennsíkon, hogy körülötte főváros támadjon, de a bevett s tömegesen nyomtatott pénz legnagyobb része (ezért néztük Aldomirót olyan hosszan és tiszteletteljesen) azokra a tevékenységekre megy el, melyeket Donna Irmában példamutatóan az iskolaszolga űz.
(….)
Az ország első iskoláit a jezsuiták alapították. Az erdő, vagy talán helyesebben: a kőkorszak embereivel mindenekelőtt a niceai zsinat határozatait akarták közölni. Az indiók érdeklődése meglepően csekély volt, ezért egy kérdés föltevésére biztatták őket: "Ki teremtette a világot?" A kérdés magában hordja a választ, s a választ még a vadember is megadhatta: a teremtője. Minden további kérdés már gondosan ki volt dolgozva, és a válasz már ellentmondást nem tűrő biztonsággal volt felírva. A katekizmus szent rendszere: az egész tananyagot olyan kérdésekre osztani, melyeket soha, semmilyen tanuló fel nem tett volna, és hozzáírni a válaszokat, melyekre semmilyen tanító nem jött volna rá magától, máig is változatlanul megmaradt.
Megmaradt már azért is, mert a Nevelésügyi Minisztérium (egy nyáron hűtött, gyönyörű riói felhőkarcoló) urai mélyen meg vannak győződve arról, hogy a belterület tanítóinak tudománya nem ér fel bátorságukkal, ezért a kérdéseket s feleleteket (sajtóhiba nélkül) készen kell kezükbe adni. Továbbá tudják, hogy csak igen kevés gyerek jut túl a második-harmadik osztályon. Amit tehát az állampolgárnak az alkotmányról, a törvényhozásról, az igazságszolgáltatásról tudnia kellene, a tantervben a kis egyszeregy mellé kerül. Egy kis történelmet is illik tanítani, mielőtt kapa (vagy kukoricaszivar) kerül a toll helyébe. E követelmények eredménye a mai elemi iskola.
Egy tanárnővel (a tanítónak itt tanári címe van) folytatott beszélgetés világosított fel arról, mit gondol, mit tanít a világtörténelemről:
"Kezdetben teremtette Isten és Krisztus a világot. Hogy hol, az kérdéses, de semmi esetre sem Brazíliában, mert akkor még nem volt felfedezve. Ezerötszáz évre rá Cabral Alvarez Péter végre felfedezte. Ez alkalommal találkozott Ramalho Jánossal, egy portugál hajóssal, aki már régebben itt élt, egy törzsfőnök lányát vette el, és az övé volt a Guainazesok királyságának a fele. Ez volt az oka, hogy a portugálok csakhamar jól érezték magukat az országban. Az indiókra vadásztak, smaragdot kerestek. Aranyat is találtak. Csak a braziloknak nem volt jó dolguk; mert a portugálok mindent elcipeltek. 1790 körül egy csoport hősies brazil összeesküdött, hogy lerázzák a jármot. Egy zászlós, aki szabad óráiban fogat is húzott, s ezért Tiradentesnek hívták, volt a vezérük. Népünnepély keretében felakasztották és felnégyelték, ennélfogva április 21-én nincs iskola. Aztán egy Napóleon nevű tábornok megtámadta Portugáliát, mire a király s udvara átjöttek Rio de Janeiróba. Ott vették csak észre, milyen szép ez az ország. Később Brazília önálló lett, az uralkodó hercegből pedig Első Péter brazil császár. A fia volt Második Péter. Mind a kettő képe ott van ma is a pénzjegyeken, mert ez volt Amerika első és utolsó császársága. Később elzavarták a császárokat és kényurakat, felszabadították a rabszolgákat, s végül Brazília megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. A legjobb labdarúgó Pelé. Az elnök Kubicsek Juscelino."
(…..)
…Dél-Amerikában minden gúlát a hegyénél fogva kezdenek építeni. Ha máshol várost alapítanak, vasúton és utakon kezdik. Aztán jön a vízvezeték, a villany, a csatornák... Aztán házak, kórház, középületek... végül talán székesegyházra is gondolnak. Az új főváros, Brasilia építése a székesegyház vázával kezdődött, s egyelőre még nincs vasút, autón is nehéz odajutni. Máshol kerékpárt gyártanak, aztán motorbiciklit, mozdonyokat... egy szép nap talán atomreaktort. Itt már van atomreaktor, de nincs bicikligyár. Így már megvan a Halhatatlanok Akadémiája, mind a negyven úriembernek van arannyal hímzett, zöld frakkja és díszkardja, de az elemi iskolával bajok vannak, mert nincs tanító. Nincs elég tanító, mert nincs tanítóképző, s nem lehet tanítóképzőt alapítani, ha nincs tanár. És nem is lesz, mert az adó nem erre való. (Lásd elébb.) Minden világos és logikus.
A gyerekeket, akik több óra hosszat róják az erdő ösvényeit, a gazzal benőtt utakat, hogy az iskolába jussanak, a dolgok háttere nem érdekli. Nézik a fekete táblát, játszanak a krétával, fújják a himnuszt, melynek ritka szavait a tanító sem érti, játszanak, beteg tehenekről, születésről és halálról beszélgetnek, mint a felnőttek, megtanulják, hogy a szomszédokon kívül is van ember a világon. Több a szünidő, mint a tanítás; az evangélikus, a katolikus, az állami ünnepeken, a járás védszentje napján (Szent Hubertus, a vadászok védszentje foglalkozik a völgy sajátos problémáival), az igazgató születésnapján, és ha sokat esik, úgy sincs iskola. A második-harmadik év végén a legtöbb szülő rájön, hogy nem érdemes több időt szentelni a tudományra: kapálni, takarmányt szállítani fontosabb. A tanító maga sem volt képes megélni tudományából, fölkopna az álla, ha a bizonyítványkiosztás előtt nem kapna egypár kismalacot, kacsát, miegymást, ha nem kapna Amerikából valami fehér port, amelyhez csak vizet kell önteni; és már borjút lehet nevelni vele... Aki kijut a nagyvilágba, félnapi járóföldre innen, majd ott megtanulja a nagyvilág útjait!
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
Ki merné azt állítani, hogy Diogenész bolond volt? Az ő példáját ma csak a caboclo követi, aki a vízparton ülve nézi a patakot, és a munkát addigra halasztja, amíg a víz majd hegynek fel folyik. És ha Rockefeller - korunk Nagy Sándora - maga jönne, és újra azt kérdezné: "Mit kívánsz magadnak?" - a bölcs ma is csak annyit mondana, hogy: "Menj csak egy kissé arrébb a napból" - vagy mert szubtropikus vidéken élünk: "Jer közelebb, vessél rám egy kis árnyékot." Ez a bölcselet nem életellenes, sőt, a portugál annyira szereti az életet, hogy azt vallja: "Ha a halál örök nyugalom, inkább fáradtan élek." A küszöbön pihenő ember mindezzel tisztában van. "Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak" - idézi, és a zsebeit tapogatja, van-e még benne kukoricalevél.
Bölcs Aldomiro nemcsak élni tanít. Léte, tettei sokat mondanak az állam szervezetéről is. Hogy egy mozdulatlan analfabéta fizetést kap az államtól, az akárhol előfordulhat. De itt e ténynek történelmi alapja van. Az ország a múlt század végéig úgy volt megszervezve, hogy a rabszolgák dolgoztak, az urak pedig a közgazdaságban a fogyasztók szerepét töltötték be. Mindenki meg volt győződve arról - a rabszolgák is -, hogy kétfajta ember él a földön: az egyiké a munka, a másiké a munka gyümölcse. Aztán felszabadították a rabszolgákat, s egy negyedszázadra rá megindultak a világháborúknak címzett európai polgárháborúk.
Aki menekülhetett, az Újvilágba menekült, s mivel Észak-Amerika elzárta kapuit, Dél-Amerikába. Erre aztán a braziloknak ismét eszükbe jutott a kétfajta ember nagy lehetősége, és úgy rendezték be az életet, hogy övék lett a közügyek intézése, s amíg a bevándorló, aki úgyis automatikusan tovább robotolt, adót fizetett, íveket pecsételtetett, igazolványokat szerzett, vizsgákat ismételt, kérvényeket írt, addig ők a Lao-ce-féle filozófia helyi válfaját művelték. Az ország polgáraitól nem követel se tapsot, se meghunyászkodást. Pénzt kér. S a pénzért semmi olyat nem vesz, ami valakinek ártana, legfeljebb egy ósdi repülőgépanyahajót, melyre a gyors gépek már nem tudnak leszállni, lökhajtásos bombázókat, melyek számára nincs alkalmas repülőtér, székesegyházat épít egy kopár fennsíkon, hogy körülötte főváros támadjon, de a bevett s tömegesen nyomtatott pénz legnagyobb része (ezért néztük Aldomirót olyan hosszan és tiszteletteljesen) azokra a tevékenységekre megy el, melyeket Donna Irmában példamutatóan az iskolaszolga űz.
(….)
Az ország első iskoláit a jezsuiták alapították. Az erdő, vagy talán helyesebben: a kőkorszak embereivel mindenekelőtt a niceai zsinat határozatait akarták közölni. Az indiók érdeklődése meglepően csekély volt, ezért egy kérdés föltevésére biztatták őket: "Ki teremtette a világot?" A kérdés magában hordja a választ, s a választ még a vadember is megadhatta: a teremtője. Minden további kérdés már gondosan ki volt dolgozva, és a válasz már ellentmondást nem tűrő biztonsággal volt felírva. A katekizmus szent rendszere: az egész tananyagot olyan kérdésekre osztani, melyeket soha, semmilyen tanuló fel nem tett volna, és hozzáírni a válaszokat, melyekre semmilyen tanító nem jött volna rá magától, máig is változatlanul megmaradt.
Megmaradt már azért is, mert a Nevelésügyi Minisztérium (egy nyáron hűtött, gyönyörű riói felhőkarcoló) urai mélyen meg vannak győződve arról, hogy a belterület tanítóinak tudománya nem ér fel bátorságukkal, ezért a kérdéseket s feleleteket (sajtóhiba nélkül) készen kell kezükbe adni. Továbbá tudják, hogy csak igen kevés gyerek jut túl a második-harmadik osztályon. Amit tehát az állampolgárnak az alkotmányról, a törvényhozásról, az igazságszolgáltatásról tudnia kellene, a tantervben a kis egyszeregy mellé kerül. Egy kis történelmet is illik tanítani, mielőtt kapa (vagy kukoricaszivar) kerül a toll helyébe. E követelmények eredménye a mai elemi iskola.
Egy tanárnővel (a tanítónak itt tanári címe van) folytatott beszélgetés világosított fel arról, mit gondol, mit tanít a világtörténelemről:
"Kezdetben teremtette Isten és Krisztus a világot. Hogy hol, az kérdéses, de semmi esetre sem Brazíliában, mert akkor még nem volt felfedezve. Ezerötszáz évre rá Cabral Alvarez Péter végre felfedezte. Ez alkalommal találkozott Ramalho Jánossal, egy portugál hajóssal, aki már régebben itt élt, egy törzsfőnök lányát vette el, és az övé volt a Guainazesok királyságának a fele. Ez volt az oka, hogy a portugálok csakhamar jól érezték magukat az országban. Az indiókra vadásztak, smaragdot kerestek. Aranyat is találtak. Csak a braziloknak nem volt jó dolguk; mert a portugálok mindent elcipeltek. 1790 körül egy csoport hősies brazil összeesküdött, hogy lerázzák a jármot. Egy zászlós, aki szabad óráiban fogat is húzott, s ezért Tiradentesnek hívták, volt a vezérük. Népünnepély keretében felakasztották és felnégyelték, ennélfogva április 21-én nincs iskola. Aztán egy Napóleon nevű tábornok megtámadta Portugáliát, mire a király s udvara átjöttek Rio de Janeiróba. Ott vették csak észre, milyen szép ez az ország. Később Brazília önálló lett, az uralkodó hercegből pedig Első Péter brazil császár. A fia volt Második Péter. Mind a kettő képe ott van ma is a pénzjegyeken, mert ez volt Amerika első és utolsó császársága. Később elzavarták a császárokat és kényurakat, felszabadították a rabszolgákat, s végül Brazília megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. A legjobb labdarúgó Pelé. Az elnök Kubicsek Juscelino."
(…..)
…Dél-Amerikában minden gúlát a hegyénél fogva kezdenek építeni. Ha máshol várost alapítanak, vasúton és utakon kezdik. Aztán jön a vízvezeték, a villany, a csatornák... Aztán házak, kórház, középületek... végül talán székesegyházra is gondolnak. Az új főváros, Brasilia építése a székesegyház vázával kezdődött, s egyelőre még nincs vasút, autón is nehéz odajutni. Máshol kerékpárt gyártanak, aztán motorbiciklit, mozdonyokat... egy szép nap talán atomreaktort. Itt már van atomreaktor, de nincs bicikligyár. Így már megvan a Halhatatlanok Akadémiája, mind a negyven úriembernek van arannyal hímzett, zöld frakkja és díszkardja, de az elemi iskolával bajok vannak, mert nincs tanító. Nincs elég tanító, mert nincs tanítóképző, s nem lehet tanítóképzőt alapítani, ha nincs tanár. És nem is lesz, mert az adó nem erre való. (Lásd elébb.) Minden világos és logikus.
A gyerekeket, akik több óra hosszat róják az erdő ösvényeit, a gazzal benőtt utakat, hogy az iskolába jussanak, a dolgok háttere nem érdekli. Nézik a fekete táblát, játszanak a krétával, fújják a himnuszt, melynek ritka szavait a tanító sem érti, játszanak, beteg tehenekről, születésről és halálról beszélgetnek, mint a felnőttek, megtanulják, hogy a szomszédokon kívül is van ember a világon. Több a szünidő, mint a tanítás; az evangélikus, a katolikus, az állami ünnepeken, a járás védszentje napján (Szent Hubertus, a vadászok védszentje foglalkozik a völgy sajátos problémáival), az igazgató születésnapján, és ha sokat esik, úgy sincs iskola. A második-harmadik év végén a legtöbb szülő rájön, hogy nem érdemes több időt szentelni a tudományra: kapálni, takarmányt szállítani fontosabb. A tanító maga sem volt képes megélni tudományából, fölkopna az álla, ha a bizonyítványkiosztás előtt nem kapna egypár kismalacot, kacsát, miegymást, ha nem kapna Amerikából valami fehér port, amelyhez csak vizet kell önteni; és már borjút lehet nevelni vele... Aki kijut a nagyvilágba, félnapi járóföldre innen, majd ott megtanulja a nagyvilág útjait!
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
2011. október 29., szombat
Lénard Sándor a „világ végéről”
Vannak nagy és fényes városnegyedek. Róma fénye kiterjed az egész földre... de hogy hol keresse az ember Donna Irmát, azt innen harminckilométernyire már legfeljebb csak a postás tudja. Talán jobb volna így kezdeni:
Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. "Brazília? A világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?" A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki São Paulót említi. "Vidék - mondja lenézően. - Interior." Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Füvészkert, a Jachtklub, ez a csodák városa. De São Paulo? A világ végén van! A São Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. "São Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz, német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni. Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!" De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak... s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! "Ez itt, ez élet - mondja a sváb képű blumenaui polgár -, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban! Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán annyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Itajai folyó mentén... az már a világ végére jut!"
Aki nem sajnálja a fáradságot; és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el -, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de a kellős közepén vélnek lakni. "Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető; szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben - ott már a világ végén van az ember."
Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. "Miért ne? - kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna Irma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk Új-Jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!"
Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. "Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájós port, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyugatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember."
Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek; még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa.
Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: "Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?" Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. "Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagaljon csak egy-két órát tovább!" Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak.
A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40×40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. "Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!"
Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon; a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy "minden javát magánál hordja".
….
Királyságom határait legpontosabban növények jelzik. Lenn a tengerparton a banánok integetnek széles leveleikkel, óriási szívalakú virágaikkal, s megteremne a kávécserje is, ha a svábok szokásai nem írnák elő, hogy a kávét Brazíliából kell vásárolni, és mindenféle mással keverni. A banán még elkíséri az Itajai folyót, de Tenente Gregorio előtt megunja a vándorlást, megáll. Ott minden, ami világoszöld, már dohánylevél. Aztán egyszerre sötét méregzöldbe fordult a Teremtő ecsetje: ez már aipi. Ott, ahol a szűk, kacskaringós út mentén megáll a cukornád is, ott, ahol a hegy sötét palabelét mutatja, hiába kínálva táblákat az írni-olvasni nem tudóknak, ott, ahol egyszerre hűvösebb lesz a levegő, s a szél a körtefák virágainak illatát hozza - ott vonnám a határt.
Csodálattal gondolok a telepesekre, akik addig forgatták a földgömböt, amíg megtalálták azt a helyet, ahol az idegen ország nem egészen idegen. Tudták, hogy az ember boldogsága a felhőktől s szelektől függ. Hallottam, hogy a tiroliak, akik az első világháború után jöttek, és innen hatnapi járóföldre hasonló hegyeket találtak, eleinte nagyon haragudtak, hogy a trópusok híres gyümölcsei nem teremtek meg arrafelé. Szemére is hányták a miniszternek, aki odavezette őket: "Ha legalább banánunk volna..." De az öregúr csak simogatta legendás hírű, fehér szakállát, és csak annyit mondott: "A tiroli nem terem meg, ahol a banán terem... A tiroli ott terem, ahol alma terem..." És neki volt igaza.
….
Csalogatnak a mellékutak, az erdőbe tűnő, orchidea-irányba vezető ösvények, de Donna Irmába igyekszünk. Ez az út a határt őrző négertől az első fehér emberig vezet, akit Braunnak hívnak. Braun úr már biztosította önmaga számára a halhatatlanságot. Mint Everest nevét a hegy, Beringét a tengerszoros, úgy fogja az ő nevét őrizni ez a völgy- és erdőrész: "Braunnál." A halhatatlanság biztosítéka egyelőre a helységnevekben rejlik. Brazíliának egy kis zöld része majd örök időkre megőrzi a Braun-nemzetség emlékét.
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm
Megjegyzés: „Donna Irma” Dona Emma Santa Catarina állambeli kisvárost, „Tenente Gregorio” pedig Presidente Getúliót takarja a szövegben.
Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. "Brazília? A világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?" A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki São Paulót említi. "Vidék - mondja lenézően. - Interior." Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Füvészkert, a Jachtklub, ez a csodák városa. De São Paulo? A világ végén van! A São Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. "São Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz, német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni. Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!" De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak... s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! "Ez itt, ez élet - mondja a sváb képű blumenaui polgár -, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban! Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán annyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Itajai folyó mentén... az már a világ végére jut!"
Aki nem sajnálja a fáradságot; és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el -, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de a kellős közepén vélnek lakni. "Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető; szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben - ott már a világ végén van az ember."
Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. "Miért ne? - kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna Irma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk Új-Jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!"
Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. "Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájós port, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyugatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember."
Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek; még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa.
Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: "Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?" Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. "Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagaljon csak egy-két órát tovább!" Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak.
A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40×40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. "Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!"
Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon; a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy "minden javát magánál hordja".
….
Királyságom határait legpontosabban növények jelzik. Lenn a tengerparton a banánok integetnek széles leveleikkel, óriási szívalakú virágaikkal, s megteremne a kávécserje is, ha a svábok szokásai nem írnák elő, hogy a kávét Brazíliából kell vásárolni, és mindenféle mással keverni. A banán még elkíséri az Itajai folyót, de Tenente Gregorio előtt megunja a vándorlást, megáll. Ott minden, ami világoszöld, már dohánylevél. Aztán egyszerre sötét méregzöldbe fordult a Teremtő ecsetje: ez már aipi. Ott, ahol a szűk, kacskaringós út mentén megáll a cukornád is, ott, ahol a hegy sötét palabelét mutatja, hiába kínálva táblákat az írni-olvasni nem tudóknak, ott, ahol egyszerre hűvösebb lesz a levegő, s a szél a körtefák virágainak illatát hozza - ott vonnám a határt.
Csodálattal gondolok a telepesekre, akik addig forgatták a földgömböt, amíg megtalálták azt a helyet, ahol az idegen ország nem egészen idegen. Tudták, hogy az ember boldogsága a felhőktől s szelektől függ. Hallottam, hogy a tiroliak, akik az első világháború után jöttek, és innen hatnapi járóföldre hasonló hegyeket találtak, eleinte nagyon haragudtak, hogy a trópusok híres gyümölcsei nem teremtek meg arrafelé. Szemére is hányták a miniszternek, aki odavezette őket: "Ha legalább banánunk volna..." De az öregúr csak simogatta legendás hírű, fehér szakállát, és csak annyit mondott: "A tiroli nem terem meg, ahol a banán terem... A tiroli ott terem, ahol alma terem..." És neki volt igaza.
….
Csalogatnak a mellékutak, az erdőbe tűnő, orchidea-irányba vezető ösvények, de Donna Irmába igyekszünk. Ez az út a határt őrző négertől az első fehér emberig vezet, akit Braunnak hívnak. Braun úr már biztosította önmaga számára a halhatatlanságot. Mint Everest nevét a hegy, Beringét a tengerszoros, úgy fogja az ő nevét őrizni ez a völgy- és erdőrész: "Braunnál." A halhatatlanság biztosítéka egyelőre a helységnevekben rejlik. Brazíliának egy kis zöld része majd örök időkre megőrzi a Braun-nemzetség emlékét.
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm
Megjegyzés: „Donna Irma” Dona Emma Santa Catarina állambeli kisvárost, „Tenente Gregorio” pedig Presidente Getúliót takarja a szövegben.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)