Lao-ce már régen feljegyezte: "A bölcs semmittevéssel foglalkozik." A portugál eszményképének összefoglalása: "Árnyék, friss víz, kényelmes cipő" - "sombra, agua fresca, sapatos folgados", az olaszé a "dolce far niente". De az édes semmittevést még senki sem közelítette meg annyira, mint ezen ország boldog fiai. Itt nincs tél, hogy hangyák és tücskök felett ítélkezzék. A caboclo az ország belterületének lakója, indiók és spanyol kapucinusok, négerek és portugál smaragdvadászok utóda kunyhóban él. Bútora nincs. A legkisebb gyerek hálóban hál, a többiek gyékényen, a puszta földön. A kunyhó körül van négy-öt tucat kávécserje. A kávé sohasem hiányzik, elég felszedni a cserje gyümölcsét, megszárítani, kihámozni, megpörkölni, megőrölni a magokat. Ott terem a cukornád is. Ennek a nedve befőzve a világ legjobb kávéédesítője: sűrű, sötét, édes és tápláló. Úgyszólván mindenhol megterem az édes krumpli, a batata doce... elég két-három indát a földbe dugni, magától szalad tovább. A hatalmas gumók olyan felületesen nőnek, hogy ki sem kell ásni őket. Elég lehajolni értük. Nem nagy munka kétszer egy évben egy fél zsák kukoricát, egy bödön babot elvetni, és várni, amíg beérnek. A banáncserje, a dinnyefa (papaya), gazon, bozóton túlnő, és egész évben adja gyümölcsét. A narancsot az veti, aki jó helyre köpi a magját, a málnát a kismadarak, ha máshol felcsíptek egy szemet. A csirkék maguktól szaporodnak, és elég bogarat, kukacot találnak ahhoz, hogy a tojás ne hiányozzék. A kismalacok is ismerik a járást a bozótban, a matóban, ahol akad nekik való gyökér, gumó... a méhek szorgalmasan gyűjtik a mézet, tavasszal orchidea- és liliomillatút... minek akkor - nem ironikusan kérdem, hanem nagyon őszintén -, minek a betű, az óra, a jövőbe tekintő gond, amely felnyomja a vérnyomást, és elzárja a koszorúereket. Ha a szerencsétlen európai nem akar bútor, ruha és könyvek nélkül élni, az az ő baja.
Ki merné azt állítani, hogy Diogenész bolond volt? Az ő példáját ma csak a caboclo követi, aki a vízparton ülve nézi a patakot, és a munkát addigra halasztja, amíg a víz majd hegynek fel folyik. És ha Rockefeller - korunk Nagy Sándora - maga jönne, és újra azt kérdezné: "Mit kívánsz magadnak?" - a bölcs ma is csak annyit mondana, hogy: "Menj csak egy kissé arrébb a napból" - vagy mert szubtropikus vidéken élünk: "Jer közelebb, vessél rám egy kis árnyékot." Ez a bölcselet nem életellenes, sőt, a portugál annyira szereti az életet, hogy azt vallja: "Ha a halál örök nyugalom, inkább fáradtan élek." A küszöbön pihenő ember mindezzel tisztában van. "Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak" - idézi, és a zsebeit tapogatja, van-e még benne kukoricalevél.
Bölcs Aldomiro nemcsak élni tanít. Léte, tettei sokat mondanak az állam szervezetéről is. Hogy egy mozdulatlan analfabéta fizetést kap az államtól, az akárhol előfordulhat. De itt e ténynek történelmi alapja van. Az ország a múlt század végéig úgy volt megszervezve, hogy a rabszolgák dolgoztak, az urak pedig a közgazdaságban a fogyasztók szerepét töltötték be. Mindenki meg volt győződve arról - a rabszolgák is -, hogy kétfajta ember él a földön: az egyiké a munka, a másiké a munka gyümölcse. Aztán felszabadították a rabszolgákat, s egy negyedszázadra rá megindultak a világháborúknak címzett európai polgárháborúk.
Aki menekülhetett, az Újvilágba menekült, s mivel Észak-Amerika elzárta kapuit, Dél-Amerikába. Erre aztán a braziloknak ismét eszükbe jutott a kétfajta ember nagy lehetősége, és úgy rendezték be az életet, hogy övék lett a közügyek intézése, s amíg a bevándorló, aki úgyis automatikusan tovább robotolt, adót fizetett, íveket pecsételtetett, igazolványokat szerzett, vizsgákat ismételt, kérvényeket írt, addig ők a Lao-ce-féle filozófia helyi válfaját művelték. Az ország polgáraitól nem követel se tapsot, se meghunyászkodást. Pénzt kér. S a pénzért semmi olyat nem vesz, ami valakinek ártana, legfeljebb egy ósdi repülőgépanyahajót, melyre a gyors gépek már nem tudnak leszállni, lökhajtásos bombázókat, melyek számára nincs alkalmas repülőtér, székesegyházat épít egy kopár fennsíkon, hogy körülötte főváros támadjon, de a bevett s tömegesen nyomtatott pénz legnagyobb része (ezért néztük Aldomirót olyan hosszan és tiszteletteljesen) azokra a tevékenységekre megy el, melyeket Donna Irmában példamutatóan az iskolaszolga űz.
(….)
Az ország első iskoláit a jezsuiták alapították. Az erdő, vagy talán helyesebben: a kőkorszak embereivel mindenekelőtt a niceai zsinat határozatait akarták közölni. Az indiók érdeklődése meglepően csekély volt, ezért egy kérdés föltevésére biztatták őket: "Ki teremtette a világot?" A kérdés magában hordja a választ, s a választ még a vadember is megadhatta: a teremtője. Minden további kérdés már gondosan ki volt dolgozva, és a válasz már ellentmondást nem tűrő biztonsággal volt felírva. A katekizmus szent rendszere: az egész tananyagot olyan kérdésekre osztani, melyeket soha, semmilyen tanuló fel nem tett volna, és hozzáírni a válaszokat, melyekre semmilyen tanító nem jött volna rá magától, máig is változatlanul megmaradt.
Megmaradt már azért is, mert a Nevelésügyi Minisztérium (egy nyáron hűtött, gyönyörű riói felhőkarcoló) urai mélyen meg vannak győződve arról, hogy a belterület tanítóinak tudománya nem ér fel bátorságukkal, ezért a kérdéseket s feleleteket (sajtóhiba nélkül) készen kell kezükbe adni. Továbbá tudják, hogy csak igen kevés gyerek jut túl a második-harmadik osztályon. Amit tehát az állampolgárnak az alkotmányról, a törvényhozásról, az igazságszolgáltatásról tudnia kellene, a tantervben a kis egyszeregy mellé kerül. Egy kis történelmet is illik tanítani, mielőtt kapa (vagy kukoricaszivar) kerül a toll helyébe. E követelmények eredménye a mai elemi iskola.
Egy tanárnővel (a tanítónak itt tanári címe van) folytatott beszélgetés világosított fel arról, mit gondol, mit tanít a világtörténelemről:
"Kezdetben teremtette Isten és Krisztus a világot. Hogy hol, az kérdéses, de semmi esetre sem Brazíliában, mert akkor még nem volt felfedezve. Ezerötszáz évre rá Cabral Alvarez Péter végre felfedezte. Ez alkalommal találkozott Ramalho Jánossal, egy portugál hajóssal, aki már régebben itt élt, egy törzsfőnök lányát vette el, és az övé volt a Guainazesok királyságának a fele. Ez volt az oka, hogy a portugálok csakhamar jól érezték magukat az országban. Az indiókra vadásztak, smaragdot kerestek. Aranyat is találtak. Csak a braziloknak nem volt jó dolguk; mert a portugálok mindent elcipeltek. 1790 körül egy csoport hősies brazil összeesküdött, hogy lerázzák a jármot. Egy zászlós, aki szabad óráiban fogat is húzott, s ezért Tiradentesnek hívták, volt a vezérük. Népünnepély keretében felakasztották és felnégyelték, ennélfogva április 21-én nincs iskola. Aztán egy Napóleon nevű tábornok megtámadta Portugáliát, mire a király s udvara átjöttek Rio de Janeiróba. Ott vették csak észre, milyen szép ez az ország. Később Brazília önálló lett, az uralkodó hercegből pedig Első Péter brazil császár. A fia volt Második Péter. Mind a kettő képe ott van ma is a pénzjegyeken, mert ez volt Amerika első és utolsó császársága. Később elzavarták a császárokat és kényurakat, felszabadították a rabszolgákat, s végül Brazília megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. A legjobb labdarúgó Pelé. Az elnök Kubicsek Juscelino."
(…..)
…Dél-Amerikában minden gúlát a hegyénél fogva kezdenek építeni. Ha máshol várost alapítanak, vasúton és utakon kezdik. Aztán jön a vízvezeték, a villany, a csatornák... Aztán házak, kórház, középületek... végül talán székesegyházra is gondolnak. Az új főváros, Brasilia építése a székesegyház vázával kezdődött, s egyelőre még nincs vasút, autón is nehéz odajutni. Máshol kerékpárt gyártanak, aztán motorbiciklit, mozdonyokat... egy szép nap talán atomreaktort. Itt már van atomreaktor, de nincs bicikligyár. Így már megvan a Halhatatlanok Akadémiája, mind a negyven úriembernek van arannyal hímzett, zöld frakkja és díszkardja, de az elemi iskolával bajok vannak, mert nincs tanító. Nincs elég tanító, mert nincs tanítóképző, s nem lehet tanítóképzőt alapítani, ha nincs tanár. És nem is lesz, mert az adó nem erre való. (Lásd elébb.) Minden világos és logikus.
A gyerekeket, akik több óra hosszat róják az erdő ösvényeit, a gazzal benőtt utakat, hogy az iskolába jussanak, a dolgok háttere nem érdekli. Nézik a fekete táblát, játszanak a krétával, fújják a himnuszt, melynek ritka szavait a tanító sem érti, játszanak, beteg tehenekről, születésről és halálról beszélgetnek, mint a felnőttek, megtanulják, hogy a szomszédokon kívül is van ember a világon. Több a szünidő, mint a tanítás; az evangélikus, a katolikus, az állami ünnepeken, a járás védszentje napján (Szent Hubertus, a vadászok védszentje foglalkozik a völgy sajátos problémáival), az igazgató születésnapján, és ha sokat esik, úgy sincs iskola. A második-harmadik év végén a legtöbb szülő rájön, hogy nem érdemes több időt szentelni a tudományra: kapálni, takarmányt szállítani fontosabb. A tanító maga sem volt képes megélni tudományából, fölkopna az álla, ha a bizonyítványkiosztás előtt nem kapna egypár kismalacot, kacsát, miegymást, ha nem kapna Amerikából valami fehér port, amelyhez csak vizet kell önteni; és már borjút lehet nevelni vele... Aki kijut a nagyvilágba, félnapi járóföldre innen, majd ott megtanulja a nagyvilág útjait!
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése