Megetettem Charleyt, engedélyeztem neki egy kis körsétát, aztán elindultunk. Jeges köd borította a hegyeket, és ráfagyott a szélvédőüvegre. Nem szoktam reggelizni, de most kellett ennem valamit, különben a legközelebbi benzinkútig egy árva lélekkel sem találkozom. Bekanyarodtam az első kivilágított út menti étterem mellé és leültem a bárpulthoz. A vendégek páfrányként hajoltak kávéscsészéik fölé. Így zajlik le itt egy hétköznapi beszélgetés:
Pincérnő: A szokottat ?
Vendég: Aha ...
Pincérnő: Elég hideg ?
Vendég: Aha ...
(Tíz perc szünet)
Pincérnő: Tölthetek még ?
Vendég: Aha ...
Ez egy bőbeszédű vendég. Vannak olyanok, akik csak röffentenek egyet, mások meg egyáltalán nem válaszolnak. A New England-i hajnali pincérnőnek sivár az élete, de hamar megtanultam, hogy vidám szavakkal hiába akarnám jókedvre deríteni. Csak lesütné a szemét és ennyit válaszolna: „Aha“ vagy „hm ...“ Mégis az volt a benyomásom, hogy kialakult valamiféle kapcsolat közöttünk, csak azt nem tudom megmondani, miben nyilvánult ez meg voltaképpen.
Megtanultam becsülni a reggeli rádióadásokat – onnan tudhattam meg a legtöbbet. Ha egy városnak van néhány ezer lakosa, ott már rádióállomás is működik, mely a régi helyi sajtót helyettesíti. Alkalmi vásárokat propagálnak, hírt adnak a telekárakról, társasági híreket, üzeneteket közvetítenek. A lemezek ugyanazok, mint bárhol az országban. Ha Maine-ben a Teen-Age Angel a listavezető, akkor Montanában ugyanaz a helyzet. Akkor naponta harmincszor-negyvenszer is lehet hallani ezt a számot. De a helyi hírek és beszámolók közé egy-egy idegen hirdetés is be-becsúszik. Minél messzebb jutottam északra, és minél hidegebbre fordult az idő, annál több floridai telket kínáló hirdetést hallhattam, és ahogy a hosszú, kemény tél közeledett, egyre inkább megértettem, miért van varázsereje ennek a szónak: Florida. Útközben láttam, hogy egyre több ember vágyakozik Floridába, és ezrek, meg ezrek már elutaztak. Másokban még csak az akarat volt meg, de hamarosan ők is útra kelnek. A hirdetésekben, azon kívül, hogy az eladó telkek Floridában vannak, nem volt semmi csábító. Néhány a hátrányokra is kitért, de biztosított, hogy: a birtok a dagály szintje felett fekszik. De ez nem volt fontos; már maga a név: Florida, meleget, jólétet, kényelmet ígért. Ennek nem lehetett ellenállni.
Kellemes éghajlat alatt éltem, így ez az egész halálosan untat. Jobb szeretem a változó időjárást, mint az állandó klímát. A mexikói Cuernavacában a lehető legtökéletesebb az éghajlat. Amikor itt éltem, megfigyeltem, hogy onnan az emberek rendszerint Alaszkába mennek. Kíváncsi lennék, mennyi ideig tudja elviselni Floridát egy Aroostook Countyből jött ember. A probléma csak az, hogyha megtakarított pénzét átutalta, és itt befektette, már nehezen tud visszatérni. A kockáját elvetette és nincs második dobása. De arra kíváncsi lennék, hogy egy igazi északkeleti embert – amint éppen nejlon-alumínium nyugágyában fekszik az örökké zöldellő füvön, és a floridai október estén a moszkítókat csapdossa - , vajon nem szúrja-e meg az emlékezés fullánkja. A gyomránál, mélyen a bordák alatt, ott, ahol a legjobban fáj... És ebben a fojtogató, vég nélküli nyárban nem ajánlanám, hogy gondolataiban visszakalandozzon a színorgiára, a fagyos levegő csikorgó tisztaságára, az égő fenyőfa szagára és a konyha simogató melegére. Mit is tud a színekről az, aki örökzöldben él, és mit ér a meleg, ha nincs hideg, amit megédesítsen ?
(1960)
Balassa Klára fordítása
John Steinbeck: Csatangolások Charleyval – Amerika nyomában, Gondolat, 1974
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése