Sokan föltették ezt a kérdést, melyre ki így, ki úgy adott vagy kapott választ.
A portugál hajós vagy bandeirante, aki megízlelte a különös, sehol másutt nem termő gyümölcsöket, elheverészett a függőágyban és szép testű indián lányokat ölelgetett, úgy érezhette: ez a földi Paradicsom! Akinek kiszáradt szájában vacogva verődtek össze fogai a gyilkos mocsárláz révületében, akit halálra mart a kígyó, vagy tanúja lehetett, amikor társát szinte pillanatok alatt szétszaggatták a véres-vörösen habzó vízben a piranhák, a kannibálhalak, úgy érezhette: ez maga a pokol.
Amazónia valóban mintha külön világ lenne, itt felejtett őskori sziget, ember előtti kontinens. Fantasztikus növények és állatok. Különös aromájú gyümölcsök, bódító illatú, káprázatos virágok, melyek talán az Édenkertből maradtak itt; mérgező levelek, bódító hatású bogyók, iszonyú látomásokat keltő gombák, mintha boszorkányok konyháján termettek volna.
Csodálatosan tiszta volt az ég. Nagy kék semmibe, ha úgy tetszik, a végtelenbe repültünk. Széles az ég országútja, még a tenger országútjánál is szélesebb. Itt nincs túlsó part.
- Pompás az idő! – lelkesedtem.
- Ilyenkor, májusban a legszebb – világosított föl Renato. – Éppen elmúlt az esős évszak, véget ért a tél. Azért hívtalak, hogy tarts velem, mert ez a legkellemesebb időszak a repülésre, ilyenkor láthatsz a legtöbbet. Később, nyár derekán, júliusban megérkezik a bruma seca, a száraz köd. Megüli a tájat, s bizony akkor nem könnyű tájékozódni. Néhányszor ilyen ködben kellett leszállnom. Kutya veszedelmes volt. Tudod, milyenek az őserdei repülőterek. Elég szűk irtás a toronymagas dzsungel falában. Jó látási viszonyok között a magamfajta legénynek könnyű leszállnia, de amikor köd van, a semmibe landolsz. Nincs rádió, nincs irányítótorony… Nem irigylésre méltó vállalkozás! Persze a nagy téli esők idején se mulatság. De hát kockázat nélkül olyan egyhangú lenne az élet.
Az ötlött fel bennem, hogy itt a trópuson, ahol nincsen ősz és tavasz, milyen ostoba játék „telet” és „nyarat” emlegetni. Annál is inkább gyerekes, hiszen délebbre, Rio de Janeiróban, São Paulóban és a Baktérítő alatt, az amazonasival ellentétben éppen az esős évszakot nevezték el „nyárnak”, a száraz évszakot pedig „télnek”.
Száraz évszak – esős évszak.
Az európai, akinek génjeiben, sejtéseiben és emlékeiben él a négy évszak, igyekszik önmagával elhitetni, hogy azért itt, a Baktérítő és az Egyenlítő között is van nyár meg tél.
(….)
Itt még a Természet szabja meg a törvényt és a rendet, eszerint történik minden. Az ember talán csak mellékszereplő, legfeljebb a szereplők egyike.
Az indián ugyan az „őserdő ura”, de nem pusztító zsarnoka, mint a „civilizált” – legyen bár caboclo, vagy fehér ember. Az indián nem „hódította meg” a dzsungelt, nem is akarta s képes se volt rá. Benne és vele él, ismeri veszélyeit és szeszélyeit, ismeri saját lehetőségének határát.
Én csak csodálni tudom a dzsungelt, de ismertem embert, aki gyűlölte, mert nem illett, nem fért bele a világképébe, képzeletvilágába. Nem tudta felfogni mibenlétét, nem érezte a varázsát.
Ámultam Renato mellett a repülőgépen, lenyűgözve, szinte megbabonázva. Éreztem, milyen erőtlen és tehetetlen vagyok, hogy szavakba öntsem a látványt, az élményt, az érzést.
Az indiánok időérzéke merőben másféle, mint a fehér emberé. Ebben a tekintetben is meglepő a hasonlóság Észak- és Dél-Amerika indiánjai között. (....)
Az indián mindig a mában él, nincs elképzelése a jövőről. Nem tervez másfajta életet sem a maga, sem utódai számára. Amit gyerekeinek átad, az a tapasztalat és a tanulság. Mindig a maga törzsében-népében gondolkodik. Nem a másikkal való versengés vezérli, hanem az együttműködés. Együtt él a természettel. Világképének középpontjában a mítosz áll, nem keres más magyarázatot az élet és a természet jelenségeire. Nem szkeptikus, hanem misztikus.
Mindent megfigyel, de nem keres újat. Nem lusta, de nem is mohó, sohasem válik a tárgyak rabjává. Szükségleteit az őserdőben viszonylag rövid idő alatt kielégíti. Ugyanakkor képes a legnagyobb fizikai erőpróbára, az éhséget éppúgy szó nélkül viseli, mint a fizikai fájdalmat. Vadászaton páratlan módon tud koncentrálni. A másféle kultúrából csak azt fogadja el, amit baráti kézből kap és ami nem zavarja össze a világképét. A mi technikai civilizációnk, a repülőgép vagy a rádió nem ejti babonás ámulatba.
Félelmetesek az amazonasi viharok.
A kék ég előbb elszürkül, majd koromsötét lesz, csaknem fekete. Alacsonyan úsznak a felhők, mintha súrolnák az őserdő lombkoronáját. Megtelik a levegő elektromossággal, idegeinken, szinte a bőrünkön érezzük a feszültséget.
Olümposzi istenek játéka kezdődik, mind sűrűbb villámlásokkal s olyan égzengéssel, mintha messzehordó ágyúkat sütnének el a fülünk mellett. Szinte remeg a föld, borzolódik a víz háta s mintha a fejünkben, az agyunkban visszhangzana az égzengés.
Órákig eltarthat ez a tűzijáték és a vihar zengő nyitánya, amíg egyszerre felszakad az ég és lezúdul az özönvíz. Szerencsére nem tart negyven napig, mint a Bibliában.
A folyók gyorsan és félelmetesen megduzzadnak, szétfeszítik medrüket, a víz zavaros lesz, a zuhogókon eszelős dühvel zúdul át, kavarog és örvénylik. Vad szél támad, mintha felnyögne időnkint a vadon, korhadó törzsek roppannak, majd kidőlnek. A mocsarakat, ingoványokat ellepi a kiöntött folyó, a vihar eszelősen tombol, mintha soha nem lenne vége az égiháborúnak.
A természet kiszámíthatatlan dühe támad föl, mintegy ismételve azokat az ősi viharokat, amelyek tébolyító vajúdásában a Föld kialakult. Az arányokban, színekben, pusztulásban és újjászületésben van valami ősi és változatlan.
Aztán egyszerre véget ér az égi háborgás, a felhők szétszakadoznak, a természet megnyugszik, a napsugár megcsillan a nedves leveleken, a folyók visszatérnek medrükbe, s az őserdő felfrissülve várja a következő vihart.
Aki hosszabb ideje él a trópusokon, még ha nem is ott született, alkalmazkodik a klímához. Természetesen az akklimatizálódás nem könnyű és persze embere válogatja. Ismertem olyan európai bevándorlót, aki évtizedek alatt képtelen volt megszokni a trópusi éghajlatot és beilleszkedni a trópusi életformába.
Az Európából érkezőnek elsősorban a szíve, a vérkeringése érzi meg a változást, a nappali forróságot és a viszonylagos éjszakai hűvösséget. (A nyári hónapokban éjszaka is alig csökken a hőség). "Felhígul a vér" - mondják a bennszülöttek. Akinek rossz a szíve, az hamarosan a trópusok áldozata lesz. Brazíliába érkezésem után magam is láttam, hogy szívbeteg útitársaim rövid időn belül meghaltak.
(....)
Emlékszem még azokra a forró, párás nyári napokra, amikor - kivált az első években, de még hosszú évek múlva is - szinte mázsás súlyúnak éreztem minden végtagom,képtelen voltam egy gondolatra koncentrálni, ellenállhatatlanul leragadt a szemem, álmatlan álom kerülgetett, s alig segített a sűrűn fölhajtott feketekávé.
Mennyire alaptalan az európaiak és észak-amerikaiak fölényeskedő és lenéző véleménye a "lusta" brazilokról. Láttam azokat a bevándorlókat, akik abban a hiszemben éltek, hogy Brazília is "Amerika", amerikai tempóban hajszolták magukat s mire elérték volna a céljukat, összeroppantak.
A trópuson mindenekelőtt meg kell tanulni - élni. A paciencia, a "türelem" nem üres kibúvó a cselekvés alól, az amanha, a "holnap" nem elodázása a dolgoknak, hanem egyfajta bölcs tapasztalat, alkalmazkodás az éghajlathoz, a trópusi élet feltételeihez.
Mennyire igaz ez éppen Amazóniában, ahol az idő mértékegysége még a São Pauló-ihoz viszonyítva is más. Nem hiszem, hogy a trópuson élő embernek valaha is eszébe jutott volna az amerikai életformát meghatározó formula, hogy - "az idő pénz".
Hiszen itt, ha komolyan mérlegeljük, még a száraz és az esős évszak sem jelent olyan drasztikus változást, mint a mérsékelt égövön a tél és a nyár, a tavasz és az ősz. Az idő, akár az évszakok, összefolyik, semmi értelme a hajszának, a sietségnek, valójában minden ráér, mindenre van idő. Az őserdő állandóan pusztul és növekszik, épp ezért szinte változatlan. Nincs semmi, ami a mulandóságra úgy figyelmeztetne, mint Európában és Észak-Amerikában a lombhullató ősz.
(Kutasi Kovács Lajos: Zöld pokol - vörös sivatag, Kossuth, 1988)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése