Nemcsak a példás tisztaság, a színek orgiája is megkapó ebben a városban. Általában a vajszín, olívzöld, bordó, fehér és galambszürke homlokzatok jellemzőek, és a különböző pasztellárnyalatok mindig ízléses harmóniában olvadnak össze. Meggyőződésem, hogy kevés nemzetnek van ilyen nagyszerű színérzéke, mint a portugálnak. A legszegényebb portugál paraszt is a színek szerelmese: legalább évente egyszer megfesti mégoly roskatag vityillóját is – és valószínűleg minden alkalommal más festékkel. Az erkélyek és ablakpárkányok rendszerint nem azonos színűek a homlokzattal, inkább kellemes kontrasztot alkotnak vele.
A londoni világbajnokság fekete sztárja, Eusébio mester labdarúgócsapata, a Benfica névadójában, a hasonló nevű lisszaboni peremkerületben így hangzik egy festő-mázoló cég reklámfelirata: „A szín – élet.” És a portugáloknak el lehet hinni, hogy ezt komolyan is gondolják.
Globetrotterok, világjárók könnyed csevegése során gyakran elhangzik az a megállapítás, hogy a fado a spanyol flamenco portugál változata. Ez így több okból egyszerűen nem igaz. Először is a flamenco mindenekelőtt tánc, a fado pedig mindig csak dal. Másodszor is a flamencóban tűz van, a fadóban pedig ehhez képest hűvös, fájdalmas borongás.
(….)
A Machadót – és ez annál jellemzőbb, minél lejjebb megyünk az előkelőségi listán – csaknem kizárólag férfiak töltik meg. A pódiumon is két férfi ül, egyelőre csendesen várakozva. Egyikük ölében mór eredetű, hathúros guitarra, a másikében szabályos spanyol gitár. Az egyik mindig a dallamot, a másik a kíséretet játssza. Aztán még szélesebbre tárul a függöny – a portugálok semmilyen teátrális mozzanatért nem mennek a szomszédba - , és megjelenik maga a fadista. Általában nő, de nem mindig. Egyik kezével mellmagasságban könnyedén fogja fekete kendője végét. A másikkal átkarolja egyik kísérője vállát.
Nem, ez nem az a jól ismert mozdulat, amikor egy koncerten a karmester a zenekar tagjaira mutat, vagy egy forró színházi előadás végén a főszereplő kézen fogva vezeti függöny elé az epizodistákat, hogy mintegy látványosan megossza velük a sikert, amelynek ők is részesei voltak. A fadista álmatag gyengédsége valami ilyesmit mond: Nos, uraim, ezek itt a barátaim, de még ez sem egészen biztos. Biztos mindössze annyi, hogy Önökhöz semmi, de semmi közöm.
Az énekesnek nincs kontaktusa közönségével, és ezt minden lehetséges eszközzel igyekszik is hangsúlyozni. Tapsot például nem vár, és bármilyen nagy is legyen a hallgatóság elragadtatása, az előkelő belvárosi night-clubokat kivéve, nem is kap.
A dalt a gitárosok kezdik, a fadista csak később kapcsolódik be. Nézem a közönséget és érzem, hogy valamin intenzíven csodálkozom, csak éppen nem tudom, hogy min. Aztán felvillan bennem a felismerés: az e rendkívül, szinte groteszkül furcsa számomra, hogy portugál férfiak nagy csoportja ül előttem csendben. Új élmény, ilyet még nem láttam. Még a moziban is állandó a közönség monoton duruzsolása. És itt hallgatnak ! Ha másért nem, már ezért is varázsszer a fado.
És mi még ? Ha egyetlen szóval kellene válaszolnom, ezt választanám: panasz. Mi miatt ? Ahogy valaki szellemesen megfogalmazta, ez a deklamáló dal éppúgy szólhat egy tört ablakról, mint egy tört szívről. Persze általában az utóbbiról szól.
A legtöbb fadónak van kötött szövege, de a fadista nem köteles ragaszkodni hozzá. Rögtönözhet, rövidíthet, hozzátoldhat, tetszése szerint. Íme egy alapszöveg. Idézhetnék többet is, de teljesen felesleges. Egyszerűen azért, mert a többi is ilyen. Ha az én műfordításom, valamint azé, aki számomra portugálról angolra fordította, el is vesz valamit az eredeti szöveg csodálatos költőiségéből, azt hiszem, az is éppen elég, ami megmarad.
Tehát:
Ne beszélj nekem arról az utcáról,
az utcáról, amely
a legkedvesebb volt nekem –
és ma is az.
Igen, inkább ne szólj róla.
Talán másról mesélj: a máról –
és meg se említsd a múltat.
Az olvasó persze azt hiszi, hogy olvasott egy fadót. Szó sincs róla: legfeljebb egy fado-töredéket. Mert e kettőn kívül még van tizenkét szakasz.
Most Amélia Rodrigues Maria egyik legnevesebb utódja. Negyven körüli, még mindig nagyon szép nő. Valaha gyümölcs- és halaskosarakkal a fején mezítláb rótta Lisszabon utcáit. Hogy tanult-e zenét ? Ó, nem. De mindig nagyon szeretett énekelni… Megszokta azt a kérdést, hogy mi a különbség a flamenco és a fado között. Úgy érzem, minden tartalom nélkül, rutinból válaszolja, ki tudja hányadszor: a spanyolok lázadnak a sors ellen, a portugálok a beletörődés fájdalmas szépségét zengik.
Biztos vagyok benne, hogy ez így nem igaz, de a hivatalos Portugália bizonyára szívesen hallja ezt a magyarázatot.
Az tény, hogy a fadóban sok van a portugál jellem lágyságából, lírára hajlamos érzékenységéből. Imádják a szavakat – ez kiderül, ha az ember öt percig hallgatja egy kávéházi terasz harsogását. Beszélgetésüket néha szarkasztikusnak tűnő, de végül is elképesztően őszinte frázisokkal tűzdelik tele. Művészi érzékük is ilyen. Mivel még a legműveltebb portugálban is van valami gyermetegség, általánosítható nemzeti vonás, hogy nem a rafinált, ki- vagy túlfinomult szépséghez vonzódnak, hanem az egyszerű, kristálytiszta esztétikumhoz.
Láttuk a fadók szövegét. Azt mondhatnók, minden népdal naiv. De a fado már régen jóval több, mint népdal: az egyik leginkább portugál jelenség, egy nemzeti közérzet zenei kifejezése.
Van erre a közérzetre egy lefordíthatatlan szó, a saudade. Borongó bánat, testetlen sóvárgás, elvágyakozás, de pontos cél nélkül – valami ilyesmit jelent ez a szó. A legtömörebben talán a madáchi megfogalmazással fejezhetnénk ki a saudade igazi tartalmát: „Az élet fáj…” És az immár többször is említett szüntelen kiáltozásban ez a legegyedibb ebben az országban. Az olasz harsánysággal ellentétben nem afféle kedélyes ordítozás, teljesen hiányzik belőle a derű. Ez a majdnem-melankólia tűnik bölcs beletörődésnek, amit a jobboldal érthető okokból himnikus elragadtatással ünnepel. Pedig a portugál történelem egészen mást mond. A világ alighanem egy véres, de csodálatos korszakkal lenne szegényebb, ha itt, körülöttem, ezeknek az embereknek az ősei beletörődtek volna akár abba, hogy ne tudják, mit rejt a tenger végtelennek tűnő messzesége. Aztán felkelések sorozata, Pombal és mások grandiózus kísérletei… nem, a bölcs beletörődéssel valami nem stimmel. (....)
Portugália alighanem az egyik legjobb modorú ország a világon. Az üvöltés ne tévesszen meg senkit: veszekedést hihetetlenül ritkán hallani. Igyekeznek kedvesek lenni egymáshoz és mindenkihez, és ez jórészt sikerül is nekik. Bár nem idegen tőlük semmi, ami szertartásos, bókjaik, meleg szavaik mégsem formálisak. Idegennek – és némi büszkeséggel teszem hozzá, nekünk magyaroknak, egy humor-nagyhatalom polgárainak különösen – van valami ijesztő abban, hogy csaknem mindent komolyan gondolnak, amit mondanak.
Egy turista fáradt öregasszonyt invitált a kocsijába. A néni roskatagon bandukolt az országúton. Kezében sarló, a nyakában pedig összekötött cipője. Amikor a külföldi megpillantotta, még csak nem is látszott a falu, ahova igyekezett.
A matróna nem nagyon hálálkodott, inkább csodálkozást árult el a tekintete. Egy darabig hallgatott, aztán elgondolkozva megszólalt:
- Érdekes – motyogta inkább csak úgy, magának. – Egész életemben ugyanezt az utat jártam. Amíg fiatal voltam és erős, sokszor megálltak mellettem az urak hintai, hogy szálljak csak be, majd ők elvisznek. Pedig akkor öröm volt nekem még az ilyen hosszú séta is. Most meg, hogy bizony nagy szükségem lenne rá, elrobognak mellettem.
Amikor a tolmács lefordította ezt a furcsa monológot, a turista el volt ragadtatva. Jóízűt nevetett, és már írta is a noteszébe a portugál népi szellemesség e gyöngyszemét.
Aztán a néni arcára nézett, és hirtelen ajkára fagyott a nevetés. Az öregasszony egykedvű, kicsit szomorú szeme árulkodott: esze ágában sem volt tréfálni. Csak éppen feltűnt neki valami a monoton esztendők során, és most, hogy alkalom adódott rá, hát elmondta.
Harmat Endre: Portugál partokon (Gondolat, 1968)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése