(….)
(Kép: wikimedia commons)
Bebizonyítottam, hogy én sem tudom leírni Deer Isle-t. Van valami ebben a vidékben, ami nem nyit ajtót a szavak előtt. De az ember elutazás után sem tud elszakadni tőle, és olyan dolgok jutnak az eszébe, amik ott fel sem tűntek. Egyvalamire különösen élesen emlékszem. Lehet, hogy ez az évszak fényeinek, a tiszta, világos ősznek tudható be. Minden tárgy élesen különvált a háttértől – egy kő, egy lekerekített rög, egy tenger mosta hordalékfa a parton, egy háztető egyenes íve. Minden egyes fenyőfa külön állt, egymagában, még az erdőben is. Vajon el lehet-e mondani, hogy sok-sok áttételen keresztül ez az itteni emberekre is vonatkozik? Az mindenesetre biztos, hogy soha nem találkoztam még ilyen szenvedélyes individualistákkal. Soha nem merném akaratuk ellenére kényszeríteni őket valamire. Számos történet járja erről a szigetről – érdekes, hogy „isle”-nak nevezik és nem „island”-nek, és sok szűkszavú tanácsot is kaptam. Csak egy maine-i ember figyelmeztetését szeretném most megismételni, neve említése nélkül – ugyanis félek a megtorlástól.
- Soha ne kérdezze az utat maine-i embertől – mondta.
- De hát miért ?
- Valahogy nagyon mulatságos dolognak tartjuk, ha az idegent rossz irányba tereljük. És mindezt halálosan komolyan tesszük, csak magunkban röhögünk. Ilyen a természetünk.
- Soha ne kérdezze az utat maine-i embertől – mondta.
- De hát miért ?
- Valahogy nagyon mulatságos dolognak tartjuk, ha az idegent rossz irányba tereljük. És mindezt halálosan komolyan tesszük, csak magunkban röhögünk. Ilyen a természetünk.
Nem tudom, mennyi ebből az igazság. Nem is volt rá alkalmam, hogy kitapasztaljam, mert saját erőmből, idegen segítség nélkül is el tudok tévedni.
(….)
A tengerpart mentén haladtam, érintettem Millbridge-et, Addisont, Machiast, Perryt és South Robbinstont, aztán az út elkanyarodott a parttól. Sohasem tudtam, vagy elfelejtettem, hogy Maine állam – keleti csücskében New Brunswickkal – felemelt hüvelyujjhoz hasonlatosan nyúlik be Kanadába. Olyan keveset tudunk országunk földrajzáról ! Hiszen Maine csaknem eléri a Szent-Lőrinc-folyó torkolatát, és északi határvonala alig száz mérföldre húzódik Quebectől. Azt is nagyon hamar elfelejtettem, hogy milyen hatalmas ország Amerika. Amikor a kis városokon és az egyre nagyobb kiterjedésű erdőkön keresztül hajtottam, az idő aránytalanul gyorsan változott. Talán azért, mert egyre távolodtam a tenger időjárást szabályozó hatásától, vagy talán azért, mert már a messzi Északon jártam. A házakon látszott, hogy sokat birkóztak a hóval, néhány már beomlott és elnéptelenedett, a sok kemény tél a földre teperte őket. A városokon kívül eső területeken sok minden tanúskodott arról, hogy valamikor ezen a vidéken emberek gazdálkodtak, élték a maguk életét, aztán elüldözték őket. Az erdők visszahúzódtak, és az úton, ahol egykor parasztszekerek zötyögtek, most csak rönkfákat szállító teherautók robogtak. Visszatértek a vadállatok is – szarvasok kószáltak az út mentén, helyenként még medvenyomokat is fel lehetett fedezni.
(….)
Az volt az érzésem, hogy Maine államnak soha nem lesz vége. Úgy éreztem magam, mint Peary, amikor azt hitte, hogy az Északi-sark az, ami felé közeledik. Szerettem volna Maine nagy északi megyéjét, Aroostook Countyt megnézni. Ebben az országban három nagy burgonyatermő vidék van: Idaho, Suffolk County Long Islanden és a maine-i Aroostook. Sokan meséltek már nekem erről a megyéről, de még senkivel nem találkoztam, aki valóban járt ott. Azt is mondták, hogy a termést kanadaiak takarítják be, akik ilyenkor átjönnek a határon, és elárasztják a vidéket.
(Kép: wikimedia commons)
(….)
Egy ilyen utazáson, mint az enyém, rengeteg látnivaló akad, és gyakran van alkalma az embernek mindenfélén elgondolkozni. Az emlékek és a gondolatok úgy kavarognak a fejedben, mint a lassan fővő minestrone. Vannak, akik állandóan a térképet biflázzák, és nagyobb örömük telik a színes lapok, mint az út menti színes vidék szemlélésében. Sok utazó élménybeszámolóját hallottam, aki emlékezett az összes útszámozásra, ismert minden kilométer-távolságot és az ország minden zegét-zugát becserkészte. Az utazók egy másik fajtája térképjelekben gondolkodik, és útjának minden pillanatában hajszálpontosan tudni akarja, hogy éppen hol tartózkodik, mintha a fekete és vörös vonalakban, a különböző pontokban, a tavak tekergőző kékjében és a hegyeket jelző színárnyalatokban valamiféle biztonságot lelne. Nálam más a helyzet. Elveszettnek születtem, és nem szeretem, ha megtalálnak; számomra semmit sem jelentenek a kontinenseket és államokat szimbolizáló alakzatok. Különben is országunkban olyan gyakran változik, növekszik, szélesedik az úthálózat, hogy úgy kéne vásárolni a térképeket, mint a napilapokat. Minthogy azonban ismerem a térképimádók szenvedélyét, íme közlöm: észak felé haladtam Maine-ben az U.S. Highway 1-en, vagy azzal nagyjából párhuzamosan, érintettem Houltont, Mars Hillt, Presque Isle-t, Caribout, Van Burent, aztán nyugatnak fordultam, és még mindig ugyanazon az autópályán elrobogtam Madawaska, Upper Frenchville és Fort Kent mellett, majd dél felé fordulva Maine állam 11. számú autópályáján utamba esett Eagle Lake, Winterville, Portage, Squa Pan, Masardis, Knowles Corner, Patten, Sherman, Grindstone, majd Millinocket.
(Kép: wikimedia commons)
Be tudok minderről számolni, mivel előttem fekszik egy térkép, de emlékeim nincsenek összefüggésben a rajta látható számokkal és a színes vonalakkal, kacskaringókkal. Ezt a felsorolást csak engesztelő ajándéknak szántam, ilyet többé nem teszek. Emlékszem viszont a fagyban kanyargó utakra, a téllel küszködő farmokra és házakra és a maine-iek színtelen, lakonikus beszélgetéseire az út menti üzletekben, ahol megálltam, hogy készleteimet feltöltsem. És emlékszem az országúton a Rocinante elől gumilabdaként elugró, gyors patájú szarvasokra, a dübörgő, rönkfaszállító teherkocsikra. Állandóan az járt az eszemben, hogy ezt a hatalmas területet valamikor sokkal többen lakták, de most már egyre elhagyatottabb lesz, és lassan mást se lehet itt találni, mint erdőt, vadállatokat, favágók táborait és a hideget. A nagyvárosok tovább növekednek, a kis falvak meg egyre zsugorodnak. A kis falusi fűszer-, szatócs- és ruházati boltok, vaskereskedések nem tudnak versenyezni a szupermarketekkel és a kereskedelmi hálózatokkal. Nosztalgiával emlékezünk a kisvárosi és falusi barátságos szatócsboltok gyorsan halványuló képére, ahol a jól informált kisbirtokosság gyűlt össze, hogy véleményt nyilvánítson és kialakítsa a nemzet karakterét. Azok az emberek, akik valamikor családi erődítményeikben állták a vihar, az időjárás, a fagy, a szárazság és a járványok támadását, ma a nagyvárosok lázas nyüzsgéstől túlcsorduló testére tapadnak.
A mai amerikai szívesebben küszködik a forgalomtól eldugult utcákban, a szmogba burkolózó égbolt alatt, a gyárak maró füstjében, a kerékcsikorgás közepette az egymáshoz tapadó házakban, s közben a kisvárosok sorvadoznak, majd teljesen elpusztulnak. És mindez, véleményem szerint egyaránt érvényes Texasra vagy Maine-re. Clarendon ugyanúgy behódol Amarillónak, mint ahogy a maine-i Staceyville elvérzik Millinockettal szemben, ahol a kitermelt fát feldolgozzák, a levegő vegyszerektől bűzlik, a folyók a szennytől meg a méregtől fulladoznak, és az utcákon ez a boldog tömeg hömpölyög. (…)
(1960)
(1960)
Balassa Klára fordítása
John Steinbeck: Csatangolások Charleyval – Amerika nyomában, Gondolat, 1974
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése