A császári korszakban még csak kevéssé volt lakott, de viszonylag jól oszlott el a lakossága. A part menti vagy a tengerhez közel fekvő városok kicsik maradtak, de az ország belsejében levők életrevalóbbak voltak, mint ma. Azzal a történelmi paradoxonnal, amit hajlamosak vagyunk túl gyakran elfelejteni, a közlekedési eszközök általános elégtelensége a legrosszabbaknak kedvezett; amikor nem jutott más, mint lóhát, kevésbé idegenkedtek tőle, hogy nem is napokig vagy hetekig, hanem inkább hónapokig tartson az utazás, és nekivágjanak olyan vidéknek, ahová csak az öszvér tudhatott behatolni. Brazília belseje nyilván szép lassan, de folyamatosan élt; a folyókon bizonyos időben hajóztak, rövid szakaszon, több hónapon át; és 1935-re már teljesen elfelejtett ösvényeken, mint a Cuiabából Goiásba vivő is, száz évvel azelőtt még nagy volt a karavánforgalom, és minden karaván ötven-kétszáz öszvért számlált.
A legtávolabbi tájakat kivéve, Közép-Brazília a XX. század elején olyasféle elhagyatottságba zuhant, amely semmiképp sem holmi ősi helyzetet tükrözött: ez volt az ára a népesség és a partvidékeken virágzó cserekereskedelem növekedésének, az ott kialakult modern életfeltételek miatt; az ország belseje, hiszen ott túlságosan nehéz volt a haladás, visszafejlődött, ahelyett, hogy folytatta volna lassú előrejutását.
Így a gőzhajózás, amely megrövidíti az útvonalakat, megölte szerte a világon a hajdan híres közbenső kikötőket; elgondolkodhatunk rajta, hogy a repülés, amely bakugrásokra késztet bennünket a régi állomások felett, nem ugyanerre a szerepre hivatott-e. Elvégre miért ne álmodhatnánk róla, hogy a gépi fejlődés kicsikar magából egy kis váltságdíjat, és ebben reménykedik az ember: a gépesedés arra kényszerül, hogy visszaadjon egy kevéske magányt és feledést, annak a meghittségnek a fejében, aminek élvezetéből javában forgat kifelé bennünket.
(….)
Észak és kelet felé néhány már-már lakatlan bányaváros látható; düledező emlékműveik - XVIII. századi késői barokk templomok – gazdagsága ellentétben áll a környező pusztulással. Amíg termeltek a bányáik, zsivajgott itt az élet; most kábultak ezek a városok, mintha csavart oszlopsoraik, csigavonalas oromdíszeik és bő ruhás szobraik valahány redőjében és valahány barázdájában minden erejükkel annak a gazdagságnak darabkáit tartanák vissza, amelyből pusztulásuk fakadt: a föld mélyének kiaknázása a vidék letarolásával járt, főként az erdők pusztultak, hiszen a fák táplálták az öntödéket. A bányavárosok kimerítették kincseiket, aztán helyben kialudtak, mint a tűzvész.
Curitiba, Paraná állam fővárosa azon a napon tűnt fel a térképen, amikor a kormány eldöntötte, hogy várost alapít: a tulajdonostól megvett földet elég olcsó parcellákra osztva bocsátotta áruba, és így idézte elő a lakosság odatódulását. Ugyanezt a módszert alkalmazták később, hogy Minas államnak is legyen fővárosa: Belo Horizonte. Goiânia esetében többre merészkedtek, mert először is az volt a céljuk, hogy a semmiből fővárost ácsoljanak Brazíliának.
A déli tengerpartot az Amazon folyótól légvonalban elválasztó távolság egyharmadán tágas fennsíkok húzódnak; már két évszázada elfeledkezett róluk az ember. A karavánok és a folyami hajózás idején néhány hét alatt lehetett átszelni őket, aztán fölmenni a bányáktól észak felé; így értek el az Araguaia partjára, onnét aztán bárkával hajóztak le Belémig. Ennek a régi vidéki életnek egyedüli tanúja, Goiás állam kis fővárosa, mely a nevét is az állam nevéről kapta, a tengerparttól ezer kilométerre aludta álmát; a tengertől gyakorlatilag el volt vágva. Pálmákkal cicomázott dombok szeszélyes körvonala uralta zöldellő tájékon alacsony házakkal szegélyezett utcák futnak lefelé, kertek és terek közt, ahol lovak legelésznek díszes ablakú templomok előtt, amelyek félig csűrök, félig harangtornyos házak. Valami krémes árnyalatú tojásfehérjére, okkersárgára, kékre vagy rózsaszínre emlékeztető habzó bevonattal mindig frissen leöntött oszlopsorok, stukkók, homlokdíszek az ibériai pásztorjelenetek barokk stílusát idézik fel. Egy folyó szalad mohos partok között, melyek olykor lerogynak az elhagyott lakóhelyeket elárasztó liánok, banánfák és pálmák súlya alatt; de ez a gazdag növényzet mintha nem annyira az elöregedés bélyegét nyomta volna rá a hajlékokra, hanem inkább csöndes méltósággal ruházta volna fel düledező homlokzatukat.
Nem tudom, fájlalnunk kell-e azt a képtelenséget, vagy örülnünk neki, hogy a közigazgatás úgy határozott: megfeledkezik Goiásról, vidékéről, lejtős kis utcáiról és ódivatú bájáról. Túl kicsi volt az egész, túl öreg. Tiszta vizet kellett önteni a pohárba, hogy lerakják annak a hatalmas vállalkozásnak az alapjait, amelyről álmodoztak. Száz kilométerre keletre találták ezt a helyet, egy csupán kemény szálú fűvel és tüskés bokrokkal benőtt fennsíkon, melyet mintha pusztító csapás sújtott volna, állatnak, növénynek ellensége. Semmilyen vasútvonal, semmilyen út nem vezetett ide, csak szekérnyomok. Ezen a területen, száz kilométeres oldalakkal, jelképes négyszöget jelöltek ki a térképen, mint a szövetségi körzetet, amelynek majd a központjában emelkedik a jövendőbeli főváros. Itt semmiféle természetes emelkedő sem zavarta az építészeket, ezért úgy dolgozhattak, akár a tervrajzokon. Kirajzolták a földön a város alaprajzát, megvonták a kerületét és a belsejében a különböző övezeteket: a lakótömböket, a hivatali, üzleti, ipari és a szórakozásnak szánt negyedeket. Ezek mindig lényegesek egy úttörő városban; hiszen 1925 körül olyan időszak is akadt, amikor a hasonló vállalkozásból született Marília hatszáz felépített háza közül csaknem százra emelkedett a nyilvánosházak száma; nagyrészt a francesinhá-knak szánták őket, akik a XIX. században az apácákkal együtt külföldi befolyásunk két előőrsét alkották; jól tudta ezt a Quai d’Orsay, amikor titkos pénzalapjának lényeges részét még 1939-ben is az úgynevezett könnyű fajsúlyú folyóiratok terjesztésére áldozta. Nem hazudtolnak meg egyes régi kollégáim, ha emlékeztetek rá, hogy Brazília legdélibb államában a Rio Grande do Sul-i egyetem alapításának és a francia tanerők túlsúlyának oka irodalmunk és szabadságunk szeretete volt, amit még Párizsban oltott egy eljövendő diktátorba, annak fiatalsága idején, egy nem éppen erényes kisasszony.
Az újságok egyik napról a másikra megteltek egész oldalas hirdetményekkel. Goiânia város alapítását jelentették be; mintha legalábbis százéves lett volna a város, egy részletes térkép körül sorolták fel, hogy mi minden vár ott a lakosságra: szemétlerakó telep, vasút, vízbevezetés, csatornák és mozi. Ha nem csalódom, mindjárt az elején, 1935-36-ban volt egy olyan időszak, amikor jutalmul kínálták a földet minden olyan vásárlónak, aki beleegyezik a hivatalos eljárás költségeinek megtérítésébe. Mert a közjegyzők és az üzérek voltak az első lakosok.
1937-ben ellátogattam Goiâniába. Az ugarhoz és csatatérhez hasonló végtelen síkságon, ahol mint a tüskék álltak ki a villanypóznák és a földmérő karók, a látóhatár négy sarkán szétszórt százvalahány új ház tűnt szemembe. A szálloda volt a legnagyobb, ez a hatszögű hasábtest alakú cementépítmény, amely a lapály közepén egy repülőtéri állomásra vagy kisebb erődre emlékeztetett; szívesen illettük volna a „civilizáció bástyája” kifejezéssel, nem is képletes értelemben, hanem ténylegesen, és az a szerep jócskán ironikus fényt vetett rá. Mert semmi sem lehetett ennyire barbár, ennyire embertelen, ahogy uralta ott a kopár vidéket. Ez az otromba építmény Goiás ellentéte volt; sem történelem, sem időtartam, semmiféle szokás nem töltötte be ürességét, vagy enyhítette szigorúságát; úgy érezte ott magát az ember, mint egy állomáson vagy kórházban; mindig utasként, de sohase lakóként. Csakis egy elemi csapástól való félelem indokolhatta ezt a kazamatát. Csakugyan jött is egy, amelynek eluralkodó csendje és mozdulatlansága sokáig fenyegetett. Kadmosz, a civilizátor elhintette a sárkány fogait. A szörnyeteg leheletétől letarolt és felégetett földön azt várták, hogy majd kinőnek az emberek.
Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok, 1955 (Európa, 1979)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése