Ifjúkorában gyorsan tanul az ember. A szabadság és a forradalom hazájának a fonákját is hamar észrevettük. Robespierre-re még az iskolában ragadt rá ez a név, ahol a jakobinusok iránti lelkesedéssel megírt dolgozatával vált nevezetessé. Rám Kropotkin tett erős benyomást. Érzékenyen reagáltunk a nyomorra és a brutalitásra. E tömeg tragédiájával találkozva olyan vélemény alakult ki bennünk Franciaországról, amely bizonyos (de csak bizonyos) vonatkozásaiban közel áll ahhoz, amit ma is elmondhatnék. Franciaország szépsége nagy-nagy gyengédséget ébreszt. Jelképisége, az, hogy Európa magja, sosem engedi, hogy elítéljük, mert itt minden hamuból főnix kél életre. Sehol másutt nem képzelhető el olyan szabadság, mint amilyen itt van, mert a társadalmi szokások kényszerítő ereje tapintatosan megáll a magánlakás küszöbén, és senki sem kényszerül úgy élni, mint a szomszédja. De a szabadság ára nemegyszer a némák és a megalázottak sorsa iránti közömbösség: úgy élsz és úgy halsz meg, ahogy akarsz. Robespierre, Elefánt és én úgy magyaráztuk meg ezt magunknak, hogy Franciaország esszenciája beleépült a kapitalizmusba, vagy a kapitalizmus épült bele Franciaországba, mígnem a kettő eggyé vált. Ami nem volt ostobaság. Csakhogy nem vettük figyelembe az elmúlt évszázadok súlyát, és nem ismertük azokat a nyugati országokat, ahol a szomszéd kezet nyújt, érdeklődik a sorsunk iránt – de cserébe konformizmust követel.
(….)
Nyár reggel volt, négy vagy öt óra. A levegő, akár a kagyló belseje, rózsaszínben és gyöngyszürkében játszott. Táguló orrcimpákkal szívtuk magunkba Párizst, gyalog vágtunk át rajta, északról a Szajna felé tartva. Nedves virágok, zöldségek, kávé, vizes aszfalt, az éjszaka és a nappal összevegyülő szagai. A piactérré változott széles járdák azt a gyönyörűséget kínálták, hogy belevegyüljünk az emberek alkotta elembe: színeibe, mozgásába, beszédes pillantásaikba és jelzéseibe. Nem tartottuk számon az utcákat, megfeledkeztünk önnön létezésünkről, testünk csupán regisztráló szerkezetként szolgált, az ígéret pedig határtalan volt, az élet ígérete. A néptelen Concorde téren mellünket majdnem szétfeszítette a Diadalív és a park fái közötti gyöngyházszínű térség, a faágak, mint hatalmas tollak nyúltak ki a ködből. A Tuilériák fasoraiban senki sem járt, csak az egyik kőpadon ült egy pár. A lány a fiú csókja közben hátrahajtotta a fejét. A fiúnak virág volt a gomblyukában. A távolban, a párák mögött már napfényben ragyogott a folyó. A Pont des Arts-on át mentünk a Boulevard de St. Michel felé, ezeket az elnevezéseket semmi sem cicomázta fel azon kívül, amit mi magunk láttunk itt, s ami elegendő is volt.
Párizsban ma az a legkülönösebb számomra, hogy még mindig létezik. Az elmélkedések kimeríthetetlen témája az emberi mulandóság, a háttérben az örökkévaló természettel, de ha az emberi mulandóságot egy emberkéz alkotta háttérrel vizsgáljuk, akkor még fájdalmasabban éljük át ezt a kérdést. Hiába palástoljuk a túlcsorduló, tobzódó vágyat valami szegényes szóval, határoljuk el magunkat trivialitással attól, ami mélyebb, Párizs építményein évről évre, szakadatlanul vonul végig a szemek áradata. Egy-egy szempár vagy arc elhalványul, eltűnik, de a folyam nem apad el. A szemeket, amelyeknek titkát egykor igyekeztem megfejteni, immár szarkalábak veszik körül, megtört a fényük, de semmi sem veszett el, most is szerelmi kalandnál többre áhítozva rovom Párizs utcáit. Ugyanakkor az öreg kövek és az egymást szakadatlanul követő újabb és újabb generációk kapcsolata nem tudom miért, egy képpé alakul át bennem: kőliliomok szövevényében királyok alszanak, akár a kiszáradt régi rovarok.
Tapostuk a Boulevard St. Michel járdáit, ajkunkról nyaldostuk a Luxembourg-kert szökőkútjának hűs permetét, a gyerekek hosszú rudakkal bökdösték vitorlásaikat a medence vizén. Ma is itt vannak: vajon ugyanazok-e, örökéletű törpékké varázsolva, vagy már mások ?
Párizsi megilletődöttségünket nem tulajdoníthatjuk csupán ifjonti lelkesedésünknek. A nehezen elérhető lény meghódításának vágya olykor szerelemmé lényegül át, éppígy a kelet-európai sznobizmus megmásítja a turisták benyomásait a legendás városban. Munkál bennük az egyéni diadal tudata: én, X.Y. mégiscsak eljutottam ide ! – mondják magukban, és lábukkal dobbantanak egyet a járdán, hogy megbizonyosodjanak, nem álmodnak-e. Azonkívül kínlódva vágynak egy másik hazára, amely más, mint amely születésük révén jutott nekik. Lengyelország nyomasztóan hatott ránk. Ott élni: olyan volt, mintha egy jégtáblán járnánk, amely alatt eltorzult szörnyű arcok milliói fintorognak ránk. Az egységes modell hiánya lehetetlenné tette, hogy az embert olyannak vegyük, amilyen – nyomban előtérbe nyomult a státusa: értelmiségi, paraszt, zsidó. És nem annak a rendszernek a politikája volt a felelős azért, amelyben a gyermekkorunkat töltöttük, hanem az évszázadok. Nem akarom itt eldönteni, hogy jó vagy rossz-e ez a menekülésvágy a szinte megoldhatatlan kérdések elől, csak megállapítom, hogy van ilyen, és hogy a görcsös patriotizmus nemegyszer a belső árulásra válasz. (Vajon nem olyanok-e a lengyelek, mint azok a homoszexuálisok, akik eltévelyedettségük miatti félelemből magukra erőszakolják a házastársi hűséget?)
(….)
A Gyarmati Kiállításon a francia birodalom fitogtatta a ragyogását: marokkói stílusban épült pavilonokat, malgasi és indokínai kunyhókat állítottak ki, bennük az idehozatott család a turisták előtt végezte mindennapi tevékenységét. Mindez együtt tulajdonképpen arcpirító volt, szinte a vincennes-i állatkert kiterjesztése. Amikor az emberek már eleget bámulták a feketéket, rézbőrűeket és sárgákat a kalickáikban, akkor átmentek majmokat, oroszlánokat és zsiráfokat nézni. A kiállítás szervezőit ez bizonyára nem izgatta, sőt talán épp azért esett erre a helyre a választásuk, mert a bennszülöttek, a vadállatok és a pálmák kellemes egységgé álltak össze, akár a postabélyegeken. Gyerekesen és egzotikumra vágyva, ezt mi is inkább normálisnak tartottuk. Ha gyarmatok vannak, nem is lehet másképp. Mégis, valami nem hagyott nyugton. A nagyon vörös arcú, borral átitatott petits bourgeois, a csellengő munkanélküli lengyelek a Saint-Paul környéki kocsmákban, a szegénység-szag a Palais du Peuple-ben, a Pere Lachaise temető családi sírboltjai, hallatlan ocsmányságukkal, amelyek Flaubert hőseihez illőek – vajon ez egy olyan világ volt, amelyhez mi nem nőttünk fel, vagy talán jogunkban állt szembesíteni vele idegenségünket?
Későn tettek szert gyarmati birodalmukra, akkor, amikor mi térden állva csodáltuk kultúrájukat, könyveik szépségét, festészetük tökéletességét. De kik voltak ők, ott a felsőbb szellemi régiókban? A hadi expedíciók irtották a színesbőrűeket, országokat és kikötőket foglaltak el, miközben ők Párizsban olyan szabadságot élveztek, amelyet azon az áron értek el, hogy nem azonosultak saját kormányukkal, vagy akár nemzetükkel sem, ugyanakkor – még ha ők maguk nincstelenek voltak is, részesültek ilyen vagy amolyan módon a gazdagságból, a hatalomból – ezt a közös gazdagságot természetes adottságnak tekintették. Eleget tettek a követelménynek: ne tudja a bal kéz, mit csinál a jobb, de legmagasztosabb szavaiknak a tábornokaik, elöljáróik és kereskedőik sokkal földhözragadtabb törekvései adtak szárnyat. A burzsoázia elleni lázadásuk mélyén a rend iránti tisztelet rejlett, és igencsak megrémültek volna, ha valaki azt mondja nekik: ha következetesen végrehajtanák a lázadásukat, az a végét jelentené a kis élelmiszerboltnak, a pékségnek, a bisztrónak a kirakatüveg mögött a napon bóbiskoló macskákkal. Ez a lázongás mindig a biztonság tudatában történt. Keserűségük és nihilizmusuk alapja az a csendes egyezmény volt, hogy más mércét kell alkalmazni a tetthez és mást a gondolathoz; még a legvérmesebb gondolat sem háborgatta a szokásrendet. Más nemzet, ha ekkora adag mérget engedélyezett volna, régen megszűnt volna létezni, az ő egészségüknek ez jót tett. Csak a más talajra, a sorokat szó szerint értelmező emberek közé telepített jelszavaik, könyveik, programjaik bizonyultak romboló erejűnek.
Ám ez az egyezmény, amelynek értelmében lázadtak, egyszerre tudva és nem tudva, hogy azért emlékművet kapnak, hogy műveik a különböző színű kezek robotjával kikényszerített pénzből épült könyvtárakban és múzeumokban kapnak helyet, hallatlan eredményeket szült, és ezért joggal csodálta őket az egész világ. A helyzetüket illetően, a megfigyelőben felmerülhet a gyanú a társadalmi piramis csúcsán levő nagy beavatottak állandó szerepét illetően. Ha lepillanthatnának és megrettennének a milliók szenvedéseitől, akkor megölné őket a felelősségérzet, akkor elhalna művészetük. Ha nem akarnának tudomást venni semmiről, hipokriták volnának és művészetük a képmutató tisztaságba húzódva magában a formában hordozná a képmutatást, ennek pedig kérészéletűség a büntetése. Nem nyomasztotta őket a kétségbeesés, nem is voltak képmutatók, meghúzták a határvonalat, amely mögé nem hatolhatott el a hang, a színek a vásznon és a szó. Ismerték az egyensúly titkát, márpedig nyugtalanító és aligha dicséretes dolog, hogy a művész, a filozófus csak mértékkel vesz tudomást a sanyargatottak és kiközösítettek sorsáról.
(1931)
Czesław Milosz: Szülőhazám, Európa (Kalligram-Vigilia, 1993)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése