Aljakszandr Lukasuk : A traktor
E szóban szinte hiánytalanul benne van az évszázad története, azé az évszázadé, amely mérgező, kékeslila füstöt eregető, vadul üvöltő motorokkal, füvet-bokrot bedarálva, fekete sebet hasítva csörtetett át Fehéroroszországon, könyörtelenül és kérlelhetetlenül. A keleti fővárosból ez a táj egyetlen hatalmas, járhatatlan, civilizációra szomjazó országnak látszott; örömmel elfogadták a fehéroroszok, az „eke és kasza urai” lesújtó önkritikáját.
Traho latinul azt jelenti: „húzok”. A szovjet traktor magával húzta a kollektivizálást, a kulákrendszert és az éhínséget, a patakokat, réteket tönkretevõ meliorációt, kiirtotta a jövőt a falvakból, és évtizedekre szétküldte a fiúkat-lányokat a traktorgyártó üzemekhez tartozó, vodkától bűzlő munkásszállások odúiba.
Aki egyszer elvetõdött egy-egy ilyen Minszk környéki üzembe, soha nem felejti sem az ottani holt földet és levegõt, sem az öreg munkásarcokat, amelyek átvették a vasszerszámok földszínét. Akik a traktorokat gyártották, azok jelentették a végsõ fázist „az eke és kasza urainak” evolúciójában.
Szívesen vásárolták az olcsó minszki traktorokat az ázsiai, afrikai és amerikai gazdálkodók; számos országban manapság is a traktor jut elõször az emberek eszébe Fehéroroszországról.
Ha a gyári munkások a belvárosba készültek, azt mondták: bemegyünk a városba. A Traktor lakótelep, a kultúrpalota, a Traktor stadion, a Traktorszerelők körútja és a (területi bizottsági jogokkal rendelkező) pártbizottság jelentette számukra a várost. A nemzetből itt lakosság lett. Itt az egyén a betöltött funkcióval lett azonos. Itt született meg a kentaurnyelv – az orosz-fehérorosz trjaszanka.
Soha nem találkoztam olyan emberrel, aki józanul, sõt akár ittasan is beismerte volna, hogy traktorokat gyártott. Tragikusan végződhetett volna, ha Traktor lakótelepi szomszédja kétségbe vonja életrajzának ezt a pontját.
A traktorok évszázadunk kentaurteremtményei voltak, holott köztudott, hogy kentaurok pedig nincsenek.
Valjancin Akudovics : Nincs
Parmenidész azt állította, hogy csak az van, ami van, és nincs semmiféle „nincs”. De az ember saját szemével látta, hogyan enyészik el a múlt, ha nincs múlt.
Igaz, hogy minden nyelven létezik a „nincs” fogalma, de szinte egyik sem fogható a mi „nincs”-ünkhöz. Ne vádoljanak elhamarkodottan azzal, hogy elfogult vagyok a hazám iránt. Ezt a fehérorosz „nincs”-et az tölti ki, ami nem történt meg, nem zajlott le, nem ment végbe. Túl sok van benne abból, ami jól kezdődött, de később a semmibe veszett.
Amikor más nemzetek megtollasodtak, bennünket veszteségek edzettek. Manapság gazdagabbak vagyunk „nincs”-ben, mint bárki más. Minálunk nincs történelem, nincs nyelv, nincs szabadság, nincs rend, és hamarosan még talán állam sem lesz. Ki merné nyugodt lelkiismerettel állítani a fehéroroszokról, hogy vannak – vagy azt, hogy nincsenek?
Ugyanakkor, ki tudja, talán nemcsak balsorsunk, hanem végzetünk is benne rejlik e fogalomban? Talán pont az a végzet parancsa, hogy az évezredek óta magunkban hordozott „nincs” keltsen minket életre? Hány olyan birodalmat, nemzetet és kultúrát nyelt el a „nincs” elemi ereje az idõk folyamán, amelyek hódításaikkal és gyõzelmeikkel dicsekedtek? Nyomuk sincs már réges-régen. Mi viszont, akik veszteséget veszteségre, kudarcot kudarcra halmozunk, talán csak azért lépünk át a harmadik évezredbe saját nemlétünkbe burkolózva, hogy bebizonyítsuk, a mi nagy „nincs”-ünk a legbiztosabb út az idõn és a léten át.
Mihályi Zsuzsa fordításai
(Lettre, 2003 tavasz, 48. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése