(....) S eszembe jut egy író vallomása, amit vagy olvastam, vagy hallottam valahol. Valaki megkérte, hogy jellemezze a kubai népet. Az író mintha egy remekművet kezdene el, olyan pontosan fogalmazott: a kubai: az fehér bőrű néger vagy fekete bőrű európai. Aki nem így tekint rájuk, sohasem érti meg őket.
Mire kiérek az utcára, elmúlik a fáradtságom. De ettől a naptól kezdve szorongással megyek el minden utcára néző Funerária mellett. A virrasztók mindenütt úgy ültek a koporsók körül, mint különös családi összejövetelen. Olyan Funeráriát is láttam, melynek a szomszédságában caffetéria volt. Mivel mindkettő az utcára nyílott, a virrasztók csak fölálltak helyükről, és átléptek kávézni.
Mitől fogadhatják itt ilyen természetesen a halált? Szertartásaikban a négerek halottkultusza él tovább? Annak az ősibb állapotnak a költészete, melyben nem alakult még ki oly végletesen és véglegesen az Én-tudat, s így a pusztulás-tudat se volt olyan ijesztő?
A virrasztás hagyománya valóban néger eredetű. A spanyol hittérítők nem kényszeríthették rá a feketékre a kereszténységet anélkül, hogy valamiben ne alkalmazkodtak volna hozzájuk. A Rettenetes Fára fölszegelt Krisztusért s a fehér arcú Szűzanyáért cserébe a virrasztásnak ezt az ősibb szertartását vették át. A megalázkodás és a megváltás eszméjét elfogadtatták velük, de úgy látszik, halottaikat már nem tudták elpörölni tőlük. Meglep, hogy a spanyol egyház az inkvizíció közben ilyen megalkuvásra is képes volt. Vagy a hittérítők bölcsebbek, belátóbbak voltak, mint az európai egyházatyák? Persze, ha a hittérítők nem vették volna át a holtak útrabocsátásának ezt az ősi kultuszát, a Kubába hurcolt néger rabszolgák mindenképpen magukkal hozták volna, eltörölhetetlen emlékeikkel, világképükkel együtt.
Vajon csak ez lehet a számunkra szokatlan virrasztás hátterében? Másra is gondolnom kell. A halálról nemcsak a Kubába hurcolt négereknek, de az óhazából odakerült spanyoloknak is más a véleménye, mint a keresztény Európa népeinek.
Lorca írja, hogy a halál minden országban befejezés, csak Spanyolországban nem. Másutt becsukódnak az ajtók, Spanyolországban ilyenkor tárulnak ki. „Spanyolországban a halott holtan is élőbb, mint a világ bármely más táján; arcéle metsző, mint a borotva éle. A halállal való tréfálkozás és a halál csendes szemlélése megszokott a spanyol számára… A kés és a szekérkerék, a bicska és a pásztorok szúrós szakálla – az erdei tisztások, a csipkével borított szentek, a mész, az ereszek sebző éle és a kilátók Spanyolországban mind aprócska halálfüveket teremnek.”
A kétféle népben, a négerben és a spanyolban a tánc és a dal rendkívüli képessége mellett még a halállal szembeni magatartás is hasonló? Vagy ezt csak én hasonlítom össze? Persze, legyen bármilyen eredete ennek a hasonlóságnak, nem a hasonlóság: az eredmény a meglepő. Én megdöbbenve s visszafojtott öklendezéssel hátráltam ki onnét, ahol ők csapzottság és bálványarc nélkül ülték körül a halált, a végzet viaszornamentikáját egyetlen mozdulattal letörölve homlokukról. Irigyelni kezdtem a halál iránti türelmüket; az utcára nyíló virrasztótermeik köznapiságát.
Igen, a tenger! Nem rak toronymagas hullámokat, épp hogy csak a széle borzolódik. Nincs rajta hajó; nincs rajta Hemingway öreg halászának a csónakja sem, üres, akár egy lakatlan ház; és mégis ki tudná megszokni? A tenger más világ! Majakovszkij azt írta, hogy az óceán elképzelés dolga. Telitalálat! Valóban nem ott kezdődik-e a tenger, ahol köznapi fogalmaink partvonala megszakad, s átlendülünk a világteremtés mítoszainak hullámverésébe; a földtörténet, az özönvizek és a népvándorlások világába? Nem ott kezdődik-e, ahol a képzelet hajóra száll, és új szigeteket keres?
Zártságuknak viszont teljesen ellentmond, hogy ajtajaik közvetlenül az utcára nyílnak. Az utcára? Egy-két lépcső magasából egyenesen a járdára, másutt pedig árkádok alá. S mivel a szellőztetés miatt a szobákat nem egymás mellé, hanem egymás mögé építették, végig lehet látni az egész lakáson.
Hintaszék nélkül elképzelhetetlenek ezek a házak. Vagy bent a szobában, vagy kint a ház előtt állnak. Az otthoni kispadokat juttatták eszembe. A hintaszék persze nemcsak kényelmi, de nagyon is célszerű bútordarab. Ha hintáztatja magát az ember, kellemes légáramlást kavar maga körül, és egy füst alatt a legyeket is elzavarja.
Csoóri Sándor: Kubai napló, 1963
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése