Guido Piovene Bolognáról

Elhallgatom, ahogy néhány bolognai társalog az emiliai városokról és jellegük különbözőségéről. Így beszélnek:

„Parma kedves, humorizál, szereti a kultúrát, visszakívánja Mária Lujza nőies paternalizmusát. Reggio szívélyes, nagylelkű, aktív és inkább a kultúra kapcsolja a történelemhez, mint a hazafias megmozdulások. Modena zárkózott, szívós, kedveli a technikát, de nincs benne humorérzék és kissé sértődékeny.“  Mint a bolognaiak mondják, a humorérzéket nem szabad összekeverni a komikus vénával, a komédiázó fantáziával. Ugyanez áll Ferrarára: éppen ezért a politikai harc irgalmatlan.

Romagna, mondják tovább bolognai barátaim, szélsőséges, nehézkes, erőszakos és tabuk uralkodnak rajta. Vannak jó tabui is, mint a vendégszeretet. A természettől fogva színpompás romagnaiak egész a hatalmaskodásig sűrítik önnön jellegüket. Romagnában mindenki könnyen kaphat egy késszúrást. „Figyelmeztettük“: ennyi is elég ahhoz, hogy igazolják magukat a törvény és lelkiismeretük előtt. Ez a szó, hogy „spicli“, elég egy ember likvidálásához. Valakit megöltek, mint spiclit, holtteste az utcán hevert, senki nem akart hozzányúlni. „Semmi közöm ehhez a spiclihez“ – ez volt az apa kommentárja.

Bologna viszont könnyed, életvidám, kedveli a humort, önnön életerejére és életszeretetére hagyatkozik: a jó konyha túlzásai következtében tele van májbetegekkel.

Eléggé kusza eszmefuttatások ezek, nincs objektív értékük és csak arra jók, hogy közelítsenek bennünket az emiliaiak kóros hazudozásához. Imigyen látják önmagukat és ellentéteiket az emiliaiak (akik nyájas természetűek és túlárad bennük a hév, amikor megjátsszák magukat), de az alap közös másokéval. Az igazi vagy képzelt ellentétek kielégítik azt az ösztönös kedvtelést, hogy a forróvérű emberek között egy drámai eseményben lássák magukat.

Életvidám, könnyed, szereti a humort – szóval a bolognaiak így látják Bolognát. Politikai szenvedélye valóban szenvedély, életteli feszültség, azaz önnön életszeretetük megjelenési formája, és életszeretetük rokonságban áll az érzékiséggel, az ivászat, a férfiasság tiszteletével, és végezetül azzal a reménnyel, amely éppen a vérmes kedélyek gazdagságából fakad, hogy eljutnak a teljes megváltásból fakadó újjászületésig.

Bologna Olaszország és Európa egyik legszebb városa. Nincs város, amely hozzá hasonlít vagy a helyébe léphetne. Szép, mert sok és dús színe van, és az a szín, amely megtölti, túlnyomórészt a vörös vagy a vöröses, a leginkább testies szín, amely elsősorban emlékeztet az emberi testre és vérre. Firenze sovány, hosszú vonalú. Bolognában viszont az oszlopsorok, a boltívek, a kupolák, minden valami húsos kerekségre emlékeztet. Még a dialektus, az akcentus is bőséges és kerekded. A városközpont néhány kis középkori utcája sokkal jobban a középkor valódi életét idézi fel, mint más városokban, ahol a múlt archeológia lett. Bologna sok szépsége és sok nagyszerű üzlete is, nem mondom, hogy rejtett, de mindenesetre a város beburkolja, elrejti dús redőiben. Ez a titka a tömény fogások telítettségének. Bologna szépségét nem lehet elgondolni: az ember belélegzi, magába szívja, ehetővé válik. Hogy Freud tolvajnyelvét használjuk: Bolognába menni kissé annyi, mint visszatérni az anyai öl melegébe. Egy furcsa – és furcsaságával megelégedett – népesség szívélyesen elénk tárja a bolondériák és a csökönyösségek látványát. Amikor a hegyes orrú cipő volt a divat, Bologna fiataljai majdnem hogy sítalp hosszúságút viseltek, és egyikük, aki a leghosszabbat viselte, az iskola vezére lett. Van itt mindig rohamlövésznek öltözött férfiú, aki a mellén – talán hamis – plecsnikkel kidekorálva járkál az oszlopcsarnokok között, ott halad minden felvonulás élén, és szeretne odafurakodni minden, látogatóba érkező miniszterhez. Vannak zseniális – néha valóban zseniális – autodidakták. A magas, kövér, fekete köpenyes árusok a város szívébe is behatolnak portékájukkal. A különböző sportágak táborokra osztják a lakosságot, Ferrarával és Modenával szemben felszítják a lokálpatrióta szellemet, amelyben az ősi városküzdelmek maradványai élnek tovább. A legkedveltebb a motorkerékpár. Ez az emiliai sík föld nagy játékszere: minden városnak vagy falunak megvan a maga sportkávéháza, a küszöbön a fiatalemberek egymás kezéből kapkodják el az új motorkerékpárt, hogy egy körön kipróbálják, és csak őrült sebességekről folyik a szó. (...) A köpenyes parasztok is rajonganak az ügetőlovakért, és más reggel, kora hajnalban ott vannak az ügetőpályákon. Végezetül az étel. Bolognának van, Emiliával együtt, Itáliában a leggazdagabb és leghíresebb konyhája. Jellemző vonása, hogy egy-egy ételhez az alkotóelemek száma soha nem látszik elegendőnek, akár egyik-másik barokk templomban, ahol mindig elkel egy-egy újabb díszítmény. A konyha és kultuszának művelői egynémely duzzadt gomolyfelhőre emlékeztetnek, amelyek nyári estéken a tengerpartról láthatók. Aki vigyáz a vonalaira, az Bolognában járva soványnak tekintheti magát a többiekkel összehasonlítva.

(....)

Bolognában a kommunista fogyasztási szövetkezet támogatja a kulturális kört, amelynek feladata, hogy magához vonzzon minden értelmiségit, még a más színezetűeket is, és valóban, magához is vonz jó sokat. Mégis azt mondanám, hogy a kommunisták és a polgári értelmiségiek Bolognában kevésbé alkudnak meg, mint a többi nagyvárosban, és ez a megalkuvás mindenesetre felszínesebb, mint máshol. Emiliában, a heves ellentétek földjén, talán Bologna és Párma a két legjóságosabb város, de ez a jóság felszínes, úgy mondanám, hogy a lelkek nagyobb kényelmességétől, egyfajta velük született humortól függ. Modenában és Ferrarában, ezekben a keményebb városokban, ahol Emilia jobban kimutatja a foga fehérjét, a két parton álló értelmiségiek között nincs kapcsolat.

(....)

„Emilia a legalkalmasabb vidék a papi hivatásra“ – közölte velem egy lelkipásztor. Világos kapcsolatok, tiszta különválások, semmi megalkuvás, soha nem közömbösek, és még az ateistákban is vallási elragadtatás él. (...) „A mi népünk emóciókra hajlamos – mondotta még a pap – , kevéssé racionális, idegen a dolgok mindenféle együttes szemlélésétől, amelyhez köze lehet az ellenfélnek is. Mindenkinek megvan a maga felfogása, amelyet az egyedül üdvözítőnek tart. Megrögződik benne, hevesen és makacsul hajtogatja; szent is lehet meg gyilkos is.“ (...) 

(1957)

Guido Piovene: Utazás Itáliában (Gondolat, 1971)