A beloruszokról (A. Lukasuk - V. Akudovics)

Aljakszandr Lukasuk : A traktor

E szóban szinte hiánytalanul benne van az évszázad története, azé az évszázadé, amely mérgező, kékeslila füstöt eregető, vadul üvöltő motorokkal, füvet-bokrot bedarálva, fekete sebet hasítva csörtetett át Fehéroroszországon, könyörtelenül és kérlelhetetlenül. A keleti fővárosból ez a táj egyetlen hatalmas, járhatatlan, civilizációra szomjazó országnak látszott; örömmel elfogadták a fehéroroszok, az „eke és kasza urai” lesújtó önkritikáját. 

Traho latinul azt jelenti: „húzok”. A szovjet traktor magával húzta a kollektivizálást, a kulákrendszert és az éhínséget, a patakokat, réteket tönkretevõ meliorációt, kiirtotta a jövőt a falvakból, és évtizedekre szétküldte a fiúkat-lányokat a traktorgyártó üzemekhez tartozó, vodkától bűzlő munkásszállások odúiba.

Aki egyszer elvetõdött egy-egy ilyen Minszk környéki üzembe, soha nem felejti sem az ottani holt földet és levegõt, sem az öreg munkásarcokat, amelyek átvették a vasszerszámok földszínét. Akik a traktorokat gyártották, azok jelentették a végsõ fázist „az eke és kasza urainak” evolúciójában.

Szívesen vásárolták az olcsó minszki traktorokat az ázsiai, afrikai és amerikai gazdálkodók; számos országban manapság is a traktor jut elõször az emberek eszébe Fehéroroszországról.

Ha a gyári munkások a belvárosba készültek, azt mondták: bemegyünk a városba. A Traktor lakótelep, a kultúrpalota, a Traktor stadion, a Traktorszerelők körútja és a (területi bizottsági jogokkal rendelkező) pártbizottság jelentette számukra a várost. A nemzetből itt lakosság lett. Itt az egyén a betöltött funkcióval lett azonos. Itt született meg a kentaurnyelv – az orosz-fehérorosz trjaszanka.

Soha nem találkoztam olyan emberrel, aki józanul, sõt akár ittasan is beismerte volna, hogy traktorokat gyártott. Tragikusan végződhetett volna, ha Traktor lakótelepi szomszédja kétségbe vonja életrajzának ezt a pontját. 

A traktorok évszázadunk kentaurteremtményei voltak, holott köztudott, hogy kentaurok pedig nincsenek. 

---

Valjancin Akudovics : Nincs
 
Parmenidész azt állította, hogy csak az van, ami van, és nincs semmiféle „nincs”. De az ember saját szemével látta, hogyan enyészik el a múlt, ha nincs múlt.

Igaz, hogy minden nyelven létezik a „nincs” fogalma, de szinte egyik sem fogható a mi „nincs”-ünkhöz. Ne vádoljanak elhamarkodottan azzal, hogy elfogult vagyok a hazám iránt. Ezt a fehérorosz „nincs”-et az tölti ki, ami nem történt meg, nem zajlott le, nem ment végbe. Túl sok van benne abból, ami jól kezdődött, de később a semmibe veszett.

Amikor más nemzetek megtollasodtak, bennünket veszteségek edzettek. Manapság gazdagabbak vagyunk „nincs”-ben, mint bárki más. Minálunk nincs történelem, nincs nyelv, nincs szabadság, nincs rend, és hamarosan még talán állam sem lesz. Ki merné nyugodt lelkiismerettel állítani a fehéroroszokról, hogy vannak – vagy azt, hogy nincsenek? 

Ugyanakkor, ki tudja, talán nemcsak balsorsunk, hanem végzetünk is benne rejlik e fogalomban? Talán pont az a végzet parancsa, hogy az évezredek óta magunkban hordozott „nincs” keltsen minket életre? Hány olyan birodalmat, nemzetet és kultúrát nyelt el a „nincs” elemi ereje az idõk folyamán, amelyek hódításaikkal és gyõzelmeikkel dicsekedtek? Nyomuk sincs már réges-régen. Mi viszont, akik veszteséget veszteségre, kudarcot kudarcra halmozunk, talán csak azért lépünk át a harmadik évezredbe saját nemlétünkbe burkolózva, hogy bebizonyítsuk, a mi nagy „nincs”-ünk a legbiztosabb út az idõn és a léten át. 

Mihályi Zsuzsa fordításai
(Lettre, 2003 tavasz, 48. szám)

Sokrat Janowicz Belaruszról

A "Polak" és a "pan" (úr) szavakat szinonimákként használják a Warta völgyétől egészen a Dnyeper völgyéig. A nyomorgó Galíciában és a mindig éhes Fehéroroszországban. A lengyel a falvakban osztályellenség. Ha átlépjük a Bug folyót, elég odafigyelnünk a kiskereskedők szavaira és hangnemére: "vedd meg, uram, vigyed, uram, mit garasoskodik itt". Mennyi könyörgés és megalázkodás van ebben az "urazásban".

De az átlag fehérorosz titokban köp erre az egész lengyel-úri méltóságra, amelyet oly sok nemzedék tapasztalataiból ismer. A lengyel pan sose veszett éhen, és nincs jobb dolga, mindig csak bujtogat meg cirkuszol. Nem komoly ember, bár elég veszélyes. Nem árt óvatosnak lenni vele.

Most pedig helyezzük be más nemzetek nevét ebbe a sémába. A magyarokét, a szlovákokét, a románokét, a szerbekét. Így is minden stimmel. A magyar urak birtokolták a földet a Tátrától az Adriáig és az erdélyi hegyekig. Ma ezek a területek új, paraszti eredetű államokhoz tartoznak, akárcsak a régi Lengyelország keleti végei. Nem könyörületes az idő a fényes birodalmakhoz.

Egy paraszti származású szlovák ugyanolyan allergiásan reagál országa határ menti járásaiban a magyar kultúra jelenlétére, mint manapság egy fehérorosz Grodno (Hrodna) környékén a lengyelségre. A lengyelül beszélő helybelit urizáló, okoskodó parasztnak tartják. És nem ajánlatos közelebbi kapcsolatba kerülni vele, mert az ilyen mocsoktól bármilyen disznóság kitelik.

A lengyeleknek a vérükben van a nemesi kultúra, mert a nemzetté válási folyamat az udvarok és udvarházak köré szerveződött. Ezt akár a Pan Tadeus példáján is bemutathatjuk, hisz a lengyel nemzeti eposzban valójában nem léteznek parasztok. A Pan Tadeushoz hasonlított fehérorosz nemzeti eposz címe Új föld, ennek is egy Mickevics a szerzője, de nem Adam, a hétszilvafás nemes, hanem a kulák hájat növesztő Kasztusz. Ő is a Nyeman vidékéről, a zseniket termő novogrudoki tájakról származik. Az ő Új földje a jobbágyság eltörlése után földhöz juttatott parasztok gazdagodásáról szól. A Pan Tadeussal ellentétben itt legföljebb véletlenül kerülhet szóba az udvarház és a földesúr.

(....)

A fehéroroszokat alázatos, halk szavú emberekké formálta a sorsuk. Néha olyan véleményt is hallani, hogy e nép mentalitása nemrég szabadult rabszolgákéra emlékeztet. E lekezelő megjegyzésből a behódolás keltette düh érezhető. De mind a bosszúság, mind a lekezelés igazságtalan. Mindez csak a történelmi ismeretek hiányával magyarázható. Fehéroroszország út Európa és Oroszország között. Lehet-e másfajta mentalitása annak, aki országúton nevelkedik, ahol hadseregek és népek vonulnak évszázadok óta?

A legnagyobb, döntő katasztrófa Alekszej Mihajlovics országdúlása volt. A 17. század közepén történt (Lengyelországban ez volt a svéd özönvíz ideje). Fehéroroszország ekkor elvesztette népessége felét és gazdasági potenciáljának majd’ háromnegyed részét. Az ellenség felperzselte a falvakat és a városokat, például a meglehetősen nagy területű vityebszki járásban alig kétszáz lakost találtak az invázió után. Amputálták a fehérorosz társadalom felsőbb rétegeit, a helyi népesség társadalomszerkezetét eztán már csak jobbágyok alkották. Ezt a csapást tulajdonképpen sose heverte ki az ország.

A 17. századból ránk maradt tudósítások szerzői arról számolnak be, hogy Fehéroroszországban reggeltől estig vándorolhatott az ember anélkül, hogy élő emberrel találkozott volna, mindenütt csak hullák, hullák, hullák. Nem volt, aki eltemesse őket. A megmaradt viskókban egész családokat találtak holtan, végzett velük az éhínség vagy a betegség.

Fél évszázaddal később tört ki az északi háború. Fehérorosz földön már nemigen volt mit rabolni, de azért I. Péter parancsára fölégették Mohilevet, az újjászülető lakosság negyedrészét pedig kiirtották vagy Oroszországba hurcolták. A lakosság tömeges elhajtása az oroszok állandóan bevetett kedvenc fogása volt. A ritkán lakott és elmaradott civilizációjú területeket elnyelő terjeszkedő birodalomnak szakemberekre és munkaerőre volt szüksége, ezért foglyul ejtette a megfelelő embereket. Különösen nagyra értékelték a polgári kézműves családokból kikerült foglyokat, közülük is legfőképpen az építőmestereket. Nagyon kellettek, mert ekkor kezdett kiépülni Moszkva és számos vidéki katonai-közigazgatási központ.

És mintha mindez még nem lett volna elég, 1812-ben jött Napóleon hadjárata. Csak abban különbözött a korábbi tragédiáktól, hogy a helyi lakosságot nem karddal tizedelték, hanem az éhínség és a járványok, gyakran a kolera és a nőket megerőszakoló katonák által behurcolt nemi betegségek pusztították a népet. A két ellenséges hadsereg minden élelmiszert eltüntetett az országból. A korabeli feljegyzések szerint még kannibalizmusra, az elvadultság legtébolyítóbb eseteire is volt példa: az anyák megették saját gyerekeiket.

A soron következő, negyedik katasztrófa a sztálini diktatúra és a német megszállás évei alatt sújtotta Fehéroroszországot. A tízmilliós ország majd’ hárommillió embert veszített, ezt a hiányt csak a hetvenes évek végére sikerült pótolni.

Találhatunk-e Európában még egy nemzetet, amelyből négyszáz éve minden évszázadban milliókat mészárolnak le módszeresen? A fehéroroszok csak biológiailag maradtak fenn, a gazdasági és kulturális fejlődésre, a felsőbb társadalmi rétegek újraképzésére már nem maradt erejük.

Amikor az emberi sorsokat nagy együttérzéssel megjelenítő Maria Konopnicka bejárta az egykori Litván Nagyhercegség tájait, sokkolta a rettenetes nyomor. Mintha a jövőbe látna, megérezte, hogy egyszer majd életre kel itt Fehéroroszország, csak attól félt, hogy a jövő idők fehéroroszai kőszívű emberek lesznek.

(....)

A szovjet kolhozok viszont tökéletesen illettek a fehérorosz mentalitáshoz, betöltötték a nemesi udvarházak helyét, ahol gazdatisztek és hajdúk képviselték a hatalmat. Ilyen világ volt egészen 1991 augusztusáig, amikor is Fehéroroszország váratlan önálló állammá vált, pedig egyáltalán nem vágyott ilyesmire. Most egyedül kell boldogulnia, mert sorsára hagyták a szomszédai. Ezért paraszti módon próbál javítani az önbecsülésén, eltörli szégyellt identitásának nyomait, és azokat utánozza, akiket többre tart magánál.

Pontosan ezért törekednek a fehérorosz szülők és gyerekek arra az államhatalommal együtt, hogy minden iskola és oktatási intézmény orosz nyelvű legyen. A határvidékeken a szomszédos országok nyelvei is kiszorítják a paraszti sors stigmáját viselő fehérorosz nyelvet - egyre több lengyel, litván és ukrán tannyelvű iskola nyílik. A lengyel oktatási nyelvű iskolákból kikerülő fehérorosz diák úgy viselkedik, mint egy angol tannyelvű gimnáziumban végző varsói diák: a kivándorlást fontolgatja.

Hát így mutatkozik meg a fehérorosz lelket hatalmába kerítő parasztkomplexus. Akinek ilyen lelke van, az haraggal néz a környező világra, különösen a lengyelekre. Mert nem adtak semmit, nem segítettek, nem vonszolták magukkal a jobb világba. Hiszen a gazdagnak erkölcsi kötelessége, hogy adjon a szegénynek. Aljakszandr Lukasenka ügyesen kihasználja ezeket a fehérorosz komplexusokat, amikor azt mondja: "Nem kellünk senkinek, még a lengyelek is a hátsó fertályukat fordítják felénk."

(Sokrat Janowicz: Az urak és a parasztok komplexusai - fehéroroszok Európában)

Czesław Miłosz a régi Vilnáról-Vilniusról

Milyen igazságtalanság: egy párizsinak nem kell minduntalan a semmiből előhívnia városát. Amikor leírja, bőséggel van mire utalnia; a humanisták megörökítették szóval, ecsettel, vésővel, és ha eltűnne is a föld színéről, újraalkothatná a képzelet. Nekem viszont, ahányszor csak gondolataimban felidézem az utcákat, ahol életem legfontosabb időszakát töltöttem, gyakorlatias műfajt kell kitalálnom, tömörítésekre kényszerülök, mint mindig, amikor az embernek a földrajzi leírástól és az építészettől kezdve a levegő színéig mindent egy mondatba kell sűrítenie. Kétségtelen, van jónéhány metszet, fotográfia és emlékirat, de ezek egy szűk helyi körön túl általában alig ismertek. Azonkívül az ittenieknek nem volt távlatuk, és többnyire nem arra fordítottak figyelmet, amit én ma elgondolkozásra érdemesnek tartok.

Külföldiek ritkán vetődtek a Nyugat e peremvidékének távoli tájaira. Ezek közé tartozott K.G. Chesterton, akit városunk nagy ünnepléssel fogadott. Úgy gondolom, megragadta a kontinentális egzotikum csodája; katolikus lévén, ismerős lehetett számára a több tucat templom harangjának a légteret minduntalan betöltő hangja. A macskaköves, szűk utcák és a barokk szertelenség. Csaknem, mint egy jezsuita város valahol Latin-Amerika szívében. Ez a hasonlat nem alaptalan, mert valaha Európa e részében volt a jezsuiták egyik leghatalmasabb központja.

Vajon hány olyan város van, amelynek már a nevét illetően sincs egyezség? A lengyelek úgy nevezik: Wilno, a litvánok: Vilnius, a németek és a beloruszok: Vilna. Az ottani folyónak is két neve van: Vilija, vagy még dallamosabban egy nereida szellemét idézően: Neris. A másik kis folyó egy kúp alakú hegynél ömlik bele, amelynek a tetején a litván fejedelmi vár romjai állnak: ez volt a Litván Nagyhercegség fővárosa. Ha a város gazdát cserélt, a győzteseknek első dolguk volt kitűzni lobogójukat a vár bástyamaradványaira. A harmadik folyó, a titokzatos, a föld alatt folyik. Meghatározhatatlan a medre, akárcsak a vár eleste esetén a várfalon túlra vezető folyosók és átjárók, amelyek meséket és legendákat szültek. A katedrális kerek tornya, amely ősrégi, s azon a helyen épült, ahol a pogány papok az örök tüzet őrizték, valamint az időnkénti felfedezések is csak szaporították a legendákat. Például a dominikánusok altemplomában hullahegyeket találtak: a pincék különlegesen száraz levegőjében múmiává aszalódott tetemek erőteljes ütésnyomokat őriztek. Ezek a sok száz évvel korábbi ruhákba öltözött bábuk a civil lakosságból kerültek ki, feltehetően valamelyik orosz invázió áldozatai voltak.

Körülbelül kétszázezer főnyi lakosság, több tonnányi emlékirat, feljegyzés, gyorsírásos jegyzőkönyv a Népszövetség archívumában, a dokumentumok szaporításához Oscar Miłosz is jelentősen hozzájárult. Kevesen emlékeznek arra, hogy 1921-ben itt történt egy kísérlet a föderációra: Vilna és környéke afféle önálló kantonként, kicsinyke államként működött. Albumomban itt díszlenek ennek az országnak – Közép-Litvániának – a bélyegei. Ma bélyegritkaságok. Az államocskát hamarosan Lengyelországhoz csatolták. A Litván Köztársaság a történelemre hivatkozva tiltakozott. A lengyelek a lakosság akaratára hivatkoztak. Nehéz megmondani, kinek volt igaza a vitában. Azt hiszem, egyik félnek sem. Ha egy kérdést rossz fogalmakkal jelölünk ki, megoldhatatlanná válik. A város lakosai vagy lengyelül, vagy jiddisül beszéltek, a többi nyelvet – litvánt, beloruszt, oroszt – csak elenyésző százalék használta. Amennyiben mégis a lakosság anyanyelvét vennénk alapul, akkor elegendő volna a genfi kantonhoz hasonló, annál nem nagyobb területet kihasítani számukra. Húzzunk egy függőleges vonalat, és rajzoljunk rá egy kört: ez jelenti Vilnát és környékét. A függőlegest fent és lent elvágva kijelöltük a litvánok és beloruszok közötti etnikai határt. Tehát egy olyan enklávé, amilyen sok akad Európában. Ez is azt bizonyítja, hogy a nemzeti állam elve csak ott helytálló, mint például Franciaországban, ahol a bretonok és a provanszálok is franciának tartják magukat, ami egyáltalán nem a dolgok természetéből fakad, hiszen lehetne másképp is. Az egymással viaskodó nemzetiségek mozaikja olyan európai jellegzetesség, amely például egy amerikait mindig megdöbbent. Habár itt nemcsak a nyelvről van szó, hanem a civilizációs hovatartozásról is. Amihez gyakran a vallás kérdése kapcsolódik.

Vilna körzetében a római katolikus vallás dominált, a második helyen a judaizmus állt. A többi, kevésbé népes csoport csak színesítette az ottani életet. Iskolatársaim között még karaimok is voltak. Ők az esszénus szektáktól származtatják magukat, akiknek kétezer éves kéziratait a Holt-tenger partján találták meg. Ezek a délről származó, fémesen fekete hajú, nagyon arabos külsejű jövevények nálunk többnyire földműveléssel és kertészettel foglalkoztak. Templomukat kenesszának nevezték. A protestánsok egykor hatalmas gyülekezetéből csak néhány evangélikus maradt. Osztálytársaim között még mohamedán is akadt. Az általában kíméletes bánásmódban részesített tatár hadifoglyok leszármazottai voltak, vagy azoké a tatároké, akik a fejedelmek szolgálatába álltak. Mindig izgatott, mit csinálnak a mecsetben, de sosem volt módomban megbizonyosodni felőle.  A sokéves orosz uralom is itthagyta nyomait: a rossz utakat, s azt, hogy a lakosságot hallatlan nehézségek árán lehetett rászorítani a higiénia követelményeinek betartására. Azonkívül itt volt még két hatalmas, hagymakupolával ellátott görögkeleti templom is, az importált hivatalnokok lelki egészségét óvó cári kormány gondviselésének jelei.

A katolikus lakosságot fanatizmus jellemezte, mint a határvidéken élőket általában, hiszen azzal a tudattal éltek, hogy ez a terület a Vatikán egyik legkiemeltebb támaszpontja. Makacs kötődésük a katolikus Lengyelországhoz nagymértékben azzal magyarázható, hogy gondviselőre, oltalmazóra volt szükségük. Litvánia mint kicsiny, gyenge ország alkalmatlan volt erre a szerepre. Ehhez járult még az, ami külön tanulmányt kívánna, hogy lenézték a kilencven százalékban parasztokból álló litván nemzetet. Ugyanakkor a lengyelek és a litvánok egységesek voltak a pravoszláv vallás és hívői iránti ellenszenvben. Az ódium a passzivitásukról, tehetetlenségükről és a sorsukba való belenyugvásról ismert beloruszokat sújtotta.

Bevallom, a beloruszok mindmáig rejtélyt jelentenek számomra. Hatalmas térséget lakó, állandóan elnyomott nép, amelynek nyelve híd a lengyel és az orosz nyelv között. Nemzeti tudata az európai nemzeti mozgalmak legkésőbbi terméke, nyelvtana csak a huszadik században alakult ki. Itt minden definíció cseppfolyós állapotú, és egy ilyen tömeg, alany helyett, könnyen válik tárggyá az idegen kezekben. Moszkva támogatta az iskolákat, megnyitotta az első belorusz egyetemet, egyidejűleg elnyomta a szeparatista törekvéseket, börtönbe csukta és deportálta a hazafiakat, sőt a belorusz szótárból is száműzte azokat a szavakat, amelyek hangzása túlontúl eltért az orosztól. Varsó abszurd politikát folytatott: egy-két kivétellel betiltotta az önálló iskolákat, és minden alulról kiinduló szervezkedési kísérlet ellenszereként a börtönbüntetést alkalmazta. El kell azonban ismerni, hogy hivatalnokai rendkívül nehéz dilemma elé kerültek. Erre a feladatra semmi sem készítette fel őket, mert mindaddig nem létezett a belorusz nép fogalma, a nyelvüket helyi nyelvjárásnak tekintették, úgy, mint Franciaországban a langue d´oc-ot. Abban ez esetben pedig, amikor leküzdve a lélektani ellenállást, engedélyezték az önálló iskolák létesítését, az ő szemszögükből a legrosszabb következmények származtak a dologból. A parasztfiatal valós sérelmét a tudás csak felerősítette, így eljutott a civilizációs beavatkozás első fokára, azaz szinte szabályszerűen kommunista lett, és az „újraegyesítés” ügyéért harcolt, vagyis azért, hogy Lengyelországtól csatolják el keleti vajdaságait.

Ebből az alaktalan falusi társadalomból hiányoztak a balti népeknél oly határozott kristályosodási gócok. Talán ebből ered készségük a külső kötelékek elfogadására. Egy bizonyos, a beloruszoknak sosem volt jó sorsuk, s akár a kifogott hal, kettő közül választhattak: vagy a serpenyő, vagy a fazék, azaz vagy lengyelesítés, vagy oroszosítás.

Egyébként Vilnában az embereket alig-alig érdekelte a sorsuk. A hosszú bundát viselő parasztok, akik terményeiket a piacra hordták, olyan nyelvet beszéltek, amelyet többnyire nehéz lett volna akár a lengyelhez, akár a beloruszhoz sorolni. Öntudatosabb szláv testvéreik megdöbbenésére nem értették (természetesen a szlávoktól élesen elhatárolódott litvánok kivételével), mit jelent a nemzeti hovatartozás, és akit efelől kérdeztek, rendszerint azt felelte, hogy ő „pravoszláv” vagy „katolikus”.

Az ország szelíden dimbes-dombos és erdőkkel borított. Télen a város sarkvidéki jelleget öltött. Közlekedési eszközként apró szánokat használtak, melyeken kentaurhoz hasonló, szőrmekucsmás kocsis trónolt. A városi autóbuszok is szorgalmasan küszködték át magukat a hótorlaszokon. A lejtős utcák közepén gyerekek szánkóztak, többnyire hason fekve és a lábukkal kormányozva, vagy síelők siklottak. Tavasszal a kocsisok befogták a régimódi konflisokat. Körülbelül 1930-tól, nem akarva lemaradni a haladástól, bevezettek egy újítást: a kerekekre gumiabroncsot szereltek.

Nem kell azonban túlozni a provinciális különcségekkel. A zsidó kereskedőnegyedek olyanok voltak, mint a világ bármely ilyen negyede. A reklám törvényei uralták őket, azaz a házak homlokfalát sok-sok színes cégtábla díszítette, amelyekre a címfestők kesztyűket, harisnyákat, melltartókat pingáltak, és olyan oroszlánokat meg tigriseket, amelyek mintha a Vámos Rousseau képeiről léptek volna le. A mozik a bejárat előtt rikító színekkel festett, szerelmi jeleneteket ábrázoló táblákkal és villanykörtefüzérrel hirdették a műsorukat. Közvetlenül a második világháború kirobbanása előtt már a neonfények is megjelentek. (…)

Vilna tehát egyáltalán nem képezte az én világom középpontját. Azzal, hogy a nyári hónapokat egy másik országban töltöttem, lehetőségem nyílott az összehasonlításra. Ott még szembeszökőbb volt a szokások régimódisága, de ott egyértelműen paraszti civilizáció uralkodott, amelynek, hogy el ne enyésszen, feltétele a – ahogyan ma neveznénk – kulákstruktúra és a jólét minimuma. Nem mindig volt kellemes a nacionalista osztályfanatizmus, de mindenesetre azt eredményezte, hogy a falusi lakosság általában tudott írni, olvasni, tehát elhatoltak hozzá az eszmék. Nem volt benne hajlam a nagy szellemi szárnyalásokra, megőrizte nehézkes flandriai jellegét. Érdekes, hogy mindenütt, ahol a történelem folyamán egyre fogyatkozó litván etnikum élt, megnyilvánult ez a flamand anyagszeretet. Az arisztokráciával ellentétben, amely átvette a lengyel nemesi kultúrát, a parasztság nem lengyelesedett el, hanem mintegy kétfokozatú elnemzetietlenedésen ment keresztül: a litván területekből kelet és dél felől a beloruszok csipegettek le úgy, ahogy a tenger harapdálja lassanként a szárazföldet. S csak miután a kis falvak lakói elfogadták a szláv nyelvet, akkor érte őket a lengyel hatás. A Vilna körüli félreértések azzal magyarázhatók, hogy egykor minden oldalról litván települések vették körül a várost, amit a helységnevek is bizonyítanak. Ezzel a kuszasággal nem elméletben találkoztam, hanem a gyakorlatban. Ha akkor még nem tudtam is meghatározni, utazásaim során elgondolkoztatott az egyes nemzetiségi csoportok különbözősége. Ugyanakkor egyáltalán nem ismertem azt az országot, amelyhez a város tartozott, azaz Lengyelországot.

Czesław Miłosz: Szülőhazám, Európa (Kalligram-Vigilia, 1993)