Egész éjszaka szólnak a dobok. Hol erősebben, hol gyengébben. Csak a víz közelében hallatszik a hullámok sejtelmes sustorgása. Az éjszaka forró, fülledt. Nem hozott enyhülést az alkonyat.
Trópusi éjszaka.
Pálmaerdő vagy dzsungel lehetne a háttér, s nem a felhőkarcolók hosszan elnyúló sora. Csak feljebb, a sötét hegyderékon hallgat a sűrű ősvadon a maga időtlenségével és változatlanságával. A tenger és a hegylánc között lüktet, él a változás forgatagában a város, a „csodálatos“ – Rio de Janeiro.
Szilveszter éjszakája.
São Paulóban, a józan és örökké pénz után tülekedő metropolisban ilyenkor futóversenyt rendeznek, a „São Silvestré“-t, melyen a világ legjobb távfutói vesznek részt. Rio soha nem fut és nem lohol. Szilveszter éjszakáján meg éppen belemerül a misztikus afrikai múltba. Százezrek őrzik az éjszakát a tengerparton, várva a hajnalhasadást, hogy hódoljanak a tengerek istenasszonyának, Iemanzsának. Átadják neki ajándékaikat, hogy a tenger hullámain továbbítsák kérésüket, legtitkosabb vágyaikat. Vagy egyszerűen: csak találkozzanak vele.
A legmélyebben élő afrikai kultuszok egyike ez.
Míg a többi afrikai istenséggel, orisával csak a makumbák zárt világában találkozhat az ember, Iemanzsát a riói tengerpart hosszán, Copacabanán, Ipanemán, Tijucán ünneplik, várják százezrek.
Nemcsak az umbandisták, a különböző makumbák és terreirók – melyek régi, hírneves babalorisák és ialorisák nevét viselik, mint Juca Ogan, Mãe Elvira, Pequeninho, Boca-de-Mato, Tia Ciáta, Linha-das-Almas és hasonlók - , nem is csak a morrók híres-nevezetes szambaiskolái. A legtöbben, akik itt vannak, nem tartoznak efféle szektákhoz, szervezetekhez, csak kíváncsiak és bámészkodók, akiket aztán mintegy észrevétlen megejt a trópusi éjszaka varázsa, a dobok hangja, az önkívületben forgó filha-de-santók szédületes tánca, a parti homokba leszúrt gyertyák ezreinek a tengeri szélben imbolygó lángja, a fények és az árnyékok misztikus játéka. Az a túlfűtött és feszültséggel terhes atmoszféra, melyet az afrikai rítusok teremtenek.
Az időt senki nem érzékeli, megáll vagy összefolyik, mintha nem is lenne. Mindenki a tenger felé, a keleti horizontra figyel.
Reggel óta készültek az ünnepre. A filha-de-santók felvették kikeményített csipkeszoknyáikat, feltették turbánjukat, vállukra terítették kendőjüket. A férfiak fehér ingbe és fehér nadrágba öltöztek. Elkészítették az istennő kedvenc süteményeit. S amikor az alkonyat árnyai megnyúltak, és a parti pálmák mintegy jelt adtak, levonultak a tengerpartra. A praián elrendezték az ételeket, az ajándéknak szánt tárgyakat, és mindent feldíszítettek virággal. Meggyújtották a homokba szúrt gyertyákat és megszólaltak az atabakik.
Egyik dob hívta a másikat, a távolabbi válaszolt, míg a dobok szava egyetlen végtelen hanglánccá folyt össze.
Száll az ének, forognak a filha-de-santók egész éjszaka. A parton a bárkák. A legdíszesebbre ráfestették:
Salve a Rainha do Mar
Senhora Dona Iemanja
Üdvözlet a Tenger Királynőjének
Iemanzsa nagyasszonynak.
A babalorisák és az ialorisák irányítják a rítust. A bárkákat is virágfüzérek díszítik, s ezeken helyezik el az ajándékokkal teli kosarakat. A bárkák körül táncolnak az istennő papnői, „Iemanzsa menyasszonyai“.
Szólnak a dobok.
Most elhalkul az ének, csak a dobok dübörögnek egyre erőteljesebben. A keleti látóhatár, ahol a tenger ölelkezik az éggel, derengeni kezd. Nagyon mélyről sugárzik fel a fény, egyre erősebben. A parti hegyek, a félelmetes sziklacsúcsok még sötétebbnek tűnnek, s a Cukorsüveg-hegy roppant sziklatömege valóban – az „Alvó Óriás“.
A tengeren végigfolyik a fény, s a Nap vörös korongja megjelenik, emelkedni kezd. A dobok szólnak, a tömeg ujjong, tapsol, énekel.
- Viva ! Iemanzsa ! Viva !
A bárkák a hullámtörésen át elindulnak a víz hátán. Pufogó rakéták röppennek fel, színes tűzvirágok bomlanak ki a magasban. A bárkákon is szólnak a dobok, s a sustorgó hullámok hátán nyargal a hangjuk. Néhányan a bárkák után vetik magukat, s úszva követik őket. Mások befutnak a vízbe, megmártóznak, mert a víz megtisztítja őket mindentől. A legtöbben maguk viszik a virágfüzérrel feldíszített ajándékot a tengerbe, s a derékig érő vízben várják, hogy az istennő hullámkarja kegyesen elvegye tőlük.
A bárkák már mélyen bent ringanak a vízen, a babalorisák, ialorisák és az ekedik szórják a tengerbe az ajándékokat: üveggyöngy nyakláncot, gyűrűt, karperecet, illatos kölnit, szappant, fésűt, tükröt, hisz Iemanzsa isteni mivoltában sem tagadja meg asszonyiságát, hiúságát. Örül a csecsebecsének, a tükörnek, melyben megnézheti szép arcát, a fésűnek, mellyel megfésülheti hosszú haját, mely olyan zöld, mint a tengeri fű...
Apró, játékszernek tűnő csónakok is úsznak a hullámtörésen túl, viszi őket a víz árja. Gyertyák fényével imbolyognak, s leveleket visznek Iemanzsának: viszik a kérést, a kívánságot, a köszönetet, a bánatot.
A dobok egyre szólnak.
A filha-de-santók, akik a parton forognak eksztázisban, a magukba fogadott orisákkal együtt a harsogó hullámokba futnak. Némelyik letépi a ruháját, s meztelenül merül a vízbe, hogy minél teljesebben egyesülhessen az istennővel a tenger lágy ölelésében...
A nap már magasan jár.
Vajon Iemanzsa elfogadja-e a felajánlott ajándékot? Mert – emlékezetes! – egy alkalommal a Praia Vermelhán, a Cukorsüveg-hegy alatt, másnap az összes ajándékot visszasodorta a tenger.
Iemanzsa nem fogadta el !
Ám a babalorisák és az ialorisák megtalálták a magyarázatot. Néhány nappal előbb halt meg Dona Emilia, egy ialorisa, aki hosszú éveken át egyik fő szervezője és vezetője volt a szertartásnak. Őt siratta Iemanzsa tenger alatti barlangjában. Bánatában elő se jött, hogy az ajándékokat átvegye...
Rio de Janeiróban évtizedeken át augusztus 15-én rendezték meg Iemanzsa ünnepét, mely egybeesett Nossa Senhora da Glória (nálunk Nagyasszonyunk) ünnepével. Az ötvenes évek elején az ünnep az év utolsó éjszakájára került át, s Iemanzsával köszöntik és várják az új esztendőt.
Bahiában február 2-án rendezik meg az első Iemanzsa-ünnepet, de egész február az istennő hónapja. Pernambucóban december 8-án ünneplik. De egész esztendőben, minden szombat Iemanzsa napja, délután vagy inkább alkonyatkor szokták hívei megajándékozni a tenger orisáját, elmondván közben joruba nyelven az üdvözlő formulát:
- Odô iya ê !
Sokan az Iemanzsát köszöntő nago éneket is tudják:
Iaba odê de Irecê
É kie Iemanjá
Apota pê lebê aivô iô
Iemanzsát megünneplik mindenhol, végig a sok ezer kilométeres brazil tengerparton, Belémtől messze délig a tengeri emberek, a hajósok, a halászok, akiknek életét, szerencséjét és végzetét is a tenger hordozza.
Itapoán, Bahiában a halászok, mielőtt tengerre szállnak, Iemanzsa segítségét és engedélyét kérik énekükkel:
Dê-me licença, ai
Dê-me licença, ai
Aló de Iemanjá-i
Aló de Iemanjá-i
Iemanzsa kultusza és alakja a legbonyolultabb afrikai mítoszok szövevénye, melyben a különböző törzsek hiedelmei fonódnak össze.
Az Iemanzsa szó joruba eredetű. Jeje „anyát” jelent, az ezsa pedig „halat”. Tehát a „Halak Anyja” lett, brazil portugál kiejtéssel Iemanzsa.
Nemcsak ezen a néven ismerik és tisztelik Brazíliában. Alagoasban inkább Zsanainaként emlegetik, Bahiában Inâének is nevezik, de hívják Aioka hercegnőnek, Rio de Janeiróban pedig egyes szekták Mamâe Guiomarnak. A nago terreirókban Saba istennő megkétszereződik, a fiatalabb Ogunte az édesvizek, az idősebb Iemanzsa a sós tengerek istennője, De ilyen neveket is találunk még: Iassoba, vagyis „aki a hullámok felett jár”; Jakunya, „aki tálcán hozza a tenger ajándékát”; Iadandalunda, „aki táncol és énekel”. Ilyen vagy olyan néven, Iemanzsa a „Tenger Királynője, a Mâe d’Agua, a „Vizek Anyja”.
(....)
Iemanzsa kultusza, mint látjuk, számos egymástól elütő kultuszból alakult ki Brazíliában. Mindenekelőtt orisa, tehát istenség, de mint a tengerek és vizek istennője, kétségtelen rokona az európai mítoszok szirénjeinek és a nimfáknak. Igen szép, kívánatos, érzéki nőnek képzelik el, aki – mint Brazíliában mesélik a tengerparton – a fiatal tengeri embereket életük virágjában elcsábítja tenger alatti palotájába, hogy ott szerelmeskedjék velük... De lecsillapítja a haragos hullámokat, és édes mosolyával kioltja a vihart, kegyes kedvében bőségesen megtölti a halászhálókat... Az umbandisták azt vallják, hogy minden víznek, mely a földön létezik, Iemanzsa az úrnője: a tengereknek és az óriás folyóknak, a tavaknak és a kicsi patakoknak. Ahol víz van, ott Iemanzsa is jelen van. Nemcsak a tengerészek és halászok védelmezője, hanem a családé is. Nincs benne gonosz szándék, jót tesz mindenkivel...
A férfiak szemében az eszményi nő, akiért vállalni kell az élet legnagyobb kockázatát, mert szerelme a jutalom. A nők inkább csak tisztelik, mint szeretik, szinte féltékenyek rá, riválisuknak vélik...
Iemanzsa egyesíti az istenit és az emberit, egy személyben anya és szerető.
(....)
Iemanzsát már a 19. században nagy pompával ünnepelték meg. Manuel Quirino írja, hogy a rabszolgák minden esztendőben engedélyt kaptak Bahiában uraiktól az ünnepségsorozatra, mely december harmadik vasárnapján kezdődött és tizenöt napig tartottt. Itaparica szigetén, az egykori São Bartolomeu-erődnél, több ezer néger rabszolga részvételével minden este megszólaltak a dobok, a különböző kandomblék orisáit megidézték a filha-de-santók. Az ünnepség tetőpontja Iemanzsának, a „Vizek Anyjának“ ünnepe volt. Ekkorra már készen álltak, ajándékokkal megtöltve, azok az agyagkorsók, melyekkel Iemanzsát megajándékozták.
Alagoasban, mint Alceu M. De Araujo leírja, Iemanzsát – akit ott inkább Janainának hívnak – szirén alakjában ábrázolják. A kandomblét egy tengerparti kabanában tartják, melynek egyik sarkában tiszta fehér, kikeményített terítővel letakart asztalkán áll Borbála kelyhe és az indián kőbalta között Janaina szobra: dús keblű, karját vágyón és hívón kitáró, hosszú hajú, ezüstös halfarkú szirén. Az atabakik dübörgésére a filha-de-santo táncolni kezd, s amikor az eksztázisban Iemanzsa beleköltözik, üdvözli a jelenlevőket: mindegyiknek a kezét nyújtja úgy, hogy tenyér a tenyérrel, ujj az ujjal találkozik...
Pernambucóban agyagfazekakban gyűjtik össze az Iemanzsának szánt ajándékot. S amikor az ajándékokkal megrakott bárkák beúsznak a tengerbe, s a fehér papírba gondosan becsomagolt fazekakat a tengerbe dobálják, a dobok észveszejtő ritmusától szinte megreped az égbolt, és a parton a filha-de-santók tánc közben a kezükben levő legyezővel a hullámok mozgását imitálják.
Az Iemanzsa-kultusz a legnagyobb és a legszínesebb természetesen Bahiában, kivált Salvadorban. Egymást követik az ünnepségek a tengerparton, a Vermelho-folyónál, Amaralinán, Diquén, Itapoãn, São Bartolomeun, a Lagoa de Vovónál, a Serrat-hegyen és Itaparica szigetén. A rítusok mindenütt hasonlóak, s a táncok is. A kandomblék szinte versenyre kelnek egymással, melyik tudja legméltóbban megünnepelni Iemanzsát, a soknevű orisát, a tengerek és vizek, halászok és tengerészek, csalódottak és reménykedők istenasszonyát !
Az egyház természetesen igyekezett, miként a többi afrikai istenséget, Iemenzsát is a katolikus mítoszba beilleszteni és Szűz Mária alakjával azonosítani. Így lett Iemanzsa a „Tengerek Nagyasszonya“, s még tengeri körmenetet is rendeznek a bahiai Conceição de Praia-templomból kiindulva, a Bom Jesus dos Navegantes, a „hajósok jó Jézusa“ ünnepén. Így lett a „Rózsafüzér királynője“ a négerek oltalmazója, s az „Olajmécsesek Királynője“ a halászok és a hajósok védelmezője. Iemanzsa kultuszához fűzték Bahiában a Nossa Senhora de Rosario, „Rózsafüzér Nagyasszonya“, Pernambucóban a Nossa Senhora das Dores, „Fájdalmas Miasszonyunk“ tiszteletét.
Az afrikai istenekkel vívott harcban az egyház legfeljebb megalkudhatott, mint a Senhor de Bonfim templomának nyolcnapos búcsúján, melyet Edison Carneiro, a Setúbalból hozott kegykép és a portugál eredetű templommosás ellenére is Brazília legnagyobb fetisiszta ünnepének nevez ! Az illetékes egyházi körök minden jámbor igyekezete vagy haragos fenyegetése hiábavalónak bizonyult, hogy ezt a velejében afrikai kultuszt „megkereszteljék“. Az afrikai szekták ünnepei sokkal színesebbek, őszintébbek és vonzóbbak, mint a katolikus egyházi ünnepek.
(....)
Kutasi Kovács Lajos: Fekete istenek – fekete emberek (Az afro-brazil világ), Gondolat, 1980
