A "szaúdi kenyér" két szélső szelete között voltak az országban élő külföldiek, szintén szigorú hierarchikus rend szerint szerveződve. Legfelül, közvetlenül a kiváltságos szaúdi családok alatt az amerikaiak álltak. Ők kapták a legnagyobb fizetéseket és a legbőségesebb extra juttatásokat. Utánuk az európaiak következtek. Ezen belül megkülönböztették a közönséges európaiakat az áttért európaiaktól, az utóbbiaknak egy kissé magasabb státusuk volt, mivel hitet tettek az iszlám felsőbbrendűségéről. Logikus módon így az amerikai áttértek már majdnem annyit értek, mint a kiváltságos családok tagjai. Az európaiak alatt az egyiptomiak és a palesztinok következtek, akik a pakisztániak és az indiaiak felett álltak, mivel arabul beszéltek. Az indiai szubkontinensről származó külföldiek után az egyéb, mindenfelől érkező kisegítő munkaerő következett: fülöp-szigetekiek, akiket fizikai munkásként vagy szobalányként szerződtettek, dél-koreaiak, akik az úthálózat nagy részét építették, és elkülönített negyedekben éltek, és végül a takrúník, azaz a feketék, a főként Etiópiából, Szomáliából és Szudánból érkező afrikaiak, akik zarándokként érkeztek, de itt maradtak, gyakran illegálisan.
(....)
- Annak ellenére, hogy Medina volt a szülőhelye az egyik legdinamikusabb és legmélyebb szellemiségű civilizációnak - magyarázta Angawi -, maga a város mindig is szerény méretekkel bírt. - A társadalmi és kereskedelmi élet javarészt a Próféta-mecset körül zajlott. A mecset eredetileg napon szárított téglából épült. A padló agyagból volt, tetejét pedig sárral tapasztott pálmalevelek fedték, melyet pálmafából készült oszlopok tartottak. A századok során a mecsetet számtalanszor újraépítették, kalifák és királyok adományai tették tündöklővé. Az oszmánok különösen nagy figyelmet fordítottak a városra és a Próféta-mecsetre egyaránt, és a szent hely szépsége, kelleme és ragyogása hamarosan az oszmán építészetben öltött testet. Angawi diákat mutatott az Üdvözlés Kapujáról, a mecset egyik bejáratáról, amelyet még a 16. század elején a (Nagy) Szulejmán szultán által ajándékozott meseszép csempékkel díszítettek.
- A Szaúd-arábiai Királyság megalakulása óta - mondta Angawi -, a város két átalakuláson ment keresztül. Abdul Aziz király idején még őrizte oszmán karakterét. A város bejáratánál egy pompás belső vár állt, mely a város védelmére épült középkori fal utolsó maradványának számított. Az utcákon stukkós házak álltak, melyeknek ablakait jellegzetes, finoman megmunkált farácsozat, a masrabía díszítette. A Próféta-mecset rózsavörös volt, oszmán stílusú minaretekkel és pompázatos kapukkal, melyeket török mesterek arany kalligráfiái ékesítettek. 1948 és 1955 között, két egymást követő szaúdi király uralkodása alatt aztán a mecsetet egyharmadával kiszélesítették, és szürke kőből, újmameluk stílusban teljesen újjáépítették. A két stílus meglehetősen ütötte egymást, a város legnagyobb része azonban akkor még érintetlen maradt. Csupán néhány hatalmas, modern szálloda magasodott a régi házak fölé, és szórványosan egy-egy parkoló bántotta csak az ember szemét. Aztán bekövetkezett a második átalakulás is, 1973 júniusában. - Angawi láthatóan felindult állapotba került. - Pár napon belül - mondta, miközben a vásznon feltűntek az ősi kulturális emlékeket letaroló buldózerek képei - az egész várost porig rombolták. Senki nem szólt egy szót sem.
Voltaképpen nem sokan tudták, mi is történt valójában. - Ezernégyszáz év történelme és hagyománya tűnt el a porfelhőben - szólt közbe Rosh. A vásznon most a "modern város" panorámái jelentek meg, hatalmas, többsávos autópályákkal, rikítóan ízléstelen szállodaépületekkel és az egykori elegáns oszmán dzsámik helyén épült fertelmes és visszataszító új mecsetekkel. A képek magukért beszéltek.
Angawi ekkor egy olyan ajánlatot tett nekem, melyet nem tudtam visszautasítani. - Ugyanezt fogják tenni Mekkában - mondta. - Nagyjából öt évünk van, hogy megmentsük Mekkát. - Rosh is közbeszólt: - Szükségünk van rád, hogy te is együtt dolgozz velünk ezért az ügyért - foglalta össze röviden.
(....)
A szaúdiak úgy fogták fel a modern technikát, mintha teológia lenne. És mindkettőben irtóztak a komplexitástól és a pluralitástól. Isten egy, a próféta egy, az umma - a világ muszlim közössége - egy. Ahogy az iszlámon belül a vélemények sokasága csak viszályt szült és meggyengítette az ummát, úgy a Mekkával kapcsolatos különböző nézetek és a hadzs problémáira adott eltérő válaszok is csak komplikációkhoz, és katasztrófához vezethettek. A hadzs összes problémájának egyetlen megoldása létezett csupán: a modern technika. Hogyha a Mekka körüli kétsávos utak forgalmi dugókat okoztak, akkor meg kell növelni a sávok számát négyre, hatra, vagy nyolcra. A tényt, hogy a több sáv csak még nagyobb torlódáshoz vezet, nem volt ildomos emlegetni. Egyébként is, ha az Igazság monolit volt, úgy a szent helyeknek is az Igazság monolit természetét kellett tükröznie.
Mindennek ugyanazon a szinten kellett lennie.
Mekkában nem volt helye a történelemnek, a hagyománynak vagy a kultúrának, vagyis az emberi sokféleség forrásainak, még akkor sem, ha ezek a Korán szerint az emberi természet és társadalom Isten által teremtett határozott adottságai. Emlékszem a végzetes napra, mikor a régi oszmán kori könyvtárat lerombolták, és a területet megtisztították a romoktól. Azután a tradicionális városi házakra került a sor, majd az ősi mecsetekre, végül a szent területek körvonalaira, a környező tájra - a hegyekre és a völgyekre. Mindent egyenesre lapítottak.
A központnak sok ellensége volt, de egy sem volt olyan félelmetes, mint a Bin Ladin csoport. A dél-jemeni Hadramautból származó Bin Ladin család különleges kapcsolatot épített ki a királyi családdal. A nemzetség feje, Muhammad bin Ladin által még a harmincas években létrehozott családi üzlet palotákat és más nagy ingatlanokat épített a szaúdi uralkodóknak. A királyi család tagjai annyira méltányolták az erőfeszítéseiket, hogy nem csupán a mekkai Szent Mecset felújítására kötöttek velük kizárólagos szerződést, de a királyság minden valláshoz köthető építészeti beruházására is. A Bin Ladin csoport pedig épp olyan fanatikusnak bizonyult a fejlesztésekben, mint amilyennek vallásos szemléletmódjában. Minél több felhívást tettünk közzé, mondván, "függesszenek fel minden rombolást és építészeti beruházást, hogy nagy horderejű és visszavonhatatlan jellegük miatt újra fontolóra vegyék őket", annál többet romboltak.
1980-ban ötödik alkalommal, s egyben utoljára teljesítettem a hadzs kötelességét. Az azt megelőző évben gyalog tettem meg a zarándokutat, csomagjaim szamárháton utaztak velem.
Hegyeken és a sivatagon át tettem meg a Dzsidda és Mekka közti hetven kilométeres távolságot, és a rituálék összes helyszínére gyalogosan érkeztem. A tradícióhoz való visszatalálás gyakorlatának az volt a célja, hogy megmutassam, a gyaloglás nem csupán humánusabb és környezetbarátabb, de biztonságosabb is, ráadásul sokkal közvetlenebb utat jelent a spirituális cél, a hadzs eléréséhez. Ebben az évben azonban a zarándokok megszokott útját követtem. Zarándokbusszal utaztam. Körülbelül tizenegy órát ültem a buszon a tűző napsütésben és az elviselhetetlen forróságban, amíg nagy nehezen megtettük a Mekka és Mina közti néhány kilométeres távolságot a többsávos autópályák és bonyolult forgalmi csomópontok hálózatán át, egyik dugóból a másikba keveredve. Láttam azt a sok hatalmas autót, melyek a külvilágtól elzárt luxusban ücsörgő VIP-utasaikat egyik helytől a másikig szállították. Ott, ahol a Sátán megkövezése zajlik, s amely leginkább egy többemeletes parkolóházra emlékeztetett, kis híján halálra taposott a lefelé zúduló zarándokok tömege. A Minába, Arafátra és Muzdalifába vezető utamon fuldokolva köhögtem a kipufogógázoktól. A szünet nélkül a zarándokok feje felett köröző helikopterek többször is eláztattak a mérgező rovarirtószer (DDT) permetével. Amíg a Kába körül lépkedtem, a vallási rendőrség folyamatosan zaklatott, kiabáltak velem, és megütöttek a hosszú botjaikkal. Ahogy a Szent Mecsetben ültem, mely az újjáépítés után úgy nézett ki, mint egy mozgólépcsőkkel felszerelt metróállomás, felnéztem a Kábára. Mögötte, a mecset mellett, egy éppen befejezés előtt álló, vadonatúj palota tornyosult, árnyékba borítva a Kába szentélyét. Abban a pillanatban valami eltörött bennem. Tudtam, hogy el kell hagynom Szaúd-Arábiát. Most. Ebben a pillanatban.
(....)
A szaúdiak valósággal művészi tökélyre fejlesztették a várakozást. A csoia minden bizonnyal a leggyakoribb szó és gesztus a szaúdi arab nyelvjárásban. Mindez valamiféle kapcsolatban állt a beduinok időképzetével.
Azt mondják, történelmük során a beduinoknak soha semmi egyebük nem volt, mint mérhetetlen sok idejük. Élvezték a lebzselést, hogy soha semmivel nem kellett különösebben sietniük. Így aztán a várakozás a szaúdi élet lényegi alkotóelemévé vált. A szaúdiak soha semminek nem adják meg a pontos idejét. Ha valaki azt mondja, Ins'alláh, bukra, majd meglátogat, úgy is értheti, hogy holnap, hogy egy pár napon belül, hogy valamikor a közeljövőben, vagy hogy bármikor az utolsó ítélet napja előtt. Hasonlóképpen egy találkozás időpontját sem adják meg soha órákban vagy percekben, helyette a napi öt imaidőhöz viszonyítják. A Bad zuhr, a déli ima után, jelenthet bármilyen időpontot dél és napnyugta között. És ha az időt mégis órákban fejezik ki, azt mindig kerek számmal jelölik: öt óra van, ami éppúgy lehet húsz perccel öt előtt vagy öt után is.
(....)
A medinai egyetem hallgatói harcosan lojálisak voltak szaúdi mentoraikhoz és azok sajátos tanításaihoz. A vahabizmus, amit tanultak, a törzsi lojalitáson alapult, csak épp a tradicionális aszabíjja (törzsi hűség) helyét most az iszlám vette át. Az iszlám lényegében egy jól körülhatárolt területnek számított, melyet a Korán- és Szunna-értelmezéseiken keresztül definiáltak, melyet képzésük és munkájuk során megszerzett erényeiknek köszönhetően vehettek birtokba, és amelynek őrzői is voltak egyúttal. Aki ezen a területen kívül esett, az definíció szerint a hitetlenség, azaz a kufr tartományának ellenséges lakója volt. A kirekesztés azonban nem csupán a nem-muszlimokra vonatkozott, de mindazokra a muszlimokra is, akik nem teljesítették a biját, azaz a vahabizmusnak tett hűségnyilatkozatot. A dijászok fejében - akárcsak az egész szaúdi társadaloméban - szigorú határvonal húzódott a belsők és a külsők, vagyis az ortodoxok és az eretnekek között. A diákok gyakran emlegették nekem, hogy egy kuffárral (hitetlennel) kötött bármiféle szövetség már maga is kufrnak számít; az embernek tartózkodnia kell attól, hogy ilyen embert alkalmazzon, hogy tanácsot kérjen tőlük, vagy netán barátságot kössön velük, és még a látszatát el kell kerülni annak, hogy jól megértik egymást.
A Szaúd-Arábiában élő külföldiek ilyen embereknek számítottak, így is bántak velük, és státusuknak megfelelően saját elkülönített negyedeikben kellett élniük. Természetesen a nők tökéletesen marginális helyzetben voltak, és különbözőségüket minden lehetséges módon hangsúlyozták. A királyságban a férfiak mindig fehérbe öltöztek, frissen vasalt tupékba és a jellegzetes dzsallabíjába. Ilyen szélsőséges klíma alatt a fehér természetes színnek számít, hiszen visszaveri a fényt, és csak minimális mennyiségű hőt nyel el. A nőknek viszont a törvény előírása szerint a fejüktől a lábukig hosszú fekete leplet kellett viselniük, amely magába szívta a napot és a forróságot. A hagyományos muszlim női viselet, a hidzsáb nem volt elegendő. Kötelességük volt a sokkal nagyobb nikábot hordani, mely egész fejüket eltakarva csak egy keskeny rést hagyott a szemüknek. Szaúd-Arábiában egyetlen helyen nem látni a nikábot, a Szent Mecset belsejében, ahol a régi muszlim szokások előírják, hogy az asszonyok arca nem lehet eltakarva.
Nemes Krisztián fordítása
