Arthur Koestler: A láthatatlan írás (részlet)

Oroszországban nem lett volna nehéz munkát találni, Párizsban pedig nyilvánvalóan mindent elölről kellett kezdenem, mégis óriási megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt. Kommunista voltam, de Oroszországot iszonyatosnak találtam, és nyomasztónak; csak most, hogy megnyílt előttem a távozás kapuja, csak most ismertem be magam előtt is, hogy mennyire. A szürke utcákat, a nyomort és az elhanyagoltságot; a komor dagályosságát mindennek, amit mondtak vagy leírtak - a mindenen eluralkodó javítóintézet-hangulatot. A világ többi részétől való végleges elzártság érzését. A kritikát, vitát, bűncselekményt, szenzációt, pletykát, huncutságot, botrányt és emberi dolgokat soha egy szóval nem említő újságokból áradó unalmat. Az örökös buzdításokat és lelkesítéseket; mindennek és mindenkinek sztereotip egyformaságát s a Nagy Testvér örökkévaló arcképeit, amelyek pillantása követi az embert mindenhová. Az iparosított Neander-völgy mindent elárasztó sivárságát.

 (....)

Utolsó oroszországi heteimet Moszkvában töltöttem. Beszélgettem a Komintern és a szovjet hierarchia magas tisztségeit betöltő emberekkel, köztük Mihail Kolcovval, Karl Radekkel és Nyikolaj Buharin­nal is - azóta mindannyiukat elérte már a végzetük. Buharin és Radek mély benyomást tett rám, de mindkettejükkel csak egy alkalommal, s meglehetősen hivatalos körülmények között találkoztam, s így nem bízom a memóriámban annyira, hogy megpróbáljam leírni és jellemezni őket. Mind Buharin, mind pedig Radek figuráját felhasználtam a Sötétség délben főszereplője, Rubasov alakjának megformálásakor, s most, annyi év után már képtelen vagyok meghatározni, melyikük mivel járult hozzá vonásaihoz.

Megfáradt emberek voltak mindannyian, és annál fáradtabbak, minél magasabban helyezkedtek el a hierarchiában. Életemben soha nem láttam még olyan kiégett embereket, mint a szovjet politikai elit legmagasabb rétegeiben elhelyezkedő régi bolsevikok között. És ez nem a túlhajszoltság, az idegfeszültség vagy a szorongás fáradtsága volt. Az idő látszott meg rajtuk: a szervezkedés, a börtön és a száműzetés évei; az éhínség és a polgárháború évei; azok az évek, amelyeket ahhoz a fő játékszabályhoz ragaszkodva éltek le, hogy mindig, minden pillanatban az ember élete a tét. Valóban szabadságos holtak voltak, ahogy Lenin hívta őket. Többé már nem féltek semmitől, és nem lepte meg őket semmi sem. Odaadták mindenüket. A történelem az utolsó cseppig kifacsarta őket, kiégette belőlük az utolsó szellemi kalóriát, s most már csak fakó hűséggel világítottak, mint foszforeszkáló tetemek.

Az őket követő nemzedékben, a gletkinek nemzedékében már egy egészen más típus volt a meghatározó. Mentalitásukat nagyszerűen jellemezte egy fiatal szovjet tisztviselő, akit J. L. Bruckberger idéz:

Mi hívők vagyunk, de nem úgy, ahogyan önök. Mi nem hiszünk sem Istenben, sem az emberekben. Mi előállítjuk az isteneket, és átformáljuk az embereket. Mi a Rendben hiszünk. A saját képünkre alakítjuk a Világmindenséget, amelyben a keresztény rongyaitól megszabadult ember a faj teljes kibontakozásában eléri majd kozmikus magasságait. Mi nem harcolunk az uralomért, hatalomért vagy a pénzért. Mi a sors eszközei vagyunk.

Ám a legmaradandóbb benyomást nem a szabadságos holtak tették rám, sem pedig az új nemzedék gletkinjei. Körutazásom idején a szovjet birodalom a Föld lakott felszínének egyhatodát foglalta el; ma - közvetve vagy közvetlenül - az egyharmadán uralkodik. Ekkora birodalmat nem lehet egyedül a terror eszközeivel összetartani. Az alávetettek passzív belenyugvása és apátiája, az önáltató reménykedés és a propaganda táplálta illúziók megkönnyíthették a fent lévők dolgát, de az egész hatalmas szerkezethez nem szolgáltathattak elegendő kötőanyagot. A párt- és állami bürokrácia, amely a teljes népesség közel egyharmadát foglalkoztatta, természetesen érdekelt volt a rendszer fennmaradásában, jóllehet a bürokrácia piramisának alsó szintjein elhelyezkedők élete éppoly nyomorúságos és bizonytalan volt, mint azoké, akiken uralkodott. Volt ezenkívül egy másik, emberi tényező is; amely megakadályozta, hogy a kolosszális építmény elemeire hulljon szét, s a recsegő áttételek és kenetlen csapágyak ellenére is mozgásban tartotta a gépezetet. Ez a tényező egy furcsa emberfajta volt, amely annak ellenére, hogy egyes egyedeiről élénk emlékekkel rendelkezem, igen nehezen meghatározható. Talán legjobb, ha egy talmudi legendát idézek, melyet nemrég olvastam Manes Sperber The Dusty Death című regényében - a harminchat igaz ember legendáját.

Amikor gyermek voltam, a rabbi azt tanította, hogy ha nem élne a világon harminchat igaz ember, az egész emberiség belefulladna saját bűneibe, és elveszne egy nap alatt. Ezt a harminchat igaz embert nem jelöli semmiféle rang vagy hivatás. Nem lehet felismerni őket, és soha nem fedik fel a titkukat, sőt még ők maguk sem tudnak róla, s mégis ők azok, akik az egymást követő nemzedékeken át igazolják létezésünket, és megmentik a világot minden egyes napon.

Utazásaim során a Szovjetunió minden részében találkoztam velük. Közülük való volt Hadzsi Mir Baba és Anvar Umorzakov ezredes is, meg a tbiliszi Oragvilidze, a Merv területi kultprop, Bakuban a kis Werner, a Harkovi Fizikai Kutatóintézet Pártbizottságának titkára, egy fiatal komszomolista lány Moszkvában, a Gorkiji Autógyár egyik mérnöke, a permetyabi doktornő, egy kazah falu egyik GPU-tisztje és így tovább. Talán százig is folytathatnám azok felsorolását, akikkel egyéves utazásom során találkoztam, de bizonyos, hogy több ezren vannak, vagy talán több tízezren is.

Mi az, ami mindannyiukban közös? Nem jelölte őket semmiféle rang vagy hivatás; a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzték. Nem voltak a rendszer fanatikus támogatói sem. Emberek voltak, akik, amikor elkeseredtem és elvesztettem a reményt, visszaállították a Szovjetunióba vetett hitemet. A káosz és az abszurditás óceánjában létrehozták maguk körül a rend és a méltóság kicsiny szigeteit. Akárhol dolgoztak, és akármit csináltak, hatásuk megmutatkozott a környezetükben is. Ezeknek az emberi szigetecskéknek ritkás hálózata mentette meg a széthullástól a szerkezetet.

Akár kommunisták, akár nem, ezek az emberek abban az értelemben szovjet hazafiak, ahogyan először a francia forradalom használta ezt a kifejezést. Nem hősök és nem is szentek, és minden polgári erényük ütközik az általuk hűen szolgált rendszer erővonalaival. Valamiféle súlyos felelősségérzet hajtja őket egy olyan országban, ahol mindenki retteg, és menekül a felelősség elől; függetlenül gondolkodnak és kezdeményeznek ott, ahol a norma a vak engedelmesség; lojálisak és áldozatkészek embertársaik iránt ott, ahol lojálisnak csakis feletteseik, áldozatkésznek pedig csak az állam iránt kellene lenniük. Becsületesek, hűségesek és nemesek egy olyan közegben, ahol ezek a szavak mind köznevetség tárgyai.

Bár ezren és ezren, de mégis elenyésző kisebbségben vannak, s minden új tisztogatásnak ők az első áldozatai. És mégsem vesznek ki soha. Azok, akikkel Oroszországban találkoztam, jórészt a harmincas éveikben jártak; már a forradalom utáni nemzedék gyermekei. Manapság ismét felbukkannak egy még újabb generáció tagjai a háború utáni emigránsok között. Becsületes, elszánt, energikus és félelmet nem ismerő emberek; tartópillérei voltak annak a rendszernek, amely minden általuk képviselt értéket megtagadott. Mint kommunista, természetesnek tartottam létezésüket, mert úgy véltem, hogy ők a forradalmi képzés és oktatás termékei, az új embertípus, akinek eljövetelét Marx jósolta meg. Ma már tudom, hogy létük szinte csoda; hogy nem a képzés következtében, hanem annak ellenére váltak azzá, amik - ők az elpusztíthatatlan emberi lényeg diadala az embertelen környezet fölött.

A környezet nyomása látszólag ellenállhatatlan. Lassan működik, mint az erózió vagy az árapály. Eredménye a szellem eltorzulása és a lélek még tragikusabb korróziója. Elvágja az embert metafizikai gyökereitől, vallásának megélésétől; az óceán-érzés minden formájától. A kozmikus tudatot a társadalmi ébrenlét, az abszolútum átélését az elme akrobatikája váltja fel. A lélek fokozatosan elszárad, s a lelki éhínség a fizikainál is rettenetesebb. Az Egyesült Államokban, ahol egészen más okokból megy végbe hasonló eltávolodás a metafizikai világtól a létezés tragikuma felé, s a temetkezési vállalkozók ajakrúzzsal és pirosítóval változtatják a halottakat egy örök koktélparti vízszintes résztvevőivé. Szovjet-Oroszországban a dolog egyszerűbb: itt nincsenek temetési szertartások, a halált megfosztották tragikus pompájától és misztikus felhangjaitól, s puszta statisztikai adattá fogalmazták át. Egy Moszkvában rendezett írókongresszuson, miután számtalan, a szép új világban általános boldogságot ígérgető beszédet végighallgatott, André Malraux hirtelen azt kérdezte: És mi van azokkal a gyerekekkel, akiket elgázolt a villamos? Kínos csend lett, aztán valaki, mindenki nagy tetszésére, így felelt:

"A tökéletesen megtervezett, szocialista Közlekedési és szállítási rendszerben nem lesznek balesetek."

Makovecz Benjámin fordítása
Arthur Koestler: A láthatatlan írás, Osiris, 1997

Hamvas Béla az Alföldi Géniuszról

Az Alföld egyébként nem puszta, csak aszályos, jellegzetes szárazföldi kukorica-klíma, mint mondják, aszályosabb, mint a délorosz sztyeppe, amelynek géniusza itt él, s amelynek kisugárzása délnyugat felé álmosabb és fátyolosabb és zártabb. Oroszország kontinentális óceán. Ezért ott az ember a határtalanság egy nemének légkörében él. A világon mintha csak végletek lennének. Az ember az elveszett magányból fejest ugrik abba a szobornosztba, amely egyéni létét maradéktalanul eltörli. Melankólia és őrjöngő kicsapongás. A megvadult életéhség és a nyicsevó. Ez az orosz zene és tánc értelme. Az Alföld mindehhez közel áll, de nem óceán, csupán annak kisebb öble, ahol a vizek Délt és Nyugatot és Bizáncot mossák és vannak helyek, ahol partra lehet szállni. A sztyeppén minden egynemű és egyértelmű. Az Alföld nem Orosz-, hanem Magyarország és mindennek egyszerre öt neme és öt értelme van. A vihar itt nem száguld annyira, a szél lágyabb, mint a sztyeppén, minden pontjáról látni a szárazföldet, nincs otcsajanyije, nincs eksztatikus tánc, csak a halálsóvárgásnak még egy kis csökevénye mélyen a tudat alatt.

Az Alföld sajátságosan paradox hely, de az önellentmondás egészen más, mint a délorosz sztyeppén. A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt, túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja, és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez a belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb. Micsoda enyhülés a kis nyárfás, vagy a nádas, milyen feloldás egyetlen kicsiny patak, amely partján fűzfáival a horizont felé kanyarog. Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban, és ez az egyetlen sóvárgás. A nyíltságba bebörtönözve lenni. Nem a lapályon és a homogén síkságon, nem a mindig látóhatártól látóhatárig terjedő lapos mezőn. Ez az egyhangúság semmit sem különbözik a börtön kopár falának kopár közönyétől. Amikor Petőfi az első és az egyetlen ember, aki ezért a földért lelkesedett, az Alföldet dicsőítette, magára maradt és csak csodálni lehet azt a bátorságot, amellyel a lehetetlent imádta. Valami nem külső, valami belső kényszer van itt, ami a mozgás szabadságát megakadályozza. A mozgásét és a gondolkozásét és a cselekvését és az elhatározásét. Az Alföld vízhiányban él. Aki tudja, hogy a víz milyen összefüggésben van a munkával és a tevékenységgel, a vállalkozással és a képzelettel, sőt a vidámsággal és a gondolkodással, sőt az ismeretre való szomjúsággal és a bölcsességgel, az az alföldi ember vérmérsékletéből sokat megért. Ahol kevés a víz, ott az elementáris őstűz dühe uralkodik, amit sivatagnak neveznek, és ez a száraz és perzselő hőség és metsző fagy az, ami az Alföldön uralkodik. A tűz csak a vízzel együtt nyújt életlehetőséget. Egyiptom a Nílus nélkül Szahara. Amíg a Tisza itt a Nílus volt áradásaival, ezer éveken át éltette a földet és csillapította a hő tüzét. Amióta a földről a vizet elvették, az aszály lehetősége megnőtt, megindult a szikesedés. Az Alföld olyan, mint a kiszáradt tengerfenék, vízszomjas föld, képzeletszomjas, vidámságszomjas és gondolkodásszomjas és az aszály dühében ég. Nincs kevésbé szabad hely, mint a sztyeppe, nincs kevesebb szabadság, mint ezen az óceánon és nincs sehol nagyobb szomjúság arra, hogy szabad legyen. Néha az égbolt úgy a földre nehezedik, hogy azt szétnyomja, a föld úgy az égre nehezedik, hogy az lelapítja. Ebben a kettős laposságban kell élnie. Volt egy-két festő, aki az alföldi tájban a föld és ég nyomottságát felismerte anélkül, hogy annak jelentőségét megértette volna. Ez a kettős nyomás, ami az óceánokon nincs. Ott az ember kettős végtelenségben él, itt kétszeresen bezárva.

Nem az a nehéz, hogy ez az egzisztencia nem tudatos, hanem, hogy nem tudatosítható. Az Alföldön a táj és az ember között a viszony nem végleges. Ez az ideiglenesség az, amely mindennemű településen azonnal és mindenkinek feltűnik. Az Alföldön nincs város olyan értelemben, mint Nyugaton, vagy Erdélyben, ahol az urbanitás magától értetődik. Mert a város nem a véletlenül sűrűn beépített emeletes házakkal, utcákkal, rendezett forgalommal, kereskedelemmel és iparral rendelkező hely, hanem céltudatos szándékkal elgondolt életrend. Az alföldi város életrendje nem különbözik a faluétól. A falué pedig a sátortábortól. Debrecen kevésbé város, mint a tízszerte kisebb és szegényebb Kőszeg. A település ideiglenes, mint a nomád sátorváros és ha holnap fölszednék, hogy tovább vándoroljanak, senki se csodálkozna. A város jellege, hogy a választott középponthoz mindenki lehetőleg közel legyen. Az alföldi városnak nincs középpontja s ezért elterül. A centrum természetesen sohasem absztrakt, vagyis nem gazdasági vagy közigazgatási, vagy egyéb gyakorlat. Mint az archaikus görög polisban, a középpont a felsőbb erő jelenléte. Ahol akár tudatosan, akár tudatlanul ez a középpont él, a megtelepedés végleges, ahol középpont nincs, ott, ami városnak látszik, csupán tábor.

(....)

Az Alföld határa nyugaton a Csallóköztől húzódik délkeletre a Balaton felé, de magába foglalja Győr és Sopron megye lapos tájait, átmegy Somogyba, Tolnába, érinti Szabadkát, az erdélyi hegyek alatt húzódik észak felé Szatmárig, Tokajig és a felvidéki dombok tövében kanyarodik ismét nyugatra. A levegő száraz, a klíma végletesen kontinentális. Az Alföld legnagyobb részén nincsen kő. Életrendjét a külterjesség jellemzi. Nyugat intenzív gazdálkodását nemcsak nem valósítják meg, hanem ezzel szemben erkölcsi ellenállást tanúsítanak. Ahol egyes foltokon a gyümölcs vagy a szőlő termelése felvirágzott, a kertek egyáltalában nem hasonlítanak semmiféle nyugati, inkább kisázsiai vagy perzsa kertre. A ház pontosan olyan, mint amilyen az egész délorosz sztyeppén, egészen az Uralig, nem tégla, nem kő, nem fa, hanem vályog és nád. Az életrend az udvaré. Az udvar önellátó és önkormányzatú szociális forma, a családdal és a béresekkel. A nagy udvar a földesúré, a kicsiny a nagy mintájában él ugyanabban a szabadságvágyban elzárva. A termelés nem ésszerű, nem is értelmes, nem a valószínűségre épül, hanem a szerencsére. Ezért az Alföldön az ésszerűsített gazdálkodásnak, vagy akár a szövetkezésnek vagy az iparosításnak ellenállt. Önrendelkezésének illúzióját fontosabbnak tartotta, mint gyarapodását. Az alföldi hiába vált foglalkozásában gazdasági kaszttá, sohasem lett teljesen vaishya, vérmérsékletén, eszményeiben és jellemében nomád ksatrya maradt.

Hamvas Béla: Az öt géniusz, Életünk, 1989

http://sites.google.com/site/otgeniusz/ 

V. Giljarovszkij a Vologda-vidékről

A vologdai kormányzóság beláthatatlan rengetegei, északon a Jeges-tengert övező tundrával ölelkeznek, keleten, az Urálon át Szibéria végtelenbe vesző tajgáival, s nyugaton újfent a tengerig terül az ingovány s az erdő és az ingovány.

Az egyik legfontosabb közlekedési útvonal délről északra a Fehér-tenger és Arhangelszk felé – az Északi-Dvina. Ez a nyári út. A „téli“, melyen télvíz idején szállítják a halat Arhangelszkből, a Dvina mentén vezetett, falvakon, településeken keresztül. Az ember, érthetően, inkább az út, a folyó közelébe húzódott, amott beljebb, az ősbozót s a lápok útvesztője, vadak tanyája volt... Bár az idevaló nép is vadként bújta a vadont világéletében. Nemhiába mondták:

-         A vologdaiak eltévedtek három fenyő között.

De a vologdaiak azt felelték erre:

-         Mindenki eltéved ! Százversztányira esik fenyő a fenyőtől, s egytől a másikig magos ám az erdő.

Egy erdei majorban születtem, túl a Kubena-tavon, és gyermekkorom jórészt a domsinai rengetegben töltöttem, hol a fák és a láp veszejtőiben „sétafikál“ a medve, és falkástul kószál a farkas.

Domsinában sebes folyócska iramlott a rengeteg erdőn, a Tosnya. Azon túl, több száz esztendős fák tövében – a láp birodalma. E lápvilágon túl rejtőzködtek a raszkolnyikok, az óhitűek remetekunyhói. Csak télen lehetett megközelíteni őket, fákra vésett titkos jelek nyomán, melyeket idegen észre sem vett volna. Nyáron legfeljebb „rúd mentén“ juthatott át az ember, de még így is csupán bizonyos részeken, különben a láp torkába tévedsz, egy szempillantás alatt megnyílik alattad a föld, és véged. Elég, ha a zsombék mellé lépsz, az ingovány menten színi kezd lefelé, el sem enged többé, elnyel könyörtelen.

Rudakon közlekedtünk. Megérkeztél a láp széléhez, te meg az embered, aki ismeri a dörgést, s három százseny(1)  hosszú rudakat halász elő valahonnan a gyökerek alól.

Megragadsz két rudat, s a kijelölt irányban keresztbe fekteted a lápon, előbb az egyiket, majd rőfnyi távolságra a másikat, négykézláb ráállsz – lábad az egyiken, kezed a másikon – és oldalozva elindulsz előre, lábad az egyik rúdon váltogatva, kezed, olykor könyékig a vízben, a másikon. Elmégy a két rúd végéig – egyiken állsz, másikat előretolod. Ez volt az egyetlen út a raszkolnyikok kunyhóihoz, ahol finom, frissen sült mézes kaláccsal és lépes mézzel vendégelt meg Manyefa anyó.

A remetetelep szétszórtan terült el a lápon túli, vörösfenyő borította magaslatokon. Keletkezésére senki sem emlékezett. Az apók, anyók, akik e kunyhókban éldegéltek, mind itt születtek, s ki se mozdultak a telepről, soha életükben... Fehér ingben, bocskorban jártak. Homlokukba lógó hajukat egyenesre nyírták, fejük búbján kerek, bőrig nyesett tonzúra, illetve „szérű“, ahogy ők nevezték azt a kopasz foltot. Bozontos szakálluk sose látott ollót, körmük kezükön-lábukon fekete, karomszerű, ujjaik fölé görbedő, mivel sohasem vágták a körmüket. Mégpedig azért nem, mivel hitük szerint egy magas hegyen túl rejlik a mennyország, és haláluk után előbb arra fel kell kapaszkodniuk, hogy általjuthassanak – s ahhoz bizony karmok kellenek...(2)

S ezt mind szentül hitték – senki le nem vágta volna közülük a körmét.

A kunyhókban bámulatos tisztaság uralkodott. Mécsessel világítottak. Estente a nők ültek a lócán, fonják a „szöszt“, és zsoltárokat énekelnek. Edényüket maguk eszkábálják fából és agyagból. Kinek-kinek saját tálkája, kanala volt, és ha valami odavetődött más hitű tálkájukból evett vagy csöbrükből ivott, ez az edény tisztátalanná, mételyezetté vált szemükben, és külön tették a többitől.

Három ízben jártam Manyefa anyónál. Fia, Trefilij Szpiridonyevics jó barátja volt az öreg Kitajevnek, a szökött matróznak, aki „nevelőm“ volt, s aki ide hozott ebbe a kunyhóba...

-         Gyere, tűnjünk el a „volok“-ban – szokta mondani, és én boldogan követtem.

„Volok“... A régi raszkolnyikok nem ismertek más szót az erdőre. Fának is csak a gerendát vagy deszkát nevezték. Kérded tőlük:

-         Messzi van-e Vatlanovo ?

S ők azt felelik:

-         Volok da volok – da Vatlanovo.

-         Volok da Volok – da Vologda.

Ez annyit jelent, hogy erdőn, mezőn meg a falun is túl, majd megint az erdőn át, azaz „volok“-on át vezet oda az út.

Honnan szedték ezt a szót, honnan nem, az bizonyos, hogy egyike legrégibb keletű szavainknak. A kijevi Oroszország idején így nevezték azt a szárazföldet, mely két víziút közt terült el, és amelyen árut, sőt néhanapján hajókat vontattak át egyik folyótól a másikhoz.

Ám a vologdai kormányzóságban ekkortájt minden fás területet „volok“-nak neveztek. Igazuk is volt. Vegyük példának okáért ezt a remetetelepet, melyet semmiféle járművel meg nem közelítesz, és a nép minden terhet a hátán vonszol vagy kisebb fatörzsekből rótt, afféle talp nélküli szánhoz hasonló alkalmatosságon. Kivágják a fákat, összekötözik a törzsüket, a koronájukra pedig, amely nem merül alá, rárakják a terhet. Íme – a „volok“(3).

-         Kerüld a volokot, volk(4) jár a volokban – intették a gyerekeket.

Vologda. Úgy gondolom, e név csakis a volokban gyökerezhet.

Moszkva még sehol sem volt, amikor a krónikák tanúsága szerint, Vologda már állt. Novgorodi kivándorlók alapították. S hogy mért éppen Vologdának keresztelték, én legalábbis így képzelem.

A jelenlegi város helyén még csak aprócska, talán még nevesincs telepecske állott, ahol a novgorodiak éldegéltek. Történt egyszer, hogy egyik telepes nekivágott az úttalan erdőknek, hazalátogatott Novgorodba, és próbálta elmagyarázni, merre van a település.

-         Volok da volok, volok da volok...

S a szavak muzsikája akarva-akaratlan megragadt az emberek fülében, és a névtelen kis telep egyszer csak – Vologda lett.

-         Volok da volok...

1 – egy százseny 2,13 méter

2 – A mennyország keresésének legendája a 12. századból

3 – A volok szó a volocs igéből származik, jelentése: húzni, vonszolni, vontatni.

4 – Szójáték a volok és volk szavakkal. Jelentése: kerüld az erdőt, farkas jár az erdőben.

Grigássy Éva fordítása

V.A. Giljarovszkij: Moszkvai alvilág, Madách, 1989

Konsztantyin Pausztovszkij a Mescsora-vidékről (2)

Ismét elkalandoztam a térképtől. Hogy végezzek vele, szólnom kell az óriási kiterjedésű, sűrű erdőkről (halványzöld színnel lepik az egész térképet), az erdők mélyén levő varázslatos fehér foltokról, meg a két folyóról: a Szolotcsáról, meg a Práról, amelyek az erdőn, a mocsarakon és a leégett erdőrészeken keresztül délre folynak.

Kanyargós, sekély folyó a Szolotcsa. Part menti vízmosásaiban jászkeszegrajok tanyáznak. Vörös a vize. A parasztok „zordnak” hívják az ilyen vizet. A folyó egész folyása mentén csak egy helyen vezet hozzá út – nem tudni, hova visz tovább - , az út mentén magányos vendégfogadó áll.

A Pra folyó Mescsora északi tavai felől folyik az Okába. Csak egy-két falu van a partjain. Hajdanvaló időkben a Pra mentén, az őserdőkben rejteztek el a szakadárok, a raszkolnyikok.

Szpasz-Klepiki városában, a Pra felső folyásánál régi vattagyár működik. A folyóba ereszti a gyapotkócot: Szpasz-Klepikinél a Pra fenekét megülepedett vastag fekete vattaréteg lepi. Alighanem ez a Szovjetunió egyetlen kivattázott medrű folyója.

A folyókon kívül sok a csatorna a Mescsora-vidéken.

Még II. Sándor uralkodása alatt Zsilinszkij generális határozta el: lecsapolják a mescsorai mocsarakat, s így Moszkva közelében nagy földterületeket népesítenek be. Expedíciót küldtek a Mescsora-vidékre. Húsz évig dolgoztak, de csak másfél ezer hektár földet csapoltak le, ám ezen a területen senki emberfia nem kívánt letelepedni: nagyon mostohának mutatkozott a föld.

Zsilinszkij rengeteg csatornát építtetett Mescsorán. Ezeket mostanra belepte a mocsári növényzet. Vadkacsák tanyáznak bennük, lusta compók és fürge réticsíkok.

Igen vadregényesek ezek a csatornák. Behatolnak az erdők rengetegébe. A víz fölött a növényzet sötét árkádokat alkot. Úgy rémlik, hogy minden egyes csatorna titokzatos tájékra visz. Könnyű csónakon, kiváltképpen tavasszal, el lehet jutni húsz-harminc kilométerre is.

Vízililiom édeskés illata vegyül össze a gyanta szagával. Helyenként magas nád rekeszti el a csatornákat, mint valami tömör gát. A partokon sárkánygyökér tenyész. Levele egy kissé hasonlít a gyöngyvirágéhoz, de az egyik oldalán széles fehér sáv húzódik végig: messziről úgy hat ez, mintha óriási hóvirágok virágzanának. Páfrány, szeder, zsúrló és moha hajlanak le a partokról. Ha kézzel vagy evezővel meglegyintjük a mohát, élénk, smaragdszínű por száll föl belőle sűrűn: a szőrmoha spórái. Rózsaszínű ciprusok alacsony fala tarkázza a tájat. Olajzöld csíkbogarak bukdosnak a vízben, és lecsapnak az ebihalak csapatára. Olykor-olykor kötélvégre kell venni a csónakot a sekély vízben. Ilyenkor véresre csípik az ember lábát a csíkbogarak.

Csak a szúnyogdöngés meg a halak csobbanása szakítja meg a csöndet.

Az efféle csónakázás mindig ismeretlen célnál ér véget: erdei tónál vagy folyónál, amely tiszta vizet görget kavicsos medrében.

Ezeknek a folyóknak a partján, mély üregekben pelepatkányok élnek. Akad közöttük olyan, amelyiket teljesen megőszített a vénség.

Ha csöndesen közelítjük meg az üregeket, megfigyelhetjük, hogyan halászik a patkány. Előbújik lyukából, igen mélyre merül, és ijesztő lármával bukkan föl. Sárga tündérrózsa ring a szélesen gyűrűző vizen. Ezüstösen csillogó halat tart a patkány a pofájában, és úszik vele a partra. Ha nagyobb a hal, mint a patkány, sokáig eltart a csata, a patkány fáradtan úszik ki a partra, dühösen vöröslik a szeme.

Hogy könnyebben essék az úszás, a pelék hosszú nádszárat rágnak le, és a foguk között tartják, úgy úsznak. A nád szára tele van levegőrekeszekkel, így még a patkánynál nagyobb súlyt is remekül megtart a víz felszínén.

Zsilinszkij le akarta csapoltatni a Mescsora mocsarait. A vállalkozás balul ütött ki. Mescsora talaja: tőzeg, podzol és homok. A homokon csak a burgonya él meg. Mescsora gazdagsága nem földjében, hanem erdeiben, tőzegében s az Oka bal partjának ártéri rétjeiben rejlik. Ezeket a réteket egyes tudósok a Nílus deltájának termékenységével hasonlítják össze. Nagyszerű szénát adnak.

(Kép: Alekszej Trosin, Wikimedia Commons)

A Mescsora: egy erdőtenger maradványa. A mescsorai erdők fenségesek, akár a katedrálisok. Még egy öreg professzor is, akinek nem sok érzéke volt a költészethez, ilyen szavakat írt le a Mescsora-vidékről szóló tanulmányában: „Itt, a hatalmas fenyőerdőkben olyan nagy a világosság, hogy száz lépésnyiről is látni a tovaszálló madarat a rengetegben.”

Úgy jár az ember a száraz fenyvesekben, akár valami drága, vastag szőnyegen: a földet kilométereken át száraz, puha moha lepi. A fenyőfák között, a tisztásokon rézsútos pászmákban dől a napfény. Madárrajok röpülnek mindenfelé, füttyögve, könnyű rebbenéssel.

Ha szél fú, zúg az erdő. A fenyőfák koronáján döbörög végig a zaj, mint a hullám. A szédítő magasban szálló, magányos repülőgép torpedónaszádnak rémlik – a tengerfenékről szemlélve.

Puszta szemmel is óriási légáramlásokat látni, amint a föld felől az ég felé tartanak. Mozdulatlanul, egy helyben állva apadnak el a felhők. Az erdők száraz lehelete és a borókafenyő illata talán a repülőgépekig is elér.

Hajófának és árbocnak való fenyők erdein kívül vannak nyíresek és ritkás foltokban sűrű lombozatú hársak, szilfák és tölgyesek. A tölgyes erdősávokban nincs út; járhatatlanok és veszélyesek a hangyák miatt. Rekkenő napon majdnem lehetetlen áthaladni a tölgyesen: egy perc alatt tetőtől talpig belepik az ember testét az erős állkapcsú, mérges vöröshangyák. A tölgyesekben jámbor hangyászmedvék kószálnak, széttúrják a vén rönköket, és fölszippantják a hangyatojást.

Zsiványok menedéke, világ vége a mescsorai erdőség. Nincs nagyobb felüdülés és gyönyörűség, mint naphosszat menni ezekben az erdőkben, ismeretlen ösvényeken, valami távoli tó felé.

Az erdei út sok-sok kilométernyi csönd, nyugalom. Rothadó gombák szaga, madarak óvatos röppenése, tűlevél lepte, ragadós, barna tinorru gomba, kemény fű, hideg, fehér gomba, szamóca, mélykék harangvirág a tisztásokon, nyárfalevelek rezgése, ünnepi fény, majd végül: erdei alkonyat, amikor nedvesség árad a mohából, s a fű között megcsillannak a szentjánosbogarak. (…)

(…) A Fekete-tó a vize színéről kapta a nevét: áttetsző fekete a vize.

A Mescsora-vidéken majd minden tónak más színű a vize. A legtöbbé fekete. Vannak tavak, például a Feketéllő-tó, amelyeknek vize csillogó tusra emlékeztet. Aki nem látta, nehezen képzelheti el, milyen is ez a tömény, sűrű színárnyalat. S ennek ellenére, ebben a tóban is, akár a Fekete-tóban, teljesen áttetsző a víz.

Különösen szép ez a szín ősszel, amikor sárga és vörös nyír- meg nyárfalevelek hullanak a fekete vízre. Oly sűrűen lepik be, hogy a ladik zizegő zajt ver a levelek között, és csillogó fekete barázdát szánt maga mögött.

De szép ez a szín nyáron is, amikor fehér liliomok hevernek a vízen, mint valami különös üveglapon. A fekete víznek rendkívüli sajátsága: nehéz megkülönböztetni a valódi partot a visszatükröződésétől, az igazi bozótost vízbeli tükörképétől.

Az Urzsen-tóban ibolyaszínű a víz, a Szegden-tóban sárgás, a Nagy-tóban olajzöld, túl a Pra folyón pedig enyhén kékesek a tavak. A réti tavak vize nyáron áttetsző, ősszel viszont tengerzöld színt kap, és még a szaga is a tenger vizére emlékeztet.

A tavak zöme mégis fekete. Öregek beszélik, hogy a feketeség oka a tavak fenekét belepő vastag levélréteg. A feketésbarna levélrétegtől ered a sötét színeződés. De ez nincs egészen így. A szín a tavak tőzegfenekével magyarázható; minél öregebb a tőzeg, annál sötétebb a víz. 

 

(Kép: Alekszej Trosin, Wikimedia Commons)

Az erdők és az Oka között az ártéri rétek széles övezete terül el.

Naplementekor a rétek a tengerhez hasonlítanak. Úgy áldozik le a nap a fűben, mint a tenger vizén, s az Oka-parti jelzőlámpások világítótoronyként gyúlnak ki. Akárcsak a tengeren, a réteken is friss szelek fújnak, és a magas égbolt, mint zöldellő halovány csésze borul föléjük.

Hosszú kilométereken át húzódik a réteken az Oka hajdani medre; Prorvának hívják.

Meredek partú, gazzal benőtt, mozdulatlan vizű, mély folyó ez. Partjait magas, vén feketenyárfák borítják, három ember sem éri át a törzsüket – meg évszázados füzek, vadrózsa, ernyősvirágú füvek és szeder.

Egyik mellékszakaszát „Fantasztikus Prorvának” neveztük el, mivel még egyikünk sem látott olyan két ember magasságú, hatalmas bogáncsot, világoskék tüskebokrot, olyan magas tüdőfüvet, tömött lórumot és olyan óriási pöffeteggombát, mint azon a szakaszon.

A Prorva más részein sem lehet a csónakból kiszállni a partra, annyira sűrű a fű, s úgy magasodik, akár egy áthatolhatatlan, rugalmas fal. Visszalöki az embert. A füvet csalóka módon át- meg átindázza a szeder, százával van rajta a veszedelmes, szúrós hurok.

Gyakran könnyű pára lepi el a Prorvát. Szinte napszakok szerint változik. Reggel: kékesszürke köd, napközben: szőkésfehér párázat, és csupán alkonyatkor válik a levegő a Prorva fölött áttetszővé, akár a forrásvíz. A feketenyárfa lombja alig rezdül, berózsállja az alkonyat, s az örvényesekből messze hangzik a csukák csapdosása.

Reggelenként, alig megyünk tíz lépést a fűben, s csuromvíz leszünk a harmattól, a levegő a Prorván kesernyés fűzfakéregszagot lehel, friss fű és sás illatát. Sűrű, hűvös; gyógyító ereje van. (….)

A réteken nagyon sok a tó. Furcsa és változatos nevük van: Nyugalom, Bika, Kívánós, Vízmosás, Árok, Szárazmeder, Murvás, Hódfészek, Falusi- és Longobárd-tó.

A Kívánós fenekén feketére pácolt tölgyek feküsznek. A Nyugalom mindig nyugalmas, magas partjai fölfogják a szeleket. A Hódfészekben valamikor hódok tanyáztak, most viszont a sügérek zargatják az ebihalakat. A Vízmosás: mély tó, és olyan szeszélyesek benne a halak, hogy csak nagyon jó idegzetű ember horgászhat ott. A Bika: titokzatos tó, hosszúra, több kilométernyire elnyúlik. Sekélyesek és örvényesek váltakoznak rajta, de partján kevés az árnyékos hely, ezért elkerültük. Az Árokban nagyszerű aranycompók tanyáznak, mindegyik egy fél óra hosszat harapja a horgot. Ősz felé bíborszínű foltok tarkázzák az Árok partját, de nem az őszi levelektől, hanem a rengeteg igen nagy szemű csipkebogyótól vöröslenek.

A Szárazmeder partján homokos dűnék vannak, benőtte őket a fekete üröm meg a farkasfog. Tenyészik a dűnéken egy fűféle, élőkének hívják. Lapos, szürkészöld golyócskái vannak, ezek a szorosan becsukódott rózsához hasonlítanak. Ha kitépünk egy ilyen golyócskát a homokból, és gyökerével fölfelé tesszük le, lassan forogni kezd, mind a hátára fordított bogár, egyik oldaláról sziromleveleket bocsát ki, rájuk támaszkodik, és újból a gyökereivel fordul a föld felé.

A Murvás mélysége eléri a húsz métert. Őszi vonulásukkor partjain pihennek meg a darvak. A Falusi-tó felszínét benőtte a fekete sás. Százszámra tenyésznek benne a vadkacsák.

Mennyire meggyökeresednek a nevek ! Van a Szárazmeder közelében, a réteken egy névtelen tó. Mi neveztük el Longobárd-tónak, a „Longobárd” ragadványnevű, szakállas csősz tiszteletére. Ott lakott a tó partján egy kunyhóban, s a káposztaföldeket vigyázta. Egy év alatt, a meglepetésünkre, meghonosult az elnevezés, de a kolhozbeliek a maguk módján megváltoztatták, s Hombár-tónak kezdték nevezni.

Hallatlanul sok fűféle tenyészik a réteken. A kaszálatlan rétek olyan erős illatot árasztanak, hogy aki nem szokott hozzá, az elkábul tőle, megfájdul a feje. Kilométereken át sűrűn nyílik kamilla, cikória, lóhere, vadkapor, vadszekfű, martilapu, pitypang, tárnics, útilapu, harangvirág, boglárka és még tucatnyi más vadvirág. Kaszáláskor érik a vadvirágok között a mezei szamóca.

Még sok mindent írhatnék a Mescsora-vidékről. Megírhatnám, hogy ez a vidék milyen gazdag erdőségekben és tőzegben, szénában és burgonyában, tejben és bogyófélékben. De szándékosan nem írok erről. Csak azért kell-e szeretnünk földünket, mert gazdag, mert bőséges termést ad, és természeti szépségei a mi javunkat szolgálják ?

Nemcsak emiatt szeretjük a szülőhaza tájait. Szeretjük akkor is, ha nem gazdagok, hiszen akkor is gyönyörűek a szemünkben. Azért szeretem a Mescsora-vidéket, mert szép, bár szépsége nem egyszeriben tárulkozik ki, hanem csak lassan, lépésről lépésre.

Az első pillantásra csöndes és mindennapos tájék ez, halovány égbolt borul fölé. De minél inkább megismerjük, annál jobban megszeretjük, szinte belesajdul a szívünk, annyira megszeretjük ezt az egyszerű földet. És ha meg kell védeni a hazát, valahol a szívem mélyén tudni fogom, hogy ezt a darab földet is védem, amely megtanított, hogyan lássam meg és értsem meg a szépséget, még ha első pillantásra oly jelentéktelen is – ezt a mélázó erdős tájat, amelyet szeretek és soha nem felejtek el. Amint hogy első szerelmünket sem feledjük el soha.

(1939)

Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974

Konsztantyin Pausztovszkij a Mescsora-vidékről (1)

Erdein, rétjein, tiszta levegőjén kívül nincs a Mescsora-vidéknek semmiféle különleges szépsége, gazdagsága. És mégis nagy vonzerő árad ebből a tájból. Mert olyan szerény-egyszerű, mint Levitan festményei. De benne is, akár a festményeken: jelen van az orosz táj minden bája, és első pillantásra észrevehetetlen sok színe.

Mit lehet látni a Mescsora-vidéken? Nyíló, vagy lekaszált réteket, fenyőerdőket, fekete sásbenőtte ártéri és erdei tavakat; kazlakat, amelyekből száraz, meleg széna jó szaga száll. A szénakazlak egész télen át megtartják a meleget.

Egyszer úgy hozta sorom, hogy októberben – amikor a füvet hajnalban már fehér sóként lepi a dér, kazalban töltöttem az éjszakát. Mély üreget ástam a szénába, belefeküdtem, és egész éjszaka úgy aludtam a kazalban, mint zárt szobában. Pedig a réteket hideg eső öntözte, a szél pedig rézsútos lökésekkel támadott.

A Mescsora-vidéken láthatók erdei fenyőerdők, bennük oly ünnepélyes a csönd, hogy az elbitangolt tehén nyakkolompját messzire, egy kilométernyire is meghallani. De csak szélcsendes napokon ekkora a csönd az erdőben. Ha fú a szél, oly hatalmasan zúgnak az erdők, mint az óceán, s a fenyők koronája hajladozva kapdos a tovaszáguldó felhők után.

A Mescsora-vidéken láthatók sötét vizű erdei tavak, égerfás és rezgő nyárfás, jókora mocsarak, vénség roskasztotta, magányos erdészkunyhók, homokos, borókafenyő, hanga, darusereg, és csillagok, amelyek minden szélességi fokon jó ismerőseink.

Fenyőzúgáson kívül mi mindent lehet hallani a Mescsora-vidéken ? Fürj pitypalattyolását, héja rikoltását, sárgarigó füttyét, harkály sietős kopácsolását, farkas üvöltését, esők zizegését a vörösesbarna tűleveleken, kis faluból harmonika esti siránkozását, éjszaka végén pedig különböző kakaskukorékolást, meg a falusi bakter kereplőjét.

Ilyen keveset azonban csak az első napokban lát az ember. Később minden egyes nappal egyre gazdagabb lesz a táj, közelebb jut a szívünkhöz. Végül pedig elkövetkezik az az idő, amikor a gazzal benőtt folyópart minden fűzfáját a magunkénak érezzük, nagyon ismerősnek, s csudálatos históriákat tudunk róla mesélni.

Megszegtem a geográfusok szokását. Csaknem minden földrajzi könyv ugyanazzal a mondattal kezdődik: „Ez a vidék a keleti hosszúság és az északi szélesség ilyen meg ilyen fokai között terül el, északról ez, délről pedig ez a terület határolja.” Nem nevezem meg a Mescsora-vidék szélességi és hosszúsági fokát. Elegendő annyi, hogy Vlagyimir és Rjazany között terül el, közel Moszkvához; a kevés számú megmaradt erdőszigetek közé tartozik, „tűlevelű erdőségek kiterjedt övezetének” maradéka. Ez az erdővonulat valamikor a Poleszjétől az Uralig terjedt. Beletartozott a csernyigovi, a brjanszki, a kalugai, a mescsorai, a mordovói és a kerzsenszki erdő. Bennük mentette át életét a jövendőnek a tatárok dúlta ősi Oroszhon.

Értenünk kell az ismertetőjelekhez, másként eltévedünk az erdőben. Megtalálni e jeleket, vagy megteremteni őket: igen szórakoztató elfoglaltság. Az ismertetőjelek világa végtelenül sokszínű. Nagy öröm, ha ugyanaz a jel évről évre megmarad az erdőben: ha minden ősszel meg lehet találni ugyanazt a lángoló vörösberkenye bokrot túl a Larin-tavon, vagy ugyanazt a rovást, amit te véstél egy fenyőfába. A rovás minden nyáron egyre több aranyszínű fenyőgyantával telik meg.

Nem az útjelzések a legfontosabb ismertetőjelek. Az igazi jel az, amelyik az időjárásra meg az idő múlására utal.

Egész könyvet lehetne írni róluk, annyi az ismertetőjel. Városon nincs szükségünk rájuk. A lángoló vörösberkenyét zománcozott tábla helyettesíti, rajta az utcanév. Az időt nem a nap állásából, nem a csillagképek helyzetéből, még csak nem is a kakaskukorékolásból tudjuk meg, hanem az óráról nézzük le. Rádió közli az időjárásjelentést. A természethez húzó ösztöneink zöme városon mintegy téli álmát alussza. Ám töltsünk csak két-három éjszakát az erdőben, ismét élesebbé válik a hallásunk meg a szemünk, finomabbá a szaglásunk.

Az ismertetőjelek mindennel kapcsolatban vannak: az égbolt színével, a harmattal és a köddel, a madarak hangjával, a csillagfény erejével.

Sok pontos ismeret és költészet rejlik bennük. Vannak egyszerű és bonyolult jelek. A legegyszerűbb a tábortűz füstje. Van, hogy egyenesen száll az ég felé, nyugodtan árad föl-föl, a legmagasabb fűzfáknál is magasabbra, s van, hogy szétömlik a füvön, mint a köd, és van, hogy ott kavarog a tűz körül. És az éjszakai tábortűz szépségében a kesernyés füstszagot, az égő fa pattogását, a szökellő lángokat, a bolyhos-fehér hamu látványát megszépíti az, hogy tudjuk: milyen idő várható másnapra.

Ránézünk a füstre, és biztosan megmondhatjuk, lesz-e holnap eső, szél, vagy, miként ma, a nap mélységes csöndben, hideg kék ködökben kel föl. Az esti harmat szélcsöndre és melegre utal. A harmat néha olyan bőséges, hogy éjszaka még csillog is: visszatükrözi a csillagok fényét. És minél bőségesebb, annál nagyobb lesz másnap a forróság.

Ezek mind igen egyszerű jelek. De vannak bonyolultak és egzaktak is. Néha az égbolt hirtelenjében igen magasnak látszik, a látóhatár viszont összezsugorodik, közelinek hat: mintha csak egy kilométernyire volna a széle. Ez a derűs idő ismertetőjele.

Néha felhőtlen napon egyszer csak nem harap a hal. A folyók s a tavak holttá válnak, mintha egyszer s mindenkorra eltávozott volna belőlük az élet. Ez kétségtelen jele annak, hogy hosszú, borús időszak közeleg. Egy-két napon belül a nap bíborvörös, baljóslatú párázatban kel föl, majd déltájban a fekete felhők csaknem súrolják a földet, friss szél támad, és ömleni kezd a nyomasztó, az elálmosító tartós eső.

Megemlékeztem az ismertetőjelektől, de eltértem tárgyamtól, a Mescsora-vidék térképétől.

Egy ismeretlen országrész tanulmányozása mindig térképpel kezdődik. Ez legalább olyan érdekes foglalatoskodás, mint az ismertetőjelek tanulmányozása. A térképen is lehet barangolni, akár a földön, de később, amikor elkerülünk arra a valódi földre, egyszeriben kiviláglik, mi értelme a térképnek: már nem kószálunk vaktában, s nem vesztegetjük időnket jelentéktelen apróságokra.

A Mescsora-vidék térképén alul, a legtávolibb sarokban, délen egy bővizű, nagy folyó kanyarulata látható. Ez az Oka. Tőle északra erdős, mocsaras síkság terül el, délre pedig a régóta megművelt, lakott rjazanyi földek. Az Oka két, merőben más, egymástól igen eltérő tájegység között folyik.

A rjazanyi földeken gabona terem, rozstáblák sárgulnak, dús lombúak az almáskertek. A rjazanyi falvak határa gyakran egymásba simul, falu a falut sűrűn követi, és nincs olyan hely, ahonnét a láthatáron ne lehetne látni egy, olykor két-három épségben megmaradt harangtornyot. A horhosok lejtőin nem erdők, hanem nyírfaligetek zúgnak.

A rjazanyi földek: szántók, mezők. Rjazanytól délre kezdődik a sztyepp.

De elég komppal átkelni az Okán, a folyó menti széles réteken túl már ott magasodnak a mescsorai fenyveserdők. Észak és kelet felé húzódnak el, kerek tavak kékellenek bennük. Hatalmas tőzeglápok rejteznek az erdők mélyén.

A Mescsora-vidék nyugati részén, az úgynevezett Fenyvesben, fenyvesek között, a fiatal erdőben van a nyolc Fenyő-tó. Nem visz oda sem út, sem ösvény, csak az erdőn át, térkép és iránytű segítségével lehet eljutni hozzájuk.

Van ezeknek a tavaknak egy furcsa sajátosságuk: minél kisebb a tó, annál mélyebb. A nagy Mityinszkij-tó mindössze négy méter mély, a kis Ugyemnij viszont tizenhét.

(1939)

Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974