Erdein, rétjein, tiszta levegőjén kívül nincs a Mescsora-vidéknek semmiféle különleges szépsége, gazdagsága. És mégis nagy vonzerő árad ebből a tájból. Mert olyan szerény-egyszerű, mint Levitan festményei. De benne is, akár a festményeken: jelen van az orosz táj minden bája, és első pillantásra észrevehetetlen sok színe.
Mit lehet látni a Mescsora-vidéken? Nyíló, vagy lekaszált réteket, fenyőerdőket, fekete sásbenőtte ártéri és erdei tavakat; kazlakat, amelyekből száraz, meleg széna jó szaga száll. A szénakazlak egész télen át megtartják a meleget.
Egyszer úgy hozta sorom, hogy októberben – amikor a füvet hajnalban már fehér sóként lepi a dér, kazalban töltöttem az éjszakát. Mély üreget ástam a szénába, belefeküdtem, és egész éjszaka úgy aludtam a kazalban, mint zárt szobában. Pedig a réteket hideg eső öntözte, a szél pedig rézsútos lökésekkel támadott.
A Mescsora-vidéken láthatók erdei fenyőerdők, bennük oly ünnepélyes a csönd, hogy az elbitangolt tehén nyakkolompját messzire, egy kilométernyire is meghallani. De csak szélcsendes napokon ekkora a csönd az erdőben. Ha fú a szél, oly hatalmasan zúgnak az erdők, mint az óceán, s a fenyők koronája hajladozva kapdos a tovaszáguldó felhők után.
A Mescsora-vidéken láthatók sötét vizű erdei tavak, égerfás és rezgő nyárfás, jókora mocsarak, vénség roskasztotta, magányos erdészkunyhók, homokos, borókafenyő, hanga, darusereg, és csillagok, amelyek minden szélességi fokon jó ismerőseink.
Fenyőzúgáson kívül mi mindent lehet hallani a Mescsora-vidéken ? Fürj pitypalattyolását, héja rikoltását, sárgarigó füttyét, harkály sietős kopácsolását, farkas üvöltését, esők zizegését a vörösesbarna tűleveleken, kis faluból harmonika esti siránkozását, éjszaka végén pedig különböző kakaskukorékolást, meg a falusi bakter kereplőjét.
Ilyen keveset azonban csak az első napokban lát az ember. Később minden egyes nappal egyre gazdagabb lesz a táj, közelebb jut a szívünkhöz. Végül pedig elkövetkezik az az idő, amikor a gazzal benőtt folyópart minden fűzfáját a magunkénak érezzük, nagyon ismerősnek, s csudálatos históriákat tudunk róla mesélni.
Megszegtem a geográfusok szokását. Csaknem minden földrajzi könyv ugyanazzal a mondattal kezdődik: „Ez a vidék a keleti hosszúság és az északi szélesség ilyen meg ilyen fokai között terül el, északról ez, délről pedig ez a terület határolja.” Nem nevezem meg a Mescsora-vidék szélességi és hosszúsági fokát. Elegendő annyi, hogy Vlagyimir és Rjazany között terül el, közel Moszkvához; a kevés számú megmaradt erdőszigetek közé tartozik, „tűlevelű erdőségek kiterjedt övezetének” maradéka. Ez az erdővonulat valamikor a Poleszjétől az Uralig terjedt. Beletartozott a csernyigovi, a brjanszki, a kalugai, a mescsorai, a mordovói és a kerzsenszki erdő. Bennük mentette át életét a jövendőnek a tatárok dúlta ősi Oroszhon.
Értenünk kell az ismertetőjelekhez, másként eltévedünk az erdőben. Megtalálni e jeleket, vagy megteremteni őket: igen szórakoztató elfoglaltság. Az ismertetőjelek világa végtelenül sokszínű. Nagy öröm, ha ugyanaz a jel évről évre megmarad az erdőben: ha minden ősszel meg lehet találni ugyanazt a lángoló vörösberkenye bokrot túl a Larin-tavon, vagy ugyanazt a rovást, amit te véstél egy fenyőfába. A rovás minden nyáron egyre több aranyszínű fenyőgyantával telik meg.
Nem az útjelzések a legfontosabb ismertetőjelek. Az igazi jel az, amelyik az időjárásra meg az idő múlására utal.
Egész könyvet lehetne írni róluk, annyi az ismertetőjel. Városon nincs szükségünk rájuk. A lángoló vörösberkenyét zománcozott tábla helyettesíti, rajta az utcanév. Az időt nem a nap állásából, nem a csillagképek helyzetéből, még csak nem is a kakaskukorékolásból tudjuk meg, hanem az óráról nézzük le. Rádió közli az időjárásjelentést. A természethez húzó ösztöneink zöme városon mintegy téli álmát alussza. Ám töltsünk csak két-három éjszakát az erdőben, ismét élesebbé válik a hallásunk meg a szemünk, finomabbá a szaglásunk.
Az ismertetőjelek mindennel kapcsolatban vannak: az égbolt színével, a harmattal és a köddel, a madarak hangjával, a csillagfény erejével.
Sok pontos ismeret és költészet rejlik bennük. Vannak egyszerű és bonyolult jelek. A legegyszerűbb a tábortűz füstje. Van, hogy egyenesen száll az ég felé, nyugodtan árad föl-föl, a legmagasabb fűzfáknál is magasabbra, s van, hogy szétömlik a füvön, mint a köd, és van, hogy ott kavarog a tűz körül. És az éjszakai tábortűz szépségében a kesernyés füstszagot, az égő fa pattogását, a szökellő lángokat, a bolyhos-fehér hamu látványát megszépíti az, hogy tudjuk: milyen idő várható másnapra.
Ránézünk a füstre, és biztosan megmondhatjuk, lesz-e holnap eső, szél, vagy, miként ma, a nap mélységes csöndben, hideg kék ködökben kel föl. Az esti harmat szélcsöndre és melegre utal. A harmat néha olyan bőséges, hogy éjszaka még csillog is: visszatükrözi a csillagok fényét. És minél bőségesebb, annál nagyobb lesz másnap a forróság.
Ezek mind igen egyszerű jelek. De vannak bonyolultak és egzaktak is. Néha az égbolt hirtelenjében igen magasnak látszik, a látóhatár viszont összezsugorodik, közelinek hat: mintha csak egy kilométernyire volna a széle. Ez a derűs idő ismertetőjele.
Néha felhőtlen napon egyszer csak nem harap a hal. A folyók s a tavak holttá válnak, mintha egyszer s mindenkorra eltávozott volna belőlük az élet. Ez kétségtelen jele annak, hogy hosszú, borús időszak közeleg. Egy-két napon belül a nap bíborvörös, baljóslatú párázatban kel föl, majd déltájban a fekete felhők csaknem súrolják a földet, friss szél támad, és ömleni kezd a nyomasztó, az elálmosító tartós eső.
Megemlékeztem az ismertetőjelektől, de eltértem tárgyamtól, a Mescsora-vidék térképétől.
Egy ismeretlen országrész tanulmányozása mindig térképpel kezdődik. Ez legalább olyan érdekes foglalatoskodás, mint az ismertetőjelek tanulmányozása. A térképen is lehet barangolni, akár a földön, de később, amikor elkerülünk arra a valódi földre, egyszeriben kiviláglik, mi értelme a térképnek: már nem kószálunk vaktában, s nem vesztegetjük időnket jelentéktelen apróságokra.
A Mescsora-vidék térképén alul, a legtávolibb sarokban, délen egy bővizű, nagy folyó kanyarulata látható. Ez az Oka. Tőle északra erdős, mocsaras síkság terül el, délre pedig a régóta megművelt, lakott rjazanyi földek. Az Oka két, merőben más, egymástól igen eltérő tájegység között folyik.
A rjazanyi földeken gabona terem, rozstáblák sárgulnak, dús lombúak az almáskertek. A rjazanyi falvak határa gyakran egymásba simul, falu a falut sűrűn követi, és nincs olyan hely, ahonnét a láthatáron ne lehetne látni egy, olykor két-három épségben megmaradt harangtornyot. A horhosok lejtőin nem erdők, hanem nyírfaligetek zúgnak.
A rjazanyi földek: szántók, mezők. Rjazanytól délre kezdődik a sztyepp.
De elég komppal átkelni az Okán, a folyó menti széles réteken túl már ott magasodnak a mescsorai fenyveserdők. Észak és kelet felé húzódnak el, kerek tavak kékellenek bennük. Hatalmas tőzeglápok rejteznek az erdők mélyén.
A Mescsora-vidék nyugati részén, az úgynevezett Fenyvesben, fenyvesek között, a fiatal erdőben van a nyolc Fenyő-tó. Nem visz oda sem út, sem ösvény, csak az erdőn át, térkép és iránytű segítségével lehet eljutni hozzájuk.
Van ezeknek a tavaknak egy furcsa sajátosságuk: minél kisebb a tó, annál mélyebb. A nagy Mityinszkij-tó mindössze négy méter mély, a kis Ugyemnij viszont tizenhét.
(1939)
Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése