2011. november 7., hétfő

Földényi F. László Hollandiáról

(…) Mert a széllel szemben 2002-ben is ugyanúgy kell küzdeni, ahogyan küzdöttek évszázadokkal ezelőtt Hobbema vagy Ruisdael tájképein a meggörnyedt figurák. És a felhők is úgy vágtatnak, ahogyan viszont a csatornák soha nem mozdulnak el. A csatornák által felosztott, Mondrian-képekre emlékeztető tájak fölé barokkosan tekervényes felhőalakzatok borulnak, amelyek, különösen estefelé, a sötétség legkülönfélébb változatait tudják pillanatról pillanatra produkálni. Az égbolt Hollandiában örökösen változékony, kiszámíthatatlan. Nincsen benne semmi anekdotikus, mint a kontinens belsejében, hanem a szó legszorosabb értelmében atmoszférikus jelenség. Miként Hollandiában a múlt a legváratlanabb pillanatokban a jelennél is jelenvalóbb tud lenni, a holland szél és égbolt is időnként kiemeli az embert a civilizációból. Ennek törékenysége válik ilyenkor érzékelhetővé. Pedig Európában talán sehol nem olyan civilizált a lenti természet, mint éppen Hollandiában. Nemcsak a szabályosan felparcellázott, csatornáktól és kerékpárutaktól behálózott mezők, hanem még a tenger feneke is, ahová a partoktól több száz méternyire hatalmas hajókról öntik be a homokot, hogy a hullámok azután lassan kihordják, így szélesítve a kinti partszakaszt.

Hollandiában a múlt természetes örökségként van jelen, s a természet is magától értetődően fonja be a civilizációt. Ott is, ahol a természet is tökéletesen emberinek látszik - végül is Hollandiában, különösen Rotterdam és Amszterdam között nincs a természetnek egy zsebkendőnyi területe sem, amelyen az ember valamilyen formában ne hagyta volna ott a kéznyomát. Mintha még a madarak, a kacsák, a rigók, a daruk vagy a vadnyulak is tudnák ezt, s ezért nem rebbennek vagy ugranak félre akkor sem, ha a biciklisták közéjük hajtanak. Évszázadok alatt alakulhat csak ki olyan mértékű bizalom, amilyennel az emberek között lépegetnek. Mint az a hattyúcsalád is, amely Leiden egyik forgalmas utcáján totyogott át, az egyik csatornától a másik felé tartva. Az állatok tele bizalommal, s ettől az emberek is átalakulnak. Diderot egyenesen ember-hangyáknak nevezte a hollandokat - igaz, ezt az iparkodásukra értette. Ám az ember-hangya nemcsak iparkodik, hanem közelebb is áll a természethez, mint a csak-ember. És valóban, nem túlzás azt mondani, hogy a hollandok természetessége, ami minden idegennek, aki átlépi Hollandia határát, azonnal feltűnik, valóban a természet adománya.

Talán a tenger fenyegető közelségével is magyarázható, hogy miközben mindenki éli a maga életét, és még az angoloknál is jobban őrzi a saját külön kis világát, valamennyien együtt mégis olyan labirintusos viszonyrendszert és kapcsolathálót építenek ki, amely az idegenben leginkább egy hangyaboly vagy méhkas képzetét idézi fel.

(….)

….Pedig holland vendéglátóink, a nagy történésszel, Henk Wesselinggel az élen mindent elkövettek, hogy érteni tudjuk őket. És hogy megértsük a természetességnek, a közvetlenségnek, a hangsúlyozott mindennapiságnak, és a persze gyakori kisszerűségnek, valamint az ennek ellentmondani látszó nagyságnak, a mélységnek, a dimenzióknak és a nagystílűségnek azt a sajátos és természetes egyvelegét, amellyel Európában nem nagyon találkozni másutt. A szűkösség és a tágasság szimbiózisának a titka ez. És ez nemcsak a nagy holland festészetben érhető tetten. Hanem az olyan egyszerű kérdésekben is, mint például hogyan tud elférni ilyen sok ember ilyen kis területen, miközben még a természet érintetlenségének a látszatát is megőrzik?

Minél jobban érteni véli az ember a hollandokat, annál rejtélyesebbek. Olyan ez, mint a Vermeer- vagy Pieter de Hooch-festményeken látható házak elrendezése. Az első pillantásra minden egyértelmű, letisztult, a házakon átlátni, a terek jól elkülöníthetőek. Ám ha képzeletben belépünk a házak kapuin és a szobák ajtajain, egyre követhetetlenebbek a helyszínek. A szobák úgy nyílnak egymásba, hogy egyre bonyolultabbak a terek, a fények úgy esnek be, hogy eldönthetetlen, merre vannak az ablakok, a ház lakói úgy állnak, hogy nem lehet megjósolni, mit tesznek a következő pillanatban. Megannyi kétértelműség, tisztázatlanság, bonyodalom. De közben továbbra is minden egyértelműnek és letisztultnak hat. A végső benyomás ezért nem a titokzatosságé, és főleg nem a fenyegetettségé. Inkább valamiféle átláthatatlan letisztultságé. Bizonyára Vermeer és Pieter de Hooch is örökségbe kapta ezt; ahogyan az utódok is ezt örökölték tőlük, a ma épült holland otthonok lakóiig bezáróan, akik napközben hangyamódra nyüzsögnek, este pedig úgy ülnek a kifelé nyitott nappalikban, minta szobrok lennének.

Földényi F. László: Hollandiai benyomások
(ÉS. XLVI. évfolyam, 43. szám, 2002. október 25.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése