Hakim Bey: Az utazás művészete (részlet)

Valaha nem volt turizmus. A cigányok, a beduinok és más nomád népek régen is, mint most, kedvükre járták a világot, de senkinek sem jutna eszébe turistának nevezni őket. 

A turizmus a 19. század találmánya – azé a koré, amely, néha úgy tűnik, természetellenesen hosszúra nyúlt. Sok szempontból még ma is a 19. században élünk.

A turista azért keresi a Kultúrát, mert – a mi világunkban – a kultúra beleveszett a Látványba, megsemmisítette a bevásárlóközpont és a talk-show – mert műveltségen ma a munkával és fogyasztással töltendő életre való felkészülést értjük – mert mi magunk sem teremtünk többé. Bár a látszat szerint a turista fizikailag jelen van a Természetben vagy a Kultúrában, igazából olyan, mint kísértet a romok közt, testi valójában nincs jelen. Nincs igazán ott; egy mentális térképen utazgat keresztül, absztrakt fogalmak közt mozog („Természet”, „Kultúra”), inkább képeket gyűjt, mintsem tapasztalatot. Gyakran mások nyomora közepette vakációzik, sőt még tetézi mások nyomorát. 

 Egyiptomban nemrég meggyilkoltak néhány embert, pusztán azért, mert turisták voltak. Íme... a Jövő. Turizmus és terrorizmus: – tényleg, mi is a különbség? 

 A három archaikus utazási cél közül – nevezzük ezeket most „háborúnak”, „kereskedelemnek” és „zarándoklatnak” – melyikből lett a turizmus? Sokan egyből rávágnák, hogy a zarándoklatból. A zarándok azért megy „oda”, hogy lásson; a zarándok általában hazavisz valami emléktárgyat; a zarándok „szabadságra megy” a hétköznapokból; a zarándok céljai nem anyagi természetűek. Ebben az értelemben a zarándok a turista előképe. 
 Ám a zarándok tudata a zarándoklat közben jelentős változáson megy át, mely számára valóságos. A zarándoklat a beavatás egy formája, s a beavatás a megismerés újabb formáinak kapuja. 

 A zarándok és a turista közötti különbséget az világítja meg, ha összehasonlítjuk, milyen hatással vannak arra a helyre, amelyet meglátogatnak. Egy hely – város, kegyhely, erdő – változásai csekélyek, de megfigyelhetők. A hely lelke kifürkészhetetlen, de a társadalmi változásokról talán mondhatunk valamit. 

 Az olyan zarándokhelyek, mint Mekka, lehetnek hatalmas kereskedelmi bazárok, sőt termelési központok is (gondoljunk a benaresi selyemiparra) – de elsődleges „termékük” a baraka vagy mana. Ezeket a szavakat (egyik arab, másik polinéz) általában úgy fordítják: „áldás”, de számtalan más jelentést is hordoznak. 

 A vándorló dervis, aki a megszentelt helyen alszik, hogy egy halott szentről (a „Sírok Népének” egyik tagjáról) álmodjék, beavatásra vagy a lelki ösvényen való előrejutásra vágyik; az anya, aki beteg gyermekét Lourdes-ba viszi, gyógyulásra; a gyermektelen nő Marokkóban azt reméli, hogy a Marabout termékennyé teszi, ha rongyot köt a sírjából sarjadó öreg fára; a mekkai utazó a Hit központjába vágyik, s ahogy a karaván megpillantja a Szent Várost, a hadzsi így kiált: Labbaika Allahumma! – Itt vagyok, Uram! 

 Mindezeket az indítékokat a baraka szó foglalja össze, amely néha tapintható, szinte anyagi természetű dolognak tűnik, s a zarándok erősödő karizmáján vagy „szerencséjén” mérhető le. A kegyhely barakát hoz létre. A zarándok magával viszi. De az áldás a Képzelőerő műve – akárhány zarándok visz belőle magával, jut is, marad is. Sőt, minél többet visznek el, annál több áldást „termel” a kegyhely (mert a népszerű kegyhely minden meghallgatott imádságtól gyarapszik). 

 A baraka a képzelőerő műve – de nem „irreális”. Épp elég reális azoknak, akik megérzik. A lelki javak azonban nem a kereslet és kínálat törvényei alapján működnek, mint az anyagi javak. Minél nagyobb a kereslet a lelki javak iránt, annál nagyobb a kínálat. A baraka termelődése végtelen. 

A turista ezzel szemben nem barakára, hanem kulturális különbségekre éhes. A zarándok azért hagyja el az otthon „profán terét”, és utazik a kegyhely „szent terébe”, hogy megtapasztalja szent és profán különbségét. De ez a különbség megfoghatatlan, finom, a profán tekintet számára láthatatlan, spirituális, képzeletbeli. A kulturális másság viszont mérhető, szemmel látható, anyagi, gazdasági, társadalmi természetű. 

 A kapitalista „első világ” képzelőereje kimerült. Nem tudja elképzelni, milyen, ami más. A turista nem azért hagyja el az „otthon” homogén terét az „idegen tájak” heterogén teréért, hogy áldást kapjon, hanem egyszerűen azért, hogy megcsodálja a festői tájakat, a másság látványát, pillanatát, hogy lássa a másságot. 

 A turista a másság fogyasztója. Ám a kulturális másság termelődése nem végtelen és nem pusztán képzeletbeli: nyelvben, tájban, építészetben, szokásokban, ízben, illatban gyökerezik. Minél többet használnak el, visznek el belőle, annál kevesebb marad. Egy adott társadalom csupán ennyi jelentés, csupán ennyi másság termelésére képes. Ha egyszer vége, akkor vége. 

 A turizmus valódi gyökere nem a zarándoklat (sőt, még csak nem is a „tisztességes” kereskedelem), hanem a háború. Erőszak és fosztogatás volt a turizmus eredeti formája; vagy másképp szólva: az első turisták közvetlenül a háború nyomában érkeztek, mint keselyűemberek, akik a harcmezei mészárlás maradványain kapirgáltak, képzeletbeli hadizsákmányra – képekre – vadászva. 

 A turizmus a totális imperializmus tünete volt: a gazdasági, politikai és spirituális imperializmusé. 

 Valójában az a meglepő, hogy még olyan kevés turistát gyilkoltak meg, és hogy csupán néhány terroristának jutott ez az eszébe. Talán valami titkos cinkosság van e tükörkép-ellenségek között. Mind hontalanok, horgonyuk örökre eloldva a kikötőtől, a képek tengerén sodródnak. A terrorcselekmény csak képében létezik – a CNN nélkül csupán az értelmetlen kegyetlenség pillanatnyi fellobbanása maradna meg. A turista-cselekmény is csak a pillanatfelvételeken és az emléktárgyakban létezik. A terrorista és a turista a posztimperialista kapitalizmus talán legelidegenedettebb termékei. Képek szakadéka választja el őket vágyuk tárgyától. Furcsa, mégis ikrek ők. 

 Semmi sem érinti meg a turista életét. Minden lépése közvetített. Aki látta már valaha amerikaiak tömött hadrendjét vagy egy busznyi japánt, amint romok vagy turista-rituálék helyszíne felé menetelnek, bizonyára észrevette, hogy még kollektív tekintetüket is a kamera szemének médiuma közvetíti: a fényképezőgépek és videokamerák tömege olyan, mint fényes, kattogó pikkelyek a teljes közvetítettség páncélzatán. Semmi szerves nem hatol át e rovarpáncélszerű képződményen, amely védőkitinként és ragadozó rágószervként is szolgál, s amely képeket, képeket, képeket habzsol. A közvetítés szélsőséges formája a társasutazás, amelynek során minden képet okleveles szakember, pszichopomposz értelmez, holtak vezetője, virtuális Vergilius a jelentésvesztettség Infernójában – a Központi Diskurzus és a kisajátítás metafizikájának alacsony beosztású funkcionáriusa – testetlen örömök stricije. 

 A turista igazi színtere nem az egzotikum helye, hanem a közbülső, liminális tér senkiföldje (szó szerint: „utópiája”) – magának az utazásnak a tere, a repülőtér ipari absztrakciója, a repülő, a busz gépi dimenziója. 

 A turista és a terrorista – az absztrakciók repterének ikerszellemei – az autentikusra éhezik. Csakhogy ami autentikus, közeledtükre menten visszahúzódik. Fényképezőgép vagy fegyver áll köztük és a szeretet perce között, amely minden terrorista és turista titkos álma. Nyomorúságuk abban áll, hogy csupán pusztítani képesek. A turista a jelentést pusztítja, a terrorista a turistát. E kis írás szerény célja az, hogy megszólítsa az egyedül utazót, aki úgy döntött, hogy ellenáll a turizmusnak. Bár végül is képtelenek vagyunk tökéletesen megtisztítani magunkat és utunkat a turizmus foltjaitól, mégis úgy érezzük, hogy a fejlődés lehetséges. 

 Nemcsak megvetjük a turizmust, mert vulgáris és igazságtalan, s ezért minden (tudatos vagy tudattalan) fertőzést el szeretnénk kerülni, amelyet a turizmus virulens vírusa terjeszt – az utazást a kölcsönösség, s nem az elidegenedés aktusaként értelmezzük. Vagyis nem csupán a turizmus negatív jelenségeit szeretnénk elkerülni, hanem hozzájárulni a pozitív utazás elterjedéséhez, hogy produktív és kölcsönösen gazdagító kapcsolat legyen én és a Másik, vendég és vendéglátó között – a kultúrák közötti szinergia egy formája, amelyben az egész több, mint a részek összege. 

(....)

 Az utazás sikerének egyik kulcsa a figyelem. Gyakran úgy tűnik, hogy senki sem szentel figyelmet semminek, csak egyfolytában halmozza a benyomásokat – minek? tartalékolni rosszabb napokra? –, hűti a tudatosság tüzét, nehogy az egész üzemanyagkészlet idejekorán elhasználódjék az elviselhetetlen tudatosság egyetlen hatalmas holokausztjában. 

 A tudatosságnak ez a modellje gyanúsan „kapitalista” – mintha könnyen kimeríthető figyelem-tartalékokkal rendelkeznénk, amelyet ha egyszer elhasználtunk, nem tölthetjük fel újra. Percepció-uzsorázás történik itt: kamatot követelünk a figyelemért, mintha kölcsön lenne, nem pedig kiadás. Vagy mintha tudatunkat entrópia és hőhalál fenyegetné, amely ellen a leghatásosabb védekezés az unott, középszerű kelletlenség – fösvénykedés a lelki erőforrásokkal – a váratlan helyzetek és a mindennapi csodák elhárítása – a nagylelkűség hiánya. 

 De ha vékony pénztárcának képzeljük magunkat – ha elbarikádozzuk az észlelés ajtóit, mint reszkető paraszt, ha farkas ordít – ha sohasem „szentelünk figyelmet” – hogyan ismerjük fel akkor azokat az értékes pillanatokat, a feltárulkozás perceit? 

 Olyan kognitív modellre van szükség, amely a kölcsönösség varázsát hangsúlyozza: figyelmet adni annyi, mint figyelmet kapni, mintha a világegyetem titokzatos módon a kegyelem könnyed kiáradásával válaszolna felismerésünkre. 

 Az utazás számomra olyan, mint a fraktál a természetben. A térképen/szövegen kívül zajlik, a hivatalos konszenzuson kívül, mint azok a rejtett minták, melyek a nem lineáris egyenletek végtelen elágazásaiban rejlenek a káoszelmélet különös világában. Valójában a világ még ma sincs tökéletesen feltérképezve, mert az emberek élete lemaradt a térképről, arctalan statisztikává lett vagy elfelejtődött. A nemhivatalos valóság fraktáldimenzióiban minden emberi lény – és sok „hely” is – egyedi és más. „Tiszta” és „romlatlan”? Talán nem. Talán soha senki sem volt tiszta. A tisztaság illúzió, sőt talán a totalitarizmus egy veszélyes formája. Az élet csodálatosan tisztátalan. Az élet: sodródás.

Hakim Bey: Az utazás művészete (Terebess Virtuális Könyvtár) 

Robert Louis Stevenson: A henyélés védelmében (részlet)

"Boswell: Belefáradunk a restségbe.
"Johnson: De csak akkor, jó uram, ha mások tüsténkednek, és így magunkra maradunk: ha viszont mind lustálkodnánk, jól elszórakoztatnánk egymást."
 
Mostanság, amikor mindenki, aki nem szenvedhetné, ha a háta mögött semmirekellőnek kiáltanák ki, kénytelen valamiféle jövedelmező hivatást vállalni, és abban néminemű lelkesedéssel szorgoskodni, az ellentábor szava - azoké, akik kevéssel is beérik, akik szeretnék inkább nyugodt szemlélődéssel múlatni az időt - fölösleges okvetetlenkedésnek tetszik. De nem jó ez így! Az úgynevezett henyélésnek, amely nem tétlenséget, hanem inkább olyasfajta ténykedést jelent, amely nem illeszkedik az uralkodó rend megkövesedett szabályai közé, éppúgy megvan a maga helye, mint az iparkodásnak. Senki sem tagadhatja, hogy azok jelenléte, akik nem hajlandók részt venni az aprópénzért folyó zsákbanfutásban, tüske azoknak szemében, akik részt vesznek benne. A jóravaló fickó (ismerjük a fajtáját) elhatározásra jut, tekintetét az aprópénzre függeszti, és - kifejező amerikanizmussal - belevág, hogy "megcsinálja a szerencséjét". És mivel az efféle fickó vért verejtékezve húzza az igát, könnyű elképzelnünk, mily heves rosszallást érez, ha megpillantja az út mentén hűsölőket, akik a kezük ügyében boroskupával, a fejükön kendővel heverésznek a fűben. Diogenész közönye igen érzékeny ponton érintette Nagy Sándort. Mert hová lett volna a Rómát elözönlő barbár hordák diadalmámora, ha a szenátusba betörvén azt kellett volna látniuk, hogy a városatyák szótlanul, a megilletődöttség legkisebb jele nélkül ülnek a helyükön. Igencsak kínos, ha az ember kemény, megfeszített munkával a csúcsra hág, amikor azonban célt ért, azt kell tapasztalnia, hogy az emberiség tökéletes közönnyel szemléli érdemeit. Hiszen az anyagelvű gondolkodó semmibe veszi az anyagon túli világot, a pénzember csupán tessék-lássék tűri az olyan embert, aki alig konyít az értékpapírokhoz, a pallérozott elme lebecsüli az írástudatlant, a tevékeny pedig - bármiben álljon is tevékenysége - kifigurázza a tétlenkedőt.

 És bár e körülmény kétségkívül megnehezíti okfejtésünket, nem ez a legkomolyabb nehézség. Senkit sem börtönözhetnek be pusztán azért, mert az iparkodás ellen emel szót, aki viszont sületlenségeket hord össze, az könnyen a bolondok házában köthet ki. Mindenféle okfejtésben az a legnehezebb, hogy jól vigye végig az ember, és éppen ezért kérem önöket, tartsák szem előtt, hogy ez egy védőbeszéd. Bizonyos, hogy sok minden felhozható a serénység mellett, olyan is van azonban, ami ellene szól, és én ez alkalommal az utóbbiról kívánok beszélni. Aki valami mellett érveket sorakoztat fel, annak nem feltétlenül kell süketté válnia minden egyéb érvre, amiképpen egy montenegrói útikönyv szerzőjéről sincs okunk azt feltételezni, hogy sohasem járt még Richmondban.

 Nem vitatott, hogy a fiatalságnak természetes velejárója a henyélés. Mindazonáltal, bár egy Lord Macaulay-féle ragyogó elme diploma nélkül is sokra viheti, az ifjak többsége oly borsos árat fizet az oklevélért, hogy aztán fillér nélkül vág neki az életnek. Igaz ez arra az időszakra is, amíg egy ifjú képzi magát, vagy elszenvedi, hogy képezzék. Igencsak bolond vénember lehetett az, aki a következőképp szólott Johnsonhoz Oxfordban: - Fiatalember, bújja csak serényen a könyveket, és halmozzon fel minél több tudást, mert meglátja, ha majd eljő az aggkor, a könyvekkel való bíbelődés fárasztó foglalatosság lesz. - Az öregúr szemlátomást megfeledkezik róla, hogy a legtöbb foglalatosság fárasztóvá, sok pedig egyenesen lehetetlenné válik, ha az ember már moccanni sem képes az ókulája meg a botja nélkül. Nem mondom, jók valamire a könyvek is, de igencsak vérszegény pótlékai az életnek. Kár arra fecsérelni az időt, hogy Shalott hölgyeként meredjünk a tükörbe, hátat fordítva a nyüzsgő és káprázatos valóságnak. Végezetül pedig, ne feledjük a régi bölcsességet: ha az ember túl sokat olvas, nem marad ideje gondolkodni.

 Gondoljanak csak vissza tanulóéveikre! Biztosra veszem, hogy melegebb szívvel idézik fel az iskolakerülés életteli, termékeny pillanatait, mint az iskolapadban álom és ébrenlét között végigkínlódott időszakokat. Annak idején magam is részt vettem jó néhány tanórán. Emlékszem, hogy a búgócsiga forgása a kinetikus egyensúly jele. Tudom, mi fán terem az örökhaszonbérlet, és hogy a közlekedőedény nem jármű. És bár nem szívesen válnék meg e tudománymorzsáktól, távolról sem őrzök belőlük annyit, mint azon limlomokból, amelyekbe az utcán csavarogtomban botlottam bele. Ezúttal nem kívánok túlontúl sok szót fecsérelni a tudomány ama fellegvárára, amely Dickens és Balzac legkedvesebb tanintézete volt, és amely évről-évre ontja magából az Élet Tudományának kontárjait. Elég, ha annyit mondok: ha egy ifjú az utcán sem tanul, akkor bizony tökfilkó. Különben a csavargónak sem kell folyton az utcán csavarognia: ha úgy tartja kedve, a kertek alatt kijuthat a természetbe. Orgonát szedhet a patakparton, pipáról pipára gyújtva hallgathatja a patak csörgedezését. A sűrűben madárdal hangzik fel. Az ifjú fennkölt gondolatokba mélyed, és egyszerre csak új összefüggések tárulkoznak fel a szeme előtt. Mi ez, ha nem tanulás? Képzeljük most el, mi következik, ha ifjoncunkba egyszer csak belebotlik egy Jóravaló Férfiú, és vallatóra fogja:

- Mi dolga errefelé, fiatalúr?
- Lelkemre, uram, csak úgy heverészem.
- Nem az iskolában volna a helye? Könyveket bújva, hogy gyarapítsa tudását?
- Nem, biza, jó uram, engedelmével ugyanis itt, e helyt tanulok.
- Még hogy tanul! Ugyan, mit? Tán matematikát?
- Nem én.
- Hát akkor metafizikát?
- Azt mégúgy sem.
- Netán valami nyelvet?
- Nem is nyelvet.
- Akkor talán szakmát?
- Nem is szakmát.
- Hát akkor micsodát?
-  Mivel közeleg az idő, uram, hogy felkerekedjem, és zarándokútra induljak, tudni vágyom, más ifjak miként cselekednek ilyenkor, valamint hogy hol leselkedik rám az Úton veszedelmes Láp avagy Bozótos, továbbá hogy mely vándorbot felel meg leginkább célomnak. Ezenkívül azért heverészem itt, e víznek partján, hogy eszembe és szívembe véssem a leckét, a Béke és Elégedettség leckéjét.

E szavak oly megindítóan hatnak a Jóravaló Férfiúra, hogy fenyegető ábrázatot ölt, és rettentőmód rázva a botját, ilyeténképpen bődül el: - Még hogy tanul! Ha rajtam múlana, akasztófára küldenék minden magafajta bitangot! (....)

Elekes Dóra fordítása
 Lettre, 2007/2008 téli, 67. szám

Hans Christian Andersen: Az ezüsthúszas

Volt egyszer egy derék, jóravaló ezüsthúszas. Fényes ábrázattal került ki a pénzverőből, nagyot ugrott, és megpendült örömében

- Most aztán rajta! Kilépek a nagyvilágba! Ki is lépett.

Gyermek szorongatta meleg kis tenyerében, fösvény zsugorgatta nyirkos, hideg markában, öregember pörgette-forgatta, ifjú gurította nagy gyorsan tovább. Ezüstből verték a húszast, egészen kevés rézzel vegyítették, s már egy álló esztendeje járta a világot, helyesebben azt az országot, ahol verték. Egyszer aztán külföldre vándorolt. Ő volt az utolsó hazai pénz egy utazó úr erszényében, aki nem is tudott róla, míg egyszer aztán a kezébe nem került.

- Nicsak, nálam még egy hazai húszas! - kiáltott fel. - No, ez már velem marad az úton!

A húszas fészkelődött, és megcsendült örömében, amikor visszakerült az erszénybe. Külországi társai között feküdt ott; azok jöttek-mentek, cserélődtek, csak a hazai húszas maradt mindig a helyén. S ezt nagy megbecsülésnek érezte.

Napok teltek, hetek múltak, s az ezüsthúszas járta a világot, csak azt nem tudta, merre jár. A külországi pénzek franciának meg olasznak vallották magukat, s mindig megmondták, melyik városban vannak, de az ezüsthúszas nem tudta elképzelni azokat a városokat. Hogyan is tudta volna, amikor mindig egy sötét erszény mélyén lapult - így bizony nem lehet megismerni a világot! Egy napon aztán észrevette, hogy az erszény nyitva maradt. Kicsúszott a széléig, csak körül akart nézni egy kicsit. Rosszul tette, hogy kíváncsiskodott, mert ez mindig bajt hoz az ember fejére. Az ezüsthúszas lecsúszott a nadrágzsebbe, s ott maradt akkor is, amikor az úr kitette este az erszényét a zsebéből. A nadrágot aztán a többi ruhadarabbal együtt kivitték a folyosóra, ott kiporolták; az ezüsthúszas kiesett a zsebből, és elgurult. Nem vette észre senki.

Reggel visszavitték a ruhát a szobába, az úr felöltözött és továbbutazott, a húszas meg ott maradt, ahová gurult. Megtalálták, és újra munkába küldték három másik pénzdarabbal együtt fizettek vele.

"Mégiscsak jólesik szétnézni a világban! - gondolta elégedetten a húszas. - Hasznos dolog megismerni új embereket, új szokásokat!"

- Hát ez meg miféle húszas? - hallotta a következő pillanatban. - Ez nem hazai pénz! Hamis! Semmit se ér!

Most kezdődik még csak a húszas kalandos története. Hallgassuk meg, hogyan beszéli el ő maga.

...Hamis! Semmit se ér! Ez a szó megsebezte a szívemet - folytatta kalandos történetét a húszas. - Én tudtam a legjobban, hogy igazi ezüstből öntöttek, szép a csengésem, és nem hamis a veretem. Először azt gondoltam, hogy tévedés lesz a dologban, nem rám érthették azok az emberek. De bizony, rólam mondták! Rólam mondták, hogy hamis vagyok, hogy nem érek semmit! - Majd sötétben fizetek vele - súgta az az ember, aki megtalált, s úgy is tett. De a nappali világosságnál aztán megint csak szidtak, mint a bokrot:

- Hamis ez, nem ér semmit! A legjobb minél előbb megszabadulni tőle!

Mindig megreszkettem a kézben, amikor az országbeli pénz helyett túl akartak adni rajtam.

- Ó, én boldogtalan! - keseregtem sokszor. - Ezüstből öntöttek, szépen pendülök, nem hamis a veretem, mégsem becsülnek semmire. Márpedig mindenki annyit ér a világban, amennyire becsülik. De komisz élet ez: rossz lelkiismerettel hamis utakon járni! Én ugyan tudom, mit érek, mégis bánt, hogy a látszat ellenem szól! Valahányszor kézbe vettek, féltem, reszkettem az emberektől, akik majd szemügyre vesznek és visszalöknek, mintha csakugyan alávaló, szélhámos gazember volnék.

Egy napon egy szegény öregasszonyhoz kerültem, aki napszámban végzett nehéz munkájáért kapott engem. Ő aztán nem tudott tőlem szabadulni semmiképpen. Nem akart tőle elfogadni senki, valóságos csapás voltam neki.

- Mégiscsak a nyakába kell varrnom valakinek! - sóhajtozott a szegény asszony. - Nem vagyok én olyan gazdag, hogy egy hamis húszast tartogassak. Legyen a gazdag péké, az kibírja ezt a kis károsodást. Bár tudom, hogy gyalázatos dolgot cselekszem.

Most már ennek a szegény öregasszonynak is én nyomjam a lelkiismeretét? - búsultam el. - Hát mindenkinek csak bajára vagyok? Mi lett belőlem vénségemre!

A szegény asszony el is ment a gazdag pékhez, csakhogy az nagyon jól tudta, milyen a jó húszas, s lesöpört a pultról; a szegény asszony egy falat kenyeret se kapott értem. Fájt a szívem nagyon, hogy ilyen semmirekellő lettem, mindenkinek csak kárára vagyok, pedig milyen vidám életet éltem ifjúkoromban, s milyen büszke voltam értékemre, igaz veretemre! Úgy elszomorodtam, ahogy csak egy szegény húszas el tud szomorodni, amikor látja, hogy nem kell senkinek. No de a szegény asszony mégis hazavitt magával, s egészen nyájasan pillantott rám.

- Nem, senkit se csapok be veled! - mondta. - Majd átlyukasztalak, úgy legalább mindenki megismeri, hogy hamis portéka vagy. De hátha, most jut eszembe, hátha szerencsepénz vagy te, az vagy, persze, egészen biztos! Átlyukasztalak, zsinórt fűzök át rajtad, s a szomszéd kislány nyakába akasztalak, talán szerencsét hozol rá!

Úgy is tett. Nem nagy élvezet, ha átlyukasztanak bennünket, de ha jót akarnak vele, ki lehet bírni! Aztán zsinórt fűzött át rajtam, és nyakláncfélét csinált belőlem. A szomszéd kislány nyakába akasztott; a kislány kedvesen rám mosolygott, meg is csókolt, s egész éjjel ott feküdtem ártatlan, meleg kis szívén.

A kislány anyja reggel a kezébe vett, jól megnézett, s gondolt egy nagyot - ezt én mindjárt megéreztem. Vette az ollót, és elvágta a zsinóromat.

- Szerencsét hoz ez a pénz! - mondta. - No, majd meglátjuk.

Azzal ecetbe mártott, hogy egészen megzöldültem. Aztán betapasztotta a lyukat, kifényesített, s estefelé elvitt a lutripénztárba, szerencsehozó sorsjegyet vett értem.

Mondhatom, komiszul éreztem magam! Majd kettétörtem, úgy fájt a szívem: tudtam, hogy mindjárt hamisnak mondanak és visszalöknek, méghozzá egy sereg húszas szeme láttára, akik büszkén mutogatták magukon a fejet vagy az írást. De szerencsére megmenekültem a szégyentől: igen sokan álltak ott, a pénztárosnak sok volt a dolga, és siettében csak besöpört a fiókba a többi pénz közé. Hogy aztán nyert-e a lutri, amit rajtam vettek, már nem tudhattam meg, mert másnap reggel felfedeztek, rám sütötték, hogy hamis vagyok, félretettek, és ügyesen továbbadtak. Csalni; megint csalni! Nehezen tudja azt elviselni, aki igazán becsületes, én pedig az vagyok, másom sincs, mint a becsületem.

Így vándoroltam napokig, évekig kézből kézbe, erszényből erszénybe; mindenki csak bosszankodott miattam, szidott-gyalázott, aztán suttyomban továbbadott. Nem bízott bennem senki, már én magam sem bíztam a világban, végül magamban sem. Nehéz idők voltak!

Egy nap aztán egy külföldi úr érkezett a városba, s annak nyomban a nyakába varrtak. Ő gyanútlanul elfogadott jó pénznek; de amikor fizetni akart velem, megint csak a régit hallottam

- Nem ér ez semmit! Hamis!

- Nem vettem észre - mondta a külországi úr, s végre alaposan megnézett. Aztán széles mosolyra derült, amire eddig nem volt példa, ha szemügyre vettek az emberek. - Nicsak! - kiáltotta. - Hiszen ez hazai pénz, derék, becsületes, hazai húszas! Valaki lyukat fúrt rá, s most hamisnak mondják szegényt. Ez aztán mulatságos! Most majd nálam maradsz, derék húszas, s hazajössz velem a mi hazánkba!

Végtelen öröm töltött el. Becsületes, derék húszasnak mondtak, s visszatérhetek megint a szülőföldemre, ahol mindenki ismer, és tudja, hogy igaz veretű ezüsthúszas vagyok. Örömömben legszívesebben szikrát hánytam volna, de nem értettem hozzá; ezt csak az acél tudja, az ezüst nem.

Fehér selyempapírba csavartak, nehogy a többi pénz közé keveredjem és kiadjanak; csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor vettek elő, amikor a honfitársak összetalálkoztak, s olyankor csupa jót mondanak rólam. Érdekesnek neveztek. Ugyan hogy lehet érdekes valaki, aki soha nem szól egy szót sem! Aztán végre hazakerültem! Véget ért keserves hányattatásom, új, boldog életet kezdhettem, hiszen igaz veretű, hasznos ezüsthúszas voltam, még az se csökkentette az értékemet, hogy átlyukasztottak, mint a hamis pénzeket szokás. Nem ront az semmit az igaz veretű pénzen! - végezte be élete történetét az ezüsthúszas.