"Errefelé", "arrafelé" - ezek a szavak meghatározatlan helyeket, bizonytalan célokat jelölnek, melyeknek se irányuk, se határuk nincs, de a portugálok számára mégis tökéletesen pontosak. Érdekes módon az "arrafelé" egy kis, (fizikailag és mentálisan) bejárható területre vonatkozik, mely láthatatlan módon el van szigetelve, de közben tökéletesen szabad is. Ebben a redukált térben az egyén csak úgy sétálgat, nagyokat szippant a levegőből, hagyja, hogy a látható dolgok elérjenek hozzá, beül egy kávézóba újságot olvasni, és ezzel kétség kívül előre láthatóan váratlan és nyugodt találkozásokat fog kiprovokálni, ahol a többiek ugyanígy csak épp "arrafelé" sétálgattak. (A másik kifejezés, mely találóan jellemzi a luzitán andalgás furcsa ál-véletlenszerűségének jelenlétét, így hangzik: "ha úgy alakul").
Az, hogy hiányoznak a határok, egyszerre kalandossá s minden kockázat nélkülivé varázsolja ezt az andalgást. A bejárandó útvonalakat ábrázoló mentális térkép textúrája plasztikus, mozgékony. A gondolat éppúgy tarthat jobb felé, mint bal felé, ingadozhat, pillanatokra akár el is veszhet, elfelejtődhet, hogy aztán újra feléledjen, bizonytalankodjon, ingadozzon kicsit, csak egypár órácskát ebben a rövid folyamatokból összeálló, egyfolytában meg-megszakadozó mozgássorozatban - az aprócska állomások sorozatában. Furcsa ritmus ez, amelyben alig érintjük meg a dolgokat, hisz épphogy csak rájuk gondolunk: a gondolat még akkor is csak átsuhan fölöttük, amikor épp kapcsolatba lép velük.
Amikor viszont más testekkel kerülünk kapcsolatba, a közvetlen kapcsolat felér egy fenyegetéssel. Egy francia diplomata asszony, aki sok évet élt Kínában, aztán pedig Portugáliában, azt mondta, a portugálok "a Nyugat kínaijai". Azzal magyarázta ezt, hogy a kínaiak sosem térnek rá rögtön a tárgyra, nagy körökben kerülgetik, mielőtt a közelébe kerülnének, és mindig csak homályos fogalmakban beszélnek. A portugálok ugyanezt teszik: messziről közelítenek, nagy spirálokat írnak le, barokkos, úttalan utakat tesznek meg, mielőtt végre világosan a tárgyra térnének.
Ez a nagy óvatosság azt bizonyítja, hogy nem nézünk szembe egyenesen a dolgokkal. Ebből a szempontból a portugál társadalom a mediterrán társadalmak (Albánia, Görögország, Korzika, Szardínia, Libanon, Líbia stb.) ellenpontját jelenti, például a vendetta-társadalom szempontjából. Ezekben a társadalmakban, ahol központi értéknek számít a becsület és a szemérem, a dolgokkal való szembenézés erkölcsi kötelesség: ha valaki lemond róla, akkor elveszti legfőbb értékét, a becsületét, ami jogot ad az embernek arra, hogy a társadalom része legyen.
Portugália is olyan országnak számított, ahol sok paraszti közösséget ugyanezek az értékek irányítottak, talán csak kevésbé erőszakos módon, mint a Mediterráneum többi országában. Történnie kellett hát valaminek, ami aztán úgy átalakította az archaikus jogi szerkezeteket, hogy végül a dolgokkal való szembenézés közvetlen reflexiói is átalakultak.
Ez átalakította, és a legkülönbözőbb területeken fordította ki magából az etikai viselkedési módokat is. Az óvatosság, elővigyázatosság, bizalmatlanság mögött félelem húzódik. Mintha a társadalmi szerződés bizonyos elméletei alapján a társas érintkezés kötelékei és az állam arra rendezkedtek volna be, hogy kiátkozzák a félelmet, a bizonytalanságot és a sebezhetőséget, pedig természetes állapotban egyébként ezek uralkodnának. Portugáliában ugyanez a mechanizmus részben elbukott: innen származik államunk történelmi gyengesége, az örökké jelenvaló, mindent átható, a társadalom minden területét átjáró félelem. És ha alánézünk a vékony filmrétegnek, mely elválasztja a félelmet azoktól a magatartási formáktól, melyek feltehetőleg azért alakultak ki, hogy legyőzzék magát a félelmet - ott óvatosságot, a nyílt konfliktusok elkerülését, nyájaskodó társadalmi érintkezést találunk. Azt feltételezzük, hogy a társadalmi szerződés részben elvetélt, mert képtelen volt rá, hogy egy olyan államot hozzon létre, mely az "erőszak kizárólagos monopóliuma" volna, vagyis eléggé erős hozzá, hogy igazán komolyan és minden területen tiszteletben tartassa a törvényt. Ennek következtében pedig - ellentétben azzal, ami Európa erős államaiban, elsősorban Franciaországban történt - az ország lakosságának védelmét, a békét és a biztonságot a portugál állam képtelen volt kielégítően biztosítani.
Tegyük hát fel, hogy ilyen körülmények között maguk az egyének, klánok és frakciók voltak azok, akik végül lemondtak az erőszakról, és nemcsak azért, hogy egy harmadik tényezőnek (az államnak) adják át az erőszak gyakorlásának kizárólagos jogát, hanem azért is, hogy létrehozzanak egy civil társadalmat, melyben a társadalmi kötelékek megalkotásának mechanizmusa teremti meg a biztonságot: az erőszak részben félelemmé, az erőszaktól való félelem pedig részben szelídséggé, édességgé, lágysággá alakult át. Ez egyáltalán nem jelent semmiféle állampolgári érzületet, hanem a primer erőszak és agresszió fordítottját jelenti (vagy leginkább a cselekvőképesség vállalásának negatív tendenciáját), s közben egyáltalán nem hozza magával szükségszerűen egy törvény belsővé tételét (ami amúgy az állampolgár normál viselkedését szokta jellemezni). Ehhez minden bizonnyal nagymértékben hozzájárult a keresztény vallás (Nietzsche A morál genealógiájához című művében leírta az ilyenfajta mechanizmusokat, azt például, hogyan születik meg a "jó ember").
Ez azt jelenti, hogy a mi társadalmunk a felszínen nem erőszakos, de tele van mindent átható félelemmel, mely megvédi az egyéneket a csak részben megtisztított, de a mélyben ott húzódó erőszak ellen, vagyis a másban tárgyiasuló, átalakított, mássá átlényegülő erőszak ellen. Ez megmagyarázná a portugál társadalom sok vonását: a "szelíd szokások" mítoszát, mely úgy uralja a felszínt, hogy közben elrejti a mélyben meghúzódó valódi erőszakot; a civil társadalom (körülményektől függő) erejét vagy gyengeségét, mely csak nagyon kevéssé van kidolgozva intézményi szinten, de közben nagyon erősen van jelen a közvetlen társas érintkezésben és a népi kultúrában (mivel az állam és a gazdag osztályok nem hoztak létre olyan feltételeket, ahol kifejlődhetett volna a saját kultúrájuk); a félelem tehát, mint a társadalmi agressziót megbénító érzelem még ma is rendkívüli jelentőséggel bír.
(....)
(....)
Megdermeszt minket a félelem, és közvetlen vagy közvetett módon meggátol abban, hogy szétterjedjen az életerőnk vagy maga az életkedvünk. Felmerülhet a kérdés, hogy a be nem íródásnak, az "érintsd meg, aztán szaladj"-játéknak - ahol épphogy csak hozzáérsz a másikhoz, már rohansz is előle - , a portugálok állandó nyugtalanságának hátterében vajon nem a félelem áll-e. Mert a félelem kihúzza az egyén lába alól a talajt, megfosztja őt saját territóriumától és természetes közegétől, és arra kényszeríti, hogy a valóság fölött, tejfehér ködben keringjen.
A félelem vágyakat megcsonkító gépezetként működve végül szolgalelkűvé alacsonyít. Legyengíti a testet, elszívja az energiáit, és olyan nagy űrt üt a lelkeken, hogy azt feltételezhetően már csak a feladatok, kötelességek és kötelezettségek képesek betölteni. A félelem által tökéletesen előkészített talajon aztán nyugodtan kicsírázhat az elnyomás törvénye.
A portugálok itt megint egészen furcsa módon alakítják ki a törvényhez való viszonyukat: a törvény azzal növeli a hatékonyságát, hogy látszólag áthágják. A megtestesült félelemből annak kellene következnie, hogy komolyan, szigorúan betartják a törvényt, de itt nem ez történik. A portugál egy bizonyos határig elsajátította azokat a reflexeket, melyeknek segítségével kibújhat a törvény alól. Az pedig, hogy kibújik a törvény alól, nem jelent engedetlenséget, sőt épp ellenkezőleg, azt a módot jelenti, ahogyan a törvény hatáskörén belül kivonja magát a törvény szigorú értelemben vett parancsa alól. Vagyis úgy vonja ki magát a törvény alól, hogy közben az általános értelemben vett törvény hatásköréből nem vonja ki magát.
Ez az, amit a nép "megúszásnak" nevezett el, ami magasabb körökben aztán egész közel visz a korrupcióhoz (vagy inkább elvezet annak melegágyához).
(....)
Mit tesz ilyenkor az okos portugál? Semmit. "Csak jár egyet errefelé." Fenntartja magának a jogot (mely magánjog, és épp ezért lényegét tekintve emberi), hogy ne engedelmeskedjen a törvénynek. Itt aztán tendenciózusan működik a be nem íródás, ami az előbb említett toleranciasávot teljes egészében átalakítja a be nem íródás terévé. Ebben gyökerezik a törvények betartásától való idegenkedés, amely nem valamiféle rebellis lélek működési mechanizmusából vagy a hatalom tagadásából származik, hanem abból az odaadásból, mellyel a luzitánok a nem-cselekvéshez viszonyulnak. Ez az idegenkedés aztán olyan mélyen átjár mindent, hogy nemcsak az állampolgárok részéről tapasztalható meg, hanem a hatalom oldaláról is. Portugáliában, ha van rá lehetőség, nem tartják be a törvényt, de azért is alig tesznek valamit, hogy betartassák.
Ezt azzal is meg lehet magyarázni, hogy egy olyan autoritárius társadalomból léptünk ki, melyre nagyon is jellemző volt az átmeneti jelleg, a halogatás, ami alaposan megbélyegzett minket és a társadalom minden egyes területét, az összes egyéni vagy közösségi kezdeményezést. A portugálok olyan lények voltak, akik örökké csak halogattak, ami aztán tökéletesen ráerősített a be nem íródásra.
Bense Mónika fordítása
Lettre, 2008, őszi (70.) szám
