Lénard Sándor: Róma, 1938 (részlet)

RÓMÁBAN
1938


Sok bőhusu püspök s kőaszkéta
Úgy mosolyog, mint századok óta
S táncol a nagy Dóm árnyain át
Vágynék valamely bizalomra, melegre,
És Róma kerengve
Rámfonja az utcák néma sorát.
Reneszánsz-palotáknak dőlök az éjben,
Volt ünnep vázai közt viszi léptem
Rossz órán kanyarogva az út,
A pokolbeli eb köröz így szakadatlan -
Csak néha, titokban
Ejt szikkadt számra csókot a kút.

   (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Mindegy, hogy hol kezdem. A mindenségben minden mindennel összefügg. Minden része az egy nagy folyamatnak, amelynek irányát csak sejtjük - amelynek irányáról mindenkinek más fogalma van. Megáll a nagy masina, ha egyenletesen eloszlott a csillagok hője az űrben? Michelangelói emberkorszorúk fognak-e felszállni egy utolsó napon?

Az tény, hogy határokat csak az állam ismer. Az események úgy folynak át egymásba, mint az óceán hullámai - néha azok is céltudatos, egy irányba haladó katonáknak tetszenek. Az író valahol megfogja a valóságot, és elér a mondanivalójához. "Három páncélos lovag halad a vár felé" - vagy: "Egy fecske suhan a görög templom előtt..." - innen még nyolc sor, s már ott tartunk, hogy János összeszorítja öklét, s lelkünk valahogy már össze is folyt Jánoséval. A második oldalon már elsápadunk, ha nagy összeget tesz fel egy kártyára...

A könyvvilág és az eleven világ közt nincs korlát. Az emberiség története a fehérjében lejátszódó változásoknak egy bizonyos szempontból való leírása. A toll, a papír és nyomdafesték által kivetített kémiai folyamatok vetülete a könyv - és a betűről visszavetett sugár a lencsén s a corpus vitreumon keresztül visszajut a recehártya fehérjéjére, ahol az előző folyamat tükörképét váltja ki. A borzalom olvasása végül ugyanolyan adrenalinömlésre vezet, mint a borzalom maga. A könyvvilág nem külön világ, folyékony a határvonal - a tintán keresztül folyik bele a mozgások képe. A képzelet maga sem varázsol újat - csak a meglevőt önti át egy szerényebb vagy kívánatosabb formába.

A legegyszerűbb, ha ott kezdem, amikor kiléptem kis kofferemmel a római pályaudvarról, és körülnéztem a nagy téren, ahol emberek tülekedtek, s villamosok sorakoztak. Régi római téglafal nézett le a tér másik oldaláról. Az emberek néha kiabáltak valamit azon a nyelven, amelyen a salzburgi ünnepi játékok Don Giovanniját szokás énekelni, de valahogy másképp hangzott. Katonák tolongtak egy ajtó előtt. Kisgyerek koromban láttam ezt az uniformist, ezt a tollas kalapot: "Olasz hadifoglyok" - nevettek a tiroliak, ha megláttak egy csoportot. "Olasz hadifoglyok" - ismételtem öntudatlanul, olaszok.

Ráértem. Leültem a kofferemre a tér sarkán, és vártam, hogy mi történik. Az volt az érzésem, hogy most majd felgördül egy függöny, és megindul a játék, amiért Bécsből lejöttem ide. Valami új folyamat fog megindulni, amelybe belépek kis kofferemmel, szerepet kapok, beszélni fogok, leszek. Azt vártam, hogy úgy történjenek a dolgok, mint ahogy álomban szoktak. Valaki megmutat egy képet, az emberek megmozdulnak rajta, belépünk, továbbélünk, míg valaki más új képeslapot húz ki a zsebéből.

Fordulhatott volna a világ. Velencében beszéltem egy francia úrral, aki jól ismerte a helyzetet. "Mussolininak gyomorfekélye van - mondta -, sokat betegeskedik." Ez a gyomorfekély áttörhet. A gyomorfal négy-öt milliméter vastag - talán csak ennyi választ el a békétől. Két réteg izom és egy hártya. A fekély mélyül, vérzik, áttörik. Az operáció elkésik. Temetés. Aztán a hadsereg és a párt összecsapnak a hatalomért - sőt, talán még temetésre sem kerül sor. Németország elveszíti leghívebb csatlósát, épp amikor megindult a diplomáciai harc a csehországi németek bekebelezésére. A feszültség enyhül. A diktatúra megáll és elpusztul. Az álló diktatúra fölborul, mint az iramát vesztett karika.

Vagy talán Hitlerre kerül a sor. Lehetetlen, hogy a bölcs és meggondolt Németországban ne indult volna meg az összeesküvés a köpenicki Isten ellen. Tábornokok és munkások meg tudták állítani ezt a borzasztó acélhengert, mielőtt utat gázol a szakadék szélére! Talán már cselekedtek az összeesküvők, és elfogták a túl magas létrára mászott mázolót - a német nép hallgatni s talán imádkozni fog, ha megtudja, hogy a Vezért menekülés közben lelőtték -, talán az újságárusok ezt a hírt kiabálják, ezért rohannak felém! Veszek egy újságot. Olasz tudásom latinból és franciából áll, de egyet megértek: a diktátorok még élnek. Nem megyek vissza a következő vonattal Bécsbe. Itt maradok, amíg kivándorolhatok valami békés szigetre - valahova a Csendes-óceán pálmái alá.

Egyelőre itt vagyok, és új életet kell kezdenem.

Új életet kezdeni! Ki nem határozta még el, hogy új életet kezd? A vasárnap délelőtti prédikáció után szokás új életre buzdulni. Akkor is, ha az orvos kijelenti, hogy ezúttal a vérvizsgálat negatív. Vagy, ha azt mondja, no most meggyógyult, de legközelebb vigyázzon! Vagy, ha valaki elkezd angolul tanulni, vagy leszokik a cigarettáról... De az új élethez - azt ezek tudják a legjobban - más kell: fájdalmasabb operáció. Még egypár év börtön se elég vagy kolostor. Ha új életet akarsz kezdeni, fogd a kis koffert, és menj idegen országba. Pénzt a biztonság okáért ne vigyél, mert előbb-utóbb régi életet veszel rajta: újra megszerzed kedves könyveidet, szeretett kottáidat, levelezel barátaiddal, felépíted a szobádat úgy, ahogy azt szeretted. Lesz íróasztalod s lámpád, mint otthon, azt a tintát használod, azt az orvosságot szeded, az lesz a virágod, amelyet otthon vártál virulni. Szüleid képe lesz a falon, régi naplóid fognak kísérni. Régi életed felszáll a tárgyakból, amelyek kísértek, s hű szolgáid voltak. Elfojtja az új életedet.

Ha új életet akarsz kezdeni, a régit be kell fejezned. Meg kell halnod, fel kell támadnod. Gügyögve kell megtanulnod az új nyelvet s az új szavakkal az új hasonlatokat; új verssorokat kell tudnod, ha idézni akarsz. Meg kell tanulnod, hogy a patikának más szaga van. Más az udvarias szó, mások a tabuk. Mást kell kiáltanod, ha valaki a lábadra lép. Ha éhes vagy, más ételekről álmodsz. Ha pénzt keresel, új számok mondják az értékét.

Az ember huszonnyolc éves korában már nehezen kezd új életet. Gyökerei vannak, valamit tanult már, el is ért valamit. Tőkéje van: barátai, a boltosok bizalma, egy nyelv, melynek minden titkát ismeri, amely ismert világát látszólag tökéletesen leírja. Ha filozófus, már készen áll rendszerének alapja. Ha költő, már ismeri a hangját. Ha cipőkereskedő, megvannak az összeköttetései. Sebei már lassabban gyógyulnak, mint tizennyolc éves korában. Kis, szklerotikus foltok képződtek ereiben, a szemlencséje már kevésbé rugalmas, a nagy szerelmeken túlesett, vagy legalábbis azt hiszi, szereti szokásait, kedves íróit, kedves sétáit. Nem jó újra kezdeni.

Már tízévesen sem jó. Akkor már nehéz tökéletesen megtanulni egy új nyelvet úgy, hogy a képzelet szabadon szálljon benne. Akkor már értelme van annak, hogy "régen volt", "azelőtt".

Ott, a vasút mellett tisztán éreztem, hogy nincs nagyobb elhatározás annál, hogy az ember új életet kezdjen. Sokkal egyszerűbb a réginek egy golyóval véget vetni. Az új életnek csak vak szemmel lehet nekiindulni - vagy mintha az ember ködben haladna: a lába elé nézve. Azzal a hittel, hogy még egy lépés, utána jön a csoda, és visszatérhetünk a régibe.

Lénard Sándor: Völgy a világ végén s más történetek

Arthur Koestler: A láthatatlan írás (részlet)

Oroszországban nem lett volna nehéz munkát találni, Párizsban pedig nyilvánvalóan mindent elölről kellett kezdenem, mégis óriási megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt. Kommunista voltam, de Oroszországot iszonyatosnak találtam, és nyomasztónak; csak most, hogy megnyílt előttem a távozás kapuja, csak most ismertem be magam előtt is, hogy mennyire. A szürke utcákat, a nyomort és az elhanyagoltságot; a komor dagályosságát mindennek, amit mondtak vagy leírtak - a mindenen eluralkodó javítóintézet-hangulatot. A világ többi részétől való végleges elzártság érzését. A kritikát, vitát, bűncselekményt, szenzációt, pletykát, huncutságot, botrányt és emberi dolgokat soha egy szóval nem említő újságokból áradó unalmat. Az örökös buzdításokat és lelkesítéseket; mindennek és mindenkinek sztereotip egyformaságát s a Nagy Testvér örökkévaló arcképeit, amelyek pillantása követi az embert mindenhová. Az iparosított Neander-völgy mindent elárasztó sivárságát.

 (....)

Utolsó oroszországi heteimet Moszkvában töltöttem. Beszélgettem a Komintern és a szovjet hierarchia magas tisztségeit betöltő emberekkel, köztük Mihail Kolcovval, Karl Radekkel és Nyikolaj Buharin­nal is - azóta mindannyiukat elérte már a végzetük. Buharin és Radek mély benyomást tett rám, de mindkettejükkel csak egy alkalommal, s meglehetősen hivatalos körülmények között találkoztam, s így nem bízom a memóriámban annyira, hogy megpróbáljam leírni és jellemezni őket. Mind Buharin, mind pedig Radek figuráját felhasználtam a Sötétség délben főszereplője, Rubasov alakjának megformálásakor, s most, annyi év után már képtelen vagyok meghatározni, melyikük mivel járult hozzá vonásaihoz.

Megfáradt emberek voltak mindannyian, és annál fáradtabbak, minél magasabban helyezkedtek el a hierarchiában. Életemben soha nem láttam még olyan kiégett embereket, mint a szovjet politikai elit legmagasabb rétegeiben elhelyezkedő régi bolsevikok között. És ez nem a túlhajszoltság, az idegfeszültség vagy a szorongás fáradtsága volt. Az idő látszott meg rajtuk: a szervezkedés, a börtön és a száműzetés évei; az éhínség és a polgárháború évei; azok az évek, amelyeket ahhoz a fő játékszabályhoz ragaszkodva éltek le, hogy mindig, minden pillanatban az ember élete a tét. Valóban szabadságos holtak voltak, ahogy Lenin hívta őket. Többé már nem féltek semmitől, és nem lepte meg őket semmi sem. Odaadták mindenüket. A történelem az utolsó cseppig kifacsarta őket, kiégette belőlük az utolsó szellemi kalóriát, s most már csak fakó hűséggel világítottak, mint foszforeszkáló tetemek.

Az őket követő nemzedékben, a gletkinek nemzedékében már egy egészen más típus volt a meghatározó. Mentalitásukat nagyszerűen jellemezte egy fiatal szovjet tisztviselő, akit J. L. Bruckberger idéz:

Mi hívők vagyunk, de nem úgy, ahogyan önök. Mi nem hiszünk sem Istenben, sem az emberekben. Mi előállítjuk az isteneket, és átformáljuk az embereket. Mi a Rendben hiszünk. A saját képünkre alakítjuk a Világmindenséget, amelyben a keresztény rongyaitól megszabadult ember a faj teljes kibontakozásában eléri majd kozmikus magasságait. Mi nem harcolunk az uralomért, hatalomért vagy a pénzért. Mi a sors eszközei vagyunk.

Ám a legmaradandóbb benyomást nem a szabadságos holtak tették rám, sem pedig az új nemzedék gletkinjei. Körutazásom idején a szovjet birodalom a Föld lakott felszínének egyhatodát foglalta el; ma - közvetve vagy közvetlenül - az egyharmadán uralkodik. Ekkora birodalmat nem lehet egyedül a terror eszközeivel összetartani. Az alávetettek passzív belenyugvása és apátiája, az önáltató reménykedés és a propaganda táplálta illúziók megkönnyíthették a fent lévők dolgát, de az egész hatalmas szerkezethez nem szolgáltathattak elegendő kötőanyagot. A párt- és állami bürokrácia, amely a teljes népesség közel egyharmadát foglalkoztatta, természetesen érdekelt volt a rendszer fennmaradásában, jóllehet a bürokrácia piramisának alsó szintjein elhelyezkedők élete éppoly nyomorúságos és bizonytalan volt, mint azoké, akiken uralkodott. Volt ezenkívül egy másik, emberi tényező is; amely megakadályozta, hogy a kolosszális építmény elemeire hulljon szét, s a recsegő áttételek és kenetlen csapágyak ellenére is mozgásban tartotta a gépezetet. Ez a tényező egy furcsa emberfajta volt, amely annak ellenére, hogy egyes egyedeiről élénk emlékekkel rendelkezem, igen nehezen meghatározható. Talán legjobb, ha egy talmudi legendát idézek, melyet nemrég olvastam Manes Sperber The Dusty Death című regényében - a harminchat igaz ember legendáját.

Amikor gyermek voltam, a rabbi azt tanította, hogy ha nem élne a világon harminchat igaz ember, az egész emberiség belefulladna saját bűneibe, és elveszne egy nap alatt. Ezt a harminchat igaz embert nem jelöli semmiféle rang vagy hivatás. Nem lehet felismerni őket, és soha nem fedik fel a titkukat, sőt még ők maguk sem tudnak róla, s mégis ők azok, akik az egymást követő nemzedékeken át igazolják létezésünket, és megmentik a világot minden egyes napon.

Utazásaim során a Szovjetunió minden részében találkoztam velük. Közülük való volt Hadzsi Mir Baba és Anvar Umorzakov ezredes is, meg a tbiliszi Oragvilidze, a Merv területi kultprop, Bakuban a kis Werner, a Harkovi Fizikai Kutatóintézet Pártbizottságának titkára, egy fiatal komszomolista lány Moszkvában, a Gorkiji Autógyár egyik mérnöke, a permetyabi doktornő, egy kazah falu egyik GPU-tisztje és így tovább. Talán százig is folytathatnám azok felsorolását, akikkel egyéves utazásom során találkoztam, de bizonyos, hogy több ezren vannak, vagy talán több tízezren is.

Mi az, ami mindannyiukban közös? Nem jelölte őket semmiféle rang vagy hivatás; a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzték. Nem voltak a rendszer fanatikus támogatói sem. Emberek voltak, akik, amikor elkeseredtem és elvesztettem a reményt, visszaállították a Szovjetunióba vetett hitemet. A káosz és az abszurditás óceánjában létrehozták maguk körül a rend és a méltóság kicsiny szigeteit. Akárhol dolgoztak, és akármit csináltak, hatásuk megmutatkozott a környezetükben is. Ezeknek az emberi szigetecskéknek ritkás hálózata mentette meg a széthullástól a szerkezetet.

Akár kommunisták, akár nem, ezek az emberek abban az értelemben szovjet hazafiak, ahogyan először a francia forradalom használta ezt a kifejezést. Nem hősök és nem is szentek, és minden polgári erényük ütközik az általuk hűen szolgált rendszer erővonalaival. Valamiféle súlyos felelősségérzet hajtja őket egy olyan országban, ahol mindenki retteg, és menekül a felelősség elől; függetlenül gondolkodnak és kezdeményeznek ott, ahol a norma a vak engedelmesség; lojálisak és áldozatkészek embertársaik iránt ott, ahol lojálisnak csakis feletteseik, áldozatkésznek pedig csak az állam iránt kellene lenniük. Becsületesek, hűségesek és nemesek egy olyan közegben, ahol ezek a szavak mind köznevetség tárgyai.

Bár ezren és ezren, de mégis elenyésző kisebbségben vannak, s minden új tisztogatásnak ők az első áldozatai. És mégsem vesznek ki soha. Azok, akikkel Oroszországban találkoztam, jórészt a harmincas éveikben jártak; már a forradalom utáni nemzedék gyermekei. Manapság ismét felbukkannak egy még újabb generáció tagjai a háború utáni emigránsok között. Becsületes, elszánt, energikus és félelmet nem ismerő emberek; tartópillérei voltak annak a rendszernek, amely minden általuk képviselt értéket megtagadott. Mint kommunista, természetesnek tartottam létezésüket, mert úgy véltem, hogy ők a forradalmi képzés és oktatás termékei, az új embertípus, akinek eljövetelét Marx jósolta meg. Ma már tudom, hogy létük szinte csoda; hogy nem a képzés következtében, hanem annak ellenére váltak azzá, amik - ők az elpusztíthatatlan emberi lényeg diadala az embertelen környezet fölött.

A környezet nyomása látszólag ellenállhatatlan. Lassan működik, mint az erózió vagy az árapály. Eredménye a szellem eltorzulása és a lélek még tragikusabb korróziója. Elvágja az embert metafizikai gyökereitől, vallásának megélésétől; az óceán-érzés minden formájától. A kozmikus tudatot a társadalmi ébrenlét, az abszolútum átélését az elme akrobatikája váltja fel. A lélek fokozatosan elszárad, s a lelki éhínség a fizikainál is rettenetesebb. Az Egyesült Államokban, ahol egészen más okokból megy végbe hasonló eltávolodás a metafizikai világtól a létezés tragikuma felé, s a temetkezési vállalkozók ajakrúzzsal és pirosítóval változtatják a halottakat egy örök koktélparti vízszintes résztvevőivé. Szovjet-Oroszországban a dolog egyszerűbb: itt nincsenek temetési szertartások, a halált megfosztották tragikus pompájától és misztikus felhangjaitól, s puszta statisztikai adattá fogalmazták át. Egy Moszkvában rendezett írókongresszuson, miután számtalan, a szép új világban általános boldogságot ígérgető beszédet végighallgatott, André Malraux hirtelen azt kérdezte: És mi van azokkal a gyerekekkel, akiket elgázolt a villamos? Kínos csend lett, aztán valaki, mindenki nagy tetszésére, így felelt:

"A tökéletesen megtervezett, szocialista Közlekedési és szállítási rendszerben nem lesznek balesetek."

Makovecz Benjámin fordítása
Arthur Koestler: A láthatatlan írás, Osiris, 1997

Balázs Dénes: Életem - utazásaim (részlet)

A legtöbb embernél már zsenge ifjúkorban megmutatkoznak fizikai és szellemi képességei. Az a gyerek, aki a karácsonyra kapott kisautót az első órában darabokra szedi, bizonyára mechanikus vagy mérnök lesz. Az a kislány, aki négyévesen kecsesen illegeti-billegeti magát és táncosdit játszik, felcseperedve talán balett-táncos, színpadi primadonna, vagy prózai esetben – tornatanárnő lesz. A nagy művészek, énekesek, komponisták kiemelkedő tehetsége is rendszerint már kisgyermek korukban megnyilatkozik.

Ha egy kívülálló személy nyomon követte volna gyermekkori cselekedeteimet, bizonyára imígyen vélekedett volna:

-         E fiúból utazó lesz !

Távol szüleim származási helyétől, a Székelyföldtől és a Felvidéktől, a hajdúsági civis városban, Debrecenben láttam meg a napvilágot 1924. szeptember 17-én. Alig másfél éves lehettem, amikor katonai szolgálatot teljesítő édesapámat áthelyezték a dél-alföldi Mezőhegyesre, ahol hosszú éveken át az állami ménesbirtok raktárkezelője volt. (....)

Harmadikos-negyedikes elemista koromban a nagy kiterjedésű állami birtoknak már csaknem minden zegét-zugát bejártam, a kíváncsiság a távolabb fekvő majorokba, pusztákra és erdőkbe is elcsalt. Az iskolánkban tanítónk sokat emlegette az igazságtalan trianoni határokat, Magyarország brutális feldarabolását. A trianoni békediktátum Mezőhegyest is határmenti településsé tette, a központtól – iskolánktól – alig négy kilométerre húzódott Románia határa. A földrajzórán megtanultuk, hogy milyenek a hegyek, völgyek és vízfolyások, de egy szó sem esett arról, hogy milyen is egy „országhatár“. Valami titokzatosság lengte körül a fogalmat, senki sem beszélt róla, vagy ha igen, csak köntörfalazva.

Kíváncsiságom átragadt két velem egykorú, tíz-tizenegy éves osztálytársamra. Gyerekfejjel elhatároztam, hogy részvételükkel „expedíciót“ szervezek a fényképen még soha nem látott titokzatos valami, az „országhatár“ megismerésére. Persze a tervet titokban tartottuk, nehogy a felnőttek közbeszóljanak.

Apám irodájának falán láttam egy ütött-kopott térképet, mely Mezőhegyes főbb útjait, számozott majorjait mutatta. Egy óvatlan pillanatban gyors vázlatot készítettem róla. Az égtájakat már megtanultuk az iskolában, így megállapíthattam, hogy nagyjából déli irányban kell haladnunk a cél felé.

A „titkos expedícióval“ megvártuk a nyári vakációt, és egy szép napon – senkinek sem szólva – kora reggel hármasban nekivágtunk a kalandos útnak. Először földutakon haladtunk, majd a kukoricásban osontunk tovább. Azt hallottuk ugyanis, hogy a határ mente tilos terület, puskás emberek járnak arra, s az idegenre akár rá is lőhetnek. Úgy kellett tehát megközelíteni a helyet, hogy a fegyveresek észre ne vegyenek.

Véget ért a rejteket adó kukoricás, és parlagon hagyott, gyomos földtábla következett... Mögötte pedig – tőlünk alig néhány kőhajításnyira – ott állt az „országhatár“! Háromméteres faoszlopok sora, kifeszített szögesdrótokkal. Közelebb kúszva a fűben, megfigyeltük, hogy a kerítés mindkét oldalán felszántott és elboronált földsáv húzódik. Sejtettük, azért, hogy a lábnyomok meglátszódjanak rajta.

-         Bújjatok le ! – sziszegtem halkan társaim felé. Észrevettem, hogy a kerítés túlsó oldalán két szuronyos puskás alak közelít. Egészen más egyenruha volt rajtuk, mint amilyet mi ismertünk. Oláhok – állapítottuk meg, akkoriban ugyanis a román kifejezést nem használtuk.

Szinte lélegzetünket is visszafojtva lapultunk a fűben, míg a járőr elvonult.

„Expedíciónk“ teljesítette a feladatát. Megismertünk egy fogalmat: országhatár. De az sehogy sem fért gyermeki agyunkba, hogy miért kellett ezen a szép rónaságon ilyen förtelmes akadályt csinálni, miért nem lehet továbbmenni a szomszédos faluba, melynek templomtornya idelátszik ?

Esteledett, mire hazaértünk. Fenyítés nem lett belőle, mert azt füllentettük, hogy naplementéig az erdei focipályán játszottunk.

... A négy elemi elvégzése után apám beíratott a tótkomlósi polgári iskolába. Mezőhegyesen nem volt magasabb szintű iskola, apám viszont szerette volna, ha többre vinném, mint ő a hat elemijével. Így lettem tizenegy éves koromban „profi utazó“. Mivel Tótkomlós 15 kilométerre fekszik Mezőhegyestől, ingázó diákként naponta vonattal jártam be az iskolába sok más társammal együtt.

Az első év végén jó bizonyítványt vittem haza, ezért apám megajándékozott egy fényképezőgéppel. Akkoriban még kevés felnőttnek volt fotómasinája, gyerekkézben pedig különösen ritkaságnak számított az ilyesmi. Apámnak egy heti fizetése – tíz pengője – ráment az egyszerű, 6x9-es képeket csináló dobozgépre. Nagy örömöt szerzett vele !

Egyik tehetősebb osztálytársamnak már volt egy ilyen készüléke, de az ő fényképező tevékenysége abban merült ki, hogy összevissza felvételeket csinált a barátairól. Én e csodás kincsemmel fotótúrára indultam, hogy megörökítsem lakóhelyem nevezetességeit. Először a híres fedett lovardát vettem le és a mellette álló százéves platánfát, majd a ménesparancsnokság árkádos épületét, a tornácos kincstári laktanyákat, az ország egyetlen fagerendavázas emeletes szállodáját, a Centrált, végül az öreg vasúti indóházat. Nagy kár, hogy ezek a muzeális értékű képek a háború forgatagában elpusztultak.

Közben folytattam túrázásaimat Mezőhegyes határában helybeli barátaimmal.

-         Gyerekek ! Nem jártunk még a Rajta erdőben. Meg  kellene látogatni – vetettem fel társaimnak.

-         Nagyon messze van ! Oda-vissza legalább húsz kilométer. Az egész nap gyaloglással telne el ! – okvetetlenkedett az egyik fiú.

-         Van egy ötletem ! Iparvasúton egészen meg lehet közelíteni.

Mezőhegyes külterületét csaknem behálózták a keskeny vágányú vasutak, ősszel ezeken szállították a gyárba a cukorrépát, meg a kendert. A nyári vakáció idején azonban alig volt forgalom, legfeljebb egy-egy hajtány vagy pályakocsi mozgott. A pályakocsi kínálkozott legalkalmasabbnak a kirándulásra, négy keréken fut a sínen, lapos deszkaplató a teteje, és a kocsi hátulján térdepelve két személy lökheti előre. Akár húsz-huszonöt kilométeres sebességet is el lehet vele érni.

Terepszemlét tartottunk a cukorgyár „pályaudvarán“; találtunk is egy gazdátlanul parkoló pályakocsit. Beemeltük a sínre, és már robogtunk is vele úticélunk, a távoli erdőség felé...

... A tótkomlósi polgáriban ismerkedtem meg a cserkészettel, ezzel a nagyszerű jellemformáló és testet edző ifjúsági mozgalommal. Harmadikos koromban őrsvezetővé választottak. Persze legfőbb időtöltésünk – a kirándulások voltak ! A több napos, sátorozással egybekötött túráinkon megismerkedtünk a dél-alföldi telepített akácosok növényvilágával és gazdag vadállományával (nyúl, őz, szarvas, vaddisznó). Néha a felnőttek szemében hajmeresztő dolgokat is műveltünk: például kötelet feszítettünk ki a cukorgyárat tápláló széles élővíz-csatorna fölött, és abba csimpaszkodva gyakoroltuk a „folyón való átkelés“ nem éppen veszélytelen módját. (Jó előképzés volt ez a későbbi túráimhoz, amikor megáradt trópusi folyókon kellett átkelnem !)

1939-ben megkaptam a polgári iskolai végbizonyítványt. Hogyan tovább ? Szerettem volna tanulmányaimat gimnáziumban folytatni, hogy majd az egyetemet is elvégezhessem, az akkori oktatási rendszerben azonban a polgári iskola zsákutca volt, vagy legalábbis mellékvágány. Az egyedüli továbbtanulási lehetőség: a felső kereskedelmi iskola, mely hozzánk legközelebb Makón volt. Apám beíratott az 1939/40-es tanévre.

Ez a korábbinál is hosszabb vonatozással járt. A távolság oda-vissza 76 kilométer, ami a sokszor megálló, döcögő személyvonattal naponta három-négy órás utazást jelentett. Egy év alatt összesen 18 000 kilométert ingáztam otthonom és az iskola között; ha mindig egy irányba haladtam volna, csaknem félig megkerülhettem volna a Földet !

Ugyanezen évben súlyosan megbetegedett édesapám, és nyugdíjazták. Utolsó havi fizetéséből egy kerékpárral ajándékozott meg...

El kellett hagynunk a mezőhegyesi szolgálati lakást. Visszaköltöztünk debreceni családi házunkba, a Diószegi utca 6-ba.

1941 végén, 51 éves korában, meghalt édesapám. Anyám kevéske özvegyi nyugdíjából éltünk ketten...

De a tanulást nem hagytam abba. A felső kereskedelmit a piaristák debreceni iskolájában folytattam. Kitűnő nevelést kaptam, mely későbbi életutamra döntő hatással volt.

Ekkor már javában dúlt a második világháború. Az első bécsi döntéssel visszakerültek a Felvidék magyarlakta területei (1938), majd a második döntéssel Észak-Erdély és a Székelyföld (1939). Elhatároztam, hogy a nyári iskolai szünetben megismerkedem az országgal. Olcsó utazási eszközként kínálkozott az édesapámtól kapott kerékpár.

Az első országjáró biciklitúrára 1942 nyarán indultam egyedül – 17 éves koromban. Nagyméretű, erős csomagtartót szereltem fel a kerékpár ülése mögé, arra pedig egy házilag fabrikált, favázas, felül nyitható, fekete viaszos vászonnal bevont, kocka alakú ládát. Ez a furcsa készítmény gyakran felkeltette az idősek figyelmét, s kérdezgették:

-         Édes fiam, mit viszel abban a fekete dobozban ? Nyulat árulsz, netán kutyát vagy macskát ?

Megnyugtattam őket: az országjáró vagyonom van benne: ennivaló és főzőberendezés, ruha, könyv, térkép.

Szerettem volna útitársat találni osztálytársaim közül, de a háborús viszonyok elijesztették őket. Akkoriban nagy gond volt az élelmezés, a kenyeret jegyre adták, így útközben nehezen jutottam hozzá, emiatt sokat koplaltam, összevissza étkeztem. Naplóm megőrizte az 1942. augusztus 14-i kenyér nélküli menüt. Reggeli: konzervmaradék, 5 darab zöldpaprika és egy dinnyeszelet, ebéd: útközben földeken szedett zöld kukorica megpirítva és görögdinnye, vacsora: félig sült krumpli, ismét öt zöldpaprika és egy szelet dinnye. A vérhas nem is maradt el, de pár nap alatt kihevertem.

Jól felkészültem az útra, minden városra kidolgozott tervem volt: főbb építészeti látnivalók, múzeum, történelmi nevezetességek. Mivel sátram nem volt, az éjszakai szállás megtalálása mindig izgalommal járt. Általában diákszállóban vagy turistaházban aludtam, néha szénaboglyában vagy elhagyott csűrben vetettem „ágyat“ magamnak. Emlékezetemben megmaradt a székesfehérvári kvártélyom esete.

Nem lévén a városban diákszálló, valaki olcsó megoldásként az Iparos Szállót ajánlotta. Koromsötétben, nagy trágyatelep mellett akadtam rá. Benyitottam az egyik szobába, és megkérdeztem: van-e még szabad ágy ? Egy féllábú koldus rámutatott az egyik piszkos deszkapriccsre: az szabad ! Beszélgetésünkre belépett egy riasztó külsejű alak és rámmordult:

-         Adja ide az ingét !

Megtettem, mire a szemüvegén át vizsgálgatni kezdte.

-         Vegye le a gatyáját is ! – követelte.

Ekkor már több gyanús külsejű fickó ácsorgott körülöttem. Nem tehettem mást, ezt a feltételt is teljesítettem. Megnézték a rövid sportnadrágomat is, majd visszaadták az egészet.

-         Ott megalhat ! – dörmögte a riasztó képű és rámutatott egy üres priccsre.

De csak szerettem volna aludni ! Alig heveredtem le a deszkákra, mintha mérges hangyabolyba kerültem volna. Lábamon, kezemen, derekamon szúró fájdalmat éreztem. Poloskák ! – döbbentem rá. De ha már tömve a ház poloskával, akkor miért csinálták velem azt a vizsgálati cécót ? Máig sem értem...

Szeptember elsején, közvetlenül tanévkezdés előtt érkeztem vissza szülővárosomba, Debrecenbe. A sok nélkülözés ellenére, boldogan emlékszem vissza életem első „egyszemélyes“ expedíciójára. A 23 túranapon 2725 kilométert tettem meg, napi átlagban 120 kilométert. Még sportteljesítménynek is elfogadható, pedig a pedáltekerés csak kényszerű velejárója volt a napi ismeretszerzési programnak.

... 1943-ban befejeztem középiskolai tanulmányaimat. Kedvenc tárgyamból, a földrajzból mindvégig jeles osztályzatom volt. Jó eredménnyel tettem le az érettségit is. Utána ismét egy nagy kerékpártúra következett. Az úticél édesapám fatornyos hazája, melyet én is magaménak vallok: a Székelyföld s benne rokonaim pátriája, Kászonszék.

Ezúttal útitársam is akadt volt osztálytársam, Medveczky Géza személyében. Poggyásztartóm a jól bevált fekete láda, melybe 25 kilónyi holmi belefért. Debrecenből Szatmárnémeti felé vettük az irányt, majd Nagybánya után, a Kőhát és Lápos közötti nyergen ereszkedtünk le az Iza völgyébe. Ezután a Visó mentén kerekeztünk a Radnai-havasok északi lábánál Borsáig.

Gézával egyetemben az alföldi pusztaságon növekedtünk fel, de a monoton sík vidék a mi lelkünkben nem keltett petőfies érzelmeket. Annál hevítőbb volt számunkra a találkozás a Kárpátok zordon hegyvilágával. Kerékpárjainkat hátrahagytuk a határvadászok laktanyájában, és megmásztuk a havasok fő csúcsát, a 2305 méteres Nagy-Pietroszt, amely az akkori Magyarország legmagasabb pontja volt; rövid ideig a Horthy-csúcs nevet viselte. Első ízben csapott meg a magas hegyek varázsa, és örökre beoltotta lelkem mélyébe a hegyek szeretetét...

Rossz utak, koplalásos napok vártak ránk, amikor átkeltünk a szászok lakta Beszterce vidékén. Az egyik faluban megkönyörült rajtunk egy kislány, nagy fazék krumplit főzött részünkre. Ettől új erőre kapva, szerencsésen lejutottunk a Maros völgyébe, ahol székely testvéreink között újra otthonosan éreztük magunkat. Gyergyószentmiklósról kitérőt tettünk a Békás-szorosba, megismerkedtünk a Gyilkos-tóval és az égbe nyúló csodálatos sziklaóriással, az Oltárkővel. Talán ez a látvány pattantotta életre bennem azt a tudatalatti csírát, mely később a mészköves tájak felé vonzott, a karsztok kutatására ösztönzött.

Számomra túránk érzelmileg legszívmelengetőbb pillanatai következtek: első találkozásom székely rokonságommal. A trianoni határsorompó megakadályozta tizennyolc éves koromig, hogy megismerjem apai nagyszüleimet. Róza néni, a nagyanyám sírva borult a nyakamba, de nagyapámat már nem ölelhettem, csak kopjafás sírját látogathattam meg a nagykászoni temetőben.

Nagyszüleim zsindelyes öreg faházában kaptunk otthont. Unokatestvéreim szegénységük ellenére elhalmoztak bennünket minden finomsággal – a friss édes ordától a méregerős cujkáig. Elkísértek a havasokra, az Úz-völgyi csángókhoz, a borvízforrásokhoz, a Szent Anna-tóhoz, a torjai Büdös-barlanghoz. Majd az elkerülhetetlen búcsú következett... Nagymamám egy egész sült kacsát adott az útra és egy hatalmas kerek házikenyeret...

Ekkor még nem tudhattam, hogy először és utoljára látom nagymamámat, s többi szeretteimet is csak sok év után kereshettem fel újra. A háború után a trianoni határok a régi helyükön ismét áthághatatlan betonfallá merevedtek lakóhelyem és a szülőhazámnak vallott Székelyföld között.

Nagymamám sült kacsája és az ízes kászoni házikenyér hamar elfogyott. Újra korgó gyomorral kerekeztünk Marosvásárhelyen, Kolozsváron és a Királyhágón át hazafelé. Az erdélyi kátyús utak éles kövei annyira összehasogatták kerékpárjaink gumiabroncsait, hogy vastag spárgával kellett körülfásliznunk a kerekeket. A 2500 kilométeres egyhónapos biciklitúra végén cingársoványan, de lélekben meggazdagodva érkeztünk vissza Debrecenbe.

Balázs Dénes: Életem - utazásaim  (Emlékiratok a földrajzi ismeretterjesztés szolgálatában), szerzői kiadás, Érd, 1995

Czesław Miłosz Franciaországról

Ifjúkorában gyorsan tanul az ember. A szabadság és a forradalom hazájának a fonákját is hamar észrevettük. Robespierre-re még az iskolában ragadt rá ez a név, ahol a jakobinusok iránti lelkesedéssel megírt dolgozatával vált nevezetessé. Rám Kropotkin tett erős benyomást. Érzékenyen reagáltunk a nyomorra és a brutalitásra. E tömeg tragédiájával találkozva olyan vélemény alakult ki bennünk Franciaországról, amely bizonyos (de csak bizonyos) vonatkozásaiban közel áll ahhoz, amit ma is elmondhatnék. Franciaország szépsége nagy-nagy gyengédséget ébreszt. Jelképisége, az, hogy Európa magja, sosem engedi, hogy elítéljük, mert itt minden hamuból főnix kél életre. Sehol másutt nem képzelhető el olyan szabadság, mint amilyen itt van, mert a társadalmi szokások kényszerítő ereje tapintatosan megáll a magánlakás küszöbén, és senki sem kényszerül úgy élni, mint a szomszédja. De a szabadság ára nemegyszer a némák és a megalázottak sorsa iránti közömbösség: úgy élsz és úgy halsz meg, ahogy akarsz. Robespierre, Elefánt és én úgy magyaráztuk meg ezt magunknak, hogy Franciaország esszenciája beleépült a kapitalizmusba, vagy a kapitalizmus épült bele Franciaországba, mígnem a kettő eggyé vált. Ami nem volt ostobaság. Csakhogy nem vettük figyelembe az elmúlt évszázadok súlyát, és nem ismertük azokat a nyugati országokat, ahol a szomszéd kezet nyújt, érdeklődik a sorsunk iránt – de cserébe konformizmust követel.

(….)

Nyár reggel volt, négy vagy öt óra. A levegő, akár a kagyló belseje, rózsaszínben és gyöngyszürkében játszott. Táguló orrcimpákkal szívtuk magunkba Párizst, gyalog vágtunk át rajta, északról a Szajna felé tartva. Nedves virágok, zöldségek, kávé, vizes aszfalt, az éjszaka és a nappal összevegyülő szagai. A piactérré változott széles járdák azt a gyönyörűséget kínálták, hogy belevegyüljünk az emberek alkotta elembe: színeibe, mozgásába, beszédes pillantásaikba és jelzéseibe. Nem tartottuk számon az utcákat, megfeledkeztünk önnön létezésünkről, testünk csupán regisztráló szerkezetként szolgált, az ígéret pedig határtalan volt, az élet ígérete. A néptelen Concorde téren mellünket majdnem szétfeszítette a Diadalív és a park fái közötti gyöngyházszínű térség, a faágak, mint hatalmas tollak nyúltak ki a ködből. A Tuilériák fasoraiban senki sem járt, csak az egyik kőpadon ült egy pár. A lány a fiú csókja közben hátrahajtotta a fejét. A fiúnak virág volt a gomblyukában. A távolban, a párák mögött már napfényben ragyogott a folyó. A Pont des Arts-on át mentünk a Boulevard de St. Michel felé, ezeket az elnevezéseket semmi sem cicomázta fel azon kívül, amit mi magunk láttunk itt, s ami elegendő is volt.

Párizsban ma az a legkülönösebb számomra, hogy még mindig létezik. Az elmélkedések kimeríthetetlen témája az emberi mulandóság, a háttérben az örökkévaló természettel, de ha az emberi mulandóságot egy emberkéz alkotta háttérrel vizsgáljuk, akkor még fájdalmasabban éljük át ezt a kérdést. Hiába palástoljuk a túlcsorduló, tobzódó vágyat valami szegényes szóval, határoljuk el magunkat trivialitással attól, ami mélyebb, Párizs építményein évről évre, szakadatlanul vonul végig a szemek áradata. Egy-egy szempár vagy arc elhalványul, eltűnik, de a folyam nem apad el. A szemeket, amelyeknek titkát egykor igyekeztem megfejteni, immár szarkalábak veszik körül, megtört a fényük, de semmi sem veszett el, most is szerelmi kalandnál többre áhítozva rovom Párizs utcáit. Ugyanakkor az öreg kövek és az egymást szakadatlanul követő újabb és újabb generációk kapcsolata nem tudom miért, egy képpé alakul át bennem: kőliliomok szövevényében királyok alszanak, akár a kiszáradt régi rovarok.

Tapostuk a Boulevard St. Michel járdáit, ajkunkról nyaldostuk a Luxembourg-kert szökőkútjának hűs permetét, a gyerekek hosszú rudakkal bökdösték vitorlásaikat a medence vizén. Ma is itt vannak: vajon ugyanazok-e, örökéletű törpékké varázsolva, vagy már mások ?

Párizsi megilletődöttségünket nem tulajdoníthatjuk csupán ifjonti lelkesedésünknek. A nehezen elérhető lény meghódításának vágya olykor szerelemmé lényegül át, éppígy a kelet-európai sznobizmus megmásítja a turisták benyomásait a legendás városban. Munkál bennük az egyéni diadal tudata: én, X.Y. mégiscsak eljutottam ide ! – mondják magukban, és lábukkal dobbantanak egyet a járdán, hogy megbizonyosodjanak, nem álmodnak-e. Azonkívül kínlódva vágynak egy másik hazára, amely más, mint amely születésük révén jutott nekik. Lengyelország nyomasztóan hatott ránk. Ott élni: olyan volt, mintha egy jégtáblán járnánk, amely alatt eltorzult szörnyű arcok milliói fintorognak ránk. Az egységes modell hiánya lehetetlenné tette, hogy az embert olyannak vegyük, amilyen – nyomban előtérbe nyomult a státusa: értelmiségi, paraszt, zsidó. És nem annak a rendszernek a politikája volt a felelős azért, amelyben a gyermekkorunkat töltöttük, hanem az évszázadok. Nem akarom itt eldönteni, hogy jó vagy rossz-e ez a menekülésvágy a szinte megoldhatatlan kérdések elől, csak megállapítom, hogy van ilyen, és hogy a görcsös patriotizmus nemegyszer a belső árulásra válasz. (Vajon nem olyanok-e a lengyelek, mint azok a homoszexuálisok, akik eltévelyedettségük miatti félelemből magukra erőszakolják a házastársi hűséget?)

(….)

A Gyarmati Kiállításon a francia birodalom fitogtatta a ragyogását: marokkói stílusban épült pavilonokat, malgasi és indokínai kunyhókat állítottak ki, bennük az idehozatott család a turisták előtt végezte mindennapi tevékenységét. Mindez együtt tulajdonképpen arcpirító volt, szinte a vincennes-i állatkert kiterjesztése. Amikor az emberek már eleget bámulták a feketéket, rézbőrűeket és sárgákat a kalickáikban, akkor átmentek majmokat, oroszlánokat és zsiráfokat nézni. A kiállítás szervezőit ez bizonyára nem izgatta, sőt talán épp azért esett erre a helyre a választásuk, mert a bennszülöttek, a vadállatok és a pálmák kellemes egységgé álltak össze, akár a postabélyegeken. Gyerekesen és egzotikumra vágyva, ezt mi is inkább normálisnak tartottuk. Ha gyarmatok vannak, nem is lehet másképp. Mégis, valami nem hagyott nyugton. A nagyon vörös arcú, borral átitatott petits bourgeois, a csellengő munkanélküli lengyelek a Saint-Paul környéki kocsmákban, a szegénység-szag a Palais du Peuple-ben, a Pere Lachaise temető családi sírboltjai, hallatlan ocsmányságukkal, amelyek Flaubert hőseihez illőek – vajon ez egy olyan világ volt, amelyhez mi nem nőttünk fel, vagy talán jogunkban állt szembesíteni vele idegenségünket?

Későn tettek szert gyarmati birodalmukra, akkor, amikor mi térden állva csodáltuk kultúrájukat, könyveik szépségét, festészetük tökéletességét. De kik voltak ők, ott a felsőbb szellemi régiókban? A hadi expedíciók irtották a színesbőrűeket, országokat és kikötőket foglaltak el, miközben ők Párizsban olyan szabadságot élveztek, amelyet azon az áron értek el, hogy nem azonosultak saját kormányukkal, vagy akár nemzetükkel sem, ugyanakkor – még ha ők maguk nincstelenek voltak is, részesültek ilyen vagy amolyan módon a gazdagságból, a hatalomból – ezt a közös gazdagságot természetes adottságnak tekintették. Eleget tettek a követelménynek: ne tudja a bal kéz, mit csinál a jobb, de legmagasztosabb szavaiknak a tábornokaik, elöljáróik és kereskedőik sokkal földhözragadtabb törekvései adtak szárnyat. A burzsoázia elleni lázadásuk mélyén a rend iránti tisztelet rejlett, és igencsak megrémültek volna, ha valaki azt mondja nekik: ha következetesen végrehajtanák a lázadásukat, az a végét jelentené a kis élelmiszerboltnak, a pékségnek, a bisztrónak a kirakatüveg mögött a napon bóbiskoló macskákkal. Ez a lázongás mindig a biztonság tudatában történt. Keserűségük és nihilizmusuk alapja az a csendes egyezmény volt, hogy más mércét kell alkalmazni a tetthez és mást a gondolathoz; még a legvérmesebb gondolat sem háborgatta a szokásrendet. Más nemzet, ha ekkora adag mérget engedélyezett volna, régen megszűnt volna létezni, az ő egészségüknek ez jót tett. Csak a más talajra, a sorokat szó szerint értelmező emberek közé telepített jelszavaik, könyveik, programjaik bizonyultak romboló erejűnek.

Ám ez az egyezmény, amelynek értelmében lázadtak, egyszerre tudva és nem tudva, hogy azért emlékművet kapnak, hogy műveik a különböző színű kezek robotjával kikényszerített pénzből épült könyvtárakban és múzeumokban kapnak helyet, hallatlan eredményeket szült, és ezért joggal csodálta őket az egész világ. A helyzetüket illetően, a megfigyelőben felmerülhet a gyanú a társadalmi piramis csúcsán levő nagy beavatottak állandó szerepét illetően. Ha lepillanthatnának és megrettennének a milliók szenvedéseitől, akkor megölné őket a felelősségérzet, akkor elhalna művészetük. Ha nem akarnának tudomást venni semmiről, hipokriták volnának és művészetük a képmutató tisztaságba húzódva magában a formában hordozná a képmutatást, ennek pedig kérészéletűség a büntetése. Nem nyomasztotta őket a kétségbeesés, nem is voltak képmutatók, meghúzták a határvonalat, amely mögé nem hatolhatott el a hang, a színek a vásznon és a szó. Ismerték az egyensúly titkát, márpedig nyugtalanító és aligha dicséretes dolog, hogy a művész, a filozófus csak mértékkel vesz tudomást a sanyargatottak és kiközösítettek sorsáról.

(1931)

Czesław Milosz: Szülőhazám, Európa (Kalligram-Vigilia, 1993)

Claude Lévi-Strauss Goiásról

Mihelyt az ember elhagyta a partot, nem volt szabad szem elől téveszteni, hogy Brazília egy évszázad alatt többet változott, mint fejlődött.

A császári korszakban még csak kevéssé volt lakott, de viszonylag jól oszlott el a lakossága. A part menti vagy a tengerhez közel fekvő városok kicsik maradtak, de az ország belsejében levők életrevalóbbak voltak, mint ma. Azzal a történelmi paradoxonnal, amit hajlamosak vagyunk túl gyakran elfelejteni, a közlekedési eszközök általános elégtelensége a legrosszabbaknak kedvezett; amikor nem jutott más, mint lóhát, kevésbé idegenkedtek tőle, hogy nem is napokig vagy hetekig, hanem inkább hónapokig tartson az utazás, és nekivágjanak olyan vidéknek, ahová csak az öszvér tudhatott behatolni. Brazília belseje nyilván szép lassan, de folyamatosan élt; a folyókon bizonyos időben hajóztak, rövid szakaszon, több hónapon át; és 1935-re már teljesen elfelejtett ösvényeken, mint a Cuiabából Goiásba vivő is, száz évvel azelőtt még nagy volt a karavánforgalom, és minden karaván ötven-kétszáz öszvért számlált. 

A legtávolabbi tájakat kivéve, Közép-Brazília a XX. század elején olyasféle elhagyatottságba zuhant, amely semmiképp sem holmi ősi helyzetet tükrözött: ez volt az ára a népesség és a partvidékeken virágzó cserekereskedelem növekedésének, az ott kialakult modern életfeltételek miatt; az ország belseje, hiszen ott túlságosan nehéz volt a haladás, visszafejlődött, ahelyett, hogy folytatta volna lassú előrejutását. 

Így a gőzhajózás, amely megrövidíti az útvonalakat, megölte szerte a világon a hajdan híres közbenső kikötőket; elgondolkodhatunk rajta, hogy a repülés, amely bakugrásokra késztet bennünket a régi állomások felett, nem ugyanerre a szerepre hivatott-e. Elvégre miért ne álmodhatnánk róla, hogy a gépi fejlődés kicsikar magából egy kis váltságdíjat, és ebben reménykedik az ember: a gépesedés arra kényszerül, hogy visszaadjon egy kevéske magányt és feledést, annak a meghittségnek a fejében, aminek élvezetéből javában forgat kifelé bennünket. 

(….)

Észak és kelet felé néhány már-már lakatlan bányaváros látható; düledező emlékműveik  - XVIII. századi késői barokk templomok – gazdagsága ellentétben áll a környező pusztulással. Amíg termeltek a bányáik, zsivajgott itt az élet; most kábultak ezek a városok, mintha csavart oszlopsoraik, csigavonalas oromdíszeik és bő ruhás szobraik valahány redőjében és valahány barázdájában minden erejükkel annak a gazdagságnak darabkáit tartanák vissza, amelyből pusztulásuk fakadt: a föld mélyének kiaknázása a vidék letarolásával járt, főként az erdők pusztultak, hiszen a fák táplálták az öntödéket. A bányavárosok kimerítették kincseiket, aztán helyben kialudtak, mint a tűzvész. 

Curitiba, Paraná állam fővárosa azon a napon tűnt fel a térképen, amikor a kormány eldöntötte, hogy várost alapít: a tulajdonostól megvett földet elég olcsó parcellákra osztva bocsátotta áruba, és így idézte elő a lakosság odatódulását. Ugyanezt a módszert alkalmazták később, hogy Minas államnak is legyen fővárosa: Belo Horizonte. Goiânia esetében többre merészkedtek, mert először is az volt a céljuk, hogy a semmiből fővárost ácsoljanak Brazíliának. 

A déli tengerpartot az Amazon folyótól légvonalban elválasztó távolság egyharmadán tágas fennsíkok húzódnak; már két évszázada elfeledkezett róluk az ember. A karavánok és a folyami hajózás idején néhány hét alatt lehetett átszelni őket, aztán fölmenni a bányáktól észak felé; így értek el az Araguaia partjára, onnét aztán bárkával hajóztak le Belémig. Ennek a régi vidéki életnek egyedüli tanúja, Goiás állam kis fővárosa, mely a nevét is az állam nevéről kapta, a tengerparttól ezer kilométerre aludta álmát; a tengertől gyakorlatilag el volt vágva. Pálmákkal cicomázott dombok szeszélyes körvonala uralta zöldellő tájékon alacsony házakkal szegélyezett utcák futnak lefelé, kertek és terek közt, ahol lovak legelésznek díszes ablakú templomok előtt, amelyek félig csűrök, félig harangtornyos házak. Valami krémes árnyalatú tojásfehérjére, okkersárgára, kékre vagy rózsaszínre emlékeztető habzó bevonattal mindig frissen leöntött oszlopsorok, stukkók, homlokdíszek az ibériai pásztorjelenetek barokk stílusát idézik fel. Egy folyó szalad mohos partok között, melyek olykor lerogynak az elhagyott lakóhelyeket elárasztó liánok, banánfák és pálmák súlya alatt; de ez a gazdag növényzet mintha nem annyira az elöregedés bélyegét nyomta volna rá a hajlékokra, hanem inkább csöndes méltósággal ruházta volna fel düledező homlokzatukat. 

Nem tudom, fájlalnunk kell-e azt a képtelenséget, vagy örülnünk neki, hogy a közigazgatás úgy határozott: megfeledkezik Goiásról, vidékéről, lejtős kis utcáiról és ódivatú bájáról. Túl kicsi volt az egész, túl öreg. Tiszta vizet kellett önteni a pohárba, hogy lerakják annak a hatalmas vállalkozásnak az alapjait, amelyről álmodoztak. Száz kilométerre keletre találták ezt a helyet, egy csupán kemény szálú fűvel és tüskés bokrokkal benőtt fennsíkon, melyet mintha pusztító csapás sújtott volna, állatnak, növénynek ellensége. Semmilyen vasútvonal, semmilyen út nem vezetett ide, csak szekérnyomok. Ezen a területen, száz kilométeres oldalakkal, jelképes négyszöget jelöltek ki a térképen, mint a szövetségi körzetet, amelynek majd a központjában emelkedik a jövendőbeli főváros. Itt semmiféle természetes emelkedő sem zavarta az építészeket, ezért úgy dolgozhattak, akár a tervrajzokon. Kirajzolták a földön a város alaprajzát, megvonták a kerületét és a belsejében a különböző övezeteket: a lakótömböket, a hivatali, üzleti, ipari és a szórakozásnak szánt negyedeket. Ezek mindig lényegesek egy úttörő városban; hiszen 1925 körül olyan időszak is akadt, amikor a hasonló vállalkozásból született Marília hatszáz felépített háza közül csaknem százra emelkedett a nyilvánosházak száma; nagyrészt a francesinhá-knak szánták őket, akik a XIX. században az apácákkal együtt külföldi befolyásunk két előőrsét alkották; jól tudta ezt a Quai d’Orsay, amikor titkos pénzalapjának lényeges részét még 1939-ben is az úgynevezett könnyű fajsúlyú folyóiratok terjesztésére áldozta. Nem hazudtolnak meg egyes régi kollégáim, ha emlékeztetek rá, hogy Brazília legdélibb államában a Rio Grande do Sul-i egyetem alapításának és a francia tanerők túlsúlyának oka irodalmunk és szabadságunk szeretete volt, amit még Párizsban oltott egy eljövendő diktátorba, annak fiatalsága idején, egy nem éppen erényes kisasszony. 

Az újságok egyik napról a másikra megteltek egész oldalas hirdetményekkel. Goiânia város alapítását jelentették be; mintha legalábbis százéves lett volna a város, egy részletes térkép körül sorolták fel, hogy mi minden vár ott a lakosságra: szemétlerakó telep, vasút, vízbevezetés, csatornák és mozi. Ha nem csalódom, mindjárt az elején, 1935-36-ban volt egy olyan időszak, amikor jutalmul kínálták a földet minden olyan vásárlónak, aki beleegyezik a hivatalos eljárás költségeinek megtérítésébe. Mert a közjegyzők és az üzérek voltak az első lakosok. 

1937-ben ellátogattam Goiâniába. Az ugarhoz és csatatérhez hasonló végtelen síkságon, ahol mint a tüskék álltak ki a villanypóznák és a földmérő karók, a látóhatár négy sarkán szétszórt százvalahány új ház tűnt szemembe. A szálloda volt a legnagyobb, ez a hatszögű hasábtest alakú cementépítmény, amely a lapály közepén egy repülőtéri állomásra vagy kisebb erődre emlékeztetett; szívesen illettük volna a „civilizáció bástyája” kifejezéssel, nem is képletes értelemben, hanem ténylegesen, és az a szerep jócskán ironikus fényt vetett rá. Mert semmi sem lehetett ennyire barbár, ennyire embertelen, ahogy uralta ott a kopár vidéket. Ez az otromba építmény Goiás ellentéte volt; sem történelem, sem időtartam, semmiféle szokás nem töltötte be ürességét, vagy enyhítette szigorúságát; úgy érezte ott magát az ember, mint egy állomáson vagy kórházban; mindig utasként, de sohase lakóként. Csakis egy elemi csapástól való félelem indokolhatta ezt a kazamatát. Csakugyan jött is egy, amelynek eluralkodó csendje és mozdulatlansága sokáig fenyegetett. Kadmosz, a civilizátor elhintette a sárkány fogait. A szörnyeteg leheletétől letarolt és felégetett földön azt várták, hogy majd kinőnek az emberek. 

Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok, 1955 (Európa, 1979)

Claude Lévi-Strauss Paranáról

Az effajta életképek számtalanszor ismétlődnek Brazília belvidékén, ha észak vagy nyugat felé távolodunk a tengerparttól – arra, ahol a bozót egészen a Paraguay menti mocsarakig nyúlik - , vagy az Amazon mellékfolyóit szegélyező erdők felé. A falvak megritkulnak, növekszik köztük a távolság: hol sík mező van köztük, ez a campo limpo, a „tiszta szavanna”, hol meg cserjés, ez a campo sujo, a „piszkos” szavanna, vagy pedig cerrado és caatinga, ez a kétféle bozótvidék. 

Délen, Paraná állam felé, különféle okokból, a térítőtől való növekvő távolság, a magasabban fekvő földek miatt és az altalaj vulkanikus szerkezete miatt mások a tájak, más az életforma. Ott egymás mellett, még a polgárosult központokhoz közel találhatjuk a bennszülött lakosság maradványait és a belső gyarmatosítás legmodernebb formáit. Ezért is tettem első kirándulásaimat Paraná északi részének ebbe az övezetébe.

Alig kellett huszonnégy óránál tovább utaznom, már el is értem a São Paulo állam határán, a Paranapanema folyón túl levő nagy, mérsékelt éghajlatú és nedves fenyőerdőbe, mely oly sokáig állt ellen az ültetvényesek behatolásának; ez az erdő, a még ott kóborló indián csapatoktól és néhány magányos úttörőtől, általában kis, feltört földeken kukoricát termelő parasztoktól eltekintve, az 1930-as időkig gyakorlatilag érintetlen maradt. 

Brazíliába érkezésem idején indult fejlődésnek ez a vidék, főként egy angol vállalat tevékenységének hatására; kezdetben a kormány másfél millió hektár földet engedett át neki, azzal a kötelezettséggel, hogy a vállalat utakat és vasutakat épít rajta. Az angolok felparcellázták és maguk is el akarták adni ezt a területet, elsősorban a Közép- és Kelet-Európából származó bevándorlóknak, de a vasutat meg akarták tartani, abban a reményben, hogy azt jövedelmezővé teszi a mezőgazdasági termelés. 1935-ben már folyt a kísérlet: az út tervszerűen növekedett az erdőn át; 1930 elején ötven kilométer hosszú volt, a végén meg már százhuszonöt; 1932-ben kétszáz, 1936-ban kétszázötven. Minden tizenöt kilométerre állomást építettek egy négyzetkilométernyi feltört föld szélén, ahol majd város lesz. Ahogy múlt az idő, úgy népesedett be a környék; ha az ember végighaladt ezen a szakaszon, először Londrinát érintette, a legrégibb várost, amelynek háromezer lakosa volt, aztán Nova Dantzigot kilencven lakosával, Rolândiát hatvan lakosával és a legifjabb települést, Arapongast, ahol 1935-ben csak egyetlen ház és egyetlen lakos volt: egy középkorú francia, aki magányosan folytatta üzleteit az 1914-18-as háborúból megmaradt katonai lábszárvédőjében és szalmakalapjában. Pierre Monbeigtől, ennek az úttörő-telepes szegélynek nagy szakértőjétől úgy hallom, hogy Arapongasnak 1950-ben tízezer lakosa volt. 

Ha az ember lovon, vagy teherautón járta be a vidéket az újonnan épített utakon, melyek úgy követték a hegyek gerincét, mint a római utak Galliában, nem tudhatta, hogy eleven tájon jár: az elnyúló parcellák egyfelől az útnak támaszkodtak, másfelől a pataknak, az pedig ott futott minden völgy mélyén: de a telepítés lent a víz mentén kezdődött; a derrubada, a feltört ugar lassan kúszott fel a domboldalra, úgyhogy magát az utat, a civilizáció jelképét is vastag erdőtakaró ölelte, amely néhány hónapig vagy néhány évig még sörényével díszítette a dombok tetejét. De a völgyek mélyén, a terra roxá-n, ezen a lilás és szűz földön már kibújt a mindig mesésen sikerült első termés, nagy, heverő fatörzsek és tönkök közt. A téli esők majd termékeny talajjá változtatják, de szinte azonnal magukkal is sodorják őket a lejtőkön, és velük együtt azt a humuszt is, ami az eltűnt erdőt táplálta, azt az erdőt, amelynek majd hiányozni fognak visszatartó gyökerei. Várunk tíz-húsz-harminc évig, amíg egy kiszikkadt és letarolt táj képét nem ölti ez a Kánaán ?

Pillanatnyilag a bőség nehezen kivívott örömeit élvezték a bevándorlók; pomerániai vagy ukrajnai családok, akiknek még nem futotta az idejéből, hogy házat építsenek maguknak, és állataikkal osztottak meg egy deszkafészert a patak partján; dicsőítették ezt a csodálatos rögöt, melynek előbb meg kellett törni tüzes hevét, betörni, mint a lovat, hogy a kukorica és a gyapot szárba hajtson, ne vesszen a buja növényzetbe. Az egyik német földművelő sírt örömében, amikor a néhány magból sarjadt citromfaligetet mutatta nekünk. Mert ezeket az északi embereket nemcsak a termékenység ejtette zavarba, hanem talán még inkább a csak tündérmesékből ismert különös termények is. Mivel az ország a trópusi és a mérsékelt égöv határán fekszik, néhány méteres szintkülönbség már érezhető éghajlati eltérést okoz: mindent egymás mellett termelhettek, a hazai föld növényeit és az amerikaiakat, elbűvölte őket ez a paraszti szórakozás, és egymás mellé ültették a gabonát és a cukornádat, a lent és a kávét…

A fiatal városok teljesen északiak voltak; az új bevándorlók itt csatlakoztak a régiekhez: németek, lengyelek, oroszok, kisebb mértékben olaszok, akik alig száz évvel ezelőtt az állam déli részében tömörültek, Curitiba körül. A deszkából vagy négyszögűre vágott fagerendákból készült házak Közép- és Kelet-Európát idézték fel. Küllős, négykerekű, lófogatos kocsik pótolták az ibériai ökrös szekereket. De ezeknél a meglepő maradványoknál ott is izgalmasabbak voltak a gyors ütemben kibontakozó jövő körvonalai. Az alaktalan térség napról napra városiasabb képet öltött; úgy bontakozott ki, mint egy embrió, amely sejtekre oszlik, majd a sejtek csoportokba rendeződnek, mindegyik a saját rendeltetése szerint. Londrina már rendezett város volt nagy utcájával, üzleti központjával, iparos- és lakónegyedével. De miféle rejtélyes alkotók munkálkodtak azon az üres telepen, amelyen Rolândia és főként Arapongas feküdt, hogy alakítottak ki itt ilyen, ott olyan lakostípust, és hogy határozták meg minden övezetnek a külön rendeltetését, külön hivatását ? Az erdő mélyén, ezekben az önkényesen kivájt négyszögekben, a derékszögű utcák kezdetben teljesen hasonlóak: jellegtelen mértani vonalak. Egyesek mégis központiak, mások periferikusak; egyesek párhuzamosak, mások pedig merőlegesek a vasútvonalra vagy az útra; így az előbbiek a forgalom irányában vezetnek, az utóbbiak meg keresztezik és megszakítják a forgalmat. A kereskedelem és az üzleti világ a szükségképpen nagy vevőkörrel biztató előbbieket választja; a magánházak és bizonyos közszolgáltatási szervek ellenkező okból az utóbbiakat választják, vagy oda szorítják vissza őket. Egyfelől a központinak és a periferikusnak, másfelől meg a párhuzamosnak és a merőlegesnek ez a két ellentéte, különböző összetételekben a városi élet négy módját határozza meg, és ezek alakítják majd ki a jövendő lakosokat; egyeseknek kedveznek, másokat elbátortalanítanak, sikereket vagy kudarcokat szülnek. De ez még hagyján, mert e lakosok is két típusra oszlanak: a társas hajlamúakra, akik annál jobban szeretik a környezetüket, minél városiasabb, és a szabadságukra kényes magányosokra; így egy másik ellenpont is létrejön, és tovább bonyolítja az elsőt.

Végül, meg kell adni, sok városban rejtélyes tényezők is munkálkodnak, nyugat felé terelik a városokat, és nyomorra vagy hanyatlásra ítélik a keleti városnegyedeket. Talán csak annak a kozmikus ritmusnak egyszerű kifejezése ez, amely kezdettől fogva azzal az öntudatlan hiedelemmel itatta át az emberiséget, hogy a napmozgás iránya pozitív, a fordított irány pedig negatív; hogy az első a rendet fejezi ki, a második a zűrzavart. Bizony már hosszú ideje nem imádjuk a napot, és nem ruházzuk fel a négy égtájat varázslatos tulajdonságokkal: színekkel és erényekkel. De bármennyire berzenkedik is euklidészi szellemünk a tér minőségi felfogása ellen, a nagy csillagászati vagy éppen időjárási jelenségek tőlünk függetlenül is hatnak a tájakra valami észrevehetetlen, de múlhatatlan tényezővel, és a kelet-nyugati irány a megvalósulást jelenti minden ember számára, és az északi félgömb mérsékelt égövének lakója szerint az észak a hideg és az éjszaka székhelye, a dél pedig a melegé és a fényé. Mindebből semmit sem árul el az egyén ésszerű viselkedése. De a városi élet furcsa ellentétet mutat. Jóllehet a civilizáció legbonyolultabb és legkifinomultabb formáját képviseli, kis helyen megvalósult kivételes emberi zsúfoltságával és időkörének tartamával öntudatlan magatartásokat kristályosít ki tégelyében, parányi sokad-mozzanatokat, de azok, az őket azonos okból és azonos módon kifejezésre juttató egyedek száma miatt, nagy hatásokat képesek előidézni. Így a városok növekedése keletről nyugat felé és a fényűzésnek meg a nyomornak e szerint a tengely szerint való elkülönülése érthetetlen lenne, ha nem ismernénk fel a városoknak azt a kiváltságát – vagy kötelmét – , hogy mint valami mikroszkópnak, sajátos képességük van, hogy megmutassák és felnagyítsák a közösségi tudat tárgylemezén ősi, de még mindig élő babonáink nyüzsgő baktériumait.

(….)

Dél-Brazília többrétű városaiban a titkos és makacs akarat, amely a házak elhelyezkedésében, a főútvonalak szakosításában, a negyedek születő stílusában nyilvánul meg, annál is inkább jelentősnek tűnt, mert megmerevítette s így aláásta azt a szeszélyt, amelynek a város a születését köszönhette. Londrina, Nova Dantzig, Rolândia és Arapongas – amely egy csapat mérnök és üzletember elhatározásából kelt életre – lassan egy igazi rend konkrét különféleségébe illeszkedett be, mint egy évszázaddal korábban Curitiba is, mint ahogy talán Goiânia is ezen az úton halad. 

Táborozók, táborozzatok Paranában. Vagy mégse; inkább kerüljétek el. Tartsátok csak meg zsíros papírdarabjaitokat, törhetetlen kis flaskáitokat és nyitott hasú konzervdobozaitokat Európa utolsó kies helyei számára. Ott üssétek fel tarka sátraitok raját. De a frissen feltört föld szegélyén túl tartsátok tiszteletben – legalább a végleges kifosztásig tartó rövidke haladék lejártáig – az üde tajtéktól habzó hegyi patakokat, melyek szökdécselve szaladnak le a bazalt lilás oldalába vájt lépcsőkön. Ne tapossatok a csípősen friss, vulkanikus mohákon: bár megtorpannátok a lakatlan mezőségek és a nagy, nedves toboztermő erdők küszöbén, melyek szétrepesztik a liánok és a páfrányok kusza szövevényét, és a mi fenyőfáink fordított mását rajzolják az égre: nem a csúcsuk felé hegyesedő kúpokból állnak, hanem ellenkezőleg – szabályos növényzet, amely elbájolná Baudelaire-t - , fáik lépcsőzetesen helyezik el ágaik hatszögletű tányérját a törzs körül, odafönt terebélyesítik ki, és ott hatalmas, ernyős virágba bomlanak. Szűz és ünnepélyes táj ez, amely, úgy tűnik, temérdek évszázadon át érintetlenül óvta meg karbonkori arcát, amit a térítőtől való távolsággal együtt a tengerszint feletti magasság ment meg az amazoni zűrzavartól, és valami különös méltósággal és renddel ruházza fel, hacsak nem egy ősi életforma hatását látjuk benne, a mienknél bölcsebb és erőteljesebb fajtáét; ez a faj eltűnt, és ennek köszönhetjük, hogy behatolhatunk ebbe a fenséges parkba, de itt ma már csönd és elhagyatottság honol. 

Megjegyzés: az egykori Nova Dantzig település ma a Cambé nevet viseli.

Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok, 1955 (Európa, 1979)

Claude Lévi-Strauss São Paulo államról (2)

São Paulóban afféle vasárnapi néprajztudományra adhatta a fejét az ember. Nem a kültelki indiánok körében, akikkel tévesen kecsegtettek, mert a külvárosokban szíriaiak vagy olaszok laktak. A legközelebbi néprajzi különlegességre csak vagy tizenöt kilométerre, egy ősi faluban találtam, ahol a rongyokba burkolt lakosság szőke haja és kék szeme új keletű német eredetre vallott; hiszen csak 1820 táján telepedtek ide az ország legkevésbé forró tájaira német telepescsoportok. Itt aztán valahogy beolvadtak és elvesztek a nyomorúságos helyi parasztságban, de délebbre, Santa Catarina államban, Joinville és Blumenau, ez a két kisváros még a múlt század levegőjét őrizte az araukáriafenyők alatt: az utcák, ahol kétoldalt erősen lejtős tetejű házak voltak, német neveket viseltek; mindenütt csak németül beszéltek. A sörözők teraszán pakompartos és bajuszos öregek szívták hosszú, porcelán fejű pipájukat. 

São Paulo körül sok japán is élt; ezeket már nehezebben lehetett megközelíteni. Bevándorlási ügynökségek toborozták őket, gondoskodtak az odahajózásról és megérkezésükkor az ideiglenes szállásról, aztán szétosztották őket az ország belsejének gazdaságaiban, melyek falura és egyszersmind katonai táborra hasonlítottak. Ott mindent megtaláltak: iskolát, műhelyt, betegszobát, boltot, szórakozást. A bevándorlók hosszú időt töltöttek ott, részben önkéntes, de módszeresen is szorgalmazott visszavonultságban, és közben visszafizették a tartozásukat a társaságnak, a megmaradt keresetüket pedig a társaság páncélszekrényeiben helyezték el. Több esztendő múlva a társaság azt is vállalta, hogy visszaviszi őket őseik földjére meghalni, vagy ha a malária már előbb végez velük, akkor hazaszállítja a holttestüket. Mindent jól megszerveztek: úgy menjen végbe a nagy kaland, hogy sose érezzék, hogy elhagyták Japánt. (….)

(….)

De az állam belsejében még érdekfeszítőbb volt figyelemmel kísérni nem is a Földközi-tenger vidéki hagyományok maradványait, hanem azokat a különös formákat, melyeket egy vajúdó társadalom dédelgetett. A tárgy ugyanaz volt, mindig a múltról és a jelenről esett szó, de a klasszikus típusú néprajzkutatással ellentétben – amely a jelent igyekszik megmagyarázni a múlttal - , itt mintha a cseppfolyós jelen tárta volna fel az európai fejlődés igen régi szakaszait. Akár a Merovingok Franciaországának idejében, a nagybirtokok vidékén a szemünk láttára született a községi és a városi élet.
A földből kinövő települések nem olyanok voltak, mint a mai városok – ezek annyira elnyűttek, hogy csak üggyel-bajjal tudjuk felfedezni bennük egyéni történetük nyomát - , melyek mind egyöntetűbb formába olvadnak, és csak a közigazgatási különbségek tűnnek fel. Ellenkezőleg, az ember úgy fürkészhette a városokat, mint a botanikus a növényeket, és nevükről, külsejükről, szerkezetükről ismerte meg, hogy melyik nagy családjához tartoznak annak a világnak, amelyet az ember csatolt a természethez: a városi világnak.

A XIX. és a XX. században a termővé tett földszegély mozgó gyűrűje lassan keletről nyugatra, délről pedig északra helyeződött át. 1836 körül csak a Nortét, vagyis a Rio és São Paulo közt elterülő vidéket foglalták el nagy lendülettel, és innen terjedt át a mozgás az állam középső részére. Húsz év múlva már északkeletre is belekapott a gyarmatosítás Mogianába és Paulistába; 1886-ban kikezdte Araraquarát, Alta Sorocabanát, és Noroestébe hasított. Az utóbbi övezetekben, 1935 táján, a lakosság növekedésének görbéje még a kávétermelés görbéjéhez igazodik, észak öreg földjein pedig az egyiknek a zuhanása fél évszázaddal megelőzte a másiknak a hanyatlását: a népsűrűség zuhanása 1920-tól érezteti hatását, de a kimerült földek már 1854 óta gazdátlanul hevernek.

(….)

São Paulo állam más eseményeket is idéz: azt a küzdelmet, amely a XVI. századtól kezdve szembeállítja a jezsuitákat az ültetvényesekkel, mert a benépesítés más-más formája mellett szállnak síkra. Az előbbiek indián telepek létesítésével akarták kiszakítani a rézbőrűeket a vad életből, és irányításuk alatt csoportosítani valamiféle községi életbe. Az állam bizonyos távoli vidékein felismerjük ezeket az első brazíliai falvakat az aldeia vagy missão névről és tágas, célszerű alaprajzukról: a templom egy füves, döngölt földű, tégla alakú téren uralkodik a település közepén, a largo de matriz-t és egymást derékszögben szelő utcácskák veszik körül, melyeket a régi indián kunyhók helyett épült alacsony házak szegélyeznek. Az ültetvényesek, a fazendeiró-k, féltékenykedtek a missziók világi hatalmára, melyek mérsékelték méltánytalan igényeiket, és megfosztották őket a rabszolga munkaerőtől. Büntetőexpedíciókat küldtek ki, és nyomukban papok és indiánok szétszóródtak. Így magyarázható a brazil népesedési statisztika furcsa vonása, hogy a falusi élet, az aldeiá-k utóda, a legszegényebb vidékeken maradt fenn, másutt pedig, ahol vadul vágyakoztak a gazdag földre, nem volt más választása a lakosságnak, csak a gazda háza körül tömörülhetett, egymáshoz igen hasonló szalma- vagy vályogkunyhókban, ahol a tulajdonos szemmel tarthatta a telepeseket. Egyes vasútvonalak mentén az építők, községi élet hiányában, még ma is önkényesen kénytelenek állomásokat létesíteni, szabályos távolságokra és betűrend szerint nevezik el őket: Duartina, Felicidade, Limão, Marília (1935 felé a São Pauló-i Társaság már a P betűnél tartott); még ma is megesik, hogy száz kilométereken át nem áll meg a vonat, csak a chavé-knál, a „kulcspontokon”: egy-egy fazendá-t érintő állomáson, ahol az egész helyi lakosság él: Chave Bananal, Chave Conceição, Chave Elisa…

Bizonyos esetekben pedig fordítva, az ültetvényesek vallási okokból elhatározták, hogy földet adományoznak a plébániának. Így született a patrimônio, egy szent oltalma alá helyezett település. Más birtokok világi jellegűek; néha egy birtokos úgy döntött, povoador-rá válik, benépesítővé, sőt plantador de cidadé-vá: vagyis városültetővé. Ekkor saját nevéről keresztelte el a városát: Paulópolis, Orlândia; vagy politikai számításból egy híres személyiség védnöksége alá helyezte: Presidente Prudente, Cornélio Procópio, Epitácio Pessoa… Mert még az oly rövid életszakaszokban is, mint az övék, módot találtak a települések, hogy többször is nevet cseréljenek, és minden új elnevezés a történetükről árulkodott. Kezdetben valami egyszerű hely, amelyet holmi gúnynévvel jelölnek; mondjuk azért, mert egy kis termőföld van a bozót közepén: Batatais, Krumpliföld; vagy mert nincs tűzrevaló, amivel felmelegítenék a csajkát a vigasztalan helyen: Feijão Cru, Nyersbab; végül mert kifogy az élelem, mire elérnek egy távoli pihenőállomást, amely az Arroz Sem Sal, Sótlanrizs nevet kapja. Aztán egyszer a megművelésre kapott néhány ezer hektáron egy „ezredes” – ezt a címet szabadon osztogatják a nagybirtokosoknak és a politikusoknak – igyekszik befolyást szerezni magának: toboroz, embereket szegődtet, letelepíti a vándorló lakosságot, és Feijão Cruból Leopoldina, Fernandópolis lesz. Később a szeszélyből és nagyravágyásból született város elfonnyad és kimúlik: csak a neve marad fenn és néhány viskó, ahol maláriától és bélféregtől gyötörve tengődik a lakosság. Vagy megfogan a város; közösségi tudatra tesz szert, el akarja felejteni, hogy egy ember játékszere és eszköze volt: az Olaszországból, Németországból és fél tucat más helyről bevándorolt népesség gyökeret szeretne verni, és a szótárban keres egy indián, általában tupi nevet, amely a Kolumbus-előttiség tekintélyével ékesíti fel szemében a helyet: Tanabi, Votuporanga, Tupã vagy Aimoré…

A folyóparti mezővárosok halottak, megölte őket a vasút, itt-ott még állnak egy kudarcba fúlt időszak beszédes maradványai: kezdetben fogadó és pajták voltak a parton, ezek tették lehetővé, hogy a csónakosok elkerüljék az indiánok csapdáit, és biztonságban töltsék az éjszakát, aztán, ahogy kifejlődött a folyami gőzhajózás, úgy minden harminc kilométerre megálltak a lapátkerekű és vékony kéményű hajók a porto de lenhá-kon, és fát vettek fel; végül a hajózható szakasz két végén voltak a folyami kikötők és – a sebes, örvénylő folyóártól és vízeséstől járhatatlanná vált helyeken – az átrakodási központok. 

1935-ben két várostípus őrizte hagyományos külsejét, de úgy, hogy eleven maradt. A pouso, az útkereszteződésnél fekvő falu, és a bôca do sertão, a „bozót torkolata”, az ösvények végénél. A teherautó már kezdte kiszorítani a régi közlekedési eszközöket: az öszvérkanca-karavánokat vagy ökrös szekereket; ugyanazokon az utakon jártak, de a rossz út miatt száz kilométereken át első vagy második sebességgel voltak kénytelenek haladni, ugyanolyan lassan, mint az igavonó állatok, ugyanazokon a helyeken voltak kénytelenek megállni, ahol olajos munkaruhát viselő sofőrök és bőrzekés tropeiró-k találkoztak össze. 

Az ösvények nemigen feleltek meg a hozzájuk fűzött reményeknek. Eredetüket tekintve különbözők voltak: régi karavánutak, melyek valaha kávé, nádszesz és cukor szállítására szolgáltak az egyik irányban, a másikban meg sót, szárított főzelékféléket és lisztet vittek rajtuk; időnként elzárta őket a vadonban egy-egy registro: néhány kunyhóval körülvett fasorompó, ahol egy rongyos parasztban megtestesült kétes hatóság követelte az útvámot; ezzel volt magyarázható a többi, a titkosabb úthálózat: az estrada francá-k – ezek arra valók voltak, hogy elkerüljék a vámokat - , és végül az estrada muladá-k, vagyis az öszvérutak, és az estrada boiadá-k, az ökrösszekérutak. Itt aztán egyfolytában két-három óra hosszat is hallható volt gyakran az az egyhangú és fülsértő csikorgás – olyannyira, hogy belebolondulhatott, aki nem szokta meg - , amit a lassan közelgő szekerek tengelyének súrlódása okozott. Ezeket az ősi mintára ácsolt szekereket a XVI. században hozták be valahonnét a Földközi-tenger vidékéről, ahol nemigen változtak az emberiség kezdete óta; ez a járműfajta egy fonott vesszőfallal ellátott súlyos, rudas kocsialjból állt, amely közvetlenül a kerékagy nélküli, tömör kerekekkel összekapcsolt tengelyre nehezedett. Az igavonó állatok nem is abban merültek ki, hogy húzták az egész alkotmányt, hanem abban, hogy küszködtek a tengely csikorgó ellenállásával. 

Ezért aztán az ösvények úgy is jöttek létre, hogy csak úgy elegyengetődtek, annyit jártak rajtuk állatok, szekerek és teherautók, körülbelül egyazon irányban, mindegyik kerülgetve a kátyúkat, gödröket vagy a burjánzó növényzetet, s így próbáltak a körülményeknek legjobban megfelelő utat törni maguknak: vízmosások és kopár lejtők bonyolult szövevényében, melyek néha egyesültek – s olyankor vagy száz méter széles lett az út, mint valami sugárút a vadon kellős közepén, és a Cévennek nyájútjaira emlékeztetett - , vagy a szélrózsa négy irányában szétváltak, és az ember sose tudta, melyiket kövesse Ariadné e sok fonala közül, hogy aztán több órás, harminc kilométeres veszélyes bolyongás után el ne tévedjen a homokban vagy a mocsárban. Az esős évszakban latyakos sárcsatornává változott ösvényeken lehetetlen volt a továbbjutás; de aztán az első teherautó, amelynek sikerült áthaladnia, mély barázdákat vájt az agyagba, és ez száraz időben három nap alatt úgy összeállt és megkeményedett, mint a cement. Az utánuk következő járművek nem tehettek mást, belementek a kerekükkel ezekbe a vágásokba, és ott gurultak, ami nem is volt lehetetlen, feltéve, ha ugyanakkora volt a keréktávolságuk, és ugyanolyan magas a tengelyhídjuk, mint az előttük járóknak. (....)

Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok, 1955 (Európa, 1979)