São Paulóban afféle vasárnapi néprajztudományra adhatta a fejét az ember. Nem a kültelki indiánok körében, akikkel tévesen kecsegtettek, mert a külvárosokban szíriaiak vagy olaszok laktak. A legközelebbi néprajzi különlegességre csak vagy tizenöt kilométerre, egy ősi faluban találtam, ahol a rongyokba burkolt lakosság szőke haja és kék szeme új keletű német eredetre vallott; hiszen csak 1820 táján telepedtek ide az ország legkevésbé forró tájaira német telepescsoportok. Itt aztán valahogy beolvadtak és elvesztek a nyomorúságos helyi parasztságban, de délebbre, Santa Catarina államban, Joinville és Blumenau, ez a két kisváros még a múlt század levegőjét őrizte az araukáriafenyők alatt: az utcák, ahol kétoldalt erősen lejtős tetejű házak voltak, német neveket viseltek; mindenütt csak németül beszéltek. A sörözők teraszán pakompartos és bajuszos öregek szívták hosszú, porcelán fejű pipájukat.
São Paulo körül sok japán is élt; ezeket már nehezebben lehetett megközelíteni. Bevándorlási ügynökségek toborozták őket, gondoskodtak az odahajózásról és megérkezésükkor az ideiglenes szállásról, aztán szétosztották őket az ország belsejének gazdaságaiban, melyek falura és egyszersmind katonai táborra hasonlítottak. Ott mindent megtaláltak: iskolát, műhelyt, betegszobát, boltot, szórakozást. A bevándorlók hosszú időt töltöttek ott, részben önkéntes, de módszeresen is szorgalmazott visszavonultságban, és közben visszafizették a tartozásukat a társaságnak, a megmaradt keresetüket pedig a társaság páncélszekrényeiben helyezték el. Több esztendő múlva a társaság azt is vállalta, hogy visszaviszi őket őseik földjére meghalni, vagy ha a malária már előbb végez velük, akkor hazaszállítja a holttestüket. Mindent jól megszerveztek: úgy menjen végbe a nagy kaland, hogy sose érezzék, hogy elhagyták Japánt. (….)
(….)
De az állam belsejében még érdekfeszítőbb volt figyelemmel kísérni nem is a Földközi-tenger vidéki hagyományok maradványait, hanem azokat a különös formákat, melyeket egy vajúdó társadalom dédelgetett. A tárgy ugyanaz volt, mindig a múltról és a jelenről esett szó, de a klasszikus típusú néprajzkutatással ellentétben – amely a jelent igyekszik megmagyarázni a múlttal - , itt mintha a cseppfolyós jelen tárta volna fel az európai fejlődés igen régi szakaszait. Akár a Merovingok Franciaországának idejében, a nagybirtokok vidékén a szemünk láttára született a községi és a városi élet.
A földből kinövő települések nem olyanok voltak, mint a mai városok – ezek annyira elnyűttek, hogy csak üggyel-bajjal tudjuk felfedezni bennük egyéni történetük nyomát - , melyek mind egyöntetűbb formába olvadnak, és csak a közigazgatási különbségek tűnnek fel. Ellenkezőleg, az ember úgy fürkészhette a városokat, mint a botanikus a növényeket, és nevükről, külsejükről, szerkezetükről ismerte meg, hogy melyik nagy családjához tartoznak annak a világnak, amelyet az ember csatolt a természethez: a városi világnak.
A XIX. és a XX. században a termővé tett földszegély mozgó gyűrűje lassan keletről nyugatra, délről pedig északra helyeződött át. 1836 körül csak a Nortét, vagyis a Rio és São Paulo közt elterülő vidéket foglalták el nagy lendülettel, és innen terjedt át a mozgás az állam középső részére. Húsz év múlva már északkeletre is belekapott a gyarmatosítás Mogianába és Paulistába; 1886-ban kikezdte Araraquarát, Alta Sorocabanát, és Noroestébe hasított. Az utóbbi övezetekben, 1935 táján, a lakosság növekedésének görbéje még a kávétermelés görbéjéhez igazodik, észak öreg földjein pedig az egyiknek a zuhanása fél évszázaddal megelőzte a másiknak a hanyatlását: a népsűrűség zuhanása 1920-tól érezteti hatását, de a kimerült földek már 1854 óta gazdátlanul hevernek.
(….)
São Paulo állam más eseményeket is idéz: azt a küzdelmet, amely a XVI. századtól kezdve szembeállítja a jezsuitákat az ültetvényesekkel, mert a benépesítés más-más formája mellett szállnak síkra. Az előbbiek indián telepek létesítésével akarták kiszakítani a rézbőrűeket a vad életből, és irányításuk alatt csoportosítani valamiféle községi életbe. Az állam bizonyos távoli vidékein felismerjük ezeket az első brazíliai falvakat az aldeia vagy missão névről és tágas, célszerű alaprajzukról: a templom egy füves, döngölt földű, tégla alakú téren uralkodik a település közepén, a largo de matriz-t és egymást derékszögben szelő utcácskák veszik körül, melyeket a régi indián kunyhók helyett épült alacsony házak szegélyeznek. Az ültetvényesek, a fazendeiró-k, féltékenykedtek a missziók világi hatalmára, melyek mérsékelték méltánytalan igényeiket, és megfosztották őket a rabszolga munkaerőtől. Büntetőexpedíciókat küldtek ki, és nyomukban papok és indiánok szétszóródtak. Így magyarázható a brazil népesedési statisztika furcsa vonása, hogy a falusi élet, az aldeiá-k utóda, a legszegényebb vidékeken maradt fenn, másutt pedig, ahol vadul vágyakoztak a gazdag földre, nem volt más választása a lakosságnak, csak a gazda háza körül tömörülhetett, egymáshoz igen hasonló szalma- vagy vályogkunyhókban, ahol a tulajdonos szemmel tarthatta a telepeseket. Egyes vasútvonalak mentén az építők, községi élet hiányában, még ma is önkényesen kénytelenek állomásokat létesíteni, szabályos távolságokra és betűrend szerint nevezik el őket: Duartina, Felicidade, Limão, Marília (1935 felé a São Pauló-i Társaság már a P betűnél tartott); még ma is megesik, hogy száz kilométereken át nem áll meg a vonat, csak a chavé-knál, a „kulcspontokon”: egy-egy fazendá-t érintő állomáson, ahol az egész helyi lakosság él: Chave Bananal, Chave Conceição, Chave Elisa…
Bizonyos esetekben pedig fordítva, az ültetvényesek vallási okokból elhatározták, hogy földet adományoznak a plébániának. Így született a patrimônio, egy szent oltalma alá helyezett település. Más birtokok világi jellegűek; néha egy birtokos úgy döntött, povoador-rá válik, benépesítővé, sőt plantador de cidadé-vá: vagyis városültetővé. Ekkor saját nevéről keresztelte el a városát: Paulópolis, Orlândia; vagy politikai számításból egy híres személyiség védnöksége alá helyezte: Presidente Prudente, Cornélio Procópio, Epitácio Pessoa… Mert még az oly rövid életszakaszokban is, mint az övék, módot találtak a települések, hogy többször is nevet cseréljenek, és minden új elnevezés a történetükről árulkodott. Kezdetben valami egyszerű hely, amelyet holmi gúnynévvel jelölnek; mondjuk azért, mert egy kis termőföld van a bozót közepén: Batatais, Krumpliföld; vagy mert nincs tűzrevaló, amivel felmelegítenék a csajkát a vigasztalan helyen: Feijão Cru, Nyersbab; végül mert kifogy az élelem, mire elérnek egy távoli pihenőállomást, amely az Arroz Sem Sal, Sótlanrizs nevet kapja. Aztán egyszer a megművelésre kapott néhány ezer hektáron egy „ezredes” – ezt a címet szabadon osztogatják a nagybirtokosoknak és a politikusoknak – igyekszik befolyást szerezni magának: toboroz, embereket szegődtet, letelepíti a vándorló lakosságot, és Feijão Cruból Leopoldina, Fernandópolis lesz. Később a szeszélyből és nagyravágyásból született város elfonnyad és kimúlik: csak a neve marad fenn és néhány viskó, ahol maláriától és bélféregtől gyötörve tengődik a lakosság. Vagy megfogan a város; közösségi tudatra tesz szert, el akarja felejteni, hogy egy ember játékszere és eszköze volt: az Olaszországból, Németországból és fél tucat más helyről bevándorolt népesség gyökeret szeretne verni, és a szótárban keres egy indián, általában tupi nevet, amely a Kolumbus-előttiség tekintélyével ékesíti fel szemében a helyet: Tanabi, Votuporanga, Tupã vagy Aimoré…
A folyóparti mezővárosok halottak, megölte őket a vasút, itt-ott még állnak egy kudarcba fúlt időszak beszédes maradványai: kezdetben fogadó és pajták voltak a parton, ezek tették lehetővé, hogy a csónakosok elkerüljék az indiánok csapdáit, és biztonságban töltsék az éjszakát, aztán, ahogy kifejlődött a folyami gőzhajózás, úgy minden harminc kilométerre megálltak a lapátkerekű és vékony kéményű hajók a porto de lenhá-kon, és fát vettek fel; végül a hajózható szakasz két végén voltak a folyami kikötők és – a sebes, örvénylő folyóártól és vízeséstől járhatatlanná vált helyeken – az átrakodási központok.
1935-ben két várostípus őrizte hagyományos külsejét, de úgy, hogy eleven maradt. A pouso, az útkereszteződésnél fekvő falu, és a bôca do sertão, a „bozót torkolata”, az ösvények végénél. A teherautó már kezdte kiszorítani a régi közlekedési eszközöket: az öszvérkanca-karavánokat vagy ökrös szekereket; ugyanazokon az utakon jártak, de a rossz út miatt száz kilométereken át első vagy második sebességgel voltak kénytelenek haladni, ugyanolyan lassan, mint az igavonó állatok, ugyanazokon a helyeken voltak kénytelenek megállni, ahol olajos munkaruhát viselő sofőrök és bőrzekés tropeiró-k találkoztak össze.
Az ösvények nemigen feleltek meg a hozzájuk fűzött reményeknek. Eredetüket tekintve különbözők voltak: régi karavánutak, melyek valaha kávé, nádszesz és cukor szállítására szolgáltak az egyik irányban, a másikban meg sót, szárított főzelékféléket és lisztet vittek rajtuk; időnként elzárta őket a vadonban egy-egy registro: néhány kunyhóval körülvett fasorompó, ahol egy rongyos parasztban megtestesült kétes hatóság követelte az útvámot; ezzel volt magyarázható a többi, a titkosabb úthálózat: az estrada francá-k – ezek arra valók voltak, hogy elkerüljék a vámokat - , és végül az estrada muladá-k, vagyis az öszvérutak, és az estrada boiadá-k, az ökrösszekérutak. Itt aztán egyfolytában két-három óra hosszat is hallható volt gyakran az az egyhangú és fülsértő csikorgás – olyannyira, hogy belebolondulhatott, aki nem szokta meg - , amit a lassan közelgő szekerek tengelyének súrlódása okozott. Ezeket az ősi mintára ácsolt szekereket a XVI. században hozták be valahonnét a Földközi-tenger vidékéről, ahol nemigen változtak az emberiség kezdete óta; ez a járműfajta egy fonott vesszőfallal ellátott súlyos, rudas kocsialjból állt, amely közvetlenül a kerékagy nélküli, tömör kerekekkel összekapcsolt tengelyre nehezedett. Az igavonó állatok nem is abban merültek ki, hogy húzták az egész alkotmányt, hanem abban, hogy küszködtek a tengely csikorgó ellenállásával.
Ezért aztán az ösvények úgy is jöttek létre, hogy csak úgy elegyengetődtek, annyit jártak rajtuk állatok, szekerek és teherautók, körülbelül egyazon irányban, mindegyik kerülgetve a kátyúkat, gödröket vagy a burjánzó növényzetet, s így próbáltak a körülményeknek legjobban megfelelő utat törni maguknak: vízmosások és kopár lejtők bonyolult szövevényében, melyek néha egyesültek – s olyankor vagy száz méter széles lett az út, mint valami sugárút a vadon kellős közepén, és a Cévennek nyájútjaira emlékeztetett - , vagy a szélrózsa négy irányában szétváltak, és az ember sose tudta, melyiket kövesse Ariadné e sok fonala közül, hogy aztán több órás, harminc kilométeres veszélyes bolyongás után el ne tévedjen a homokban vagy a mocsárban. Az esős évszakban latyakos sárcsatornává változott ösvényeken lehetetlen volt a továbbjutás; de aztán az első teherautó, amelynek sikerült áthaladnia, mély barázdákat vájt az agyagba, és ez száraz időben három nap alatt úgy összeállt és megkeményedett, mint a cement. Az utánuk következő járművek nem tehettek mást, belementek a kerekükkel ezekbe a vágásokba, és ott gurultak, ami nem is volt lehetetlen, feltéve, ha ugyanakkora volt a keréktávolságuk, és ugyanolyan magas a tengelyhídjuk, mint az előttük járóknak. (....)
Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok, 1955 (Európa, 1979)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése