A sziget, még aránylag nemrégiben is, adómentes volt, vagy legalábbis az adóbehajtás költségei jócskán meghaladták volna a bevételeket, ezért a fővárosi hatóságok kénytelen-kelletlen nagylelkűséget tanúsítva, szemet hunytak az ügyben. Ez azután eléggé erős ellenérzést váltott ki a kontinensen.
Valószínűbb azonban, hogy ez a sajátos szemlélet mélyebben gyökerezik, és forrása a babona, sőt a félelem. A szigetlakók, így mondják, valamikor, a rég homályba veszett időkben zátonyra csalták és könyörtelenül kifosztották a hajókat, amelyeket hamis jelzőtüzekkel térítettek le a biztonságos vízi utakról a gyilkos sziklaszirtek közé. Ez a turistáknak szánt, általános szöveg. Csakhogy ennél többről van szó.
A szigetet, amely átlagosan alig három méternyire emelkedik ki a tengerből, történelme folyamán gyakran elöntötte az ár. Számos legenda járja arról, hogy az ilyen katasztrófák után élő halottak, fényes tüzek, kísértetek bolyongtak a szigeten. Ebben az összefüggésben érdekes lehet a sziget régi neve is: „Holtak Szigete”. A még távolabbi múltban „Velleda papnő szigetének” a kelta történelem varázslópapjainak a temetkezőhelye. Valamikor állt itt egy kör alakú kőrakás is, olyasféle, mint a stonehenge-i, de addig lopkodták építőanyagnak, míg végül semmi sem maradt belőle.
A történelem előtti legendát furcsa módon megerősíti a kontinens szemközti öblének a neve: Baie des Trépassés, azaz „Holtak Öble”. Ettől rémültünk meg, amikor átkeltünk a Pointe du Raz-nál. Pedig semmi köze ahhoz az újkori mendemondához, amely szerint feltétlenül itt veti partra a tenger a vízbe fúltakat, hanem arra utal, hogy hagyományosan itt tették hajóra és innen szállították át a szigetre a druidák tetemeit.
(Kép: wikimedia commons)
A breton férfi többnyire nem arról feledkezik meg, hogy levegye a sapkáját, hanem inkább arról, hogy föltette. Születésekor a fejébe nyomják, és halála után hámozzák le róla.
Furcsa a bretonok logikája, vagy ha jobban tetszik, logikátlansága, ahogyan úgy sorakoztatnak egymás mellé azonos tényeket, hogy végül homlokegyenest ellenkező következtetésre jussanak, mint mindenki más ezen a világon. Eleinte csak lassan derengett, de azután növekvő meggyőződéssel mégiscsak be kellett látnom, hogy új szomszédaim „másmilyenek”.
Még valami van, ami a bretonokat megkülönbözteti másoktól; az, hogy nem hajlandók szó szerint érteni, amit mondasz nekik. Te blaguet (ugratsz) a rendes válasz olyankor, ha az elbeszélt élmény igazsága nem annyira szemmel látható, mintha, teszem azt, az időjárásról lenne szó. Ha a breton jobb kezének kinyújtott mutatóujját a jobb orrcimpája mellé illeszti, akkor köszöni szépen, de már sejti, hogy bolonddá akarják tenni.
Az idegen aligha érti meg, hogy mennyire fojtogató lehet az élet az olyan szűk és függőségekkel átszőtt közösségben, mint amilyen Lervily, ahol nagy valószínűséggel mindenki ugyanabban a kunyhóban hal meg, amelyikben hetven évvel azelőtt megszületett, ahol mindenki ugyanabba a helybeli iskolába jár, mindvégig ugyanazokkal a pajtásokkal, hogy aztán valamelyikkel majd házasságot kössön, és ahol a hathónapos gyerek hasikóján a csalánkiütés ugyanúgy közbeszéd tárgya, mint az, hogy ki haldoklik éppen.
Így aztán a breton egyedüli menekvése, ha álmodik egy kicsit, valamiféle olyan igazságról, ami nem feltétlenül ragaszkodik mindenben a valósághoz. Végtére a valóságot úgyis mindenki ismeri, vagy ha nem, hát kitalálhatja. Így hát senki sem fog rosszra gondolni egy kis érdekes ferdítés, egy kis kitérő miatt. Még csodálják is az ilyen tehetséget. Egy kevéske bor csak megkönnyíti a dolgot.
Mintha valami velük született nagyító működne a bretonokban, többnyire az ötös számra beállítva, noha később fölfedeztem a hetes szám iránt táplált vonzalmukat. Aki bottal, zsineggel kiül a rakpartra és fog egy halat, az jobban teszi, ha mindjárt ötöt mond egy helyett, mert ha egyet mond, ez, lévén törzsszám, öttel nem osztható, vagyis annyi, mintha üres kézzel ment volna haza. Az idegen ugyanígy észreveszi a finom különbséget abban, ahogyan hozzávetőlegesen, becsléssel meghatározott számot kifejezik. Mi azt mondjuk: „úgy öt vagy hat lehetett”, és ezen azt értjük, hogy öt volt abból a valamiből, de lehetett talán hat. A breton megfordítja, és azt mondja „úgy hat vagy öt”, értve ezen, hogy hat volt abból, bár éppenséggel lehet, hogy csak öt.
(….)
A blague-tól eltekintve a bretonok rendkívül gyenge hazudozók. A vad üreginyulak hordáinak rettenthetetlen gyilkosa, ha becstelenségre vetemedik, egyik lábáról a másikra áll, és elfordítja a tekintetét. Oly ravaszul pislog minden homályos ügyletre, hogy becsületére válna egy viktoriánus melodráma cselszövőjének is. A blague a breton népművészet egyik formája, a hazugság azonban szégyenletes dolog, és csakis akkor folyamodik hozzá az ember, ha sarokba szorítják, mint amikor, teszem azt, kölcsönkérik a sarlót, de mert nem akarja odaadni, hát azt mondja, hogy neki sincs.
Előfordult, hogy elmeséltek valamilyen történetet, azután a mesélő maga megbökte a karom, és gondterhelt képpel kijelentette, hogy abból, amit most mondott, egy szó sem igaz. Én ugyanis komolyan vettem, és ez nyugtalanította. Nem úgy gondolta.
Bretagne történelmének hajnalán pillantotta meg az első brit menekülteket. Az invázió a tenger felől jött, ez nyilvánvaló, hiszen Bretagne ősi fővárosa, Rennes kivételével egyetlen régi breton város, se kicsi, se nagy, nincs messze a tengerparttól, ugyanúgy, ahogyan minél távolabb építették a parttól a nagyobb brit városokat, mert féltek a „vikingek haragjától”.
A menekültek között azonban akadtak férfiak, akik másfajták, tanultabbak voltak a többinél. Ezek az „intellektuelek” Britannia betolakodóktól mentes vidékéről jöttek, Írországból, Skóciából és Walesből, ráadásul még két évszázaddal az eredeti bevándorlók után, ezért óhatatlanul feltámadt a gyanú, hogy ezek a „szent emberek” vallásos halandzsájukkal ravaszul mesterkednek valamiben, mert híre járt, hogy Új-Britanniában bőséges szüret ígérkezik.
Fantasztikusan nagy létszámban érkeztek, és noha a leírásokban általában mint szerzetesek vagy remeték szerepelnek, némelyik asszonyostól jött – a hagiografusok ugyan váltig erősítik, hogy a szent emberek húgaikat vagy nővéreiket hozták magukkal –, gyorsan „bedolgozták magukat”, és misztikus hatalomra tettek szert. Nem azért, mintha a levegőbe emelkedtek vagy a vízen jártak volna, csak afféle igénytelenebb csodákat műveltek, kiűzték például a fogfájást vagy megszüntették a korpásodást, noha egyikük, szent Goulwen szentelt kavicsot szórván a hullámok közé, még a kalózoktól is megszabadította a partvidéket.
De ha fél szemmel mindig a nagy lehetőséget lesték is, bátorságnak sem lehettek híján, hiszen mindenekelőtt meg kellett küzdeniük a kereszténység elterjedése előtti, még élő vallás papjaival, a druidákkal, akik misztikus hatalom dolgában semmivel sem maradtak el tőlük. A vad breton partokat máig is ellepik vallási kellékeik, a különféle dolmenek, kőasztalok és menhirek, a szimbolikus értelemmel felruházott nagy gránittömb építmények.
A vetélytársak hókuszpókuszai fölött diadalmaskodó remeték azután megépítették kőcelláikat, gátlástalanul átalakították saját céljaikra a „pogány” ünnepnapokat, sőt bekebelezték saját építményeikbe még a druida kőemlékeket is. Igen kevés az olyan régi breton templom, amelyben ne lenne egy-két ilyen „sztélé”.
A keresztény remeték emléke máig is él a parti falvak nevében, olyanokban, mint Saint Nic, Saint Venec, Saint Duzec, Saint Méen, Saint Avoye vagy Saint Ké. Színtiszta kelta nevek ezek, amelyeket csak a múló idő módosított, meg az, hogy a breton nyelv fejlődése folyamán eltávolodott a szigeti keltától, majd sokkal később még az is, hogy a franciák nyelve sehogy sem állt rá a breton mássalhangzókra. Így lett Mac Clou remetéből Saint Malo.
A parton valamennyien ugyanannak a szűk társadalmi közösségnek a tagjai, fölösleges tehát az otthonról meg a családról mesélgetni. És a breton ember inkább a tenger, mintsem a szárazföld szülötte. Amíg hajója a kikötőben vesztegel, legszívesebben ott lebzsel ő is a közelében, mintha türelmetlenül várná, hogy ismét útra keljen. Társadalmi élete, amennyiben ez egyáltalán annak nevezhető, a hajója meg a hivatása. A kávézóban ömlik belőle a szó. Alig várja, hogy a beszélő befejezze, mert ő akar szóhoz jutni. A tengeren azonban ő is átesik azon a változáson, amelyről a kelták híresek. Mintha vérébe ivódna a tenger kipárolgása és megtámadná hangképző szerveit. Kijut a francia rádió hatósugarából, és már nem követheti izgatottan a Tour de France kerékpározóinak sorsát. Hamarosan a helyi focicsapatnak címzett barátságtalan megjegyzéseknek sincs már sava-borsa. A halásznak nincs ideje a golyókat gurigázni, és ezzel elvész a szócsaták további lehetősége. Elég egy-két nap a tengeren, és a breton számára meghalt a szárazföld.
A breton matróz, ha éppen semmi dolga, hajlamos arra, hogy szintén kelta szokás szerint, hallgatag töprengésbe merüljön. A különös szemek szórakozottá válnak. Ám az ilyen elmélkedések tanulságait, úgy vettem észre, sohasem teszi közkinccsé. (...)
(1977)
Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain, Gondolat, 1984
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése