A "Polak" és a "pan" (úr) szavakat szinonimákként használják a Warta völgyétől egészen a Dnyeper völgyéig. A nyomorgó Galíciában és a mindig éhes Fehéroroszországban. A lengyel a falvakban osztályellenség. Ha átlépjük a Bug folyót, elég odafigyelnünk a kiskereskedők szavaira és hangnemére: "vedd meg, uram, vigyed, uram, mit garasoskodik itt". Mennyi könyörgés és megalázkodás van ebben az "urazásban".
De az átlag fehérorosz titokban köp erre az egész lengyel-úri méltóságra, amelyet oly sok nemzedék tapasztalataiból ismer. A lengyel pan sose veszett éhen, és nincs jobb dolga, mindig csak bujtogat meg cirkuszol. Nem komoly ember, bár elég veszélyes. Nem árt óvatosnak lenni vele.
Most pedig helyezzük be más nemzetek nevét ebbe a sémába. A magyarokét, a szlovákokét, a románokét, a szerbekét. Így is minden stimmel. A magyar urak birtokolták a földet a Tátrától az Adriáig és az erdélyi hegyekig. Ma ezek a területek új, paraszti eredetű államokhoz tartoznak, akárcsak a régi Lengyelország keleti végei. Nem könyörületes az idő a fényes birodalmakhoz.
Egy paraszti származású szlovák ugyanolyan allergiásan reagál országa határ menti járásaiban a magyar kultúra jelenlétére, mint manapság egy fehérorosz Grodno (Hrodna) környékén a lengyelségre. A lengyelül beszélő helybelit urizáló, okoskodó parasztnak tartják. És nem ajánlatos közelebbi kapcsolatba kerülni vele, mert az ilyen mocsoktól bármilyen disznóság kitelik.
A lengyeleknek a vérükben van a nemesi kultúra, mert a nemzetté válási folyamat az udvarok és udvarházak köré szerveződött. Ezt akár a Pan Tadeus példáján is bemutathatjuk, hisz a lengyel nemzeti eposzban valójában nem léteznek parasztok. A Pan Tadeushoz hasonlított fehérorosz nemzeti eposz címe Új föld, ennek is egy Mickevics a szerzője, de nem Adam, a hétszilvafás nemes, hanem a kulák hájat növesztő Kasztusz. Ő is a Nyeman vidékéről, a zseniket termő novogrudoki tájakról származik. Az ő Új földje a jobbágyság eltörlése után földhöz juttatott parasztok gazdagodásáról szól. A Pan Tadeussal ellentétben itt legföljebb véletlenül kerülhet szóba az udvarház és a földesúr.
(....)
A fehéroroszokat alázatos, halk szavú emberekké formálta a sorsuk. Néha olyan véleményt is hallani, hogy e nép mentalitása nemrég szabadult rabszolgákéra emlékeztet. E lekezelő megjegyzésből a behódolás keltette düh érezhető. De mind a bosszúság, mind a lekezelés igazságtalan. Mindez csak a történelmi ismeretek hiányával magyarázható. Fehéroroszország út Európa és Oroszország között. Lehet-e másfajta mentalitása annak, aki országúton nevelkedik, ahol hadseregek és népek vonulnak évszázadok óta?
A legnagyobb, döntő katasztrófa Alekszej Mihajlovics országdúlása volt. A 17. század közepén történt (Lengyelországban ez volt a svéd özönvíz ideje). Fehéroroszország ekkor elvesztette népessége felét és gazdasági potenciáljának majd’ háromnegyed részét. Az ellenség felperzselte a falvakat és a városokat, például a meglehetősen nagy területű vityebszki járásban alig kétszáz lakost találtak az invázió után. Amputálták a fehérorosz társadalom felsőbb rétegeit, a helyi népesség társadalomszerkezetét eztán már csak jobbágyok alkották. Ezt a csapást tulajdonképpen sose heverte ki az ország.
A 17. századból ránk maradt tudósítások szerzői arról számolnak be, hogy Fehéroroszországban reggeltől estig vándorolhatott az ember anélkül, hogy élő emberrel találkozott volna, mindenütt csak hullák, hullák, hullák. Nem volt, aki eltemesse őket. A megmaradt viskókban egész családokat találtak holtan, végzett velük az éhínség vagy a betegség.
Fél évszázaddal később tört ki az északi háború. Fehérorosz földön már nemigen volt mit rabolni, de azért I. Péter parancsára fölégették Mohilevet, az újjászülető lakosság negyedrészét pedig kiirtották vagy Oroszországba hurcolták. A lakosság tömeges elhajtása az oroszok állandóan bevetett kedvenc fogása volt. A ritkán lakott és elmaradott civilizációjú területeket elnyelő terjeszkedő birodalomnak szakemberekre és munkaerőre volt szüksége, ezért foglyul ejtette a megfelelő embereket. Különösen nagyra értékelték a polgári kézműves családokból kikerült foglyokat, közülük is legfőképpen az építőmestereket. Nagyon kellettek, mert ekkor kezdett kiépülni Moszkva és számos vidéki katonai-közigazgatási központ.
És mintha mindez még nem lett volna elég, 1812-ben jött Napóleon hadjárata. Csak abban különbözött a korábbi tragédiáktól, hogy a helyi lakosságot nem karddal tizedelték, hanem az éhínség és a járványok, gyakran a kolera és a nőket megerőszakoló katonák által behurcolt nemi betegségek pusztították a népet. A két ellenséges hadsereg minden élelmiszert eltüntetett az országból. A korabeli feljegyzések szerint még kannibalizmusra, az elvadultság legtébolyítóbb eseteire is volt példa: az anyák megették saját gyerekeiket.
A soron következő, negyedik katasztrófa a sztálini diktatúra és a német megszállás évei alatt sújtotta Fehéroroszországot. A tízmilliós ország majd’ hárommillió embert veszített, ezt a hiányt csak a hetvenes évek végére sikerült pótolni.
Találhatunk-e Európában még egy nemzetet, amelyből négyszáz éve minden évszázadban milliókat mészárolnak le módszeresen? A fehéroroszok csak biológiailag maradtak fenn, a gazdasági és kulturális fejlődésre, a felsőbb társadalmi rétegek újraképzésére már nem maradt erejük.
Amikor az emberi sorsokat nagy együttérzéssel megjelenítő Maria Konopnicka bejárta az egykori Litván Nagyhercegség tájait, sokkolta a rettenetes nyomor. Mintha a jövőbe látna, megérezte, hogy egyszer majd életre kel itt Fehéroroszország, csak attól félt, hogy a jövő idők fehéroroszai kőszívű emberek lesznek.
(....)
A szovjet kolhozok viszont tökéletesen illettek a fehérorosz mentalitáshoz, betöltötték a nemesi udvarházak helyét, ahol gazdatisztek és hajdúk képviselték a hatalmat. Ilyen világ volt egészen 1991 augusztusáig, amikor is Fehéroroszország váratlan önálló állammá vált, pedig egyáltalán nem vágyott ilyesmire. Most egyedül kell boldogulnia, mert sorsára hagyták a szomszédai. Ezért paraszti módon próbál javítani az önbecsülésén, eltörli szégyellt identitásának nyomait, és azokat utánozza, akiket többre tart magánál.
Pontosan ezért törekednek a fehérorosz szülők és gyerekek arra az államhatalommal együtt, hogy minden iskola és oktatási intézmény orosz nyelvű legyen. A határvidékeken a szomszédos országok nyelvei is kiszorítják a paraszti sors stigmáját viselő fehérorosz nyelvet - egyre több lengyel, litván és ukrán tannyelvű iskola nyílik. A lengyel oktatási nyelvű iskolákból kikerülő fehérorosz diák úgy viselkedik, mint egy angol tannyelvű gimnáziumban végző varsói diák: a kivándorlást fontolgatja.
Hát így mutatkozik meg a fehérorosz lelket hatalmába kerítő parasztkomplexus. Akinek ilyen lelke van, az haraggal néz a környező világra, különösen a lengyelekre. Mert nem adtak semmit, nem segítettek, nem vonszolták magukkal a jobb világba. Hiszen a gazdagnak erkölcsi kötelessége, hogy adjon a szegénynek. Aljakszandr Lukasenka ügyesen kihasználja ezeket a fehérorosz komplexusokat, amikor azt mondja: "Nem kellünk senkinek, még a lengyelek is a hátsó fertályukat fordítják felénk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése