Paul Theroux Latin-Amerikáról (2)

Nem vall különösebben éles megfigyelőképességre, ha az ember a koldusok számát emlegeti – mintha katonák és cipőtisztító fiúk kontinenséről beszélne. Még azt is elmondhatjuk, hogy Kolumbiában, akárcsak máshol, bizonyos mértékű szervezőképesség kell a kolduláshoz. De vajon miért olyan sok közöttük a gyerek ? Nem betegek, nem bénák, nem hordoznak táblákat, romos épületek között laknak, és falkába verődve csatangolnak az utcán. Elevenek, de patkány módra élnek. Több kolumbiait is kérdeztem felőlük, akiket meglepett a kérdésemet diktáló tudatlanság. Utcakölykök, magyarázták – a fogalmat spanyolul, angolul ugyanaz a szó jelöli – , jó lesz, ha vigyázok velük, mert a legtöbbjük zsebtolvaj, besurranó tolvaj. A vagyonos kolumbiai egyszerűen patkányféleségnek tekinti ezeket a gyerekeket, s mi értelme volna fedél alá juttatni, etetni őket, mikor annyival olcsóbb jó magas kerítést emelni a házunk köré, hogy be ne jussanak ?

(....)

(....) Öt perc múlva, szállodám felé visszatérőben, megálltam a járdán, hogy pipára gyújtsak. Köhögést hallottam; egy sötét kapualjból hallatszott – gyerek köhögése volt. A felnőtt köhögése gyakran bosszantó, a gyereké mindig tehetetlen és szánalmas. Bekémleltem a kapualjba.

-         Valami baj van ?

Három gyerek szökött talpra. A legnagyobbik fekete; férfizakót visel – a térdéig ér. A másik kettő, rongyos ingben, rövid nadrágban, spanyolnak látszó álmos kisfiú. Köszöntek. Megkérdeztem, hány évesek. A fekete fiú tízéves, a másik kettő kilenc. Az egyik kilencesztendős – vézna, beteges – köhögött az imént.

-         Éppen számolok – mondja a másik kilencesztendős. Elém nyújt egy papírdarabkát, rajta kézzel írt számoszlopok; takaros számjegyek, ceruzával, az egész papír tele van velük. – Nézze csak, már egymilliónál tartok.

-         Ügyes vagy – mondom. – A tanítód örül majd.

Nevetnek.

-         Nincs tanítónk – mondja a fekete fiú.

-         Nem jártok iskolába ?

-         Régebben jártunk.

-         Honnan jöttetek ?

A fekete fiú falujának nevét nem értettem. A szülei ott vannak, mesélte, de őt elküldték, mert nagyon sok a gyerek odahaza. Hány ? – kérdezem. Tíznél több, feleli. A ház kicsi, ennivaló nincs.

-         Az én apám és anyám Caliban van – mondja a másik fiú. – Ott a házunk. Sok testvérem van. Csak az volt a baj, hogy az apám folyton ütött-vert. Nagyon féltem, ezért jöttem ide Armeniába.

-         Ez a testvéred ? – kérdem.

A harmadik fiú kuncog és megint rátör a köhögés.

-         A barátom.

-         Figyeljetek ide, ha adok nektek pénzt, megosztoztok rajta ?

-         Igen – mondja a második fiú. Átfogja a fekete fiú vállát. – Ő a legjobb barátom.

-         Hát ő? – mutatok a harmadik fiúra.

Ő a legkisebb, a legrongyosabb, cipője nincs, a karja vézna, piszkos: köhögés közben felemelte.

-         Ő is velünk van – magyarázza a fekete fiú. Velünk akar maradni. Fél egyedül. – A fekete fiú arcán némi kétség tükröződik. Hallom a hangján, hogy ez a törékeny kisfiú a terhükre van.

Adtam nekik valamennyi pénzt, megmondtam, hogy osszák el, azután megkérdeztem (bár tudtam előre a választ): - Mit csináltok itt ilyenkor késő este?

-         Aludni próbálunk – mondja a második fiú.

-         Hol ?

-         Itt. – A kapualjra mutat, ahol egy négyszögletes papundeklidarab, egy szétszedett kis kartondoboz hever a járda mellett, mint holmi lábtörlő. Nyirkos, hideg az éjszaka, és ez az armeniai mellékutca – a kirakatokon mindenhol rács – olyan sötét és szeles, mint egy hegyi hágó.

-         Hol esztek ?

-         Kapunk néha ennivalót az emberektől.

-         Haza kéne mennetek.

-         Ott még rosszabb – mondja a második fiú.

-         Nem mehetünk haza – mondja a fekete fiú. – Nagyon messze van, nagyon nehéz. Itt élhetünk.

-         Nem valami jó itt élni, igaz ?

-         Muszáj.

Elmúlt éjfél, de a kérdésekre habozás nélkül felelnek; szembeszökően értelmesek, és néha pillanatokra elfeledkezem róla, hogy kisgyerekekkel beszélgetek. Az utca bölcsessége szól belőlük, és értelmesek, akár a felnőttek; de ebben a kapualjban, ahol laknak, nincs semmi más, csak egy darab papundekli. Láttam kolduló gyerekeket Indiában, a gépies rimánkodást egy rúpiáért, a begyakorolt mesét; azok is épp ilyen szegények, elesettek. De az indiai koldus megközelíthetetlen; retteg és lapul, no és ott a nyelvi korlát. Spanyolságom arra alkalmas volt, hogy ezeknek a kisfiúknak az élete felől kérdezősködjem, és minden egyes válasz hallatán majd megszakadt a szívem. Önállóság volt a hangjukban, ahogy magukról beszéltek – nem tudhatták, mennyire szomorú látványt nyújtanak, mint a kitett gyerekek. Miféle reményük lehet, ha itt élnek kint az utcán ? Meg fognak halni; és aki a kicsi holttestekkel illusztrálja majd felháborodását, azt bolsevik szimpátiával vádolják. Mert ez itt demokrácia, igaz ? Múlt héten volt a választás; és sok kolumbiaitól hallottam Bogotában, milyen gazdag és kellemes ország ez, ha az ember óvatos, és távol tartja magát az útonállóktól meg az utcakölyköktől. Micsoda esztelen zagyvaság ez, és milyen vérlázító, hogy gyerekeknek így kell meghalniuk !

Beszélgettünk még egy darabig, de járókelők megbámultak. Mi ez, tán valami perverz alak akar hontalan gyerekeket förtelmes cselekedetekre kényszeríteni. Elindultam, de nem mentem messzire. Negyedóra múlva megint arra jártam. A gyerekek már a kapualjban feküdtek. Keresztben-kasul egymáson, akár a szardíniák, a legkisebbik középen, a fekete fiú a zakója szárnyával igyekezett a hideget kirekeszteni – a másik kettőre terítette. Én bőrzakóban voltam, és nem volt melegem. Messziről néztem a három fiút. Nyughatatlanul mocorogtak, pucér lábukat kinyújtották. Elmentem a sarokig, vártam, míg elmegy egy autó. Amikor a zaj elhalt, meghallottam a legkisebbik fiú köhögését; mély, húzó, tüdőbajos köhögést, zihálást.

Az ilyen gyerekekről nem ír az újság. Az Armeniában megjelenő lap címoldala másnap reggel a választásról adott hírt – a szavazatok számlálása még folyik. – azonkívül beszámolt egy esetről az Ohio állambeli Columbusból. Diadalmasan tudatta, hogy hétórás műtéttel választottak szét egy sziámi ikerpárt. Mark és Matthew Myers állapota kielégítő, közölte az orvos. – Mark tökéletesen rúg. – Ez vérbeli újsághír: a torzszülött-téma tetszik a vidéki újság olvasóinak – a torzszülöttek Latin-Amerika szerte nagy népszerűségnek örvendenek. Én azonban figyelemreméltóbbnak tartottam, hogy gyerekek hideg éjszakákon kapualjakban alszanak, papundeklidarabokon. Róluk nem ír az újság; őket nem veszi észre senki: végtére is a gyerek a kapualjban balszerencséjére nem született két fejjel. Kolumbiában semmi különös nincs abban, ha gyerekek hajléktalanok; mindennapos dolog, senki sem háborodik fel rajta.

Továbblapoztam. Egész oldalas hirdetés reklámoz egy drága lakónegyedet. Nem kell Kaliforniába menni – itthon is élhet kaliforniai stílusban ! – így a főcím. Armeniától másfél kilométerre, attól a kapualjtól másfél kilométerre épülnek a házak. Leírásuk láttán az olvasó szájában összefut a nyál. A házak belső kiképzése „mesebeli“, minden garázsban két kocsi fér el. Ami pedig a nyugalmat és a biztonságot illeti, folytatja a hirdetés, az egész lakónegyedet magas fallal veszik körül.

Peru Dél-Amerika legszegényebb országa. Peru egyben a legtöbb turista által látogatott ország. A két adat összefügg; még a legtompább agyú turista is tud spanyolul számolni – kivált az alacsony számok peregnek a nyelvéről – , és tudja, hogy Peru gigászi romjai és silány pénzneme megannyi alkalmi vétel. Igaza volt a diáknak, akivel Huancayóban találkoztam: a Cuzcóba tartó repülőgépen utazott néhány kecsua indián, de a többi utas mind turista volt. Előző nap érkeztek Limába, és körülkergették őket a városban. Szállodájukban kifüggesztve a menetrend: „Reggel 4 óra – Ébresztő! 4,45 – Poggyász a folyosón ! 5 óra – Reggeli! 5,30 – Találkozás a hallban!“ Reggel nyolc órakor pedig, néhány férfi még a fülére ragadt borotvakrém-maradvánnyal, megérkeztek Cuzcóba, átverekedték magukat az indiánok között (akik bádogedényeket, zsíros elemózsiabatyukat és lámpásokat cipeltek, nagyjából úgy, mint a vonaton) a várakozó buszig, és nem győztek örvendezni, milyen olcsó ez a hely. (...) a turizmus, amelyet mindig a legstatikusabb társadalmakban űznek a legnagyobb hévvel, rendszerint abból áll, hogy a mozgékony gazdagok vaktában rászállnak a tehetetlen szegényekre.

(....)

Amióta csak elindultam az Egyesült Államokból erre a céltalan útra, most láttam először más céltalan utast. A diák sok előnyt élvez: diákviteldíj, diákárszabás, diákszálló, diákjegy. Nagy darab, szőrös, középkorú fajankók békétlenkednek a jegypénztáraknál: - Idehallgasson, én diák vagyok ! Legyen szíves! Ez nem hiszi, hogy rohadt diák vagyok. Hé, hallja... – Csupa árleszállított turista, (....)  azért célozzák meg ezt az elszegényedett országot, mert spórolni akarnak. Beszélgetésük egyirányú; témáik: az árak, az árfolyamok, a legolcsóbb szálloda, a legolcsóbb busz, hogyan ebédelt valaki („Gringó az ürge?“) tizenöt centért, hol vásárolt alpakapulóvert egy dollárért, hogyan éjszakázott aymara indiánoknál egy primitív faluban. Többnyire amerikaiak, de van köztük holland, német, francia, angol és skandináv is; ám a nyelvük közös: a pénz. És közös a dicsekvésük tárgya is: kinek mennyi ideig sikerült kihúzni itt Peruban, az Andok között, megdöntve minden rekordot.

Az indiánt, aki rágógumit árul (vagy pulóvert vagy rágógumit) ez a fajta utazó kétségbe ejti. Peruban nagy a munkanélküliség, kevés a munkaalkalom, az utcákat koldusok, hajléktalanok szegélyezik. Mi hát a magyarázata, hogy ezek a poncsót viselő idegenek ezrével lődörögnek országszerte, jól élnek, pedig láthatóan nincs semmiféle jövedelemforrásuk? A turistákat könnyen megérti az ember; jönnek, mennek, nem sok vizet zavarnak. De a hátizsákos sereg riadalmat kelt és csüggedést okoz.

Hatásuk Peruban sokféle. Először is, csökkentik a bűnözés arányát. Nincs náluk sok pénz, de ami van, azt körömszakadtáig védik. Ha egy perui zsebmetsző vagy utcai tolvaj netán egy ilyenfajta utazót próbál kirabolni, mindig ő húzza a rövidebbet az óhatatlanul kirobbanó verekedésben. Cuzcóban meg a környékén nemegyszer hallottam harsány üvöltést, és láttam, amint egy feldühödött holland vagy őrjöngő amerikai egy peruinak szorongatja a torkát. A perui ugyanis magányos utasnak vélte az illetőt, holott ezek mindig falkában járnak – mindig kéznél a többi, aki segít. Engem nem nagy művészet kirabolni, vagy Merry Mackworthot leütni; hanem a nagy darab szakállas muksó a Kalifornia a szerelmeseké ! feliratú pólóing fölött a poncsóval, a hátizsákkal, zsebében meg épp csak a Limáig elegendő buszköltséggel – az már egészen más tészta. Keménykötésű fickó és nem restell visszaütni.

Az árakat is lenyomják. Borravalót nem adnak, drága holmit nem vásárolnak. A piacon úgy alkusznak, hogy túltesznek a peruiakon, napi áron veszik a gyümölcsöt, a paradicsomot és egy megveszekedett centavóval többet nem fizetnek, mint amennyit muszáj. Puszta jelenlétük bizonyítja, hogy lehet olcsó ételt, olcsó szállást kapni: Limában egy bizonyos kerülethez ragaszkodnak, Huancayót elkerülik, Cuzcóba tódulnak. A turista minden pénzt megfizet, ha kénytelen rá: úgysem marad sokáig; de ez a másfajta utazó rendíthetetlenül szűkmarkú. Hatása Peruban nem feltűnő – a színvonalat nem emelik érte, de talán még ez is jobb, mintha az ország ügyetlen próbálkozásra kényszerülne, hogy drága szállodákkal „gyarmatiasuljon“. Ostoba, sőt egyenesen ártalmas érv, hogy az ötcsillagos szálloda hasznára van az országnak, hiszen munkaalkalmakat teremt – az ország lakosaiból pincéreket, mosogatólányokat csinál; nagyjából ennyi a haszna.

Tisztára kiborulok az aranyoltároktól, mondta valaki. Nem értem, miért nem olvasztják be őket, és etetik meg ezeket a szerencsétlen, éhező embereket. Hát a szobrok ? vetette közbe a másik: annyira eltúlzottak, véresek, soványak. Egymás szavába vágva tódította ki-ki a magáét: a Krisztus-szobrok a legrémesebbek, csak úgy pancsolnak a vérben; a Máriák meg, csupa tömzsi játékbaba, csipkébe-bársonyba öltöztetve; Krisztus a keresztfán szörnyű látvány, ahogy a bordái kiállnak a tömérdek arany faragás között; igazán elvárhatnánk, hogy legalább emberszabásúnak ábrázolják. És csak nyomták, nyomták a szöveget: vér, arany, szenvedés, és térdeplő emberek. Mire jó ez a sok túlzás, kérdezte az egyik férfi, hiszen ettől csak közönségesnek látszik minden ?

Megelégeltem a dolgot, a gunyoros vállveregetést, a tettetett elképedés és undor mögött. Egyszerűen nem értem, mondták, de az értetlenségük is csak a tudatlanságuk határait tágította. Tudatlanságuk jogcímén tobzódtak a gúnyolódásban.

Úgy éreztem, itt az idő, hogy megszólaljak. Azokat a templomokat én is láttam és több következtetésre jutottam. Megköszörültem a torkomat.

- Túlzottnak látszik, mert túlzott is – mondottam. – Azokban a templomokban valószínűleg véresebbek a Krisztusok, mint Spanyolországban, és minden bizonnyal jócskán véresebbek, mint bármi, amit az Egyesült Államokban látni. Csakhogy itt az élet is véresebb, igaz? Úgy hisszük csak el, hogy Krisztus szenvedett, ha tudjuk, hogy többet szenvedett, mint mi. Az Egyesült Államokban a Krisztus-szobrokon akad egy-két kék folt, néhány könnycsepp, egypár kis horzsolás. De itt ? Lehetséges vajon többet szenvedni ezeknél az indiánoknál ? Akik mindennemű fájdalmat megismertek ? Az inkák békések voltak és jámborak, de ha valaki megszegte a törvényt, irtózatos volt a büntetése – élve eltemették, bunkósbottal verték agyon, karókhoz kötözték a földön és szertartásosan halálra taposták, megkínozták. (...) A fájdalmat nem a spanyol papok hozták el ide: de liturgiájuk részese volt a megfeszített Krisztus. Az indiánokat megtanították rá, hogy Krisztus szenvedett, de meg kellett győzni őket arról, hogy ez a szenvedés még rosszabb volt, mint az övék. És ugyanez volt a kútforrása annak is, hogy Mária, a világ édesanyja, egészségesebb és jobban öltözött, mint az ő társadalmuk bármelyik asszonya. Igen, a szobrok valóban eltúlzottak – de ez az életük eltúlzása, hiszen ezek a képmások Istent és az Istenanyát ábrázolják. Igaz ?

Igazam tudatában belemelegedtem a témába. Szent Ferenc limai templomában Mária az ékköves köntösében, brokátruhájában, kezében ezüst kosárral túl kellett, hogy ragyogjon minden inka arisztokrata asszonyt, sőt idővel minden spanyol udvarhölgyet is. Az isteni lények képmásai felül kellett, hogy múlják valamennyi spanyolt és peruit mind szenvedésben, mind gazdagságban – bátrabbnak, elkínzottabbnak, gazdagabbnak vagy véresebbnek kellett látszaniuk, hogy igazolják megszentelt mivoltukat. A templomok valamennyi Krisztusa rozogább volt, mint a téren a legrozogább leprás: ez volt a dolga. A perui – vagy éppenséggel a latin-amerikai – egyház leckéje kézzelfoghatóan bizonyította, mennyire különleges a Megváltó. Mint ahogy a kolduló Buddhát ábrázoló szobrok férfialakja éhesebb volt és soványabb, mint a legsoványabb buddhista. Hogy hihessünk Istenben, a tulajdon szemünkkel kell látnunk, hogy Isten nagyobb kínokat állt ki nálunk. Mária pedig minden anyánál anyásabb, termékenyebb és gazdagabb. A jámborság kicsikarása érdekében követelte meg a vallás ezt a felfokozottságot. A hívő nem részesíti vallásos tiszteletben a magafajtát – s hogy az Isten-szobrot szentnek tisztelje, ahhoz jó okot kell kapnia. Ha pedig megkapta, a legmegfelelőbb módon nyilvánította ki hódolatát – aranyszentélyt emelt neki.

(1978)

Borbás Mária fordítása

Paul Theroux: A Vén Patagóniai Expressz, Gondolat, 1987

Paul Theroux Latin-Amerikáról (1)

Nem fér hozzá kétség: megérkeztem. A nyakatlan férfiakban, a lézengő rendőrökben és a megnyomorított állatokban még van valami mogorva hontalanság, hanem a fokhagymaárus már Latin-Amerika megszemélyesítője. Ösztövér; rongyos az inge, zsíros a kalapja; igen mocskos; újra meg újra elordibálja ugyanazt a három szót. Önmagukban ezek a tulajdonságok még nem figyelemre méltók – neki is megvan a megfelelője Clevelandben. Az a mód különbözteti meg, ahogyan a portékáját hordja. Fokhagymakoszorú lóg a nyakában, a másik a derekán, füzérek a karján, néhányat meg az öklében ráz. Ki-be fúrja magát a tömegben, testén táncolnak a fokhagymabokréták. Van-e jobb példa a civilizációs különbségre, mint ez az ember ? A híd texasi végén letartóztatták volna, mert kihágást követ el isten tudja miféle egészségügyi törvény ellen; itt észre sem veszik. Mi különös van abban, ha valaki fokhagymakoszorúkat visel a nyakán ? Talán semmi, legfeljebb az, hogy ha nem volna mexikói, nem tenné; én pedig nem venném észre, ha nem volnék amerikai.

Tierra Blancába értünk. A képszerű név hamisan ábrázolja a helységet. A spanyol nevek csak ironikusan vagy egyszerűsítésként alkalmazhatók; igen ritkán találóak. A dolog lényege sokszor épp az ellenkezője, és azt bizonyítja, mennyire lusta agyú, szűk látókörű és fantáziátlan volt a spanyol felfedező vagy térképész. Sötét folyó láttán a szemtanú sürgősen odabiggyesztette a Rio Negro nevet. Latin-Amerika-szerte igen gyakori név, de a víz színét szinte sohasem találja el. Négy Rio Coloradót láttam, de a vörösnek egyetlen árnyalatát egyikben sem. Venado Tuertónál nem találkoztam szarvasbikával; Lagartónál nem láttam gyíkot. Egyik Laguna Verde sem volt zöld; egyetlen La Doradát láttam: akár az ólom; a guatemalai Progreso elmaradott, Salvadorban La Libertad az elnyomás fellegvára abban az országban, amely megváltásban ugyancsak szűkölködik. La Paz nem békességes, La Democracia nem demokratikus. Ez nem szószerintiség – ez szeszély. A helységnevek szépséget, szabadságot, jámborságot és harsány színeket sugallnak; a helyek maguk a rájuk aggatott szép név mögött egészen mást. Szándékos pontatlanság okozta-e vagy érzéketlenség, hogy a térkép tele van tűzdelve pompásnál pompásabb jelzőkkel, szebbnél szebb nevekkel ? A latin népek nehezen tudnak nyomasztó tényekkel együtt élni; a varázsos név, ha nem varázsolja is el a várost, legalább az átkot elkendőzi. No meg aztán a sugallatos név még sugallhat valamit, amitől elviselhetőbb lesz a csúnya város is.

-      Hát az Egyesült Államok ?

-      Bejártam az egészet. Lehet, hogy jó ország, de nem hiszem. Nem tudnék ott élni. Utaztam, utaztam, és megkérdeztem magamban: Melyik ország a legjobb ? Costa Rica – itt nagyon szeretek. Hát itt maradtam.

Eddig még csak San Josét láttam, de megértettem az álláspontját. Kivételes városnak látszott. Ha San Salvadort és Guatemalavárost alaposan lemosnák, a bódékat eltakarítanák, az embereket csinos házakba telepítenék, az épületeket kifestenék, a kóbor kutyákra nyakörvet adnának és megetetnék őket, a gyerekekre cipőt húznának, a parkokban felszednék a szemetet, a katonákat nyugállományba helyeznék – Costa Ricának nincs hadserege – , és szabadon bocsátanák valamennyi politikai foglyot, talán azok a városok is hasonlítanának egy kicsit San Joséhoz. Salvadorban elkeseredésemben darabokra rágtam a pipaszáram végét. San Joséban kaptam új pipaszárat, sőt még egy tartalékot is vettem, hogy Panamában is jó legyen – San José ilyesfajta város. Az idő szép, a kiszolgálás jó, a város rendezett. Épp most volt választás. Közép-Amerika többi országában a választás rendszerint a bűnözők orgiája; Costa Rica tisztességesen választ, és az esemény afféle fiestaféle. – Kár, hogy nem volt itt a választáskor – mondta egy nő San Joséban, mintha csak egy estélyt mulasztottam volna el. A Costa Rica-iak büszkék tisztességes kormányzatukra, az írástudatlanok alacsony arányszámára, udvarias modorukra. Az egyetlen jellegzetesség, amelyben Costa Rica valamennyi közép-amerikai szomszédjával osztozik: a kölcsönös ellenszenv. Egyetlen jó szót nem hall az ember Guatemaláról vagy Salvadorról; Nicaraguát és Panamát pedig – amelyek közé Costa Rica beékelődik – nyíltan utálják. Costa Rica szakasztott annyira önelégült, mint bármelyikük, csak több oka van rá. – Ott utálják a gringókat – mondta nekem egy boltos. Ezzel valójában két dolgot közölt: hogy Costa Ricában nem utálják a gringókat, és hogy a Costa Rica-iak tiszteletbeli gringók.

(....)

Costa Rica egyedülállónak tekinthető Közép-Amerikában; a jólét unalmassá tette, de persze ez többet ér a nyomor izgalmainál és követeléseinél. Figyelemre méltó azonban a világiassága. Ez készületlenül ért; soha erről nem hallottam; és guatemalai, salvadori templomlátogatásaim után természetesen arra számítottam, hogy itt ugyanolyan papokkal megvert társadalmat találok, térdhajtást, a szegények nyakában láncként viselt rózsafüzért, és: Sose törődjön azokkal a viskókkal – nézze a katedrálist ! Mexikót egyszerre láttam jámbornak és antiklerikálisnak: a papi uralom nem vág a mexikói temperamentumhoz. Costa Rica sem ilyen sem olyan. Közömbös a vallás iránt. Ez alighanem a politikai pluralizmussal függ össze – ha ez a megfelelő fogalom annak a felvilágosult bizonyosságnak a leírására, mely szerint a választás nem csupán komédia vagy ricsajozási alkalom. Costa Ricában a választás napja történetesen húshagyókeddre esett; sőt, mint hallom, kiszorította a helyéből. Fiesta volt – szó szerint: ünnepnap – : mindenki nagyon meg volt elégedve magával, és nem folyt említésre méltó csatározás. Az új elnököt még nem iktatták be: az ünnep nem ért véget. A szabad választás az ember válasza annak a vallásnak tekintélyelvű önkényuralmára, amely alázatot és bűnbánatot követel; szemmel láthatólag bizonyítja, hogy erőszak és acsarkodás nélkül is lehetséges a verseny. A Costa Rica-iak nem szeretik a diktátorokat, következésképpen nem tűrik a papokat sem. A szerencse és a találékonyság felvirágoztatta az országot, mely kellően kicsiny és önellátó ahhoz, hogy a jólét tartós legyen.

Florida öregek lakta részein, mondjuk (ehhez hasonlít nagyon Costa Rica), az az egyértelmű vágy, hogy ki-ki kényelemben és jólétben éljen itt a földön. Csak a szegény paraszt hiszi, hogy a mennyekben majd burzsoá lesz. Az emelkedőben levő osztály itt a földön óhajt kényelmesen élni, és se ideje, se kedve a valláshoz: ez nyilvánvaló Costa Ricában. Válság idején – legyen az betegség, bukás, halálos seb – a Costa Rica-i az egyházhoz fordul és csodát követel, de a középosztálybelieknek rendszerint nincs idejük csodákban hinni, következésképpen – noha tudatosan nem vetik el az egyházat – a politikában vagy az üzleti életben keresik a választ. Tisztességesek, de unalmasak. Costa Rica legnagyobb temploma a cartagói Miasszonyunk-bazilika, az ország védőszentjének székesegyháza. A cartagói prospektus azonban mindössze annyit közöl, hogy a pánamerikai autópálya áthalad a városon; hogy San Joséba ötpercenként megy autóbusz; hogy a klíma hűvös, „továbbá a város mellett található a híres Irazú tűzhányó“. Egyetlen prospektus sem említ templomot. A bazilika ugyan nem a nagy építészet mintapéldánya, no de nem is erről van szó. A Costa Rica-iak büszkébbek a modernségükre, arra, hogy nincs hadseregük, az éghajlatukra, a gyáraikra és a tűzhányójukra, mint a templomaikra. „Kitűnő orvosi és kórházi ellátás“, jegyzi meg San Joséval kapcsolatban egy útikönyvecske, és ez nem dicsekvésnek hangzik, inkább a bevándorolni szándékozókat kívánja megnyugtatni. Szeizmikus katasztrófáktól romos székesegyházai, emelvényeken imbolygó véres szobrai a többi latin-amerikai országot nem akadályozzák meg abban, hogy hirdessék a templomaikat; de persze más dicsekednivalójuk nemigen akad. Ami pedig még fontosabb, ők megőrizték hitüket. Costa Rica világiassága a templomot egy kicsit kínosnak, de legalábbis fölöslegesnek tekinti – történelmi örökség, poros tárgy, nem a lélek programja. Épp ezért valószínűleg a Costa Rica-iak egész Latin-Amerika legkiszámíthatóbb népe, és mert a vallásos lelkesedés hiányzik belőlük, politikailag a legöntudatosabbak. 

(1978)

Borbás Mária fordítása

Paul Theroux: A Vén Patagóniai Expressz, Gondolat, 1987

Sugár András Latin-Amerikáról

Szóval – hogy szavamat ne felejtsem – aki előbb ismerkedik meg Latin-Amerikával, mint az Ibériai-félszigettel, az úgy jár, mint amikor valaki egy ismeretlen apa és anya jellemvonásait ismeri meg fokról fokra a gyerekben; azt hiszi, hogy amit lát, az maga az elsődleges, az eredeti, és csak később, amikor már a szülőkkel is megismerkedik, akkor jön rá, mit hova kell tennie. Bennem a kubai, mexikói, argentínai élmények legnagyobb része mint eredeti latin-amerikai élmény rögződött, s csak később, Spanyolországban döbbentem rá, hogy az ottani ízek, zamatok, tájszólások, magatartásminták legnagyobb része andalúz, gallego, katalán dolgok átvitele, némileg más, de alapjában véve csaknem azonos árnyalatban. (…)

(….)

Vagy vegyük egy dél-amerikai élményemet: a venezuelai belföldi repülőjáratokon – felszállás előtt – minden utasnak be kell mutatnia az útlevelét.

-         Miért ? – kérdeztem csodálkozva.

-         Mert a gazdag Venezuelába a nehezen őrizhető határokon keresztül rengeteg szegény kolumbiai szivárog be illegális munkavállalásra. A repülőtereken, utakon, szállodákban így legalább néhány ezret „ki tudunk szűrni” és haza tudunk toloncolni.

Miért olyan érdekes ez ? Mert képzeljünk el két mesztic vagy fehér embert; teljesen azonos nyelvjárásban beszélik a spanyolt, szokásaik és gesztusaik is hasonlóak, mondjuk a nevük is Gutiérrez vagy González, de áthidalhatatlan szakadék választja el őket egymástól: az egyik az olajban gazdag Venezuelában született, a másik két kilométerre arrébb, a koldusszegény Kolumbiában.

Vagy gondoljunk a salvador-hondurasi „futballháborúra”, amely után évekig nem volt diplomáciai kapcsolat a két kicsiny szomszédos ország között ! Hallatlanul erős a nacionalizmus ! Habár a nemzeti jelleg a szomszédhoz képest legfeljebb abban jut kifejezésre, hogy az egyik országocska főterén Bolívar- a másikén Morazán-emlékmű emelkedik.

Ha már a hondurasiak nemzeti hőséről, Morazánról esett szó, hadd mondjak el egy kedves, igaz anekdotát. A múlt század vége felé hondurasi delegáció indult Párizsba, hogy a legnagyobb francia szobrászok valamelyikével elkészíttesse Morazán lovas szobrát. Zsebükben rengeteg pénz: a nemzeti adakozás, gyűjtés eredménye. Igen ám, de az első párizsi estén a jó hondurasiak szórakozni kívántak, és egy kártyás banda karmai közé kerülve hamarosan elkártyázták az összeg oroszlánrészét. A küldöttség vezetője már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, és elsírta bánatát egy francia barátjának, akinek mentő ötlete támadt:

-         Gyere komám mutatok valami érdekeset – mondta.

Elvitte a hondurasi urat egy párizsi ócskavastelepre, ahol a napóleoni kor számos kiselejtezett relikviáját tárolták a szabad ég alatt. Ott volt Ney marsall lovas szobra is.

-         Hasonlít Morazánra ? – kérdezte.

-         Nem nagyon, de ezentúl ilyen lesz Morazán évszázadokon át – válaszolta a boldog közép-amerikai, majd bagóért megvette kilóra a szobrot; és még meg is dícsérték otthon, mert a „nemzet megbízatását” határidő előtt végrehajtotta. Azóta is Ney marsall szobrát koszorúzzák a Morazánért rajongó hálás nemzedékek Tegucigalpa főterén évről évre…

(….)

Sok argentin, uruguayi, mexikói tehetős ember sohasem járt más latin-amerikai országban, de jól ismeri London, sőt esetleg Budapest főutcáit.

- Minek menjünk egy ilyen rongyos porfészekbe ? – fintorgott a Costa Rica-i üzletember, amikor megkérdeztem, járt-e már a félórás repülőútnyira fekvő Panamában. Nicaraguáról pedig olyan elrettentő történeteket hallottam, persze még a Somoza-diktatúra idején, hogy el is hittem a békés, derűs természetű Costa Rica-iaknak: a „nicák” vadak, neveletlenek, két dollárért meggyilkolnak bárkit, tetvesek és piszkosak.

Később, amikor a forradalom győzelme után Nicaraguába is eljutottam, szinte hitetlenkedve győződtem meg arról, hogy a nicaraguai embernél udvariasabb, halkabb szavú, előzékenyebb latin-amerikait aligha hordott hátán a föld.

Elképzelhetetlen tévhitek keringenek Latin-Amerikában a szomszédos, azonos nyelven beszélő népekről. És majd minden latin-amerikai ország egy külön világ, elsősorban saját maga érdekli. (….)

(….)

Peruban megkérdeztem egy ottani barátomtól:

-         Hogyan vélekedik nálatok az utca embere a többi dél-amerikairól ?

Elgondolkodott.

-         Hát… A chileit utáljuk, mert Chilével régi területi vitáink vannak. A venezuelai rendszerint gazdag, mégpedig a legrosszabb fajtából: újgazdag, tehát kibírhatatlan. Az argentin nyakkendőt hord, németes, és kioktat. A kolumbiai is mesztic, mint a legtöbb perui, de nem olyan vidám törzsekből való, mint mi; úgy véljük, hogy ostobák és nehéz felfogásúak. A brazil az néger vagy mulatt, és bohóc. Megbízhatatlan.

-         És mit mond, ha egy bolíviait lát ?

Nevet.

-         Megfogom a kezét, és azt mondom neki: „Nézd testvérkém, látod ott a sarkon azt a szép színes villanylámpát ? Amikor piros, akkor maradj a járdán, de amikor zöld, nyugodtan átmehetsz a túlsó oldalra.”

Ez itt jó viccnek számít, mert a szomszéd amolyan fura Göre Gábor; és a rendőrviccnek megfelelő tréfák hőse rendszerint a szomszéd nép…

Mindezt előrebocsátva tartozom egy vallomással: mindig nagy örömmel utazom Latin-Amerikába, akár gazdag, akár szegény országba, akár indiánok, akár meszticek, akár feketék vagy mulattok közé. Ezt nemcsak a végtelen távolságok, a harsogó napfény, az élénk színek, a lángvörös trópusi virágok, az óriás gyümölcsök indokolják. Latin-Amerika annyiban is más, mint Európa, hogy az itteni emberek nagy többsége bevándorló, vagy annak a leszármazottja, ennél fogva van bennük valami alapvető kezdeményezőkészség és életöröm. Egy argentin ember például nem sokat búsul, ha elveszti állását, hiszen ezer kilométernyire arrébb alighanem talál másikat. A gyökerek nem olyan mélyek, mint nálunk Európában, a mobilitás nagyobb, a nagyvonalúság gyakrabban ötlik szemünkbe, mint a kisszerű kuporgatás, az emberekben több a naiv infantilizmus… Ez éppen annyira lehet előny egy társadalom életében, mint amennyire hátrányok forrása, de hát a mindennapi érintkezésben ugyebár sokkal kellemesebb. Gyermetegségük kiterjed a politizálásra is (Argentínát valaki politikai óvodának nevezte), megható naivsággal készek bízni egy-egy új elnökben, és angyali ártatlansággal hiszik, hogy az ő hazájuk sokkal szebb, virágaik illatosabbak, ételeik ízesebbek, asszonyaik szemérmesebbek (vagy tüzesebbek), férfiaik bátrabbak és nemesebbek, mint a szomszédos országban.

Sugár András: Gép indul ! (Gondolat, 1986)

Lénard Sándor a sziesztáról

De még a bennszülött is tudja - hisz dél-amerikai! -, hogy aludni jó, és hogy a legboldogítóbb álom a nappali: az, amelyet nem zavarnak meg szemtelen szellemek, nem ijeszt rosszul elfelejtett tévedések hangulataival, amelyből még senki sem ébredt segélykiáltással. Az örök fekete babfőzelék olyan, hogy az első kanala erősít, az utolsó altat. Aki jóllakott, cukros gyümölcsöt álmodik, aki éhes maradt, fekete babját kanalazza tovább, és szárított sós húst álmodik belé. Még az egyes bokor árnyéka sem szalad rögtön tovább a délutánba, ott marad a bokor alatt egy ideig, épp annyi ideig, hogy az ember a feltámadás kellemes érzésével engedje vissza szemébe a táj zöld színeit.
 
A spanyolok, akik fenn ülnek az Egyenlítőn, akik éjfélkor egyszerre nézhetik a Göncölszekeret és a Dél Keresztjét is, inkább délben alszanak, mintsem hogy elmulasszák az isteni színjátékot. Nemcsak ők, egész városaik merevednek meg délben. (A nap tüskéje megszúrta Csipkerózsikát...) Aki szieszta idejében az utcán van, csak "gringo", buta és kapzsi idegen lehet. Még "a villamos is aluszik", legfeljebb "álmában csenget egy picit", mert jaj neki, ha olyan hangosan csengetne, hogy felkeltené El Dorado hispán urait!

Hatalmas, fontos berendezés a szieszta! Pihentet, erőt ad, tanít! Arra tanítja az embereket, hogy az álom a megvalósult egyenlőség. Van, aki ágyba fekszik, van, aki kunyhója árnyékában terül el, de abban a pillanatban, amikor behunyják a szemüket, már megszűnt a rang, hír és hatalom különbsége.

Az alvók egyenlőek. A csönd mindenkié. A szerelem lehet hatalmasabb, mint az éjszakai álom, ébren tartja rabszolgáját. Az ebéd utáni álom minden emberi érzésnél hatalmasabb, Dél-Amerikában Ámor ebéd után nem nyilaz: behajtja szárnyait, tegezére hajtja fejét, s a feltámadásba vetett hittel átengedi a világuralmat Morpheusnak.

Európa, az egy más bolygó. Ott a meleg, emberséges napok után beköszönt az embertelen tél. Sötét lesz. Ha több rend és kevesebb ember volna, s ha ez a kevés volna olyan okos, mint a medve és a mormota, Európa áthorkolná a rossz időt Gyertyaszentelőig... de a tél így is altat, nyugtat. Ahol nincs tél, meg kell tartani a pihenőt napközben.

Az ember délelőtt dolgozik, hogy ebéd után pihenhessen! Téved, aki azt hiszi: pihen, hogy délután dolgozhasson!
A munka eszköz, nem cél. Vigyázni kell, nehogy a hamis próféták azt hirdessék, hogy az ember dolgozó lény! Még akad, aki elhiszi!

Az európai hajlandó elhinni. A négerbe helyenként beleverték. A dél-amerikai jobban tudja, csak nevet. Még a munka gyümölcse se nagyon érdekli. Érzi: a rossz nem nemzhet jót, ami munkával függ össze, csak fájdalmas lehet. A munka eredménye izzadságszagú. A jó dolgok - a sült hal, az orchideák - illatosak.
Amerikát jó tizenötezer évvel Kolumbusz előtt fedezték fel. Akkor, amikor a gleccserek visszatakarodtak az Északi-sark irányába, és kisütött a nap a ritka emberpéldányok felett. A távolság kicsalta az embert a barlangokból. Az ősembert? Dehogy: a modern, a messzenéző, távolságokat hódító, világot hódító embert! Ázsiából elindultak a mongolok, akik kíváncsiak voltak, hogy hol a világ vége. Kamcsatkában nem volt. Onnan még látszottak szigetek. A szigeteken sem volt. Ott még a Jégkorszak ült. A szigetek mögött föld volt. A kőbaltás, kőnyilas ember - a csodafegyverek ura - olyasmit érezhetett, mint Giordano Bruno, amikor felderengett előtte, hogy a napoknak nincsen száma, számtalan bolygórendszer kering a végtelen nagy Űrben... A modern ősember még büntetlenül hihetett a végtelen világok sokaságában. Mammutok és bivalyok várták, húshegyek... könnyű volt jóllakni és aludni.

Volt, aki megmaradt a jégkorszaknál. Százezer év hosszú idő, aki megszokta, meg is szerette. Ezekből lett az eszkimó. Volt, aki szeretett vadászni, sütkérezni - ezek felcsaptak indiánnak. És voltak, akik messze vágytak, nem akartak megosztani egy földrészt másokkal, ismerték az embert, és féltek tőle. Ezek levonultak az Egyenlítő felé, kőbaltával új ösvényt vágtak a végtelen rengetegen keresztül, felfedezték a kukoricát, s megmaradtak Mexikóban, ott tisztelték a kukoricát öntöző Esőistent. Mindig volt, aki sokallta a munkát, a kukoricatördelést, a hántást, s ment tovább. Távol a bivalyoktól, Peruban, krumpli termett. Ott is meg lehetett állni. De a világ vége még messze volt, a Tűzföldig szabad volt az út, a brazil erdőkben, folyókban akadt az éhségnek orvossága. Az ember még ritka állatfaj volt, jóllakott...
Tizenötezer év! A mammutok kihaltak, nyelvek születtek, a kőnyíl s a kőbalta titka nem veszett el. A Behring-szoros és Cape Horn között tizenötezer évig élt, szeretett, vadászott, pihent az ember, de nem dolgozott. Minden napja új volt, a világa jó. Nem akarta megjavítani.

Ezeknek jöttek a spanyolok megmagyarázni, mit parancsolt odaát Mózes, mire kellett a Megváltó - és hogy izzadva dolgozzanak, mert egy régi kéziraton ilyesmi van megírva?
Szegény spanyolok hiába prédikáltak. Az indió meghalt, de nem dolgozott. Az isteni dolgokról talán kevesebbet tudott, de az emberiekről többet. Ezért kellett négereket vásárolni - saját királyaik árulták őket -, vagy vadászni - ami körülményesebb volt. A néger, ha verték, dolgozott.
Végül mégsem a parancsolók győztek. Sőt rabszolgáik sem. Az győzött, amit jobb kifejezés híján genius locinak nevezhetnénk. A nemdolgozás szelleme. Azoknak a szelleme, akiknek vére, hacsak cseppenként is, átfolyt az új földesurakéba. Azoké, akik türelmesen várnak, amíg egy lakomát jelentő óriásállat jelenik meg a bozótban. Akik tökéletesen meg vannak elégedve, ha egy kőbaltával erősebbek az őstermészetnél. Dél-Amerika nem azért él, hogy dolgozzék. A nap közepe, az élet közepe, a szieszta.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm