Boldizsár Iván Írországról

Ez a nép elvesztette nyelvét, de hála íróinak, megőrizte lelkét. Hogy a nyelv elvesztése mit jelent, abból a megérkezés utáni első negyedórában leckét kaptam. (És abból is, mit s mennyit tudnak a mi költészetünkről…) De nem, már az irodalom előtt ért még egy meglepetés: a pálmafák. Írországot északi szigetként képzeljük el: s az is, de nyugati, atlanti-óceáni partjait a Golf-áramlat anyamelege langyosítja, s ráadásul keletről és még északabbról a nagyobb angol sziget megvédi a sarki jeges szelektől. Ezt a felvilágosítást az ír PEN Club elnökétől kaptam, aki kocsival várt a reptéren. Ez a szél-védelem az egyetlen jó dolog, amit Anglia tett velünk, tette hozzá az ír elnök, természetesen angolul.

Aztán udvariasan érdeklődött, milyen is a magyar irodalom, majd választ nem nagyon várva, megkérdezte: „Ugye maguknál a magyar a második nyelv ? És mi is az első ? Az osztrák ?” Lélegzetért kapkodva magyaráztam, hogy a magyar élő, beszélt, eleven, szenvedélyes, hajlékony, az időmértékes és a hangsúlyos verselést egyaránt kedvelő nyelv. Tamáskodva bólogatott. Igen-igen, nekünk is vannak kitűnő gaelic poétáink, a bárdok utódai, mondta. Szerencsémre velem együtt beinvitálta a kocsijába Schreinert belga írót, aki egy ideig a magyar PEN Club vendége volt, és a költői becsületszavát adta, hogy a magyar nálunk nemcsak a bárdok nyelve.

A dublini PEN elnöke, aki jeles történeti regényíró és mellékesen az ír legfelső bíróság bírája is, szomorúan bólogatott. „Az Osztrák-Magyar Monarchiában élték, és megőrizték a nyelvüket? Szerencsés nép!” Én is így éreztem, amikor megpillantottam az első gaelic nyelvű utcai feliratot, azazhogy ez is kétnyelvű. Dublin neve az ősi nyelven Atha Cliath; hogy hogyan kell kiejteni, nem tudom, mert két hét alatt egyetlen emberfiát sem hallottam gaelicül beszélni.

(….)

(…) Brendan Behan, az elmúlt két évtized tragikus sorsú, de bohéméletű költője, és forradalmár-hazafi, aki fél életét az angolok börtönében töltötte, dacból írt gaelic verseket is, de kénytelen volt ő maga lefordítani, hogy olvasói megérthessék. Ír irodalom tulajdonképpen nincsen. Ír nyelven nem ír senki. De az angol irodalom firmamentumán a legfényesebb csillagok között ott vannak azok, amelyek az angol szigettől nyugatra ezen a Zöld Szigeten keltek fel, és egész életükben hol gyűlölték, hol megvetették, hol kigúnyolták azt az Angliát, amelynek nyelven írtak és amelynek irodalmát fölöttébb gazdagították. Swift, Wilde, Shaw, Yeats, Joyce, Beckett.

(….)

Az ír költők és írók tüzetesen leírták a Liffey folyót, sosem rajzolták szélesebbre a párizsi Szajnánál, emlékezetemben mégis megnőtt. Az írók nagyságához mértem, kiknek múzsája volt, és ezért holmi második Dunát vártam Dublinben. Csak ennyi ? – gondoltam csalódva, amikor partjához érkeztünk és tíz percen át kísértük a folyót. Ha az ember hosszú távollét után visszatér gyermekkorának városába, azt tapasztalja, hogy minden összezsugorodott. Ilyesmi történt velem Dublinben „irodalmilag”. Annyit csavarogtam Leopold Bloommal, Stephen Dedalusszal és Buck Mulligannel a Liffey partjain, annyit kerestem Finnegen nyomát, hogy olyan hatalmasnak képzeltem, mint azok erejét, akik leírták.

„Szép ez a Liffey”, mondta ír barátom, „És milyen hatalmas, ugye?”

Óriási, feleltem, és neki adtam igazat.

Csak egy pillanat múlva vettem észre, hogy ír módra beszélgetett velem, azaz öngúnnyal, mulatva. Vendéglátóm is ír költő, és jobban imádja saját, nem ír nyelvű irodalmát, mint mi a mienket magyarul. Ő is jól tudta, hogy a Liffey folyó csak az irodalomban nagy. Tudnom kellett volna, hogy az angolszász élet jellegzetes fonákját, a fekete humort az írek találták ki, és nem költőik, hanem maga a nép. Az emlék még hirtelen távolabbi múltba szorult vissza, mint a falukutatás, abba az időbe, a harmincas évek legelején, amikor Chestertont fordítottam. Hány éve nem jutott eszembe az a híres négysoros verse az írekről, akiket „Isten mind egy kissé bolondnak teremtett, mert minden háborújuk vidám, és minden daluk szomorú”.

 (Kép: Dave Morris, wikimedia commons)

(….)

Ez az a nép, amelyből több él az országon kívül, mint az ír szigeten. Ez az a nép, ahol a kocsmák ajtajában üres tekintettel, órák hosszat ácsorognak ép s erős férfiak, és Godot-ra várnak. És az az ország, ahol Samuel Beckett képtelen drámáinak és „végjátékainak” életét élik.

(….)

Dublin legszebb, zárt terei és hosszúkás utcái, amelyeket hol square-nek, hol place-nek neveznek, úgy hasonlítanak London legszebb zárt tereire és hosszúkás utcáira, hogy az ember várja, mikor tűnik fel a sarkon az emeletes, piros autóbusz, és fel is tűnik, mert itt is piros és emeletes. Ezeken a tereken a György királyok stílusa az uralkodó: a keskeny, három-négy emeletes házak vörös téglából épültek, és falaikat természetesen nem vakolják be. Szűk, de kecses kapuik vannak, a kapufélfák könnyed oszlopok, ezek félkörívet tartanak, a félkörív felett egyenlő szárú, jellegzetesen tompaszögű háromszög. Minden György-stílusú ház hasonló, de nincs két egyforma, se Dublinben, se Londonban.

A dublinieket a londoniaktól az különbözteti meg – a házakat is, az embereket is – , hogy Joyce és Sean O’Casey és Synge és Beckett megírta őket. (…)

(….)

Amióta Írországban voltam, északon is, a független köztársaságban is, nem hagy nyugodni az írek angolnyelvűségének a kérdése. Más nép fiát talán nem izgatná ez a kérdés, de mi az anyatejjel, a Zrínyi-röpiratokkal, a Pázmány-prédikációkkal, a Bessenyei-körmondatokkal, a Kölcsey-intelmekkel, a Széchenyi-értekezésekkel és Petőfivel és Arannyal és Radnóti gyötrelmeivel magunkba szívtuk, hogy nyelvében él a nemzet. Vallom, valljuk ezt ma is, nem kisebb erővel és szükséggel, mint más időkben, de az ír példa ugyanazt a képet más tükrözésben mutatja. Az írek elvesztették nyelvüket, de fennmaradtak, mint nép és az utóbbi évtizedekben megint nemzetté váltak.

Elvesztették nyelvüket, de nyertek helyette egy világnyelvet. Nem irigyeljük őket, nem cserélnénk velük, csak az előbbi névsor egy kicsit megpörgeti a képzeletemet. (…) Mi lett volna, ha Zrínyi németül ír a német maszlagról, ha Pázmány az ő nyelvükön sistergi, hogy gallérunk alá pökik a német, ha Petőfi németül kiáltja oda Bécsnek, hogy nincsen többé szeretett király, ha József Attila olyan nyelven, amelyet a világon mindenütt olvasnak, követeli, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”, ha…. Elég, a példa fáj. És ezt is úgy mondta volna Arany János, hogy „genug, das Beispiel tut weh”? Elképzelni is iszonyú. Nyelvében él a nemzet, és az írek, szerencséjükre, nem tudják, mit vesztettek.

(....)

De hát milyenek is ezek az írek? Két válasz van rá, az egyiket ők maguk adják, a másikat az angolok. Az ír változat egy tréfa: Egy ír hajótörött megérkezik egy ismeretlen szigetre. Első kérdése ez: „Itt milyen kormány van? Mert én ellene szavazok.“ Az örök ellenzékiség szelleme nemcsak a Liffey folyó partján ismeretes, nemcsak Sean O’Casey írta meg, hanem például Mikszáth is... Az írek is jól megértenék a mi „Ugocsa non coronat“-szerű képtelen történelmi anekdotáinkat. De ha ők, a kelta írek, idősebb nép is, mi idősebbek vagyunk, érettebbek, tapasztaltabbak, társadalmilag fejlettebbek: nemzetként. Az angolok úgy jellemzik az íreket, hogy ha valaki szenvedélyesen dühbe gurul, azt mondják: kitör belőle az ír... Ebben lehet valami, mert a vallásos írek népköltészete tele van káromkodással és átkozódással.

(....)

Indulás előtti napon még egyszer bejártam Dublint. A legszebb csúnya város, amelyet valaha láttam, pedig jártam Chicagóban és Tapolcán is. Hagyományos és modern, nemzetközi és vidékies, csupa virág és gyep, de még több szemét és más maszat az utcán: az ellentmondások városa. A Liffey-t a dublini emberek talán még jobban tisztelik, mint a Szajnát a párizsiak, vagy mi a Dunát. Ha kimondom a szót: dublini emberek, mindjárt nagybetűvel is ejtem, ez Joyce híres elbeszéléskötetének is a címe. Dublin csodálatosan szép benne, bárhol ütöm is fel. Például a Két úrfiak című beszélye elején: „A nyár még meglengette messziről esti fátylait, langyos szellő suhant az utcákon. Mint kivilágított gyöngyszemek, nyurga póznák csúcsáról szórták fényüket a lámpák, az eleven szőnyegre...“ Joyce ötven évvel ezelőtt írta e sorokat, lámpái ma is ott állnak a Liffey partjain és hídjain.

 (Kép: Angela O'Dowd, wikimedia commons)

Az Ír Köztársaság sziget a tenger közepén – valamivel kisebb, pontosan nyolcezer négyzetkilométerrel, mint Magyarország – , az ember azt hinné, hogy költészete, romantikája, művészete az óceán felé fordul. A tenger a lazacot adja, az ecsetet és a vésőt a folyók ihletik meg. Ha a szép Dublinre gondolok, először maga a folyópart jut eszembe, azután a régi Vámház, a híres Custom House folyóistenségei. A Liffey-t zord, szakállas öregúrnak ábrázolták 1689-ben. A Lee folyó istene már nem haragszik, a kis Shannon derűs, a nálunk még sose hallott Bann folyó meg egyenesen mosolyog, de az Atlanti-óceánt jelképező szoborfő háromágú Neptunus-szigonnyal a koronájában már ismét zord és szigorú.

A szobrok egy évszázaddal idősebbek, mint maga a Vámház, amelyet Dublin legszebb épületének tartanak. Itt már széles a Liffey, alig öt kilométernyire van a torkolattól. Azért tudott feljönni egészen a Vámház elé egy magas orrú angol tengeri hajó. Múzeum van rajta, és külön felírás, megjegyzés nélkül arra emlékezteti az íreket, hogy 1917-ben, a függetlenségi felkelés idején, az angol hadihajók feljöttek a Liffey-n, be a város szívébe és innen, a történelmi Vámház elől lőtték ágyúnaszádjaikkal a várost.

A régi és az új ellentmondását a folyópart sok más helyén is látni lehet. Modern üvegfalú házak mellett tizennyolcadik századi olcsó lakások és köztük romok. Ezt nemigen értem, hiszen Írország kimaradt a második világháborúból, ha a brit hadseregben sok ír fiú szolgált is. A fővárost nem érte bombatámadás. „Az nem“, felelték, „de a szegénység állandó háborúját szenvedjük.“ A romok egyszerűen düledező házak, amelyeket tulajdonosaik nem tudnak javíttatni. Csak két éve hoztak új törvényt, amely lehetővé teszi, hogy a város vagy az állam rendbe hozassa a roskatag házakat.

(1972)

Boldizsár Iván: A szárnyas ló (Szépirodalmi kiadó, 1975)