Indián neve van a tengerparti Itanhaémnek, Ubatubának éppúgy, mint az egyetemi várossá nőtt Taubaténak, Botucatunak, vagy a számomra mindig olyan mulatságosan hangzó Pindamonhangabának.
Minden indián név jelent valamit.
Az indiánok, mint a természet ismerői és jó megfigyelői, egyetlen szóval meghatározták az általuk elnevezett vidék sajátosságát. Így az agrártudományi egyeteméről nevezetes Piracicaba város neve azt jelenti: „Ahol a halak megállnak”. A város a hasonló nevű vízesés mellett épült. „Ahol a halak megállnak” – mondták a régi indiánok, mert tudták, hogy a halak nem tudnak felúszni a vízesésen.
A névadó indiánoknak nyomuk sincs már Piracicabán, de a város nevében tovább él emlékük.
Stefan Zweig Brazília a jövő országa című gyakran idézett könyvében találóan jegyzi meg, hogy Bahia a megőrző, a hűség városa. Valóban, talán ez a város őrzi legtisztábban mindazt, amit a brazil múlt jelent. Itt egységgé fonódnak az etnikai szálak, melyek a brazil valóságot színessé és teljessé teszik.
Bahia nem kevésbé csodálatos, mint Rio de Janeiro, de hangsúlyozottban – brazil. Ennek a városnak is egyéni színe, hangulata, hagyománya van. Mintha itt továbbélne, nem hideg és merev múzeumi látványosságként, hanem lüktető, forró valóságként a koloniális múlt, a császárság csillogása, a köztársaság kezdete, és mindez mélyen beleágyazva a jelenbe. Nemcsak folytatódnak és összefüggnek egymással a különböző korok, hanem valósággal egymás mellett élnek.
….
Bahia a hűség városa; Bahia a Fekete Róma; Bahia a brazil városok anyja; Bahia népek, fajok, kultúrák összefonódása; Bahia minden istenek és szentek és démonok városa.
….
Egy darab Európából, Afrikából és Dél-Amerikából van összegyúrva ez a város, az első városa Brazíliának, melytől Rio de Janeiro ragadta el a főváros címét, hogy aztán 1960-ban továbbadja az újszülött fővárosnak: Brasíliának.
Aki elbúcsúzik Bahiától – a Fekete Rómától – érzi, hogy a búcsú nem végleges. Még akkor se, ha soha többé nem tér ide vissza, soha többé nem látja viszont. Bahia vele marad, emlékeiben és legszebb álmaiban; a pálmás tengerpartok és a dombok, a zegzugos öreg utcák és az aranyozott templomok, az öreg erődök és a kikötők, a mindenféle színű emberek és a mindenféle istenek, szentek és démonok.
Egyszer valami hiba történt az egyik villanykapcsolóban, s mert az efféle dolgokhoz még annyit se értek, mint a caiapo indiánok ördögűző szerszámához, üzentem egy villanyszerelőért.
Délután meg is jelent nálam egy jól megtermett rokonszenves néger atyafi. Nyomban nekilátott a munkának. Ám az első pillanatban láttam, hogy gyanakodva néz körül a szobában. Forgatja a fejét, izeg-mozog, mintha valamitől tartana, valami veszélyt sejtene.
S mikor készen lett a munkával, az utolsó csavart is becsavarta, rámnézett és azt kérdezte:
- O senhor é macumbeiro ?
Vagyis, hogy macumbeiro, varázsló, titkok tudója vagyok-e ?
Meghökkentem.
Az ám ! Mit válaszoljak ?
Ha azt mondom, hogy nem vagyok macumbeiro, emberem azt véli, hogy bolonddal akadt össze, aki ennyi válogatott veszedelmes holmit őriz a lakásában. Ha viszont azt válaszolom, hogy macumbeiro vagyok, esetleg szavamon fog, közbenjárásomat kéri mindenféle szellemeknél, hogy aztán rontást hozzak valakire, vagy elhessegessem a baljós árnyakat.
Egy pillanat alatt mindez átvillant bennem.
És megtaláltam a brazil varázsszót.
- Mais ou menos !
Ezt úgy értette emberem, ahogy akarta. Többé-kevésbé. Igen is, meg nem is. Magam se tudom biztosan. Talán. Egészen természetes ! Tudja a fene … ?A néger megértett. Mosolyogva ment el. Szemvillanással jelezte: cinkosok vagyunk.
Én meg arra gondoltam, hogy mesterségem alapján – mint minden író – valóban macumbeiro vagyok.
Legalábbis – mais ou menos.
Minden tájnak van költészete és titka. Ezt akkor éreztem a legbizonyosabban, amikor a brazil tengerparton kalandoztam. Ubatuba, Caraguatatuba és São Sebastião között.
Ubatuba és São Sebastião – Caraguatatuba a kettő között fekszik – talán, ha száz kilométerre esik egymástól, vagy még annyira se. De az út az őserdővel borított különös alakú hegyek, mesés lagúnák és földnyelvek között kígyózik, végtelen sok kanyarral, kapaszkodóval, miközben az ember szeme előtt robinzoni káprázatot idéző szigetekkel bújócskát játszik az Atlanti-óceán.
…
Kalandozásom során csendes öblöket választottam ki rövid táborozásra, éjszakánként. S mikor a lobogó tábortűz mellett ülve hallgattam az Atlanti-óceán tompa, fenséges, szünetet sohase tartó morajlását, az őserdő ezerféle neszből összeszőtt muzsikáját, kerestem az égen a Dél Keresztjének csillagait, belecsodálkoztam a trópusi napkeltébe, hatalmába kerített a trópusi táj.
Azt hiszem, akkor sejtettem meg először valamit abból, hogy a maga valóságában mit jelent ez a szó: sertão, vadon.
A vadon azonban nemcsak dzsungel, rejtélyes mocsárvilág, köves pusztaság vagy kusza kaktuszerdő, bozót és szavanna, hanem költészet is. Grandiózus költészet.
Hisz a brazil irodalom egyik legjelentősebb alkotásának a címe, mintegy szimbólummá teljesedve ez: Os Sertões – A Vadon. S amikor a brazil tengerparton, a szépséges litoralon találkoztam a vadonnal, megértettem a könyv mondanivalóját és jelentőségét. Ez a mű is olyan szövevényes, kiismerhetetlen, mitikus és mesés, tikkasztó és izgalmas, valóságos és valószerűtlen, mint minden, ami ebben a szóban benne rejtőzik: vadon.
….
Nagyképű túlzás lenne, ha azt állítanám, hogy elolvastam a könyvet. Ahhoz, hogy valaki átrágja magát ezen a vaskos köteten, tökéletesen kell ismernie a brazil nyelvet. (Szándékosan írtam brazilt és nem portugált; a brazil nyelv itt alakult ki, ezen a földön, indián és néger szavakkal gazdagodott, s még a kiejtése is tájanként változott.) A brazil nyelv éppoly színes, tarka csoda, mint a brazil vadon – madaraival, orchideáival, virágaival, folyóival, vízeséseivel.
(Kutasi Kovács Lajos: A Zöldpokoltól a Vidámkikötőig, Gondolat, 1972)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése