Lénard Sándor Brazíliáról

Az ibérek elképzelése a paradicsomról, hogy ott bőven van árnyék és friss víz. Paphlagóniát az ibérek gyarmatosították, s ha nem is hozták át a szardíniakészítés titkát (egyéb titkaik nincsenek), áthozták életcéljaikat. Hogy nem valósították meg őket, csak azon múlott, hogy nehéz összeegyeztetni az árnyék szeretetét a fakereskedéssel. A rómaiakról mondták, hogy békéről beszéltek, sivatagot csináltak. Az ibérek árnyékról álmodva csinálták a sivatagokat.

A gyarmatosítók büszkék, és megkövetelik, hogy a bennszülött hozzájuk igazodjék. Nem szívesen mondok jót a gyarmatosítókról, de sokban velük érzek és nem azokkal, akikhez okmányaim utalnak: az ott kiebrudalt, itt beengedettekhez. Nem elégszem meg a mindennapi babbal és rizzsel, nem vagyok hajlandó irodalomnak nevezni a jó szándékkal írt, de irodalom alatti könyveiket, és mindenki mással ellentétben, árnyékot gyártok. Én ültettem a ház körüli fákat, az országútig vezető út mellé a platánokat, s minden művem közül az árnyékra vagyok a legbüszkébb, amely fáim alatt terül el.

(….)

- Európában már nincs hely - mondják. - Az emberek gyalog is, autón is egymásba ütköznek. Ha nem egymásba, akkor valami törvénybe, rendeletbe, tilalomba, előírásba. "Ami nem tilos, azt muszáj" - hallottam Svájcban. Itt még azt is szabad, ami tilos.

(….)

Paphlagónia - ebben a hangyáknak van igazuk - nem az ember részére készült. A nagyon kisszámú indió még összevadászta, összehalászta a mindennapit... de a gyarmatosító fehér ember elképedve nézte az ellenséges őserdőt. Ezt a földrészt nem lehetett fegyverrel meghódítani. Magok, palánták kellettek!

A gabona Európából jött, a rizs Ázsiából, a kukorica Mexikóból, a cukornád a Karib-tenger partjáról, az "édeskrumpli" Közép-Amerikából, a krumpli Európán keresztül Peruból. Észak-Amerikából jött a gyapot, Afrikából a kávé - ezek adták sokáig s adják részint ma is a pénzt, amelyen máshol ennivalót is lehet venni. Banán, narancs, citrom, ananász... minden máshonnan jött ide. Hogy Paphlagónia van, s itt emberek élnek, az nem hadvezérek és államférfiak érdeme. A történelmét azok befolyásolták, akik egy maroknyi magot rejtettek földjébe, akik egy palántát hoztak nagyon messziről, megosztották vele szűk vízadagjukat a végtelen hajóúton, vártak és reméltek.

Kik voltak ezek? A névtelenek. Épp csak annak az egynek a nevét ismerik, aki a kávét hozta. De ki hozta a szőlőt? Az olajbogyót? A sárgarépát? A petrezselymet? A hagymát? A kókuszdiót? A valamit a semmibe? Ki hozta a csirkét, a libát, a tehenet, a házinyulat?

Kevesebbet tudok róluk, mint a karthauziakról, akiknek a szakállát Rómában lengette a szél, de kertemben őket érzem édestestvéreimnek.

Nemcsak a nevük veszett el. Az is titok, kik voltak, mik voltak. Az ibérek? Az ibér királyok bőkezűen osztogatták a tengeren túli ígéretföldjét, mint a pápák a bűnbocsánatot, de nem parasztokat, nem is lelkes agronómusokat küldtek, hanem nemesembereket, akik már gyermekkorukban megtanulták, hogy dolgozni szégyen. Nem kapával estek a földnek, hanem korbáccsal a néger hátának. A négereket olcsón vették az Arany- és Elefántcsont-part kiskirályaitól, az arab lélekkufároktól, angol és francia embervadászoktól. Afrikában se volt gabona, rizs, kukorica, krumpli, ott is egymást ették az emberek, nyugodtan átjöhettek ide cukornádat vágni, préselni, párolni... de növényt nem hoztak. Isteneiket hozták, táncaikat, a dobszóra ébredő szellemeiket. Itt megismerték a cukornád párlatából szálló szellemeket is. Dicsfényt vontak fából faragott védszentjeik homloka köré, Madonnának nevezték a Tenger Nagyasszonyát, s észrevették, hogy a láncra vert anyák fiaiból lett az ország népe. De magról, palántáról szó sem esett. Az ibér nemes cukorra, rumra, aranyra gondolt, a néger hamar leszokott a gondolkodásról: régi nyelvét elfelejtette, a fehérek nyelvéből olyan kevés szót tanult meg, hogy azokkal még gondolkozni sem lehetett. - Vetni? Ültetni? Kinek? Tervezni? Csak az tervez, aki a mánál jobb holnapban hisz. A jobbágy álmodhatott a gróffá lett kanászról, a püspökké lett zsellérfiúról. A néger még álmaiban is fekete maradt.

A múlt század második felében kezdett szűkülni Európa. Akkor fordult tragikusra az eszkimó-fóka helyzet. Akkor szorult Észak-Amerikába az a harmincmillió európai, akik a lótolvajok és cowboyok vadregényes határvidékéből államot gyúrtak. Paphlagóniába kevesen jöttek, mert tudták: itt még a váza sincs meg a polgári létnek, amelybe beleilleszkedhetnének. Reményt, kétségbeesést, ködös fogalmakat hoztak, akiket idevetett sorsunk mindenható ura, a Véletlen. Növényt nem hoztak.

Egy öreg néni mesélte, hogy jöttek a szülei: "Apám kőműves volt, Wolhyniában. Ott sok német lakott, pedig orosz vidék volt. Apám várakat, erődítményeket épített és gondolkozott. Azt gondolta, ahol ennyi erőd van, ott háború lesz. S ő - meg még vagy húsz családapa - mindent eladtak, hajójegyet váltottak, s eljöttek ide. Amikor a parton kiszálltak, és meglátták a bozótot, felkiáltottak: Jaj, milyen szép neve van ennek az országnak, s milyen csúnya! És sírtak az asszonyok mind."

Névtelenek, ismeretlenek, kalandorok, rabszolgakereskedők hozhatták azt, ami ma éltet. A babot - a kis, fekete, kőkemény babot - még az ibér hajósok hozhatták, amikor a Szentatya salamoni gesztussal megosztotta a világot portugálok és spanyolok között. A rizst talán a jezsuiták, akik Macaóból jöttek, s a pagodák íveit itt párosították az ibér barokkal. "A mi mindennapi babrizsünket add meg nékünk ma" - imádkozták a rabszolgák, mert nem volt szavuk a kenyérre. Annyi biztos, hogy a növények bevándorlása egy szép nap megszűnt. A második világháború korának menekültje csak a rettegését hozta. Az új embercsoportban már olyan sem volt, aki valaha kutat ásott volna: mind azt hitték, hogy a víz a falból folyik, a csapból. Nem tudtak tüzet rakni, mert csak gázt és villanyt ismertek. Úgy tudták, hogy a zöldség a piacon terem. Ebből az egész bevándorló nemzedékből úgyszólván csak az lépett fűre, akit vasárnap egy büdös kis pléhdoboz kigurított a betonrengetegből. Ha van egyáltalában fejlődés, a fejlődésnek iránya, azt mondanám: az európai növekvő igényeivel mind ügyefogyottabb lesz. Hivataloktól kéri azt, amit ősei Istentől vagy istenektől kértek. A világ minden elképzelhető cselekedetét két csoportba osztja: "Ami szabad" és "ami tilos". S mivel a káoszban ezt a két csoportot nem lehet ésszerűen megkülönböztetni, mindig azzal a kérdéssel sétál, hogy "szabad-e?"

(….)

Amit Paphlagóniáról, a paphlagónokról mondhatok, igaz. Ebből völgyem lakóira csak egy bizonyos fokig lehet következtetni. Az egyesekről még kevesebbet tudok; már sok, ha megtudom, kinek mije fáj, és ha ugyanattól a betegemtől nem csapatom be magam több mint kétszer.

Ha már leírok egyet-mást, inkább az általánosságok biztosabb berkeiben maradok! Akit idevet a sors, aki elkezd fejjel lefelé lógni az űrben, annak fogalmakat kell cserélnie. Pontosabban: a káosz ellentéte nem a rend, hanem egy másik, egy új káosz. Egy ábra tükörképe is ábra. A feje tetejére állított felfordulás még mindig felfordulás.

Még nem vagyunk űrhajósok, akik a holdról nézzük a föld ezüst sarlóját, a földfelkeltét, földnyugtát... de csillagaink félelmetesen idegenek. A hideg júliusban rövidek a napok, a karácsonyi napfény perzseli szárazra a füvet. A szegény embernek csak kávéja és cukra terem, minden mást vennie kell. Az ország zászlója tudományt és egészséget hirdet, de az analfabéták és leprások száma évről évre növekszik, egyszerűen mert gyorsabban szaporodnak, mint a többiek. Fajgyűlölet nincs. Mindenkinek joga van rá, hogy olyan fekete legyen, amilyen akar. A lelki betegek ritkák, a testi betegek annyian vannak, hogy minden társadalombiztosítás összeroppanna súlyuk alatt.

A csillagászok úgy vélik, hogy létezhetnek antianyagból készült antitejutak. Az ottani lények éppoly természetesnek tekintik antivilágukat, mint mi a miénket. Csak ha a két ellentétes világ egymásnak menne, robbannának semmivé.

Valahogy így létezik az ellentétes előjelű dél-amerikai világ a mi európainkétól messze: idejönni, beleütközni bizonyos nehézségekkel járhat.

Ha a képletesen leírt helyzetet pontosabban akarnánk bemutatni: az itteni sváb nem olyan, mint a régi budai, az itteni olasz Rómában egy árva kukkot sem értene. És a néger - kérem olvasómat, ne értsen félre - nem kizárólag bőrszínében különbözik az európaitól. Ami pedig az indiót illeti, ő a megtestesült titok, akihez szó és betű nem ver hidat. És mindezek az egyenként még valahogy leírható csoportok már itt-ott összeforrtak, új színekkel gazdagították az emberiség képét.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm