Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. "Brazília? A világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?" A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki São Paulót említi. "Vidék - mondja lenézően. - Interior." Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Füvészkert, a Jachtklub, ez a csodák városa. De São Paulo? A világ végén van! A São Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. "São Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz, német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni. Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!" De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak... s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! "Ez itt, ez élet - mondja a sváb képű blumenaui polgár -, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban! Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán annyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Itajai folyó mentén... az már a világ végére jut!"
Aki nem sajnálja a fáradságot; és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el -, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de a kellős közepén vélnek lakni. "Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető; szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben - ott már a világ végén van az ember."
Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. "Miért ne? - kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna Irma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk Új-Jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!"
Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. "Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájós port, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyugatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember."
Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek; még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa.
Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: "Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?" Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. "Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagaljon csak egy-két órát tovább!" Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak.
A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40×40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. "Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!"
Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon; a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy "minden javát magánál hordja".
….
Királyságom határait legpontosabban növények jelzik. Lenn a tengerparton a banánok integetnek széles leveleikkel, óriási szívalakú virágaikkal, s megteremne a kávécserje is, ha a svábok szokásai nem írnák elő, hogy a kávét Brazíliából kell vásárolni, és mindenféle mással keverni. A banán még elkíséri az Itajai folyót, de Tenente Gregorio előtt megunja a vándorlást, megáll. Ott minden, ami világoszöld, már dohánylevél. Aztán egyszerre sötét méregzöldbe fordult a Teremtő ecsetje: ez már aipi. Ott, ahol a szűk, kacskaringós út mentén megáll a cukornád is, ott, ahol a hegy sötét palabelét mutatja, hiába kínálva táblákat az írni-olvasni nem tudóknak, ott, ahol egyszerre hűvösebb lesz a levegő, s a szél a körtefák virágainak illatát hozza - ott vonnám a határt.
Csodálattal gondolok a telepesekre, akik addig forgatták a földgömböt, amíg megtalálták azt a helyet, ahol az idegen ország nem egészen idegen. Tudták, hogy az ember boldogsága a felhőktől s szelektől függ. Hallottam, hogy a tiroliak, akik az első világháború után jöttek, és innen hatnapi járóföldre hasonló hegyeket találtak, eleinte nagyon haragudtak, hogy a trópusok híres gyümölcsei nem teremtek meg arrafelé. Szemére is hányták a miniszternek, aki odavezette őket: "Ha legalább banánunk volna..." De az öregúr csak simogatta legendás hírű, fehér szakállát, és csak annyit mondott: "A tiroli nem terem meg, ahol a banán terem... A tiroli ott terem, ahol alma terem..." És neki volt igaza.
….
Csalogatnak a mellékutak, az erdőbe tűnő, orchidea-irányba vezető ösvények, de Donna Irmába igyekszünk. Ez az út a határt őrző négertől az első fehér emberig vezet, akit Braunnak hívnak. Braun úr már biztosította önmaga számára a halhatatlanságot. Mint Everest nevét a hegy, Beringét a tengerszoros, úgy fogja az ő nevét őrizni ez a völgy- és erdőrész: "Braunnál." A halhatatlanság biztosítéka egyelőre a helységnevekben rejlik. Brazíliának egy kis zöld része majd örök időkre megőrzi a Braun-nemzetség emlékét.
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm
Megjegyzés: „Donna Irma” Dona Emma Santa Catarina állambeli kisvárost, „Tenente Gregorio” pedig Presidente Getúliót takarja a szövegben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése