Amikor februárban megérkeztem Tripoliba, virágoztak a mandulafák. Az ég áthatóan kék volt, a narancsligetek lombjai közt rezgett a fény, a kertekben érett a citrom. Néha futó zápor zúdult alá, leöblítve a mecsetekről és a minaretekről a rőtbarna homok porát. A türkizkék tenger enyhén fodrozódott, a pálmafák koronája halkan ringatózott a szélben.
(....)
Tripolit egyszerre láttam nagyvárosiasnak és provinciálisnak. Kanyargós, kövezetlen utcái kétsávos aszfaltutakba torkollnak. Magas kerítésfalai és zárt kapuk mögött megbúvó egyemeletes lakóházai mezítelen, ég felé törő betonba ütköznek. Házsorai szabad térségek előtt törnek meg, ahol hulladék és autóroncsok halmozódnak. Kilométer hosszúságú falak még a belvárosban is, vidékies környezet, melyet áthatolhatatlan kaktuszkerítések osztanak parcellákra.
Az épületek homlokzata, mint a selyemcukor: zöld, kék, rózsaszín, okkersárga, bézs, rőtbarna. Hiányoznak az átmenetek, a lágy vonalak, hiányzik az érzékeny kéz nyoma, amely az összevisszaságot értelmes rendbe hangolta volna össze. Igen, olyan volt az egész, mintha valami hirtelen józan akarat a városra, a hagyományos, egyemeletes építészetre pár év alatt a földből kinőtt beton, vas és üveg uralmát erőltette volna rá.
Kerestem a megszokott arab életképeket, a szemlélődésre mindig alkalmat nyújtó kávéházi teraszokat. Vártam a barátságosan erőszakos unszolást, hogy térjek be az üzletekbe. Kémleltem, hol vannak az utcai árusok, akik sohasem fáradnak bele portékájuk dicséretébe, hiányoltam a teaárusokat, az utcai szabóműhelyeket, a vasalószobákat, kerestem az örvénylő, ráérős, tarka, csillogó életet, azt a szívélyességet, amely a Dél sajátja – mindhiába.
Az öngyújtót, amelyet közelebbről is meg akartam nézni, kivették a kezemből. És félreérthetetlen gesztus űzött el a kioszk közeléből. Az egyik boltban nem viszonozták a köszönésemet. Egy gyümölcsárus fel sem emelkedett a gyékényéről, mert a kiló narancs, amit venni akartam, szemlátomást nem ért meg annyi fáradtságot, hogy a feje fölött levő fiókból kivegye a visszajáró pénzt. A kasszánál egy férfi el akart tuszkolni. Amikor nem tágítottam, szidalmazni kezdett.
Még csak néhány órája vagy Tripoliban – intettem magam. Nem ismered az itteni emberek szokásait és viselkedését. Mindez lehet szerencsétlen véletlenek sorozata. Majd kialakul. Ezen a délutánon még nem sejtettem, hogy soká tart majd, míg a bőrömön kezdem érezni, milyen is ez az ország, és mire érteni fogom a lakosait.
A belváros szűk utcáiban teljes forgalmi káosz uralkodott. A volánnál többnyire fiatal fickók ültek, vidáman csevegve, kezüket hanyagul nyugtatva a kormánykeréken. Amint akadt egy kis hely, ahol ki tudtak lőni, vadul nyomták a gázt, gyorsan fékeztek, ha a számtalan mellékutca egyikéből valaki kicsikarta magának az elsőbbséget. És feltűnt: férfiak guggoltak, ültek, álltak a járdán, férfiak tartózkodtak a kevés számú kávézóban, a mecset lépcsőjén a Posta téren, az árkádok alatt, az újságos- és trafikpavilonok környékén, a nemzetközi légitársaságok irodáiban, a nagy bankok halljában. Nyilvánvaló volt: ez a város a férfiaké, ahogyan azt az arab hagyomány megkívánja. A csillogó karosszériák és a sok köbcentis motorok megváltoztathatták ugyan e világ külső képét, de a megcsontosodott hagyományok és szokások minden jel szerint érintetlenek maradtak. Óvakodtam azonban attól, hogy fölényeskedve ítéljek. Hiszen mit is jelent egy tucatnyi év egy olyan ország legújabb történelmének alakulásában, amelynek fiai és lányai az 1969-es forradalom előtt nagyrészt beduinsátrakban nőttek fel, a sztyeppén és a sivatagban, s olyan szülők nevelték őket, akiknek nem okozott gondot, ha a széljárásból kellett a várható időre következtetniük, annál inkább, ha az arab írás művészi szövevényét kellett megfejteniük. Inkább igyekeztem tudatosítani magamban, hogy amikor 1951-ben Líbia kivívta függetlenségét, mintegy 90 százalék volt az írástudatlanok aránya. A népnek évszázadokon keresztül kellett idegen uralmat eltűrnie. Az országnak egyáltalán nem volt ipara, nem voltak kórházai, egyetemei. Líbia minden reményétől megfosztott sivatagi ország volt, amikor első királya, a szenúszi törzsből származó Idrísz megkezdte uralkodását. Ezt próbáltam hát tudatosítani magamban első délutánomon abban az idegen országban, amely az elmúlt években annyiszor gondoskodott szenzációs hírekről és félreértésekről. Líbiában szigorúak a törvények. A lopást itt kézlevágással büntethetik, a bármely párthoz való tartozást halállal. A házasságtörés bűncselekménynek számít, akit rajtakapnak, börtönbe zárják.
Két nő állt egy üzlet kirakata előtt, tetőtől talpig fehér lepelbe burkolva. Közelebb léptem, és gyors pillantást vetettem a kiállított műbőr dzsekikre, melyeknek ujját és gallérját szőrme szegélyezte. És arra gondoltam: vajon ki veszi meg ezeket a dzsekiket ? Hiszen ezek megfelelnek a közép-európai télben, de nem az itteni enyhe februári éghajlatban. Az egyik nő kicsit oldalra fordította a fejét. Arca teljesen el volt fátyolozva, csak az egyik szeme előtt nyílt szilva nagyságú rés. Kísérletet tettem rá, hogy e félszemű tekintetet elkapjam. Hiába. Mindkét nő elfordult.
Már a Migairef utcán jártam, Tripoli egyik legforgalmasabb kereskedőutcájában. Három-, négy-, ötemeletes vagy még magasabb vakítóan fehér házak. Az oszlopsorok íve hangsúlyosan zöld. Zöld lobogócskák díszítették a homlokzatokat, mindenütt zöld zászló lógott ernyedten. Zöldek voltak az írásjegyek a jelszavakat hirdető fehér vásznon, és zöld volt a nagyszámú plakát is.
Az ember azt hihette volna, nemzeti ünnep van, vagy legalábbis a múltban oly sok szép szóval elhatározott arab egység egyik meghirdetésére emlékeznek. De csak egy egészen szokványos szerdai nap volt. És nem ünnepeltek valamilyen arab hőst sem, még magas rangú állami vendég sem látogatott a fővárosba, amint azt este a második műsor híreiből kivettem. Tripoli nyilvánvalóan szívesen mutatkozik zöld zászlódíszben, Mohamed próféta színében, s a jelszóesőt is kedveli, amely még bőségesebb, mint nálunk különleges alkalmakkor.
A ház azé, aki lakja – idézték a Zöld könyv harmadik egyetemes elméletét, amelynek szerzője a forradalom vezetője, Moammer al-Kadhafi ezredes – , a képviseleti rendszer a nép elárulása, a bérmunka pedig rabszolgaság.
Sötét bőrű csádiak söpörték az utcát. Indiaiak, pakisztániak, bolgárok, olaszok, jugoszlávok, angolok, lengyelek, franciák dolgoznak Líbiában, ők építik a hidakat, az utakat, a gyárakat, ők tanítanak az egyetemeken, ők az orvosok a kórházakban, az agronómusok a gazdaságokban, ők végzik a nehéz munkákat is, ők változtatják termőfölddé a sivatagot.
A Nádi Andalúzban, egy bungalószállóban vártam Mabrúkra. Mabrúk tanár. Megígérte nekem, hogy megmagyarázza a líbiai oktatási rendszert. „Insallah“ (ha isten is úgy akarja), mondta az időpontra, és rögtön be is biztosította magát: hiszen ha isten úgy akarja, valami közbe is jöhet. És isten nyilvánvalóan úgy akarta.
Már a harmadik capuccinót rendeltem. Noha kilenc hónapja dolgoztam Líbiában, még mindig nagyon német módra éreztem. És egyáltalán nem vigasztalt, ha a nagy Líbia-szakértők, akik négy-öt éve voltak már itt, azt tanácsolták: málés – sebaj. Ahány ország, annyi szokás. Nem tudod megváltoztatni, sem bosszankodással, sem szívélyességgel. És mind elmesélte a maga történetét, például az egyik nagykövetről, aki egy líbiai miniszterrel akart beszélni. De az állandóan, heteken keresztül nagyon elfoglalt volt. Végül úgy sikerült a minisztert a nyílt utcán megállítania, hogy kocsijával nekiment az igen elfoglalt személyiség hűtőjének. Látod, mondták a Líbia-szakértők, így sikerült. Minden a megfelelő pillanaton múlik, és néha némi fantáziára is szükség van.
A pincér hozta a capuccinómat. Hab loccsant ki a csészéből, amikor letette a réztányérra.
- Málés, sebaj – mondta.
- Málés – hagytam helyben én is.
Egy líbiai lépett a hallba, energikus léptekkel közeledett a kávézó felé. Bosszúsan nézett körül. A mellettem levőn kívül minden szék foglalt volt. A férfi magához intette a szudáni pincért, és éles hangon beszélt hozzá. A szudáni szó nélkül, de nem túlságosan megilletődve hallgatta, majd kivitte a tálcát a teraszra. A dühös idegen, jól szabott öltönyében, az én asztalom felé közeledett. Elhúzta a széket, anélkül, hogy bármit kérdezett, vagy egyetértésemnek bármi jelét megvárta volna. Bár nem számítottam arra, hogy Mabrúk megérkezik, azt mondtam:
- A szék foglalt. Egy ismerősömmel van találkozóm.
- Akkor majd az ismerőse megvárja, míg felszabadul egy szék.
Gyomromban erősödött a szorítás. Ezt a tünetet ismertem. Ilyenkor többnyire három-négyszer mélyet lélegzem, mielőtt bármit válaszolnék, vagy tennék. Most azonban ezt kihagytam.
- Némi udvariasság nem ártana, uram.
Leereszkedően nézett rám.
- Minek ? – mondta és leült. – Maga is csak külföldi, mint a többi.
Legkésőbb most kellett volna a levegővétel egyszeregyére gondolnom. Biztos minden másképp történt volna. Végtére is igaza volt, a kávézóban csak külföldiek ültek. Velem is előfordult már odahaza, hogy Drezda kevés kávéházának egyikéből ki kellett fordulnom, mert az zsúfolva volt a Moldva vagy a Visztula partjáról érkezett, kávéházhoz szokott turistákkal. Sajnos, ez akkor nem jutott az eszembe.
- Mit gondol, mit keres ez a sok külföldi Líbiában ? Biztos nem saját szórakozásukra vannak itt.
Megjegyzésemet egy kézmozdulattal lesöpörte, és azt mondta:
- Összeszedik a pénzünket, és elviszik innen, mert otthon nincs nekik semmijük.
Hasonló véleményeket már gyakran hallottam líbiaiaktól, ha visszafogottabban is előadva. Nyilván sokan vélték úgy, hogy mindenki, aki Líbiába, a gazdag olajországba jön dolgozni, otthon nélkülöz. Sok ezer emberre vonatkozóan ez biztosan igaz is volt.
- Biztos sokan vannak köztük, akik Líbiában próbálják megcsinálni a szerencséjüket – hagytam helyben, amit mondott, arra törekedve, hogy mégis valami értelmes fordulatot adjak a beszélgetésnek.
Találkoztam olyan törökökkel, dél-koreaiakkal, Fülöp-szigetekiekkel, pakisztániakkal, tunéziaiakkal, egyiptomiakkal, akik örültek annak, hogy ebben a sivatagi országban munkát találtak. Mások – mérnökök, orvosok, agronómusok, pilóták, tanárok és professzorok, autószerelők – azért jöttek Líbiába, mert mint szakemberek tekintélyes fizetést kaptak. Ennyiben beszélgetőpartnerem nem is tévedett olyan nagyot. Már éppen további megjegyzésekkel akartam engedményeket tenni, amikor az idegen lepöckölte cigarettájáról a hamut, és megvetően azt mondta:
- Kalandorok ezek, akik kihasználnak minket, semmibe veszik az illemet és az erkölcsöt, lopnak, kifosztják az üzleteket.
Hátradőlt a széken, bal lábán hintázott és folytatta:
- Maga is egy ilyen, itt lustálkodik, ahelyett, hogy dolgozna.
Békülékeny szándékom elszállt. Fel voltam háborodva, és hűvösen azt mondtam:
- Nem a maga pénzéből élek, és ami a külföldi munkásokat illeti – hát csak küldjék őket haza, és építsék meg maguk a hídjaikat, az utakat a sivatagi forróságban. Építsék fel a gyárakat, amelyekre oly sürgősen szükségük van. Tegyék termővé a földet az izzó nap alatt, emeljenek új házakat és falvakat. Csússzanak-másszanak maguk Tripoli régi csatornáiban, szállítsák maguk a szemetet és a hulladékot a szeméttelepre. Csinálják csak mindezt maguk, és akkor nem lesz szükségük a külföldiekre.
Már miközben beszéltem, rájöttem, mennyire arcátlanság, amit mondtam, hiszen az országban még mindig szakemberek ezrei hiányoztak, jóllehet évente ezrek tanulnak külföldön, főleg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. De folytattam, mintha kényszer alatt tettem volna. Egész dühömet odavetettem az ismeretlen lába elé, felhalmozódott rosszkedvemet, amiért az irodákban megvárakoztattak, miközben kedélyesen kávézgattak, amiért az ígéreteket nem tartották meg, amiért a bőröndökben összevissza turkáltak a repülőtéren, amiért a vámosok a földre dobták a szalámit (tilos volt bevinni az országba), amiért az egész városban nem volt egyetlen hangulatos kávéház, ahol inni és csevegni lehetett volna, amiért elkergettek a kioszk mellől, amiért éreztették velem, hogy nem szeretik a külföldieket. Noha emlékeztem a Manszúrral folytatott beszélgetésre, és arra, hogy intett, türtőztessem magam, csendesen így szóltam:
- Igen, csakugyan, hajítsák ki az országukból az éhenkórászokat és a tolvajokat, ha van kit állítaniuk a helyükbe. Erről a félmillió bérrabszolgáról minden további nélkül le tudnak mondani, nem igaz ?
Merő gyűlölettel nézett rám, én pedig merő gúnnyal járattam végig rajta a szemem, kiélvezve fölényemet.
- Egy napon majd megtehetjük – felelte váratlan nyugalommal és felállt.
Utánanéztem, amint elhagyta a szálloda hallját, és beszállt egy nagy autóba. De nem éreztem elégtételt. Lehetetlenül viselkedtünk mind a ketten.
Érintetlenül otthagytam harmadik capuccinómat és kiléptem a teraszra. Alig érezhető szellő fújt a tenger felől, enyhe fuvallata a partot simogatta. Tisztán és vakítóan látszott a szirtek és a kicsipkézett, sziklás szigetecskék körvonala a csillogó kékségben.
(1980)
Fenyves Katalin fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése