Már sötét volt, amikor a dél-mexikói Rio Tequisistlan kavicsos partján letanyáztunk. Éppen a mikrobuszunkhoz csatolható sátor rögzítésével foglalatoskodtam, amikor hirtelen olyan erős csípést éreztem a sarkamban, hogy ijedtemben magasba rúgtam facipőmet. Mexikóban ugyanis – még a kaktusz-sztyeppén is – tessini zoccolit viseltünk, amely egyszerű, vastag fatalpból és hüvelykujj-szíjból állt.
Azonnal a kocsihoz rohantam, bekapcsoltam a fényszórókat, és megvizsgáltam a sarkamat. A szúró fájdalom már az egész lábfejemre kiterjedt, de azt nem tudtam megállapítani, hogy a marásnak egy vagy két nyoma van-e. Márpedig ez döntő fontosságú volt, ha meg akartam tudni, hogy skorpió csípett-e meg, vagy kígyó mart-e belém. Az észak-mexikói Durangóban ez egyébként egyre ment volna, mert ott él egy kis barnás színű skorpió, amelynek a csípése fél órán belül halált okoz. Közben a fájdalom már feljebb hatolt, az alsó lábszáramba. Mit is mondanak a mérges kígyókról szóló tájékoztatások ? Éles késsel azonnal keresztvágást ejteni a marás helye fölött, a sebet kiszívni, égő cigarettával vagy zsarátnokkal kiégetni, majd a lehető leggyorsabban orvost keríteni, aki széruminjekciót ad be a szervezetbe behatolt méreg ellen...
Én azonban semmi ilyesmit nem cselekedtem. Charlotte pedig, a feleségem, annyira meg volt rémülve, hogy szólni sem bírt, s meg sem kísérelte, hogy valamire rábeszéljen.
Gyorsan összecsomagoltunk, és nekivágtunk az éjszakának. Fényszóróink kopár, sötét hegyfalak mentén tapogatózva világították meg a sűrű egymásutánban elénk bukkanó, egyre meredekebbé váló kanyarokat. Milyen messzire van Oaxaca, a legközelebbi helység, ahol orvosi segítséget remélhetünk ? Csak sejthettük. Csupán másnap tudtuk meg pontosan: száz kilométer. Vad, hegyes terepen több mint ötórás autózás. Azalatt tízszer is meghalhat a kígyómarta ember.
A szúró és ugyanakkor bénító fájdalom elérte a térdemet. Szinte önkívületi állapotban autóztunk, de belsőleg mégis sajátságosan nyugodtak voltunk. Néma búcsút vettünk egymástól. A jövő teljesen feloldódni látszott a lényegtelen, jellegtelen jelenben.
Mit tesz az ember halála órájában vagy félórájában ? Ha mindenki úgy reagál, mint én, akkor azt kell mondanom, hogy... egyáltalán nem csinál semmit. Még annyit sem, hogy vár a halálra. Belsőleg, lelkileg már túl van rajta.
Éreztem, hogy a fájdalom már a csípőmig kúszott fel. Ajkamon furcsa vonaglás futott keresztül.
- Majd szólok, mikor kell átvenned a kormányt. Akkor majd helyet cserélünk – mondtam Charlotte-nak.
Szótlanul megszorítottuk egymás kezét. Egyetlen gondolatom sem irányult a jövőre, arra, hogy mi lesz majd vele és a fiunkkal.
A Rio Tequisistlan Hádeszében véget nem érő meredek kapaszkodókon vergődött egyre magasabbra az autónk. Reflektoraink fénycsóvája lépten-nyomon belekapott az ősz emberfejekhez hasonló kaktuszok ezüsthajába, s végigpásztázta az óriás agavék kísérteties virágzatát.
Átadtam magam annak a hatalomnak a kezébe, amely teremtett, és amely majd visszavesz, ha eljött az ideje. Milyen félelmetes romboló erő rejlik a fatalizmusban ! Valóban a biztos halál várt rám ? Odáig nem terjedtek a gondolataim. Távol a hegyek mögött van Oaxaca városa, és talán ott a segítség. De milyen illogikusan gondolkodik egy halottjelölt ! Hiszen tudtunk számolni, és a térkép alapján nem volt nehéz előre látni, hogy a kígyóméreg bevégzi pusztító munkáját, még mielőtt néhány tucat további kanyart magunk mögött hagyhatnánk.
„Addig vezetek, amíg csak életet érzek magamban.“ Ezt gondoltam, sőt ki is mondtam. Az elhatározás különös módon erőt öntött belém. Hit ? Nem. Fatalizmus, nem hit.
Most a karomban éreztem a fájdalmat. Ma már nem tudom, hogy melyikben. Nem szóltam róla semmit, és csak egyre gondoltam: „Akkor kell átadnom a kormányt, ha a bénulás legkisebb jele mutatkozik.“ És azután ? Nem a halál jön azután ?
- Ha már nem látlak magam mellett élve, a legközelebbi mély szakadék felé rántom a kormányt, és veled megyek – mondta révetegen Charlotte.
- Gondolj a fiunkra ! Nincs jogod ilyet tenni. Ígérd meg, hogy nem fogod megtenni !
Nem szólt, csak kezet nyújtott. Ez elég volt.
De hogy van az, hogy én élek ? Hiszen már eltelt egy óra ? Talán mégsem kígyó mart meg ? Vagy ha igen, a méreg mennyisége kevés volt ahhoz, hogy végezzen velem ? Milyen csodálatos reménysugár ! Egyszeriben úgy tűnt, hogy vidáman brummog a motor, könnyedebben gördülnek a kerekek. Az agavék virágai barátságosan bólogattak felém. A hegyfalak sötét gránitja világosabban csillogott.
A völgytoroknál hirtelen kis agyagkunyhót pillantottunk meg, és egy „jarritos“-plakátot, amely az egész Mexikót elárasztó méregzöld és rózsaszínű szénsavas üdítőitalokat reklámozta. Olyan helyre érkeztünk tehát, ahol utasemberek szoktak megpihenni.
Milyen csodálatos érzés ! Embertársak ! Mindegy, hogy kicsodák-micsodák. Emberek. Milyen közelinek érezzük őket magunkhoz a veszedelem óráiban ! Minden ismeretlen felebarátunk, fivérünk, nővérünk.
A ferde ajtó előtt megállítottam az autót, kiszálltam, és beléptem a helyiségbe, amelynek levegője szinte telítve volt a tűzhely füstjével. Orromat megcsapta az agavépálinka édeskés szaga, meg az a savanyú pára, amely a rozoga asztalon álló, pulquéval töltött poharakból áradt.
- Buenas tardes, señores – szólaltam meg olyan hangon, amelyen egyáltalán nem érződött, hogy egy halál küszöbén álló ember torkából jött ki.
- Con qué puedo servirle ? – kérdezte egy öreg indián asszony, hajlott válla fölött hátravetve kékesfekete varkocsának egyikét.
- Megmart valami. Gyanítom, hogy kígyó volt. Egyik lábam és karom majdnem teljesen megbénult. Mit szoktak maguk tenni ilyen esetekben ?
Az asszony, két gyermek és vagy fél tucat férfi – valamennyien zapoték indiánok – nagy nyugalommal hallgatták szavaimat. Odahaza ezt gondoltam volna: „Már lemondtak az életedről. Az ő szemükben már halott vagy.“ Csakhogy az indiók ilyen esetekben sohasem mutatnak megindultságot, nyugtalanságot, sietséget vagy részvétet. Az indiók már ilyenek.
Az öregasszony szólalt meg elsőnek:
- Señor, érez-e rándulásokat az ajkán ?
A kérdésre igennel feleltem. A rozoga asztalnál ülő férfiak szinte észrevétlenül felálltak. Kezük elengedte a pulqués poharat.
- Sűrű kakaót főzök Önnek – mondta az asszony alig hallható hangon, és egy ütött-kopott dobozt vett elő. Megfőzte az italt, és az alábbi szavakkal nyújtotta felém a bögrét:
- Kakaó a legjobb szer a völgyünkben élő nagy sárga skorpió csípése ellen.
Skorpió ! Kedvem lett volna hangosan rikkantani ezt a szót.
- Honnan tudja, hogy skorpió volt ?
Ekkor az egyik férfi megkérdezte tőlem:
- Hány óra, señor ?
Órámra pillantottam, s közöltem, hogy tizenegyre jár az idő.
- No hát akkor csakis skorpió lehetett – folytatta az ember. – Amióta a „Panamericana“ (a pánamerikai autóút) a mi völgyünkön halad keresztül, azóta a kígyók mind odafönt a hegyekben töltik a nappalt. Mivel ott nincs vizük, éjszakánként lejárnak inni a folyóhoz, és mindig valamivel éjfél után érnek oda. Egy leguát, azaz négy kilométert körülbelül két óra alatt tesznek meg. Amikor Ön megsebesült, a kígyók éppen hogy elindulnak a hegyekből. Tehát csak skorpió lehetett. Meg aztán az ajakrándulások. Azokat csakis skorpiócsípés idézi elő.
Hamarosan észlelni kezdtem, hogy oldódik bennem a feszültség. Nemcsak lelki, hanem testi megkönnyebbülést is éreztem. Úgy látszik, a kakaó már hatni kezdett. Az ajakrándulások megszűntek, és a szúró fájdalom visszahúzódott a sarkamba.
Csak sokkal később gondolkoztam el ennek az élmények mélyebb összefüggésein. És végső soron ezek az összefüggések késztettek könyvem megírására.
Az indiók nemcsak azt tudják, hogy a környékükön élő mérges kígyóknak milyen szokásaik vannak. Azt is megfigyelték, hogyan alkalmazkodtak azokhoz az új körülményekhez, amelyeket a technika behatolása idézett elő a civilizációtól addig alig-alig érintett völgyekben. Az indián közösségekben szinte felmérhetetlen tapasztalati kincs halmozódott fel – nem utolsósorban a táplálkozás és a gyógyítás területén – amely az emberiség közös javaihoz tartozik, s amelynek nem szabad elvesznie. E tapasztalatok között oly sok minden van, amit mi tisztán gondolatilag nem vagyunk képesek magunkévá tenni, nem tudunk egyszerűen csak úgy beépíteni saját tapasztalati világunkba. Hiszen nekem például gondolnom kellett volna arra, hogy a kígyók és skorpiók éjszakai állatok. Nem lett volna szabad nyitott szandálban, lámpa nélkül görgetegkövek között mászkálnom. Tudnom kellett volna, hogy a kígyók naponta felkeresik az ivóhelyüket, hogy a skorpiók szívesen szundikálnak kövek között, s hogy a gyakran ujjnyi hosszúságú farkuk végén levő fullánkjukkal könnyen elérhetik az ember lábát, ha azt csupán három centiméter vastag fatalp választja el a talajtól. Miért nem gondoltam arra, hogy az indiók a kunyhóikat körülvevő területen tágas körben kigyomlálnak, kiirtanak minden növényzetet, s naponta többször is kínos gondossággal tisztára söprik a házuk táját, hogy minden rovart és csúszómászót tüstént észre lehessen venni ? Miért nem gondoltam arra, hogy az indiók mindig hazatérnek még a sötét beállta előtt, és éjjel nem mennek ki a szabad ég alá, nem utolsósorban azért, mert a legtöbben mezítláb járnak, vagy legfeljebb vékony talpú szandált – huarachát – viselnek ? Miért nem volt nálunk kígyószérum ? Miért nem indultunk el déli irányban, Tehuantepec felé, miért választottuk a nehezen járható utat fel a hegyekbe, a sokkal távolabb levő Oaxaca felé, ahol egyáltalán nem remélhettünk hatékonyabb orvosi segítséget, mint a déli városban ? Miért ? Miért ?
Éppen ez az: a mi megfontolásaink, a mi tudatosan elsajátított magatartásunk csődöt mondanak sok olyan helyzetben, amelyen egy indió minden töprengés és habozás nélkül úrrá tud lenni. A mi intellektusunk nem pótolhatja az indió biztos ösztönét és a természettel való összeforrottságát. Ezért jól tesszük, ha rábízzuk magunkat. Mert így itt-ott, olykor-olykor megszerezhetünk valamit tapasztalatainak gazdag kincsestárából. Mivel az indió olyan, mint valami éltető ősforrás, amely még azokat is táplálja, akik szántszándékkal el akarják apasztani.
(1962)
Terényi István fordítása
Hans Leuenberger: A kolibri irányában (mexikói útiképek), Gondolat, 1968
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése