A fennsíkok szél borította sziklái közt élő hordómellű indiánok, a határ menti rozoga falvak gazdái, az észak ásítozó-hasadozó folyóvölgyei után mindenre jobban el voltam készülve, mint Tucumánra. Komor, de ez a komorság az argentínai temperamentum alkotóeleme; nem drámai feketeség, jobbára a lélek nyirkossága, az a kivert-kutya-mélabú, amely az emigránsokat fogja el esős délutánokon, távol a hazájuktól. Itt nem volt elkeseredettség, és ha történtek is barbár tettek, mélységes titok maradt mind, a rendőrőrsök kínzókamrájának falai közt zajlott vagy a cukorültetvények zsúfolt munkásszállásain. Délután négy órára találtam csak egy kocsmát – annyira tisztességtudó város Tucumán.
(....)
Sokat jártatták a szájukat ezek a férfiak; mindegyikben túlcsordult a mondanivaló, humoruk viszont semmi. Nem voltak naplopók, sőt, az volt a benyomásom, hogy keményen dolgoznak. De akivel csak találkoztam Dél-Amerikában, mindannyiuk közül az argentinokat érdekelte legkevésbé a külvilág vagy bármi, ami nem vonatkozott közvetlenül Argentínára. Ez a tulajdonságuk közös a dél-afrikai fehérekével; mintegy azt érzékeltetik, hogy itt szorultak a világ fenekén, körülvéve csupa vademberrel. Nyers, kötekedő tónusban beszélnek, még egymással is, és a csontjuk velejéig nyárspolgárok. Ilyennek láttam őket az Észak Csillagán. Csak amikor Buenos Airesbe érkezve hajlékonyabb emberekkel, mi több: intellektüelekkel találkoztam, akkor módosult a véleményem.
(....)
Buenos Aires első pillantásra – és még napokig utána is – roppant civilizált hangyaboly. Épületeiben és utcáiban megvan a régi világ eleganciája, népében az újvilág otrombasága és szégyentelen egészsége. Az a sok újságosbódé és könyvesbolt – micsoda literátus hely, gondolja az ember, minő csín, minő gazdagság. A Buenos Aires-i nők jól öltözöttek, tudatosan sikkesek, abban a modorban, amellyel Európa már régen felhagyott. Arra számítottam, hogy meglehetősen jómódú helyet találok, marhákat és gauchókat, és könyörtelen diktatúrát; nem számítottam arra, hogy elbűvölő, hogy ilyen csábító az építészete, hogy ilyen eleven és tetszetős. Csodálatosan alkalmas város a sétára, és séta közben úgy találtam, kellemes lenne itt élni.
(....)
Megosztott civilizáció – megosztott ország. Azok az argentinok, akikkel megismerkedtem, azt mondták, két ország – az északi felföld csupa folklór, hegyek, félbarbár telepesek; a dél „fülledt pampáin“ marhatenyésztő gazdaságaikkal, üres terükkel még most is óriási szűzföldek terülnek el (a „pampa“ aymara eredetű szó; jelentése „tér“). Ezerötszáz kilométert utazhat az ember, hogy ez a különbség a szemébe tűnjön, és maguk az argentinok – habár felettébb kalandos szellemű népnek tartják magukat – csak kiszemelt útvonalakon közlekednek. Ismerik Chilét. Néhányan Brazíliát is. Hétvégeket töltenek a fényűző Montevideóban. A gazdagabbaknak nyaralójuk van Barilochéban, a patagóniai oázison. Argentína északi felébe azonban nemigen utaznak, Dél-Amerika többi részéről sem tudnak sokat – igaz, nem is érdeklődnek iránta. Hozd szóba Quitót: pokoli hely, mondják majd, kicsi, szegény és primitív. Bolíviába utazni ? Elképzelhetetlen. Kapcsolataik inkább Európára terjednek ki. Azzal tetszelegnek, hogy ők elfranciásodtak, és annyiszor elmondták nekik, hogy a fővárosuk Párizshoz hasonlít, hogy már nem is érzik szükségét ennek utánajárni – Franciaországban. De sokra tartják az ősi rokoni kapcsolatot Európával: sokan mennek át Spanyolországba, és kis híján negyedmillióan látogatnak évente Olaszországba. A vállalkozóbb szelleműek anglomániásak. Az Egyesült Államokkal kapcsolatban bizonytalanok, miáltal gúnyos megvetésben részesítik.
(1978)
Borbás Mária fordítása
Paul Theroux: A Vén Patagóniai Expressz, Gondolat, 1987
Borges szerint az argentin nemzet még nem született meg, még keresi önmagát.
- Mi itt Dél-Amerikában Európa nyúlványa vagyunk, egy darab Európa a pampák szélén – mondja. – Csak akkor érezzük „másságunkat“, ha valaki ellen kell oktalan nacionalizmusban kitörnünk. Így volt ez az Anglia elleni háborúban, amikor a nemzet rövid időre „egybeforrt“ a kamaszos, ódivatú és korlátolt sovinizmusban. Így volt ez akkor is, amikor megnyertük a labdarúgó-világbajnokságot. Az igazi argentin psziché teljesen ismeretlen, kialakulatlan. Aki nálunk valaki, az Európába utazik. Latin-Amerika a legtöbb argentin ember számára idegen, magatartási normáinkat Európa tegnapja és tegnapelőttje szolgáltatja. Zászlólengető nacionalistáink engem is gyűlölnek, azt mondják, hazafiatlan vagyok, nem veszem komolyan Argentínát. Ez persze nem igaz. Szeretem Argentínát, de csak úgy, ahogyan Európát. Mert ez Európa egy nagyon távoli szigete.
- Melyik Európáé ? – kérdezem az öregurat. – A latin, olasz-spanyol európáé, vagy talán valami egészen másé ?
- Nyelvünkben spanyolok lettünk, de ez ne tévessze meg magát - feleli Borges. – Az argentin úriember máig is az angolokat majmolja, csak az angolokat tiszteli igazán. És van bennünk nagy adag német vér, ettől vagyunk olyan tiszták, elegánsok és mindenkit kioktatók. Sok a svéd, az angol, a magyar, a lengyel előd. Ezek is beoltották Argentínát a maguk rapszodikus vagy éppen túlságosan hideg és józan tulajdonságaival. Higgye el, tőlünk egyvalami mélységesen idegen, számunkra egy kontinens az igazán ismeretlen. És ez: Latin-Amerika, a maga indiánjaival, mulattjaival, négereivel. Brazília nekünk távolibb világ, mint maguknak. Kuba számunkra egzotikusabb, mint önöknek Nigéria.
Sugár András: Gép indul !, Gondolat, 1986
Ma este érkeztem meg Buenos Airesba, bódultan a sokszínű geometrikus alakzatoktól. Mendozától Buenos Airesig a repülőgép alacsonyan száll három órán keresztül a pampa fölött. Ha Franciaországot nézem repülőgépről, finom mozaikot látok, amelyet általában a szintvonalak tagolnak; az utak és az ösvények úgy fordulnak-hajlanak, hogy felismerhető a domborzat – olykor még a régi birtokhatárok is azt követik. Madártávlatból Franciaország olyan, mint egy angolkert.
Itt mindebből semmi sincsen. Az utak és az ösvények egyenesen futnak, derékszögben metszik egymást; az enyhén szabálytalan négyszög már ritkaságszámba megy. A traktor megindul a hatalmas tábla egyik sarkából, végigmegy az oldalvonalak mentén, majd beljebb kerülve, a friss barázda mellé vájja a második sort. Így halad befelé, négyszöget négyszög után szántva, míg végül a tábla hossztengelyében megmaradó rövid barázdával fejezi be munkáját. Ha az Andok fennsíkján pontokból álló absztrakt képet láttunk, itt lineáris absztrakció fogad. A földek a munka haladtával és az idő múlásával változtatják színüket, minden árnyalatban pompáznak. Nincs falu, nincs kisváros; csak nagy távolságra egymástól bukkan fel egy-egy „estancia“: a gazda háza és a négyszög alakban ültetett fák közt elhelyezkedő melléképületek (más fa nincs is a pampán). Innen a magasból nézve, a legelők sötétzöldjén kirajzolódnak a legelésző csorda gyöngyszemei.
(....)
Kimerültem, annyit járkáltam. Európai lévén ahhoz szoktam hozzá, hogy egy városnak történelmi jellegű, kicsiny központja van. De Buenos Aires magas kövek óriási halmaza – még mindig fehér köveké, amelyeket végigfektettek a Río de la Plata domborzatmentes partján. A város hajszálpontos négyszögekre („quadrá“-kra) tagolódik; hozzá képest a girbe-gurba, tekervényes Párizs olyan, mint egy nagy és becses történelmi falu.
Vértesné Meller Ágnes fordítása
Jacques Arnault: Latin-amerikai útinapló, Kossuth, 1970
Ahhoz, hogy megérkezettnek érezzem magamat, sok jó és kellemes találkozás, emberekkel való beszélgetés, néhány kellemetlenül kínos „új ismeretség“ megszerzésén túl, többek közt az is segített, hogy hosszasan beszélgethettem egy neves argentin pszichológussal. Angol eredetű ember dr. Carlo Spilster, bennszülött argentin, mivel már az ötödik nemzedéke valamikor ide vándorolt őseinek. Ezért a társadalmi ranglétrán magasan álló criollónak tartja magát. Spanyolul, angolul egyformán anyanyelveként beszél.
Tett fel nekem egy pár meghökkentő kérdést. De olyanokat is, melyek eligazítottak, hogy ebben az országban mit is, hogyan is nézzek, tanuljak, figyeljek ?
Kijelentette, hogy: „Senki sem szereti az argentinokat, ők maguk sem önmagukat.“ Majd feltette a kérdést:
Találkoztam-e már igazi argentinnal – nem frissen, egy-két évtizede bevándorolt emberrel, hanem régibbel, aki követelő hangon kérdezte véleményemet „az országról“. Mert – mondta – az argentin ezt kívánja hallani az európaitól. Erről a kérdésről ismerszik meg, hogy ő régi argentínai. Figyelmeztetett, hogy amennyiben haboznék gyors véleményt formálni, az argentinom nyomban önt belém egy mázsa panaszt, kritikát országáról, hogy itt „mindenki lusta, tudatlan, önző, ami itt történik az kész katasztrófa“. De ne siessek ezzel egyetérteni sem, bárminő volna a tapasztalatom, mert ezek provokatív szavak. Arra valók, hogy vitatkozva ellentmondjak, meggyőzzem a beszélőt állításainak „ellenkezőjéről“. Vigyázzak, nehogy az ügyes argentin rászedésnek, a compadradának áldozata legyek.
Mondta a néplélektannal is foglalkozó señor Spilster azt is, hogy hiszen hát a lelki önostorozást tulajdonképpen minden dél-amerikai gyakorolja, de az argentinok ezt a módszert valamiképpen mazochista módon tökélyre vitték, hogy „ezáltal, öntudatlanul segítségére siessenek egy nemzetnek, melynek érzik tökéletlenségét és hiányosságait“.
De el ne feledjem, hogy ezt a fájlalt nemzetet mélységesen szeretik. Különböző fokon – mondta – , de minden igazi argentinnak fáj Argentína. De nehogy ne értsem a „játékot“, s esetleg bírálatommal újabb fájdalmakat okozzak, mert akkor a nemzetieskedő ország-védelmezésének egy olyan dicshimnuszát fogom hallani, aminőt el sem tudok képzelni. Fogok találni – mondta – olyan argentinokat is, akik mellüket verik az európai előtt; ezek ugyanúgy feszítenek a peruiak, bolíviaiak, sőt még a brazíliaiak előtt is, ami azért nagy szó, mert az argentinok egyik másodrendűségi komplexusa éppen abból ered, hogy:
- Területileg nem Argentína Dél-Amerika legnagyobb országa, hanem Brazília;
- Brazília ma jobban, gyorsabban, érdekesebben, jobb jövőt ígérően fejlődik, mint Argentína;
- Argentína nagy, izgalmas történelmi múltja ellenére ma nem a föld legérdekesebb országa (mennyivel többet írnak, beszélnek például Kubáról, s más közép- és délamerikai országról);
Nagy országalapítási, világhírnév éhségében – mondta dr. Spilster – , nagy reménységeiben végtelenül csalódottnak érzi magát a mai argentin ember. Nem feledheti a múlt nagyszerűségét. Örökösen ingadozik az alsóbbrendűség és felsőbbrendűség két pólusa között.
Nagyon vigyázzak – mondta – , az argentinok nem indiánok. – S hozzátette, hogy ez a vázolt argentin magatartás természetesen a városi emberé (viszont az ország lakosságának több mint fele városi, egyharmada éppen fővárosi). Más dolog az, ha majd a campón, a nagy mezőkön derült kedélyű, nagylelkű, öreg criollókkal találkozhatom. Azoknak nincsen szükségük rá, hogy nagyságukat bizonyítsák. Azok viszont nem olvasnak könyveket, és nem is kíváncsiak a róluk való szóbeli vélekedésre sem. Míg – s ezt ne felejtsem – az argentin nép többsége egyébre sem kíváncsi, mint hogy őt magamagának megmagyarázzák. Ezt így fejezte ki:
„ Az argentin ember identifikálódni kíván. Azonosulni önmagával. Él-hal érette, hogy neki tükröt tartsanak.“
(1968)
Ignácz Rózsa: Argentína viharszünetben, Gondolat, 1972
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése