Veszprémi Miklós Észak-Koreáról

(....)

Két katona tűnik fel a hátunk mögött a hasadékban. Látszólag ügyet sem vetnek ránk, ám néhány lépésnyire tőlünk zavartan megtorpannak. Félrehúzódunk, hogy utat engedjünk nekik. Meg sem moccannak. Intek nekik, menjenek. Úgy tesznek, mintha nem vennék észre. Hátat fordítanak, s pihenést mímelve beszélgetni kezdenek. Napnál világosabb, díszkíséretet kaptunk, nehogy véletlenül itt maradjunk. Humoros megjegyzésemre a mellettem ülő válasza nem állja a nyomdafestéket: fejét térdéről magasra emelve küldi el a pokolba a jámbor katonákat, akik riadtan bámulják az öklét rázó, szitkozódó nőt, amint egyre fékevesztettebben kiabál, majd váratlanul fölemelkedik, s abban a pillanatban megindul a talpa alatt a talaj. Épphogy utánakapok, máris csúszok-görgök-hempergek nyomában az éles lejtőn. Néha-néha megkísérlek elkapni egy-egy gallyat, már-már sikerül is, de amint megpróbálkozom a föltápászkodással, a meg-megcsikorduló törmelék figyelmeztet rá: végleg elveszítem az uralmat magam fölött és a jó ég tudja, hol kötök ki.

A katonáknak sem sokkal könnyebb. Őket ugyanúgy próbára teszi a meredek. Egy-egy fatörzset megcélozva indulnak el, s amikor lépteik visszafoghatatlan száguldásba fordulnak, úgy kapják el a törzset, mint a fuldokló a mentőövet. Közben kínosan ügyelnek rá, nehogy véletlenül elénk kerüljenek. Egyikük valahogy mégis mellénk sodródik, vesztére. Olyan szóáradat önti el, amelyből ugyan egyetlen szót sem ért, de a dühtől vibráló hangsúly, a szikrázó szemvillanás, az indulatos arcjáték semmiféle magyarázatra nem szorul.

S nem ússza meg ennyivel, amint fölegyenesedik, döbbenten kell tudomásul vennie: most már az ő karjába is görcsösen kapaszkodik egy kéz, nemcsak az enyémbe. Kínos kényszeredettséggel elmosolyodik. Láthatólag a kötelező udvariasság és az ősi beidegződés viaskodik benne. (A koreai férfi és nő még csak együtt sem mehet az utcán, nemhogy egymás kezét fogva. Az utóbbi másfél-két évtized „erkölcsi forradalma“ mindössze annyiból állt, hogy a nő immár megbotránkoztatás nélkül is megmutathatja a nyilvánosság előtt a – karját. Nagyjából ugyanakkor, amikor Los Angelestől Moszkváig miniszoknya-lázban égett a világ, Phenjan és Vonszan leányai-asszonyai szakítottak az évezredes hosszú ujjú ruhával. Meztelen karjukra bizonnyal sokkal mohóbb férfipillantások tapadtak, mint a mini szoknyák alól kivillanó megnevezhetetlenségekre).

Akár egy filmbéli záróképsor, úgy pereg emlékezetemben egyik pikareszk látvány a másik után: három egymásba kapaszkodó alak bukdácsol lefelé, középen a magas, karcsú, mezítlábas nő, mindkét karját kinyújtva, mintha kötéltáncos volna. A mellette lépkedő alacsony katona éppúgy fogja a kezét, mint a másik oldalon imbolygó férfi. A szeszélyesen zegzúgos ösvény alattomosan ágaskodó gyökerei, kiálló kődarabjai, sikamlós talajrészei azonban minduntalan kibillentik őket ingatag egyensúlyukból. Ilyenkor hol dühödten kiabálva, hol elkeseredetten nevetve kapkodnak egymás keze után, mintha hárman összekapaszkodva nem csúszkálnának-dűlöngélnének ugyanolyan bizonytalanul, mint külön-külön. Képtelen helyzetük időnkint indulatossá teszi őket. Hárman tízféle nyelven rivallnak egymásra. Koreai torokhangok, francia, olasz, spanyol és angol szavak kavarognak a páradús levegőben, egy-egy amúgy istenigazából elkanyarított magyar káromkodással elegyedve, bárha mindhárman tudják, Ázsia és Európa között ezúttal semmi remény a szóértésre. Pár méternyire mögöttük a másik katona rezzenéstelen, fagyos arccal lépked, feszesen derekához nyomva válláról lelógó géppisztolyát. Mögötte mintha a vöröses színűre váltó földből termett volna elő, két szürke overallos, piros kendős nő tünteti el a lassan megszelídülő ösvényen lábuk nyomát. (Ekkor még csodálkozom ezen a hiábavalóságon. Pár nap múlva, a hajdani fővárosban, Keszongban már nem. Késő este érkezünk, mindenütt vaksötét van, csak itt-ott villan föl a katonai járőrök elemlámpája. Néhány kilométernyire húzódik a minden határnál határabb 38. szélességi kör, aknazárral, drótsövényrengeteggel, betonerődítmény-rendszerrel és a gyakran megszólaló fegyverek féken tartására hivatott Panmindzsonnal. Első utunk a Keszong határában emelt dombon levő, legalább huszonöt méter magas Kim Ir Szen-szoborhoz vezet. Minden oldalról vakító fényszórók világítják meg. Mint mondják, azért, hogy a túloldalon, Délen is lássák. Körbejárva a szoboróriást, amelynek cipőorra is jóval fölöttünk csillog a magasban, kissé lemaradok a többiektől. Furcsa bokorsuhogásra fordulok hátra: úttörők osonnak elő, kezükben a már ismerős sövényseprűvel, s szapora mozdulatokkal söprik tisztára a fehér zúzalékkal borított utat.)

A két szürke overallos nő egészen a támfalig jön utánunk. Mindkettő alig emeli föl pillantását a földről, szemmel láthatólag csakis a munkájára összpontosít. Közelükbe férkőzni képtelenség. Ha megállunk, szinte gyökeret ereszt a lábuk, hasonlóképpen az előttük haladó katonáéhoz. Hiába integetünk nekik, hiába mosolygunk rájuk, minden lepereg róluk. Vonásaik semmit sem árulnak el róluk. Van ebben valami sajátosan furcsa. Valami rejtélyes, valami megfejthetetlen. Phenjanban sejtet meg belőle egyet s mást egy gyermekruhabolti pillanat: a hosszú pult mellől alázatosan a fal mellé húzódnak előlem, a találomra betévedő elől a várakozó asszonyok; az egyetlen elárusítónő pedig a másik oldalon alázatosan követ mindaddig, ameddig zavartan ki nem hátrálok az üzletből. Azt hiszem, a világnak ezen a részén a múltat nem annyira ősi pagodák, Buddha-emlékek, természeti csodálatosságok őrzik, mint inkább az emberi lélek mélyén rejlő történelmi leülepedettségek.

A támfalhoz érve rádöbbenünk: itt már semmi értelme az összekapaszkodásnak. Az út sima és széles, akár korzónak is beillik. Lágyan ível a völgy felé, ahonnan idehallatszik a patakban fürdőzők zsivajgása. A katona mintha egy pillanatra elbizonytalanodna. Sem a két nő, sem társa már nem követ bennünket. Észrevétlen tűntek el valamelyik kanyarban. Hárman vagyunk, ők ketten még mindig kéz a kézben. A katona arcán barátságos mosoly, barátságosabb, mint eddig bármikor. Talán mert szigorú társa nem látja, amint lopva vet búcsúpillantást a kezében nyugvó női kézre, a karcsú, hosszúkás ujjakra, az égővörös körmökre. Ki tudja, pillanatnyi ellágyulását máskülönben nem rónák-e föl neki. Az ilyesmi aligha egyeztethető össze azzal a szellemmel, amelyet rendíthetetlenül kell képviselnie. Úgy, mint a másik katonának, aki mindvégig tudatában maradt annak, hogy nem holmi turistaszórakoztatás a dolga, hanem fontos biztonsági feladat ellátása, s ehhez semmiféle érzelmi föloldódás nem illik. (Egy későbbi párbeszéd villan eszembe: Mennyi a kötelező katonaidő ? – kérdezem Kimtől.

-         Ilyen nálunk nincs.

-         Hogyhogy ?

-         A katonáskodás teljesen önkéntes.

-         Tehát csak az jelentkezik, aki akar ?

-         Igen.

-         S volt már rá példa, hogy valaki nem akart ?

-         Nem, ilyesmi sohasem fordult elő.

Kim arcán látszik: kétkedésemet fölöttébb jellemzőnek tartja; mi európaiak réges rég elfeledtük az önként, öntudatból vállalt dolgok igazi ízét. Csak a kényszerről vannak valódi képzeteink. Pedig nincs abban semmi rendkívüli, hogy a hajnali öttől este tízig lépten-nyomon látható, katonásan masírozó, pattogó indulót fújó, egyenruhás iskolások később minden bizonnyal átszellemült öntudattal jelentkeznek a hadseregbe. S nyilván számukra teljesen természetes a hazájukat körülfogó – szárazföldi és tengerparti határsávon egyaránt szembetűnő – magas feszültségű kettős szögesdrót-sövény, közötte a 2-3 méternyi, gondosan elgereblyézett homokfolyosóval. Valószínűleg a buszablakból elémtárulkozó phenjani pillanatkép is teljesen hétköznapi: orvostanhallgatók indulnak elszánt szuronyrohamra az egyetemük udvarán felállított ellenséges szalmabábuk ellen. Mindez korántsem pusztán a fegyverforgatás elsajátítása. Sokkal több annál. Mi sem tanúskodik róla jobban, mint az íratlan törvény: akinek a szokásos hároméves szolgálat alatt sikerül kiérdemelnie, hogy még egy, netán két évig katona maradhasson, bizonyos lehet benne, hogy utána nem az átlagember pályafutása vár rá. Kim például öt évig katonáskodhatott, huszonnyolc éves fejjel nősült, mint csaknem mindegyik itteni fiatalember. Huszonöt éves lányt vett el. Kim Ir Szen tudniillik ezt az életkort tartja a legalkalmasabbnak a házasságkötésre. Márpedig az ő szava szent nemcsak erre, hanem a családonkint kívánatos három gyerekre vonatkozólag is. Kim tárcájában ugyancsak ott lapul az a fénykép, amelyen három aprósága néz a nagyvilágba. Arcvonásaikon apjuk öntudatos magabiztossága, tekintetükben szilárd bizakodás. Bizonyosak benne, hogy mire felnőttként néznek majd szét a sárkánymúltú Gyémánthegyek gyönyörű világában, csupa mesebeli nagyszerűség veszi körül őket...)

Veszprémi Miklós: Sárkánylesen (Utazások könyve 3., Népszava, 1985)

Megjegyzés: Egy nagyon tanulságos blogbejegyzés annak a megértéséhez, hogy mennyire mélyen koreai jelenség ez a vörös réteggel bevont zsarnokság, melyet olyan sokszor elintéznek a "kommunizmus" szidalmazásával (Sz.L.):

Dél-Korea, Kína és Japán: hasonlóságok és különbségek 4.